Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - április
Fekete Vince - György Attila - Molnár Vilmos - Lövétei Lázár László

Olvasólámpa

PINCENAPLÓ

 

„Rémhír nincs, a valóság maga olyan rémséges, hogy az arról szóló hír mindig rémhír. (…) rémhír az, ami igaz.”

 

Február 11-én van a németek budai kitörésének napja, ilyenkor megszaporodnak az emlékező írások a lapokban, különösen, ha valami kerek évforduló közeleg. Nem ezért vettem a kezembe Nagy Lajos Pincenaplóját[1], ezt a kis kötetnyi, fél novelláskötetnyi „hiteles”, a „tanú tárgyilagosságával”, vallomásos őszinteségével megírt emlékiratot, naplóformában, nehéz körülmények között papírra körmölt jegyzetet 1945 januárjának első tizenhét napjáról (január 2. és január 18. között, amiből egy nap, január 3. kiesett, amikor a szerzőnek nem került sem helye, sem világossága, sem ideje, hogy írjon), hanem mert érdekelt az, amit a magyar írók a világháborúról, az ostrom idejéről írtak.

Nagy Lajos pont az utolsó száz méteren követi végig az eseményeket, egészen az első orosz katonák megjelenéséig. Tulajdonképpen, ahogy a jegyzeteit felvezető első részben leírja: „az ostrom alatt vergődő embertársunk mindennapi életét, annak apró részleteit” írja meg ebben a már ugyanabban az évben, 1945-ben könyv formában is napvilágot látó műben.

Budapest nagyszabású bombázása 1944 áprilisában kezdődött, de már 1944. március 19. óta fejük fölött lebegett a „kettős veszedelem” – amint írja –: a belső emberüldözés és a bombázás. (Ez utóbbit, az előbbihez képest, csak másodlagosnak érezte.) Hatvanegy éves ekkor az író, amikor a karácsony estéjén elkezdődött ostrom után le kellett vonuljon zsidó feleségével, ötvened magával a lakóházuk alatti nedves, dohos, hideg, kivilágítatlan pincébe.

Az emberek élik itt is a mindennapi életüket, az asszonyok gyertyák fényénél sütnek-főznek, tesznek-vesznek, őrt állnak az ajtók előtt, hogy idegenek ne jöjjenek be, egymással pörölnek; a férfiak újságot olvasnak, kártyáznak, sakkoznak, fekszenek az ágyon, unatkoznak, de vannak, akik bejárnak most is a hivatalukba; a gyermekek pedig ugyanúgy élik világukat, mint addig, „jól bírják a pincét”, játszanak, viháncolnak. A körülmények olyanok, amilyenek lehetnek ilyenkor: tisztálkodásra, mosásra, vasalásra alig van lehetőség („A kapuban álldogáltam. Megállt mellettem egy fiatal, elég csinos nő. Büdös volt”);  a pincehidegben (nyolc fokban) szinte mindenki náthás és köhög, „kínosak a szükségelési viszonyaik”, egy elkerített rész az asszonyoknak, klozettláda, egy nagy csöbör a férfiaknak, és annak ellenére, hogy a közellátási kormánybiztos szigorú büntetést helyez kilátásba, ha az egyhavi készletet meghaladó élelmiszert, a tulajdonukban levő üzemanyagot, fát, szenet nem jelentik be a házmesternek, mindenkinek van mit enni, amivel főzni, mindig előkerül innen-onnan valami. Még a nemi életről is szót ejt, egy párocskát valakik a lépcsőházban ugyanis in flagranti találtak. Az emberek itt is, ekkor is ügyeskednek, és „ha folyik a támadás, akkor az a baj, ha meg szünetelnek, akkor beáll a reménytelenség”. „Amikor a veszély elmúlt, rögtön hetykék lesznek, és acsarkodnak másokra. A zsidókra. Az oroszokra. A kiállott félelem nem száll el belőlük, hanem esztelen indulattá alakul át: győzni akarnak és bosszút állni.” (70. o.) Az óvóhely népe pedig makacsul a németektől várja az üdvösségét, a helyzet jobbra fordulását. Akik meg nem a németeknek drukkolnak, azok hallgatnak, mint az író is. Eluralkodik a gyanakvás az emberek között, hiszen egyetlen szó elég, hogy elvigyék, akár legyilkolják az embert. A rejtőzködő zsidók csendesek, visszavonultak, hallgatnak, kerülik a konfliktusokat, mert társaik kezében vannak, lapulnak, bújnak az állandó razziákat tartó a nyilasok elől, de a többiek, a keresztények is óvatosak, már azért is elhurcolnak valakit, ha csak ártatlan angolbarát kijelentéseket tesz. „Általában helyes felelet csaknem minden kérdésre ez: – Fogalmam sincs róla.”

