Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Január
2018 - December
2018 - November
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2007 - Május
Gazda József

Új világ (A Székelyföld történetéből)


„Mert olyanokat értünk meg, amire ma sincs ige!”
(Illyés Gyula)

Itt, a Székelyföldön úgy éltük meg az „Új világot”, hogy „Visszajöttek a románok!” Visszajöttek, s garázdálkodni kezdtek. Gyilkoltak Szárazajtán, gyilkoltak Csíkszentdomokoson, bosszút lihegtek itt is, ott is, mindenfele.
Bosszút? Miért? Ki ellen? Az ártatlanok ellen?
És közben vörös zászlók lobogtak a piros-sárga-kék mellett. A mi színeinket, a pirosat, fehéret és zöldet elfújta a szél. A háború szele. A keletről jött hideg pusztai szél!
És mégis: Új világ! Éjen az Új világ! Éljen a ránk köszönő boldog világ. Mert hát: felszabadultunk. Nemhiába suttogták az emberek: Három dúlás volt a magyar történelemben. Tatár dúlás, török dúlás és felszaba-dúlás! A nép még a saját nyomorúságából is tréfát csinált.

*

Új fogalom születik. Osztályharc... Kezdetben nem értette senki – honnan is érthette volna? – hogy mi az. A marxizmus-leninizmus szempontjából képzetlenek voltak az emberek. Csak annyit tudtak, kombinálhattak ki, hogy nemrég harcok folytak, perzselő, világpusztító, otthonainkat szétdúló harcok, és most újra valamiféle harc kezdődik? A falu élte a megszokott életét immár több évszázad óta, és élni akarta (volna) tovább is. Születtek-haltak az emberek, végezték szokott munkájukat.
Jöttek az újabb és újabb generációk, a régiektől átvették a munkarendet, a hagyományokat, fontak-szőttek, szántottak, vetettek és arattak, állatokat tartottak, legeltettek. S az is természetes volt, hogy a társadalom rétegződött, az élet szelektál. Voltak jobbmódúak, kevésbé módosak, voltak csak alig-alig tengődők, azaz szegények. Mint ahogy az emberek is több félék. Volt, aki örökölte a vagyonát, s voltak olyanok is, akik maguk szerezték meg, s olyanok is, akik csak a mindennapoknak éltek, nem tudtak gyűjteni, nem tudtak felhalmozni... Voltak – természetesen – harácsolók, és voltak becsületes munkás emberek, s voltak becsületesek, de nehezen élők is…
Ellentétek is mindig voltak a kisebbek és a nagyobbak között. Hiszen soha nem volt a világon sehol egyszínű társadalom.
Az új hatalom kezdetben játszott. Azt játszotta, mintha csökkenteni szeretné az ember és ember közötti különbséget. Amikor a földet osztották, ki gondolta, hogy azt rövidesen el is fogják venni!
Amikor a szegényparasztokat úgymond felemelték, ki gondolta, hogy le is akarják őket törni?
Becsapták az embereket! Csúnyán rászedték őket!
Egyenlőséget hirdettek ember és ember között, s soha nagyobb különbségeket a világ nem látott!
Igazságot hirdettek, és soha nagyobb igazságtalanságot emberekkel a történelem során nem követtek el, mint ekkor.
Az „új világ” kezdetén sokan még nem is érezték, hogy itt minden a tetejére fordult. Még ott voltak a lelkekben a háború okozta sebek. Még a romokat takarították az emberek, még éppen hogy tápászkodni kezdtek a letörtségből, emelkedni a semmiből! Még az üszköket takarították a felégetett mezőkről, a romokat az udvarokról. És valami szörnyű játék kezdődött el velük. Városok és falvak népével. A háború iszonyatából épp hogy kitekintő emberekkel. Az új rendszer, mely magát a dolgozó nép rendjének nevezte, teljes súlyával rájuk nehezedett. A történelem egyik legigazságtalanabb rendszere volt kibontakozóban. Egy szörnyű, embertelen világ volt születőben. A hazugságok birodalma volt épülőben. A háború romjain rakták le az alapköveit. Idegen fegyverekkel támogatva, emberidegen eszmékkel alápillérezve.

