Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Október
2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2007 - Május
Méhes Károly

A kalapos szomszéd

Beköltöztek az új szomszédok. Egy házaspárról tudunk, állítólag két kis gyerekük van. Talán nyugtunk lesz tőlük. Bár Pali már sóhajtozik: úgy űzettünk ki a Paradicsomból, hogy itt maradunk. A férfit láttuk csak eddig… Kalapot hord. Miféle ember az, aki manapság kalapot hord? Igazából nem érdekel, miféle. Pali este rágyújtott a pipájára, amit ezer éve nem tett. Meg is kérdeztem: mi van, füstáldozat avagy ördögűzés? Azt felelte: szublimálom ösztönöm. Hú, de vicces.
Megint rosszul aludtam. Éjjel kettőkor felkeltem. Az egyik ablak mögött fény volt a szomszédban. Biztosra veszem, amíg Baloghék itt laktak, sose égett villany abban a helyiségben. De hát ezek más emberek, más életet élnek, ha ugyanott is, mégis más szobákban. Tényleg, még a nevüket se tudjuk. Nem mintha a név bármit is számítana. Elvégre mi is elnevezhetjük őket. Kalaposék, mondjuk. Ez persze megint felesleges okoskodás. Úgy látszik, hajnali öt tájban könnyebben jönnek az efféle gondolatok. Álom helyett.

Kint állt a teraszon kora reggel, zöld fürdőköpenyben, papucsban, de a fején ott volt a kalap. Lila bögréből ivott. Amikor kiléptem az ajtón, felém biccentett. A szomszéd férfi. Úgy állt ott, mintha soha nem akarna elmozdulni többé. Ahogy mentem le az úton, a kanyar előtt visszalestem: a kopasz fák között tényleg úgy magasodott, mint valami szobor. Máris idekövesedett, mintha mindig is itt állt volna. A zsebemben megkerestem a tegnapi mandulát, jó fogni. Minden nap felszedek egyet a kerítés mellől, apró babona ez. A tenyerembe zárom, és úgy érzem, birtokában vagyok valamiféle picurka tökéletességnek.
Elveszett a lakcímkártyám, a postán nem adták ide a nevemre jött „közönséges levélpostai küldeményt”. Nem számít, hogy én én vagyok, a papiros számít. A kódjeleim. Amikor Palinak háborogtam, hideg szemmel nézett rám, mint aki épp végrehajt, mert ilyen egy jó végrehajtó. Ha már mi sem bízunk a rendben, Nyuszó, akkor tényleg vége mindennek. Aztán lábat áztatott és pedikűrözte magát álló este. Azt gondoltam gonoszul, lám, ilyen az, amikor a rend üresebb a rendetlenségnél. Altatóval aludtam hatig. A hátsó ajtón távoztam, ne lássam, áll-e valaki a szomszéd teraszon vagy sem. Ma elfelejtettem mandulát keresni, talán hat még a régi varázsa.

A küldeményben anyám naplója van, amit tizenkilenc évesen írt, negyvenegy évvel ezelőtt. A hetedik hónap végén az áll: immár biztos, hogy gyerekem lesz. Nekem, holott még én magam is gyerek vagyok. Mégse azt érzem, hogy nem, nem, nem szabad, hanem épp az ellenkezőjét – csak így leszek szabad.
A kabátom nagy, belső zsebébe raktam a könyvecskét, a szívem fölött hordom azóta is születésem történetét. Néha belém nyilall: istenem, minek is mindent tudni? Majd az: hát mit akarok én, tán azt hiszem, most akkor mindent tudok? Szegény anyám.
Érdekes, Pali is hányszor mondta: sokszor árvának érzem magam, annyira nem ismerem a szüleimet. Dolgoztak, egymással civódtak, ittak. Nem tudtam, minek dolgoznak olyan megveszekedetten, mért sziszegnek egymással, mért isznak, külön-külön.
Lehet, hogy ezt az ismerős, otthonos árvaságot szerettük meg egymásban. És most élünk tovább, árván. De jó.
Ha ilyesmiken túráztatom az agyamat, mindig megfájdul a fejem. Fájdalmas gondolatok ezek, kell leszűrnöm a logikus következtetést.