Nem tudom, hogy alakított-e valamit is később az író ezen a naplón, de a németek itt mind „szörnyetegek”, és azt írja egy helyütt róluk, hogy „meg kellene minden németet ölni. És ezek itt körülöttem örülnek nekik, szeretik, becézik őket” (126. o.). Valószínűleg itt-ott módosított, finomíthatott, kéz alá alakíthatott kicsit a pincében vakoskodva írt anyagon, ha nem más, akkor az egyik nyilas razzia utáni, január 15-én beírt „kiszólás” erre enged következtetni: „Ebben a percben kezdődött el az igazi félelmem, és tartott a felszabadulás pillanatáig” (140. o.). Hát igen. Január 15-én hol lehetett ezt még tudni, hogy a dicsőséges szovjet katonák felszabadításáig fog tartani a szerző „igazi félelme”, rettegése. (Fekete Vince)

 

TÓT ATYAFIAK

 

Ha jól emlékszem, valaha Mikszáth mondta: „Az író olyan, mint a havasi kürt. Csak messziről jó hallani.”

A kijelentés fokozottan érvényes Mikszáthra, no nem mintha nem lett volna nagy élmény egészen közelről is elkvaterkázni, csibukozna a jó emberrel; de hát, Krúdy óta tudjuk: „Az is bolond, aki túlélte Ferencjóskát”.

Bizonyos idő távlatából ismét különleges élmény Mikszáthot olvasni. Mégpedig azokat az írásokat, amelyekkel már gyerekkorunkban megismerkedtünk: hiszen ki ne emlékezne Az a fekete foltra, vagy Az a pogány Filcsikre? És mégis új zamatot, új értékeket vél bennük felfedezni az ember húsz év után is újraolvasva.

Meg egyáltalán. Mikszáthot olvasni olyan, mint egy korty havasi levegő a belvárosi szmog után: felüdít, beindítja a vérkeringést, egy kicsit talán elmélázik tőle az ember, aztán újabb lélegzetvételekre ösztökél...

A Tót atyafiak és A jó palócok talán legismertebb műve2. Nem tudom, a mai Szlovákiában olvassák-e, tanítják-e a „jó atyafiak” ezeket a novellákat, karcolatokat: ha igen, remélem, legalább annyira elgondolkodnak rajta, mint mi, manapság, olvasásuk közben.

Mert szép, gyönyörű, mély írások ezek, az idilli tót falvakról, a szerény, alázatos, kissé ütődöttnek tűnő tót pásztorokról, parasztemberekről, kisiparosokról, akiknek legnagyobb gondja, hogy ki ne aludjon a pipájuk, és teljességgel megfelelhessenek a békebeli Magyarország patriárchális erkölcsi értékeinek...

És mégis nehéz arra nem gondolni, hogy Mikszáth Kálmán magyar országgyűlési képviselőként ennyit érzékelt csupán (?) az akkor már javában eszmélődő szlovák nacionalizmuzból... Hiszen még egy emberöltőbe sem telt, és máris gazdát cserélt a Felvidék...

Persze, nem ez a fontos. A fontos Mikszáth mívessége, emberszeretete, óriási empátiája, nem utolsósorban humorérzéke, amelyekkel a leghátborzongatóbb emberi tragédiákat is szépséggé oldja. Olyan világ ez, amely akárcsak a Krúdyé (nem véletlen, hogy tőle is idéztem), talán sosem létezett, csak álmodtuk, hogy létezik.

De az álom is hiányozni tud, nagyon. Ezért olyankor, amikor már nagyon hiányzik valami, amit kimondani sem szabad, nem illik és politikailag nem korrekt, hiányoznak a tót atyafiak, hiányoznak a jó palócok, olvassunk Mikszáthot.

Ő megvan nekünk, és megmarad, hál’Istennek. S vele együtt a sosemvolt ország is. (György Attila)

 

ARANY JÁNOS MURÁNYI VÉNUSZA

 

„»Mert egy nőt legyőzni fél gyalázat, igaz,

De győzetni tőle… mondjátok meg: mi az?«”;

 

„»Vagy nem ember a nő«, folytatá gerjedve,

»Hogy törvényét szabja férfi kénye, kedve?«”

 

– mindkét idézet Arany János Murány ostroma című „költői beszélyéből” származik3, és a harcoló felek, Veselényi Ferenc, illetve Szécsi Mária legfontosabb eposzbeli gondolatait tartalmazza. A „romantikus” történet (gondolom) mindenki számára ismerős: a harmincéves háború idején (1644-ben) az I. Rákóczi György erdélyi fejedelem pártján álló Szécsy Mária (érdek)házasságot köt a császári csapatok vezetőjével, Wesselényi Ferenccel, átengedve a császáriaknak a bevehetetlen Murány várát. A szenzációs eset számos költőt izgatott, Gyöngyösi Istvántól és Kisfaludy Károlytól Petőfiig és Tompa Mihályig, annak ellenére, hogy – mint Riedl Frigyes megállapítja – e szerelem története a legkényesebb témák egyike: „kényes, mert voltaképp [egy] árulás története”.