*

Minden ember egyenlő! – hirdeti az új rend. Akinek van, attól el kell venni. Hogy ne legyen neki se „több”, mint azoknak, akiknek kevés volt.
1946-ban államosítják az erdőket. Aztán a gyárakat, gazdasági és kereskedelmi intézményeket. Majd a falu kerül sorra. A földműves társadalom. S mert a lakosság 60-70%-a a földből élt, hát a falut ért változások érintették a legtöbb embert. És mondhatni: ott történtek a legnagyobb igazságtalanságok a kisemberekkel.
Akinek valamije volt: ellenség! A „dolgozó nép ellensége!”
A szüleim földművesek voltak. Sajnos, hogy jó birtokuk volt, ez volt a bűnük, az eddig való életünknek a legnagyobb bűne ez volt. Tulajdonképpen – nyugodjék békében – édesanyám egyedüli lány volt, édesapámnak még egy lánytestvére volt, s ugye, jobbacska birtok volt, de hogy az anyai nagyanyám meghalt, a két földbirtokot összecsatolták (ZaL, 2)
Az új hatalmat létre kellett hozni, az új hatalmat meg kellett erősíteni. Bevonnának szegény, de becsületes embereket is ideig óráig. De a becsületes emberek hamar rájönnek, hogy nekik ott helyük nincs!
Negyvenhatban eljöttek hozzám a környékbeli bírók, akik ismertek, eljöttek, azt mondták: Kiss bácsi, mi azért jöttünk magához, az este volt a gyűlés Vásárhelyt a Magyar Népi Szövetség résziről, s egyhangúlag azt szavazták, hogy maga a legalkalmasabb itt, Maros megyében, mint gazdálkodó, hogy képviselő legyen. Mondom: hallgassanak ide, nem az alkalmatosságról van szó, hanem arról, hogy mennyi előhaladása van, hogy tud a nép előtt megállani, szólni, hogy az a nép tudjon utána menni. S aztán dekrétum legyen, amit kimond a száján. Azt mondják: Mi kutattunk utána, magával baj nem lesz! Édesanyám nemesi családból származott. Édesapám rendes gazdálkodó volt. Mind a ketten összeköttetésben voltak a tekintetes úri családdal, amelyiknek nyolc gyermeke volt, s százhúsz hold birtoka itt Ákosfalván. Azok kérték édesanyámot s édesapámot: Te Veronka, s te Ferenc! Ide hallgassatok. Nekem nyolc gyermekem van, négy leány s négy fiú. Én azokat taníttattam. A te a fiadot, Józsit add iskolába, mert kifizetek mindent érte. Édesapám azt mondja: Hát én egyből urat nem akarok csinálni, s a többiből koldust. Azt mondja, én kifizetek érte minden díjat. Osztán oda került a dolog, hogy az iskolából ki kellett maradjak. De amíg jártam, mindig első tanuló voltam konfirmáláson, s mindenen első. Ígyekeztem mindent megtanulni. S sose bántam meg. Itthon voltam, de a világ érdekelt. Grózát már a két háború között ismertem. Voltam nála. Bukarestben olyan épületje volt, ha egy gombot megnyomott, kereken forgott valami, s mikor megállott, egy vendéglő kinyílott, s abban a vendéglőben mindenféle ital, az ember vehetett belőle, amilyent akart... Ügyes ember volt, minden volt, csak egy kicsit komolyabb kellett volna, hogy legyen... Mi, ugye, ötszázharminc között voltunk tizennyolcan magyar képviselők. S a tizennyolc képviselő, őszintén mondom, sok azt sem tudta, hogy miért képviselő. Ha valamit tapsoltak, mit tapsolsz te? Hát más is veri a tenyerét! Há – mondom – a pénzét veri, te! Hát nem tudod? Csak papoltak a demokráciáról! S jöttek az elhurcolások, s minden. Luka volt a pénzügyminiszter, s Pauker nagysága a külügyminiszter. Ők voltak. Nem értettek hozza! Egy olyan ember, amelyik a gazdaságból jön ki, csizmadia, honnan tudja, mikor milliókról van szó, az egészet vezetni. A kezükbe vették, s vitték. De rosszul, nagyon rosszul végezték. Nagyon rosszul vezettek. S ilyenek voltak mind…Két esztendeig vótam, fenn vótam. Hogy a jövő mit hoz, mit nem hoz, ha már se a maga részire, se az én részemre semmi olyant nem hoz, hogy a kezünket feltarthatnánk…Álltunk, vártunk... Minden készen van, azt mondotta. És már minden készen is volt! (KiJ, 4)
Rendre megtalálta az „új világ”, az „új rend” a maga embereit. A maga végrehajtó apparátusát. Itt gondolkozni nem kellett, csak véghezvinni a felülről jött utasításokat. A „párt”, a tévedhetetlen Párt, a mindenek ura párt utasításait. A te feladatod nem az, hogy gondolkozzál, hanem hogy ott lent, ahol vagy, képviseld a pártot, és annak irányítása alatt cselekedjél.
A legelső vezető egy nagyravágyó szabó ember volt, Kiss Géza, ő lett az albíró, aztán kommunista is lett, a főbíró a régi maradt még közvetlen a háború után, Nagy Gyula, de osztán őt hamar kiseperték, s akkor jöttek ezek akik azt se tudták, mi a kommunizmus, de valamit hallottak róla, s azt gondolták, nagy emberek lesznek, kommunistákká váltak. Hát ilyen volt egy Ficsor István nevezetű ember, akkor Baka Boldizsár, meg Kurtapatakon Kelemen Menyhárt, ő volt az örökös párttitkár, amíg meg nem halt Kurtapatakon, örökké visszaválasztották. Hát ujjlenyomattal írt alá. Ez a Ficser vagy Ficsor ide benősült a faluba, nem tudom, honnan származott, ő valamivel értelmesebb volt, de borzasztó buta volt ő is, hát a gyűléseken, akkor tartották ezeket a gyűléseket, mindegyre a népgyűléseket, s mikor 46-ban valami segélyt kapott, egy vagon gabonát Esztelnek a szárazság idején, akkor úgy mondta, gyűlésen, hogy Háromszép vármegye hatályai Esztelnek község hatályainak kiutalta ezt a nagymennyiségű gabonát, hogy ne haljunk éjen. Másoknál pedig azt mondta, a másik gyűlésen, hogy a közbirtokosság elnöke Baróti Dénes nevezetű volt, azt mondja, ő fogja tartani a szolnoki beszédet a mai gyűlésen. S má akkor, hogy a közbirtokosságot irodalmilag ő képviseli, mert ő volt a jegyzője. Első időben nem lehet modnani, hogy nagyon ártottak volna, mert egyszerű emberek voltak, falubeli emberek, nem lehet rájuk fogni, hogy különösen ártottak volna, vagy valakit elvitettek volna emiatt. Aztán később, a kulákosítás után, akkor bizony elég sokat. De akkor sem ők annyira, mint ugye, az idegen aktivisták, akik idejártak. Ezek inkább olyan szolgák voltak. (KöJ, 2)
Akik uralkodó emberek lettek, azok nagyon szökdöstek, hadvezérek voltak, olyan félcigány banda. Itt nagyon sok kommunista ember volt. Az urakot, jobbmódúakat nem szerették. Az urak valamikor behozták őket cselédnek, aztán azok itt maradtak, s nagyon szökdöstek. Mind hadvezérek voltak, semmi emberek. Itt nálunk! Közéjük állott Konnáth tanító is – nyugodjék, meghalt – de abba se volt jó semmi. Már a régi román időben, jaj, a falut el akarta kereszteltetni Spiru Haretnak. Aszonta, itt 80%-a a lakosságnak román. S közben egy román sem volt a faluban! S Tamásfalvából Spiru Haret községet akart csinálni. Minden héten küldött jelentéseket. Jó tanuló volt az elemiben is, de leveleket küldött a csendőrségre. Nagyon rossz jellemű ember volt. És ott is volt mindenütt a rossz mellett. (ViB, 2)