Kint állt a teraszon megint. Ám ezúttal… nem volt rajta semmi, illetve csak a kalap. Mint egy rossz filmben, a szívemhez kaptam, éreztem a vastag posztón át a könyvecske kemény fedelét. És mintha ez a mozdulat, vagy a szívem kalapálása hallható zajt ütött volna… odafordult, majd egy másodperc múlva kalapostul meghajolt felém.
Valahogy lebotorkáltam a lépcsőn, igyekeztem úgy menni az úton, ha néz, ne lássa, hogy… Mit is? Hogy menekülök?
Akkor leírom ide: egy meztelen férfi. Ez lenne az a nagy csoda? Ó, nem. Csak egy baj van. Ha behunyom a szememet, akárhogyan is erőlködöm, képtelen vagyok felidézni Palit meztelenül, ő jön, ő, a szomszéd jön, ő áll ott előttem és hajol felém. Mi több, be se kell hunynom a szememet. Akkor is látom.
Szegény anyám bezzeg, negyvenegy éve: kitöröltem magamból örökre ezt az embert. Aki közös gyermekünkre csupán annyit tudott mondani két öngyújtócsattintás között, hogy gondolom, elveteted… mi, Mari?, az számomra nem létezik többé. Azt nem tudom csak, ha majd megszületik, és ott fekszik a mellemen a baba, miképp leszek képes nem gondolni rá…

A sors, a fátum – ugyan, mi az? Mindig történik valami, nincs olyan, hogy ez vagy az ne tartozna az életemhez. Lehet beszélni sok mindenről: Pali és én, én és Pali. Vagy éppen ő se, én se. Lehet kérdéseket fogalmazni: miért, mitől, mióta, mennyire? Ami nem volt, de aztán, valaha régen, lett, az hova tűnt és most miért nincs?
Szinte szánni valóan együgyű dolgok ezek.
Ahogy néha néz rám, néz, várom, hogy mondjon valamit, de nem mond semmit, egy kukkot se, és lassan rájövök, hogy nem is engem néz, csak arrafelé. Átlát rajtam, de nem abban az értelemben, hogy íme, mindent tud – épp ellenkezőleg, átlát rajtam, mert üres vagyok a számára, nem vesz észre bennem semmi láthatót.
A Katika, az irodából, mesélte a napokban, hogy látott bennünket valahol a városban. Ahogy mentünk egymás mellett, Pali és én, azt mondta: szépek vagytok ti így ketten.
Hát legyünk szépek. Elvégre a szép az, ami érdek nélkül tetszik. Vagyis: érdeklődés nélkül.
Talán ezért érzem úgy néha, hogy a világon a legszebb dolog a mandula.

Csak a férfi mindig, egyedül. Feleségről, gyerekekről volt szó, és sose látjuk őket. Pali szerint feloldotta őket valami savban, mint az a belgiumi magyar pap. Ezen legalább félórát kuncogott. Szóviccet gyártott: jó hosszú lesz a savatosságuk.
Nem meséltem neki, hogy délután a konyhaablakból láttam ma elmenni a szomszédot, természetesen kalapban. Vagyis azt láttam, hogy amikor kilépett a kiskapun, levette a fejéről a kalapot, belenyúlt, és a mutatóujját végighúzta a belső karimáján.
Ez az ember teljesen kopasz, de olyan, amilyet még sose láttam: nappal is sárgás fénnyel világít a koponyája, tényleg, mint a hold az égen. Nem is világít, inkább süt.
Anyám írta negyvenegy esztendeje: csodás érzés a tenyeremet kopasz kis fejecskéjére tennem. Még csak pihék sincsenek a kobakján, pedig belőle lesz majd az én copfos kislánykám – hihetetlen.
Néha azt érzem, igen, az életben minden hihetetlen. De akkor mi az, ami hihető?

Pali infarktust kapott. Kilépett a verandára, munkába menet, szippantott egyet a levegőből, annyit mondott: na, ez már az igazi tavasz! Aztán csak valami furcsa, ismeretlennek tetsző, tompa puffanást hallottam. Amikor kinéztem, ott feküdt a fa korlát mellett, kabátja szárnya az arcán.
Hívom a mentőket!, érkezett a kalapos férfi hangja a szomszédból. És onnantól olyan gyorsan történt minden. Mondanám, felfoghatatlanul, holott ez nem igaz. Egy-egy pillanatban szinte tűszerűen hatolt belém a felismerés, hogy most valami nagyon fontos történik, amit máris megjegyeztem, örökre, estére mégis az egész kórházi nap messzi, hihetetlen és álomszerű köddé szublimálódott, ami nem is bennem kavargott, hanem ott messze, a hold körül szállt, sárgán, hideglelősen.
Ha bármiben a segítségére lehetek…, hallottam megint, immár a sötét túloldaláról a hangot, a férfiét, akiről biztos lehettem, hogy kalapban ácsorog a teraszon. Csak a fejemet csóváltam, de aztán rájöttem, késő este a fejcsóválás nem sokat ér, ezért átkiáltottam, Hátsó fali infarktusa van... Túléli, ne féljen!, jött rögvest a válasz. Az orvosok nem sok jóval bíztatnak…, feleltem. Mondom, túléli, kiabálta vissza a kalapos ember. Ne a dokiknak higgyen, hanem nekem. Ha én nekik hittem volna, már rég a föld alatt lennék.
Különös csönd volt a környéken, a házban is. Még bennem is. A falióra sem ütött, Pali nem húzta fel vacsora után. Lapozgattam anyám füzetkéjét. Elnézem az alvó csöppséget, írta, és beleborzongok, hogy mi minden vár rá ezen a világon. Néhány napja valósággal vonzzák a szememet a töpörödött, öreg anyókák, ahogy totyognak vásott mamuszukban – hiszen ők is ilyen hamvas kisbabák voltak valaha. Miféle sorsa lesz? Kit fog szeretni? Ki fogja szeretni? Nem szabad ilyeneket gondolnom, mert remegni kezd a szívem.
Kinyitottam az ablakot, kiszagoltam a hűvösbe. A fülemben hallottam az ügyeletes orvos hangját. Menjen szépen haza, nem tud tenni semmit se. Mi is csak várunk, hogyan dönt a Jóisten…
Jött egy-egy szélfutam, talán így szálltak bele a gondolatok is a fejembe. Hát miféle sorsom lett? Kit szeretek? És ugyan ki szeret? Nem akarom, hogy remegni kezdjen a szívem, nekem is!
Kirohantam a kabátomhoz, mint a bolond kerestem a zsebemben a mandulát, de nem találtam sehol. Ilyen hát, amikor minden romlásnak indul s elvész, ami volt.