Nos, ha ilyen kényes témáról van szó, akkor az, ugye, egyenesen Arany Jánosnak, „a lelkiismeret költőjének” a tollára való?! Arany neki is feszül a feladatnak, és ír egy 1960 sornyi, hosszú-hosszú eposzt (a Toldi ezzel szemben „csak” 1672 sor), amelynek bő egyharmada arról szól, hogy Szécsi Mária miként alakul át katonából-amazonból („»Szeretem egyéni szép szabadságomat; / Tőle megfosztatnom… iszonyú gondolat«”) szerelmes nővé („Azt is tudta másrészt, hogy e titkos hevet / Hideg tanáccsal már kihűtni nem lehet, / Sem elnyomni többé… ki ilyet akarna: / Tűzokádó hegyet tenyérrel takarna”), illetve férjes asszonnyá („»Vitéz, vedd jobbomat… csodát tesz erényed, / Pártomat elhagyom, hogy kövessek férjet«” – kiemelések az eredetiben). Veselényi jelleme ezzel szemben egy dekányit sem változik: ő mindvégig megmarad annak a „hódító” hadvezérnek, akit az eposz elején megismerünk („»Mert erő, vér, élet legyen bármi drága, / Drágább a vitézi névnek tisztasága«”), ahogy a történetet bonyolítani hivatott, fontosabb mellékszereplők (Solymosi és Kádas) is meglehetősen halványra sikeredtek. Aki tehát mindenképpen bele akar szeretni a Murány ostromába, annak tényleg nem marad más mentsége, csakis a főeszme: „a nőiség diadala a férfiaskodáson”.

De mi van akkor, ha az olvasó egyszerűen unja Szécsi Mária lelki átalakulását? Mi van akkor, ha századszor is az Ágnes asszony hideglelős pszicho-drámájára esküszik Szécsi Mária bő lére eresztett nőisége helyett? Akkor bizony szegény olvasó vagy kiír az eposzból néhány szép sort („Eljöhet az ősz is szürke hajszálakkal”; „S mit emberi fülek sohasem hallának, / Panaszolni kezde a csendes magánynak” stb.), illetve néhány aranyjánosi tisztaságú rímpárt („itten / hittem”, „nem vén / menvén”, „vannak / annak”, „hittel / itt el”, „ezen / leszen”), vagy pedig végső kétségbeesésében a feminista irodalomkritikához fordul segítségért, abban reménykedvén, hogy a Murány ostroma igenis lehet remekmű, csak a megfelelő értelmezői szempontokat kell megtalálni hozzá. (Lövétei Lázár László)

 

FÉNYKÉPEK: ABLAKOK A MÚLTRA

 

Régi, olykor már megsárgult fényképeket nézegetni, úgylehet, hathatósabb módja a múlt felidézésének, mint ha az egykori 16 mm-es családi filmfelvevőgépekkel, a nyolcvanas-kilenvcenes évek videofelvevőivel, vagy a mára mindenki számára elérhető digitális kütyűkkel készített mozgóképeket nézi meg az emlékezni vágyó. A film ugyan több részletét rögzíti a múltnak, mint a fénykép, hozzá még a felvett személyek mozgását is visszaadja, de épp ezért nyomatékosan csak egy bizonyos konkrét, régen történt eseményre irányítja a néző figyelmét. A fotográfiák viszont az emlékező számára csak kiindulópontok, mintegy kulcsként szolgálnak, hogy saját emlékei, tapasztalatai és benyomásai alapján fel tudja idézni a benne élő múltat, ami mindig gazdagabb, részletesebb, s főként személyesebb bármely filmnél.