A harc egyre keményedik. A hatalom ránehezedik az egész társadalomra, az egész rendre.
Elkezdődik az emberek elhurcolása, megtelnek a börtönök ártatlanokkal, bűntelenekkel. Illetve az új fogalmak szerinti bűnösökkel. És kik a bűnösök? Akik fent voltak a régi rendszerben. Vagy: valamivel fennebb voltak. Akiknek volt valamijük. Vagy akik kételkedtek az Új igazságosságában.
Felborul mindenféle hagyományos rend, mindenféle történelmi és jogi folytonosság. Felborul az életrend. Hatalmas zuhanások és hatalmas emelkedések! Hogy „Uralkodjék köztünk ész, érdem, igazság, törvény s egyenlőség?” Legfeljebb szavakkal. Mindenben az erősebbnek van igaza. És most ők az erősek, az új urak. Mögöttük áll egy győztes világhatalom megszálló alakulataival s hazug, de sokak számára tetszetős eszmerendszerével.
A legfőbb cél: akinek valamije van, elvenni! Bevinni a „közösbe”. A pénzben kifejezhető javak elvételét szolgálták a pénzbeváltások. Égig nőnek a tulajdonra kivetett adóterhek...
Én amikor elmentem katonának, még a szalmazsákokat is elvitték adóba. Az eset ott volt, nekem a ruháimat a testvérem el kellett viselje, mert mindent elvittek, kérem. Ágyneműt, mindent. Egy pár ökrünk volt, azt is elvitték. (ZaL, 2)
A „bűnösöket” hurcolják, gyötrik, zsarolják, ütlegelik és fosztogatják. És kik a bűnösök? Akiknek még van valamijük, amit el lehet tőlük szedni, venni. A valamikor gyenge jellemű emberek számára kialakított börtönöket most az erős jellemű emberekkel töltik meg. A gyengékre, képmutatókra, Bólogató Jánosokra van szüksége az új rendnek.
Az állandó jelentkezések, állandó letartóztatások. A milícián voltunk sokáig, akkor elvittek, elvittek Kovásznára, a két gyermek ittmaradt, ott egy épület volt a főhelyen valahol, elzárva az összes ablakok. Sokan voltunk, sokakat vittek oda, azokat, akik menekültek, vagy valahonnan hazakerültek, mind odavitték. Természetesen ételt nem adtak se itt, se ott, hanem ahogy tudott, egy asszony itt vót, idejött, az főzögetett, s az beadta. Azt még megengedték, hogy megegyük. Azt hiszem, ültünk egy hetet Kovásznán, s egy hetet itt, Zágonban, ahol a milícia volt akkor. Alvás? Ki hova le tudott kucorodni a földre. Ilyen volt az alvás... Na, akkor vége lett ennek a kínszenvedésnek, s következtek tovább a még nagyobbak. Lajos elment egyszer a mezőre, hogy körülnézzen. Egy nagy záporeső megverte úgy, hogy bőrig ázott. Abban a pillanatban, ahogy hazaért, megérkezett egy duba, s Lajost úgy vizesen betették, s elvitték. De hogy hova, arról mi nem tudtunk. Csak egy hét múlva tudtuk meg, hogy Kovásznán egy pincében volt elzárva, senki nem tudta, hogy hol van, s azt mondta, hogy még egy férfi volt ott, zágoni férfi, de nem ismertek egymásra, annyira sötét volt, hogy ők ketten összeölelkeztek, s úgy melegítették egymást a hideg, vizes ruhában. S akkor Albu Zoltán ügyvédnek a felesége valahogy kikurkászta, valaki hírt vitt neki, s akkor az ott valamit vitt be Lajosnak, megengedték, hogy vigyen. De mi, a család, nem tudtuk, hol van. S semmivel a világon, semmivel nem indokolták. (BSI, 2)
Negyvennyolcban vitték el az urakot. Bejöttek itt egy éjszaka, tudom is én mit, az autót megállították ott kint, Kovászna felé, s jöttek ide civilek sokan. De itt már meg volt szervezve a kommunistáktól, s az urakot elvitték semmi nélkül. Bányai Sándor úrnak – nyugodjék – volt egy kis leánkája, s csak pár hónapos, de idevaló volt a felesége. Elvitték őket Szentgyörgyre, s onnan Tulceába. Én is ott voltam bezárva, Tulceánál. A Piata Frecatei szigeteken töltöttük az időt. De annyi, mind tanító, pap, tiszt. Mindenféle pap. (ViB, 2)
Kettőt költöztettek ki, hurcoltak el a faluból. (FÁ, 2)
Apám gazdálkodó volt. Sok földje volt. S mi is a gazdálkodásban nőttünk fel. Itt végeztem az elemi iskolát, a magyar időben Kolozsvárra mentem gazdasági iskolába, 41-ben, miután bejöttek a magyarok, s 43-ban önként mentem el katonának, március 13-án öltöztem magyar katonaruhába, Szilágysomlyón, ott kaptunk kiképzést Somlyón és Szilágynagyfaluban, onnan egy hónap múlva kivittek Kaposvárra, Kaposvárról áttettek Nagykanizsára, és Nagykanizsáról Tapolcán voltam katona, ott kaptam a kiképzést, Tapolcán. Onnat mán 43 decemberében kivittek Németországba, ott kaptunk egy átképzést, onnan kérem szépen 44 januárjában kivittek a frontra. Kivittek a frontra, kérem szépen, a Szovjetunióba, majd elfelejtettem, azt hiszem Medinovka nevű városba, onnan már örökké jöttünk visszafelé. Mi már be voltunk vagonírozva, mikor kiabálták az oroszok, hogy vége a háborúnak, kiabálták az oroszok. A kommunisták szkoro vojna, a háborúnak hamarosan vége van. Vége is volt 9-én. Mi akkor magyar vagonokban voltunk. Vladimir városba vittek, az Ural folyó mellett egy nagy város, ott tankokot csináltak, a háború részire, azután osztán traktorgyárrá átalakították, ott folyt el az Ural folyó, ott választotta el Európát Ázsiától. Aztán alig kerültem haza, börtönbe tettek. Furfanggal osztán eláztattak, s elvittek Brassóba, egy éjszaka. Én is hibát követtem el, mert apámmal csúfoskodtak a kommunista vezérek, és egyszer én is berúgtam egy cseppet, s meghívtam őköt, kommunistának mondtam őköt németül, oroszul, leköpködtem őköt, éccaka elvittek engemet. S elítéltek két évi börtönre. Brassóba jól megvertek, mert akkor Brassóhoz tartoztunk. Én is ott voltam bezárva, Tulceánál. A Piata Frecatei szigeteken töltöttük az időt. De annyi, mind tanító, pap, tiszt. Mindenféle pap. (ViB, 2)
A mi papunk is lehúzott a kanálisnál vagy két évet. Nem csinált semmit.( ZJ, 5)
Háromszor is megvertek. Azt is megmondták, mikor elengedtek, egy évet elengedtek, megmondták, most elmész, de még a feleségednek se merd megmondani, hogy meg voltál verve, vagy mit tudom én mit. El voltam árulva, haton aláírták, hogy vigyenek el, mert rendszerellenes vagyok, kulák.
Egy évet letöltöttem, egyet elengedtek.” (ViB, 2)