Palit reggel az intenzív osztályon még egy infarktus érte és meghalt. Az egész napos rohangálás, intézkedés után a lenti postaládáknál találkoztam össze a kalapos szomszéddal. Rám nézett és már tudta, mi a helyzet – „ígérete” ellenére. Leemelte a kalapját, olyan fura, bocsánatkérő és egyben együtt érző mozdulattal, oldalt billentette a fejét. De valamiért nem akartam, hogy megszólaljon, hogy bármit is mondjon. Talán ezért kezdtem el beszélni összevissza.
Pedig mennyire bíztam benne, hogy lesz egyszer gyerekünk. Mindig azt hajtogatta, ráérünk még, Ancsika, fiatalok vagyunk, hová ez a nagy sietség, élvezni kell az életet. Egy komoly, sokat látott, sokat tapasztalt nőből és férfiból jobb szülő válik, amikor eljön az ideje, meglátod…! Egyszer azt találtam mondani, ha sokáig halogatjuk, úgy fogunk majd kinézni, mintha a nagyanyja meg a nagyapja lennénk saját gyerekünknek. Sose felejtem el, felnézett a laptopjából, és olyan csibészesen megvonta a vállát. Na és?, vigyorodott el, a kissrácok úgyis a nagyszüleikért rajonganak a leginkább, nem?
Tudtam, a kalapos szomszéd újból afelől szeretne majd biztosítani, hogy bármiben segítségemre lehet, csak szóljak.
Belém mart, ott, a gyász első óráiban, az eső áztatta murvás úton ácsorogva, hogy annak fényében, amiről beszéltem, a „bármibe” akár az is beletartozhat, hogy gyereket akarok. Most, hogy Pali nincs többé, hát akkor tőle.
Mintha kitalálta volna a gondolatomat. Tenyerével végigsimított világítóan kopasz koponyáján.
Most zajlik a második kemoterápia. Azt hittük vége, de aztán újra belobbant. A csontvelőmet eszi. A feleségemet meghívták a Göteborgi Egyetemre, én beszéltem rá, hogy igenis menjen ki a srácokkal. Vagy tudom követni őket, vagy nem. Ha ez utóbbi következne be, akkor pláne a legjobb helyen vannak.
Most először a kalapja és a feje helyett végre a szemébe néztem. Olyan volt, mint az alkonyati ég, nagyon sötétkék. És világított benne két fényes pötty, tán az esthajnalcsillagok ezen a kettős esti égen.
Ha bármiben a segítségére lehetek…, kezdtem rá halkan.
Belémkarolt és húzott magával a meredek úton felfelé.
Anya naplójának utolsó sora jutott az eszembe, amit, mint egy rossz krimiolvasó, már az elején megnéztem.
Legyen akárhogyan is, ő az én szeretett leánykám, aki a világnak értelmet ad. Ha rá nézek, minden porcikámban érzem, hogy legalább annyira boldog lesz, amennyire én boldogtalan vagyok.
Keményet tapintottam a kabátom aljában. A zsebembe nyúltam és most megéreztem az apró lyukat. Hát ott potyogott ki a mandulácskám. Nem hogy elveszett volna, hanem még mélyebbre fúrta magát s maradt az enyém.
Igaza volt szegény Palinak az utolsó kimondott szavaival: annyira tavasz lett, hogy szinte tántorgok tőle.

Pécs, 2005. augusztus 13.



.: tartalomjegyzék