Fodor Nagy Éva is a családi fényképalbumot hívta segítségül az emlékezéshez. Könyvét4 kézbevéve az olvasó ott találja magát a múlt század első felének Zsil-völgyében, a bányavidéken, megfordul a szebeni Orsolya-, majd később a Ferenc-rendiek lánynevelő intézetében, megtud egyet-mást az elmúlt hatvan-hetven év Kolozsvárjáról. Településmonográfiáknál, évkönyveknél, történelemkönyveknél érdekesebb olyan valakinek a szemével nézni vissza a múltba, aki meg is élte azt, amiről ír, úgy menni vissza egy letűnt világba, hogy közben feltárul az emlékező belső világa is. Mások számára is érzékletesen és átélhetően jeleníteni meg a személyes múltat, már-már varázslat, tehát irodalom.

Erdélyre mindig is a nemzetiségi sokszínűség volt jellemző, ami különösen koncentráltan jelent meg bányavidékeken. Egy-egy jelentősebb bányakitermelés, a jó kereset lehetősége a legkülönfélébb nemzetiségek képviselőit vonzotta magához a társadalom minden rétegéből. Gazdag vállalkozók és magas beosztású hivatalnokok, jól képzett szakemberek és egyszerű kétkezi munkások, gyökértelen földönfutók és mindenre kész szerencselovagok egyaránt fellelhetők voltak és színesítették a nagyobb bányavárosok couleur locale-ját. Ehhez járult még a környék földműveseinek, állattenyésztőinek a forgataga, akik a bányásztelepülések piacaira, vásáraira hordták be rendszeresen a portékáikat. Én is ebből a könyvből tudtam meg, hogy kik is azok a momârlanok. Úgylehet, többek között az embertípusok sokfélesége, a népviseletek színes kavalkádja is hozzájárult ahhoz, hogy a XIX. század végén épp Nagybányán kezdte meg működését a híres festőiskola. És lehetséges, hogy Petrozsénynek, meg úgy általában a Zsil-völgyének változatos ember-mozaikja is közrejátszott abba (a környező havasi tájak ámulatos szépsége mellett, amit fiatalon turistaként a szerző is gyakran megcsodált), hogy Fodor Nagy Éva festőművész lett. Legalábbis saját bevallása szerint már zsenge korától előszeretettel rajzolta, festette a már fent említett momârlanokat. 

Az eltérő nyelvű, különböző kultúrájú bányavidéki lakosok között természetes dolog volt a keveredés. A szerző is francia, német és székely nagyszülőket tudhat felmenői között. A származás egy bányavárosban sosem számított igazán, annál inkább a szakértelem. Aki értette a dolgát és szorgalmas volt, az megtalálhatta a számítását. Mintha kis Amerikák lettek volna ezek az erdélyi nagy bányavidékek. Annak minden előnyével és hátrányával együtt

A felidézett emlékeken keresztül az olvasó is betekintést nyer egy olyan közép- vagy nagypolgári világba, amely mára rég a múltba süllyedt. Egyfajta palackposta is ez a könyv, amelynek lapjain újra megelevenednek és szólnak az egykori ismerősök, hozzátartozók. Egy olyan korról van szó, amikor a szebeni Ferenc-rendi Nővérek lánynevelő intézetében a növendék lányok úgy fordították az egyensapkájukon díszelgő három betűt (ISF – Szent Ferenc Intézet), hogy „Isten segíts férjhez menni”.

Közben végbementek, megtörténtek a XX. század közismert borzalmai és gonoszságai. A második nagy háború és a rendszerváltás. Bármennyit írtak is már róluk, minden egyes visszaemlékező újabb és újabb adalékokat tud hozzátenni ezekhez, olyan perspektívából, ami egyszeri és megismételhetetlen, mert csakis az övé. Fodor Nagy Éva visszafogottan és mégis nagy empátiával ír a szüleit sújtó megpróbáltatásokról, nyoma sincs benne gyűlöletnek senki iránt. Történtek azért jó dolgok is vele, megismerkedése férjével, az ismert íróval, Fodor Sándorral, gyerekeik, unokáik születése, harmonikus házaséletük, sikeres tárlatok, távoli utazások.

Bár a könyv a múltbanézésről szól, a szerző nem ragad le a múltban. Visszaemlékezése vége felé azt írja: „Úgy tartják, hogy nem szabad visszanézni arra, ami elmúlt, a jövőt sem kell kémlelni, de tudatosan meg kell élni a jelen minden napját, azaz minden mai napot”. (Molnár Vilmos)



[1]Budapest, 1970, Szépirodalmi Könyvkiadó.

2Budapest, 2009, Osiris Diákkönyvtár.

3In: Arany János: Összes költői művei. Budapest, [1932], Franklin-Társulat, 686–756. o.

4Fodor Nagy Éva: Időutazás képekben. Csíkszereda, 2013, Pro-Print Könyvkiadó.




.: tartalomjegyzék