BESZOLGÁLTATÁSOK

Beadási kvótákat, „kótát” vetnek ki a termelőkre. A földműves társadalomra. Ezeknek a kvótáknak az volt a fő jellemzőjük, hogy nem függtek a termés mennyiségétől. A hatalom kénye-kedve szerint szorongathatta, félemlíthette meg, tarthatta velük kezében az embereket, törhette meg a gerincüket. S a másik jellemzőjük: az elkobozott, elharácsolt termést valós értékének, a bele fektetett munka és anyagiak értékének messze alatta, államilag megszabott áron veszik el a termelőktől. A háborúból épp kilépett falu már szembesült a nehéz években a nincsennel. A hadsereg rekvirált a frontok számára. De ami most jött, mégis váratlanul érintette az embereket. A kifosztott ország lakosait, azaz a már kifosztottakat kezdte tovább fosztogatni az új hatalom. S hogy ennek törvényes kereteket adjanak, ezért vezették be a beszolgáltatási rendszert, vagy ahogyan nevezték faluhelyeken: a kótarendszert. Megkezdődött a parasztság gúzsbakötése. Vetési terveket írtak elő, nem engedték, hogy a parasztság azt termeljen, amit az ő földje a legjobban megterem. Hozzá nem értő emberek vették át a gazdaság irányítását. Aki ellenállt vagy nem vetette alá magát az irányításnak, „likvidálták”. Megteltek a börtönök a dolgos földműves nép fiaival. A tehetséget száműzték a falukból. Akinek több földje volt, kényszerlakhelyre telepítették, így likvidálták a régi vezető réteget. A kínzások, megalázások válogatott rendszerét vezették be.
A beszolgáltatás olyan formálag ment egy darabig, hogy a csépléstől vittek el szinte mindent. Vót egy ellenőrik, az írta, hogy mennyi lett, s aszerint kellett adni be. Hogy nehogy hazavigyük, s otthon eldugjuk. (Rab Zsiga, Zágon)
A főd nem bírt annyit teremni, amennyi kótát szedtek el. Aki nem bírta fizetni, vitték el. A Duna-csatornánál voltak. (PE, 5)

