Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Május
Ungvári László Zsolt

Versek

A VILÁG FECSKENYÁR

 

A világ fecskenyár, a fű, a fák,

zokog ezer felejett balladád,

 

xilofon a pohár, rézplanéta,

éjbe leng a gondolat, e létra,

 

földet a forgással most összeköt,

éggömbbel óceánt a repedt rög,

 

búcsúkeringő, narancs nyár e dal,

e melódia csak téged akar,

 

költözöl idegen holnapba tán,

míg múltba száll a nyárkert tél után,

 

teázol, morzsolsz verssort, perecet,

amindenki, a senki nem feled,

 

szállong a nappal forró, rőt pora,

köréd gyűl sorsod száz vesztett hada,

 

jelen éneket a múltidőről

rögzíthet toll még, belülről dörömböl,

 

óbor, bú ez így, feledhetetlen,

foghattunk volna mindenidőt ketten,

 

bolyongva bolygón, létgöncölön,

hol kisherceg-rózsa a küszöböm,

 

nem lett így... nem bánt. Maradok örök,

hallatlan hang, rejtőzöm könyv között,

 

ne hidd, lendületlen ez a játék,

labda a szóm, dobom szebbik világért,

 

mosolygok, mint nyáralma, vígan,

kába likőrt, felleghabot ittam;

 

kedves, feledhetsz végleg engem,

részem voltál, egyből kettő lettem,

 

vízparton ülök, füzes hajol rám,

lélegzetem tág Óperenciám,

 

 

sorsomban állok, lábam nyugtalan,

végkörbe zárt óriás lépte van.

 

 

ÖRÖKRE FEHÉR

 

Minden elmúlik egyszer. Az utolsó hangjegy

utáni csöndben nem marad más, csak egészben a dal.

 

S az est, ahogy lehunyja pilláit, sötét lámpáival.

Köd mögé bújva magányos, kerengő holdunk lep meg

 

ezüst szivárgásban, a kőtábla úszó hóba ér,

a tisztaság betakar.A nász, mely örökre fehér.

 

Magába harap az út, a kezdet és vég egybe kél,

az óriás hómező előtt kinyitja kapuját a menny.

 

Áttűnünk villanón a sosem- és mindig-voltba. Menj,

utas!– menlevelet kapunk a kopár öröklétbe.

 

Repülőhalak táncolnak majd a vízbuborékokon,

légbe szökellve átneszeznek talányos mesékbe.

 

Sirályok vörös torkából kiinni a sötétet, homokon

hol lesz már a sárga és kék, tavaszi verőfény?

 

Hol vagytok, mécsesei a kicsinyített végtelennek?

Kiáltásunkra mily harangok, visszhangok felelnek?

 

Mikor hallgatok, körém gyűltök, sok apró élőlény,

tücsök, hangya, cinege, és te, hű szentjánosbogár!

 

Amikor végképp hallgatok –átmegyek a nemlétbe.

Ki hoz vissza a ragyogásba, mily törékeny sugár?

 

Jönnek a semmiből aranyló arcú, konok lovasok,

elűzni a lélek tárnáiból  a sötét bánatot.

 

Nem tagadom a lenge és nehéz dalt. Nem mondom,

hogy magam maradtam, szívem űri fény, lakatlan.

 

 

Minden elmúlik majd egyszer és semmi sem múlik el,

feketén dobogó visszhangra fehér visszhang felel.

 

A változó, belső arc örökkön él, változatlan,

enyém ma már, amit vallok, s az is, mit megtagadtam.

 

Öntudattal verve így leszek boldog öntudatlan.

 

 

MENYASSZONYTÁNCOD SZIRMÁT

 

Mikor majd nem leszünk, az arany ágú fák

leány-rügyet bontanak a fényben, odaát.

 

Mikor majd nem leszünk, s nem lesz, aki ámít,

görgeteg hegytetőn havasi gyopár világít,

 

s a nefelejcs teljesülésbe, mennybe kékül.

Lelkünk végül magával s mással is kibékül.

 

S olvasod majd e sorokat, tea mellett, este,

menyassztonytáncod fehér szirmát feledve,

 

s mi majd, képzeld csak el, nem leszünk!

Hallod a búgó tengert, kamaszlány-hegedűt?

 

Eljönnek értünk, nem tudjuk, ki véd vagy üt,

lesz-e nevük, vagy csak ott maradunk velük,

 

mint virágdísz nélküli, feketén csillogó váza,

sorsunkkal az idő katakombáiba zárva.

 

Mikor majd nem leszünk léten túl növők,

felcsillan az örökkévalóságban a könny.

 

S nem állít meg életút vége – bánat, közöny.

 

Párnát és hálóköntöst viszünk a túlvilágra,

hol puha melleit s lelkünket is kitárja

 

a lány, ki örök, tagadhatatlan szerelmünk,

lélegzik bennünk. Társtalan társra leltünk.

 

Mert lehet ő, mert van ő, mert ő a Nő,

nem érheti el hasonlat, se hiú istent szövő,

 

nászágyban ringató dallam vagy fehér álom.

Talán csak a látomás buborékjai a szemhatáron.

 

Barna bimbók, barna haj és barna szem,

csókba tárul az izzó, madárkiáltó végtelen.

 

S e földi létbe zárva, keresni őt, még meddig?

Jelenlétében halandók születésük esdik.

 

Harmat záporoz, hóvirág puha szirma hull.

Mikor majd végképp nem leszünk, angyalul

 

az élet, s szeretniminket - újra megtanul.




.: tartalomjegyzék