Sok embert mentett meg a szolidaritás. A falustársak, barátok, rokonok áldozata. Ekkor már mindenki tudta: az üldözötteken segíteni illik, és kell is. Szomszédoknál rejtettek el egy-egy zsák gabonát – ami a mindennapi kenyérhez kellett, többet nem, mert a hatalom, az nemhogy adta volna, de elvette a mindennapi kenyerünket üldözöttjeinek –, ha kellett, gyűjtöttek az igazságtalan terhek enyhítésére. Ideig-óráig még működtek a közösség törvényei, hatott a maga módján a közösség ereje. Ideig, óráig. Nemhiába lett rövidesen az egész közösség célpont. A marxizmus-leninizmus rohamcsapatainak, az ordas eszmék végrehajtóinak, szolgahadának célpontja.
Érkezem haza, hát az uram elépakolta a téli gúnyáját. Hát te mét pakoltad ezt elé? Sapkát, harisnyát, kabátot. Azét, azt mondja, mert itt jártak valami kiküldöttek, azt mondták, ha nem tudunk nyolc mázsa törökbúzát béadni estig, akkor visznek el. Na jól van! Hát este megint jőnek, nem tudom, ketten-e vagy hárman, a kiküldöttek. Nahát, hogy állunk? Mondom: Nem engedem, hogy az uramot elvigyék. Ürmösön valami rokonaink vannak, lemegyek, s kölcsön felszedem a nyolc mázsa törökbúzát, s béadjuk. Na, de az urad nem így beszélt! Én így beszélek! S megmentettem. Akkor fel a vonatra, s el Ürmösre. Egy unokatestvéremmel találkoztam, egy bátyámmal. Ugyanbiza te hol jársz, testvér? Mondom, hol járok, bácsi, nyomorúságban. Törökbúzát kéne felszedjek, kölcsönbe. Na fiam, öt véka le van bontva a tornácba, oda van állítva, s vigyétek! Hol két vékát, hol egy vékát a rokonoktól fel, s akkor a keresztfiam megindult szekérrel, összeszedte, Ágostonfalvára béhozta, s béadtam. Az uram gyáva volt, s félt! De valahogy a Jóisten úgy megerősített, hogy én nem búsultam egy szikrát sem. A Jóisten adott erőt elviselni! (BnMA, 2)
Egy alkalommal jött a csendőr, azt mondja, informálva vannak, hogy én tiltott fegyvert tartok. Mondom neki, tudtommal az udvaromon nincs, ha csak valaki bé nem dobta. Én kilenc hónapig vótam a fronton, hatot a kórházba, én jóllaktam a fegyverrel, az én udvaromra nem kell! Osztán akkor kutatást csináltak, három óra hosszat tartott, még a képeket, falvédőket a falon, azokat is mind megemelte, az ól padlására felmászott, kasba bebútt, mindent összekeresett, nem kapott semmit. A gyermekem játéka között kapott egy géppuskahüzlit, nem volt a kapszlija ellőve. De üres volt máskülönben. A gyermekem gyűjtötte össze valahonnan. Nem is tudtam róla. Osztán jegyzőkönyvelte. Még a nagyapám idejéből egy tehénszarvban puskaport talált. Ő tartotta, apám is ott kapta, én is ott kaptam, senki hozzá nem nyúlt. Azt mondta, hogy azért három évi elzárás! Akkor én vesekővel beteg voltam. Úgy búsultam, gondoltam, én onnan haza soha nem kerülök! Már egészen reszkettem, azelőtt vittek el egy férfit tőlünk, gondoltam, most rajtam a sor! Egyszer az őrmester odahív: Bácsu Méder, ne búsuljon, a jegyzőkönyvet, azt mondja, megsemmisítettem. Magáról senki a faluban rosszat nem mond. Senki nem tételezte fel, hogy maga fegyvert tartana. Senkivel nem volt baja a faluban. Ne búsuljon, megsemmisítettem, elégettem mindent! Úgy sírtam, mint egy kicsi gyermek. Akkor rám szólt: Ne sírjon, ne sírjon! Ne lássa senki! Nem lesz semmi bántódása! De két hétig úgy búsultam, csaknem bújtam a föld alá! (MéF, 4)
Mindenünköt lefoglalták, gyerekeknek cipőjét, kabátját, ruháját. Ágynemünk alig volt valami ringy-rongy, semmi egyéb, azt is elszedték, bezárták. Egy szobát hagytak nyitva, oda bemehettünk, de abba nem vót semmi, csak az üres ágy, se takaró, se lepedő, nehány rongyos szőnyeg vót, de olyan szőnyeg, úgy el vótak szakadva, mert teljesen üres volt a lakás. S oda befeküdtünk, s ott azokkal a rongyos szőnyegekkel betakaróztunk. De olyan éccaka is volt, amikor kinn az udvaron, a fákon ülve, ott virradtunk meg a gyermekekkel. No, osztán azután folytatódott... Albu Ferenc s az a Szászi Kozma, azok ketten úgy üldöztek a hatalom nevében, hogy nekünk megállásunk nem vót. Jött egy ünnepnap? Abba a szobába vótunk összehúzódva. Gondoltam, egy pár szőnyeget leterítek, hogy legyen barátságosabb a lakásunk. Hát abban a pillanatban megérkeztek, mindent összeszedtek, s mindent elvittek. Ami vót, mindent. Igaz, azt mondtam, vigyék, mindent vigyenek, mert jövőkor már nem lesz, amit vigyenek. De voltak a megyétől is velük, jöttek vagy tizenötön. Én úgy kijöttem a sodromból, mikor idejöttek, hogy azt mondtam: Ez az ember – s mutattam rá – ez az ember tette tönkre az egész családomat, gyermekeimet. Összeteszem a kezemet, letérdelek az udvar közepibe, s mindennap felkiáltok az egekbe, hogy az Isten verje meg, verje meg, veretlen ne hagyja! Meg is verte, mert tragikus halállal halt meg. Azt mondta, hogy Bereczkyné átka megfogta. Akkor természetesen házkutatások, minden, ami eszükbe jutott, mindent csináltak. Akkor rengeteg trágya volt, lehetett vagy ötszáz talyiga, akkor elrendelte, hogy azt két hét alatt hordassam ki. De nem vót se marha, se ember, se semmi, mert Lajos a tömlecbe vót. Akkor én a falu embereinek hírt adtam, mert sok emberünk vót, s ezt a sok trágyát kihordták felibe. S akkor a faliújságban megjelent, hogy Bereczkynének a szekerét ezek s ezek tolják! Ki is vótunk rajzolva. S akkor éjjel megjelent egy plakát a másik oldalán, az a plakát mellettem szólott. S azon vót egy három betűs szó, amit én sohasem hallottam. S akkor megjelent a szekuritáté, reggel eljöttek, s engem elvittek oda egy szobába, s azt mondták, le vagyok tartóztatva mint politikai fogoly. Azt mondtam, letartóztathatnak, de én a világon semmit nem csináltam. Akkor azokat az embereket, akik hordták a ganyét – voltak legalább negyvenen – mind odahívták sorba. Mindenkivel írattak. S azt mondták, sokkal súlyosabb büntetés jár nekem, mint Lajosnak, mert ő szabotáló, de én sokkal súlyosabbat fogok kapni, én politikai fogoly leszek. Akárhova vihetnek, de két ártatlan kicsi gyermekem van otthon, senki más nincs, amit akarnak, azt csináljanak velem, nem bánom, ha az életemmel is végeznek. Akkor azt mondta a főhadnagy: kérem úgy beszél, a beszédiből azt állapítom meg, nem hibás, de azért le van tartóztatva, menjen haza, készüljön fel, s várja, míg maga után megyünk. Na, én hazajöttem, de azt a keserűségt elmondani nem lehet. Leültem egy székre, felöltöztem mindenféle rossz kabátokba, ami vót, az egyik ide hajtotta a fejit, a másik oda hajtotta, s akkor bélopózott egy ember, s azt mondta: Tekintetes asszony, üljenek nyugodtan, mert én lesbe állok, s amíg vagy el nem mennek, vagy ide nem jőnek, addig én el nem mozdulok. Én figyelek. S felült egy fa hegyibe, ott ült. S megegyeztünk, hogyha hármat koppant éjjel, én kijövök. Éjjel tizenkettőig így ültünk hárman sírva. Akkor az ajtó koppant hármat, s azt mondta az az ember, feküdjenek le nyugodtan, mert az utolsó kocsi is elment... Amikor a tejhistóriával – hatezerháromszáznegyven litert róttak ki ránk egy tehén után, mert már csak egy tehenünk vót – a brassói törvényszék elé vittek, hát borzasztóan meg voltam rémülve. Megidéztek oda, s akkor elmentem egy jóshoz, s az azt mondta, hogy az egész életem így fog letelni, ilyen küzdelmekkel, mindent tűrjek, mert mindenből, ahogy jő, úgy fogok kiszabadulni belőle. Úgy is volt. Pereltek a tejért, pereltek a gabonáért, hogy nem tettem eleget az aratásnak, hogy a gabonánk között vadzab volt – soha a mi zabunkban vadzabot nem lehetett látni –, szóval pereltek mindenért, minden áldott hónapban megjelentem a törvényszéken. S szegény testvérem minden bemenetelemkor s kijövésemkor odajött, akkor a törvényszék az óra alatt vót, felnézett, s örökké azt mondta: Ma nem fog hazamenni, ma bezárják! Mondom: lehet, hogy bezárnak, s nem tudom, mi lesz velem. Addig jött, s mondta, hogy egyszer aztán azt mondtam: ide többet ne gyere, ha bezárnak, bezárnak, s megtudod, de ide többet ne gyere, hogy izgass engem. Szentgyörgyön elvesztettem a pert, s akkor feltettek Marosvásárhelyre. Azt mondtam akkor Beczének, az ügyvédnek: doktor úr, amit tetszik, azt csinál, se nem fellebbezek, sem a tárgyalásra nem megyek, semmit sem csinálok...Így osztán lecsendesedett a törvényszékre járás...Egyszer hallottam, egy zágoni férfi mondta, Bereczky Lajosnét felmentette a marosvásárhelyi törvényszék... Akkor küszködtünk tovább. Lajos egyszer lement a néptanácshoz, ott azt mondták, ne, ennyi s ennyi fődet meg lehet tartani, a többit átveszi az állam. Reggeltől estig ott tartották, s azt mondta Lajos, nem kell neki többet egy deka főd sem. De még azt sem engedték meg, három hektárt meg kellett tartson, s azzal belépjen a társasba, majd a kollektívbe... Hetvenben osztán Lajos meghalt... Ő megszabadult... Mi éltünk, ahogy tudtunk, de ezzel sem értek véget a szenvedéseink...( BSI, 2)
Július nyolcadikán vittek el, szeptember nyolcadikán hazakerültem. Hazakerültem pénteken este, hetfün este hívat a néptanácselnök, hogy ki kell költözzem a csűrös kertből. Hát hova költözzem? Ki a tanyára, Halmos-patakára. Elég annyi, hogy kiköltöztünk. Két hétig költöztünk, nagyon sok mindenem volt. Mikor kiköltözünk teljes egészében, itt van a kulcs, a házkulcs. Ide hallgasson, Somogyi bácsi. Én mondok magának egy ajánlatot. Adományozza a házat a néptanácsnak. Én kiürítettem, miért adományozzam én? Nézze, én magának jót akarok! Nem volt mit tegyek. Úgyis az övék volt már! (SoJ, 5)
Nyíltan írta az újság: a parasztot le kell törni! A parasztot le kell vetkőztetni! Teljesen ránk voltak állva. Úgy levetkőztettek, hogy! (GyT, 2)

Még a természeti csapásokért is a bűnössé nyilvánítottaknak kellett felelniük.
Egy cséplés alkalmával volt nagy vízáradás is. A búzát úgy leiszapolta a víz, hogy java részit nem is tudtuk összeszedni. Akkor kellett szénát beadni, sok mázsa szénát, s nem volt honnan. Lent a Küküllő mellett volt egy nagy földünk, s mind elpusztította a víz! Bevitték az uramat, s elzárták egy hónapra. (NMK, 4)
A kirótt „kötelezettségek” nem teljesítőivel szemben, a terhek alatt roskadozók iránt nem volt könyörület.
Mentünk fel a legelőre, melyik a legjobb marha volt, fogtuk meg, apám vezette bé, ahogy vették, úgy kellett hogy adja. Haza sem ért a városból, már ott volt a végrehajtó, az árát adta oda. Másik csütörtökön megint a másikot. Minden héten jött, hogy még mazsoráré (növelés) ennyi! A faluban apám az első gazda volt, s nekünk száz lejünk nem volt. Mikor a cséplésnek vége volt, másnap pakoltunk, s irány Brassóba fuvarozni, éjt nappá tettem, hogy a családot megmentsem! (GyT, 2)
Hét mázsa húsunk vót, háromszáz kiló disznyóhús, négyszáz kiló marha. Az öreg apósom megvette, s béadta. S akkor nem lett meg az ötven mázsa pityóka, csak a huszonöt. A másik huszonötbe egy tehenet adott bé. Egy tehenet! (FTA, 3)
A lehetetlent kérték! Amit nem lehetett. Hogy ezerötszáz-kétezer liter tejet egyik napról a másikra adj bé! (GZ, 2)
Nekünk dupla adónk volt. Hiába mondtam azt, nézze meg, ez az én ruhám, édesapám adta nekem, nem az uram vette. Nem mondjuk, hogy nem adjuk meg, tudjuk, azt meg kell adni, de sok, s nincs miből! Van a két hektár cukorrépa, az ötven ár dohány, az ősszel ezek mind bemennek, a pénz ott van az állam kezibe, s visszamarad. De ha egyszer nem tudjuk! Az összes ruhámat kiszedte a szekrényből. Szembeszálltam, s nem adtam. Azt mondtam, ha itt meghalok mellette, akkor sem adom, s nem engedem, hogy kivigye. Jaj, sokminden történt velünk! Aki el akarta vinni a ruhámat, fináncnak volt jőve. Aki volt a néptanácstól küldött, mondta: Tessék, Kiss elvtárs, rögtön bevenni! Mondom: András bácsi. Úgy merjen az én ruhámhoz nyúlni, ha akarja, hogy legyen két szeme, mert... Szegény ember nem mert hozzanyúlni. Akkor ment, hogy hívja a milíciát. Csak a férjem nem engedte, pedig olyan stádiumban voltam akkor én, most is előttem van az a szürke finánc, aki kinn volt, mondom: nehogy hozzá merjen nyúlni. Akkor olyant kiáltottam, hogy az ablakok rezegtek, s akkor ment ki, mert mondta az a másik odavaló, az asszony idegbeteg, s valami baja lesz. Olyan öt-hat lépcső volt nálunk, mentem, hogy én most úgy lelököm, de az uram nem hagyta. Odaállt elébem, pedig mentem, hogy lelököm. (BPI, 4)
Esetleg még a falnak is állították. Édesapámat is odaállították. Vót kétezer liter tejkótája. A falnak állították, azt mondták, vállalod-e, hogy holnapra beadod az összest? Ha nem adta be, még esetleg a nyaka közé is csaptak, ha azt találta mondani, hogy nem bírom épp az egészet elintézni. Vagy ha nem adott be egy tehenet, állították a falnak. Arcal a fal felé volt állítva, s úgy beszéltek vele, s ha nem úgy tetszett, amit ők mondtak, hát még rá is csaptak a vállára a gumicsővel. (MS, 4)
Mikor ment férjhez a leányom, elvitték a ruháját, s még pénzért sem adták ki. Nem vót, amibe megesküdjék. A párnájából, a hozományából kieresztették a tollut! (BeI, 2)
Mentem a kollektorhoz, s megkérdeztem. Mondja meg, hogy tudok én huszonötezer lejt megcsinálni, tizenöt hold földnek a tulajdonosa vagyok, hogy lehet, nincsen állatom, semmi, amit eladni, a disznóimat elvitték, most van egy kocám, ami most malacozott meg. Van kilenc malacom. Mondtam, engedje meg, hogy neveljem fel azt a kilenc malacot, aztán abból csinálhatok egy nagyobb összeget, ha megnőhetnek. De amikor félévesek voltak a malacok, elküldte a kollektort az inspektor. Az inspektorhoz mentem Ludasra, az pedig küldte az adószedőt, hogy hajtsa fel az adót. El kellett adnom azt a kilenc malacot, s nem tudtam a huszonötezer lejt kifizetni úgysem. (TJ, 5)
Dugvást teli volt ez a láda, még az uramnak, s a fiamnak a nadrágja es ott vót, ágyterítők, lepedő, sokminden. Odajött a végrehajtó, papírral lepecsétölte, s oda nem szabadott nyúlni. S akkor elvitték a községházához. Nemcsak tőlem, mindenkitől. Gáll Mihálynénak szegénynek a fia gúnyáját is mind elárverezték! Én leültem a ládámra, s az én ládám, az én ládám utoljára maradt. Egész nap se nem ettünk, se nem ittunk. Eljött egy idegön embör, soha nem láttam, ő sem engem. S kezdtek árverezni. S láttam, hogy úgy néz! Megvette, de örökké nézett. Gondoltam, ez ejisze nekem szedi. Mikor a pénze elfogyott, elkerült a népek között a hátam megi, s azt mondta: kertítsen pénzt valahonnét, ha nincs magának, s visszaadok én magának mindent. Igen, de nem volt pénzünk, nem volt pénzünk. Mondom: Drága jóember, az Isten tartsa meg, de nincs egy lejem sem! Az uramnak a csizmáját Gyűrő Lajiné vette meg. Kimentem hozza, s mondom: Rózsika, a csizma maradjon épen, s én kifizetem, valahogy jó-e adja vissza. (BnMA, 2)
Egészen ezerkilencszázötvenhatig, a magyar forradalomig tartott a kótarenszer. Akkor törölték el. (JI, 4)
Jaj, édes jó Istenem, legyen áldott a te szent neved, hogy megszabadultunk ettől. Ne, itt van, kezemet, lábamat tönkretettem, annyit dolgoztam. Most se fiam nincs – vót egy fiam, az is meghalt –, egy kicsi unokám maradt a fiamtól, azt a motor ütte el. S most itt vagyok, senkim sincs. No, történelem kell-e még? Olyan sokat tudnék mesélni a sorsunkról. Mindennek van egy kicsi jó része is, de annyi, annyi a rossz. (FTA, 3)

Szinte napirenden vannak az elhurcolások, a meghurcolások. A megfélemlítések legváltozatosabb esetei. A védtelen, munkához szokott emberek viszik a terhet. Az állam az állam. A hatalom az hatalom. Nem lehet játszani vele.
Azon iparkodtunk, hogy eleget tudjunk tenni a követeléseknek. Bé tudjuk adni, amit kellett. Az adót! Nagy adónk vót! Abba iparkodtunk, hogy egyszer azt rendezzük el, eleget tudjunk tenni a követeléseknek. Ne tartozzunk az államnak. Nem engedtük meg, hogy rekviráljanak. Az éjt nappá tettük. Amíg más reggel felkelt, mi már háromtól a kalangya búzát arattuk! Úgy, hogy a reggelit ott ettük meg a mezőn. Apósom olyan ember vót, nem szeretett semmivel elmaradni. Adót, mindent időben megadtunk. A semmit szorítottuk. A semmit! Hordani kellet még a fát, s a szenet. Az égetett szenet. A farkaslakiak égették. Leazon iparkodtunk, hogy eleget tudjunk tenni a követeléseknek. Bé tudjuk adni, amit kellett. Az adót! Nagy adónk vót! Abba iparkodtunk, hogy egyszer azt rendezzük el, eleget tudjunk tenni a követeléseknek. Ne tartozzunk az államnak. Nem engedtük meg, hogy rekviráljanak. Az éjt nappá tettük. Amíg más reggel felkelt, mi már háromtól kellett hordani, akkor nem vótak ezek a motrok. Vót az es, hogy közmunkába. A kötelező vót. Kirótták, lóval s szekérrel kirótták. Ki vót róva, hogy ennyi s ennyi mázsát le kell vinni. S levittük. (FTA, 3)

KULÁKOSITÁS

Megszületett az új fogalom: kulák! Kik a kulákok? Kik lettek a kulákok, vagy másképp megfogalmazva: zsíros parasztok? A falu legtehetségesebb rétege. A falvak legdolgosabb, legszorgalmasabb rétege. Akik nem dőzsölték el, nem élték fel parányi kis, a földből kisajtolt jövedelmüket, hanem egy-egy darab földet vásároltak belőle. Mert: ”a föld az mindenkor támasz, segítség! Mert az eltart!” Könyveket vásároltak, tanulták a korszerű gazdálkodást, nemcsak karjukkal, de az eszükkel is tettek azért, hogy növeljék a termést, hogy jobban kiaknázzák a föld erejét. Észre sem vették, hogy nem urai, hanem szerelmes rabjai a földnek. Gürcöltek, dolgoztak érte, művelték, mintaszerűen művelték, újabb és újabb darabokkal gyarapították. És ez lett a bűnük. Hogy volt valamijük, s ezért lettek, lehettek kifosztásra kiszemeltek! Célbavettek! Ez lett a vesztük. A kor nem jutalmazta őket alkotó-teremtő munkájukért, eszükért, szorgalmukért. Nem, nem! Épp ellenkezőleg: megalázta őket, leteperte őket, a közelmúlt „aranykalászos gazdáit”. Megszégyenítette őket. Szinte égbekiáltó igazságtalansággal rabolta ki és gyalázta meg őket.
Amelyik jobbacska gazda volt, mindent reafogtak. Hogy soviniszta, hogy kizsákmányoló, holott pedig a legtöbb munkásember volt már gyermekkorától. Nem mondom, összeszedték magukat, mert jól tudtak gazdálkodni, s jól tudták forgatni az eszüket is. (GyT, 2)
Meg vót bízva egy illető – nagy ember vót, mán az elejin béállott a pártba –, hogy kuláknak kell lenni a faluban. Annak a komái s rokonai nálam mind nagyobb gazdák vótak, egyből se csináltak kulákot, csak belőlem. (VéJ, 3)
Osztályellenségnek vettek. (BF, 1)
Kuláknak mindenütt kellett lenni. Mert a közösségek megfélemlítéséhez, „átneveléséhez” szükség volt ellenségre. Ellenségképre. Kizsákmányolókra. Akiknek a meghurcolásával megfélemlíthetnek mindenkit. A „nem kulákokat” is. A rendszernek nem szabad, de megfélemlített emberekre volt szüksége. Nem gondolkozó, de végrehajtó emberekre. Bólogató Jánosokra.
Csak ráfogták, hogy kulákok. Hát mit? Volt húsz hold földje, több nem? Hát mért kulák, mért kizsákmányoló az, aki dolgozik? (BíF, 4)
Öt hektáron felül már annak vették! Nekem szerencsére csak négy hektár nyolcvan ári volt beírva, osztán így megúsztam. (KÁ, 4)
Én nem voltam idehaza akkor, én katona voltam. Osztán ahogy hazakerültem, oda kellett állnom. A testvérek közül csak én voltam itthon. Édesapám 1948-ban meghalt. Ugy,e muszáj volt dolgozni, már idegen munkaerőt is nem lehetett alkalmazni, mert akkor az ember még nehezítette a sorsát, mert azt mondták, szolgát tart, s kihasználják, kizsákmányolja, s ehhez hasonló. Osztán ellenségnek voltunk nézve, a kulákok. A kapura rá volt írva, hogy „itt kulák laik, ne higgy neki!” S akkor késöbb jöttek az elvtársak, hogy szervezzenek bé, mert, ugyé, a pártitkárral jó bartátságban voltunk, hogy szervezzenek bé, álljak bé a pártba. Egy feltételt mondtam: Nekem az az illető, amelyik a kapumra reafestette, hogy: Itt kulák lakik, s ne higgy neki, a szemem előtt lemossa, de az orrát készre beléütöm. Evvel a feltétellel párttag leszek, s hanem nem. Mert mondom, én azért hibás nem voltam, ha az én nagyapám vagy a dédnagyapám birtokot vagy földet vásárolt, s az én apám el nem adta, megtartotta, s megvolt, mert a rendes jó gazdálkodó, meg tudott élni, ha jól gazdálkodott. Annak idejibe is. (ZaL, 2)
Nálunk a kulákokat összeszedték, s elvitték. (NFZs, 5)
Idejöttek éjfélikor. Bekopogtatott az éjjeliőr s a milícista, hogy öltözzék, s menjen. Akkor szegény – nyugodjék – felöltözött, s én valami holmicskát pakoltam neki. S kértük a milícistát, a lovakot fogjuk bé, s vigyük le avval a barátosi állomásra, mert operált ember volt. Nem engedték, gyalog vitték.(CsBI, 2)
Elvitték őket a Duna-kanálishoz, ott dolgoztatták, kaszáltatták őket. Erre-arra. Osztán elvitték Văcăreştire, elvitték Besztercére, s onnan nagy nehezen alig tudtuk hazahozni őket. Az unokatetvéremnek a sógora mikor hazajött, meg is halt. Mert kapott egy tüdőbetegséget ottan. Volt egy asszony is közöttük, az is meghalt, mert levágták a lábát, ott, a hidegben egy asszony a börtönben mit csináljon? Szegények hálót kötöttek, minden, addig tartották ott a hidegben, le kellett vágják az egyik lábát. Mindegyik tönkrement. (nn, 5)
Mennyit álltam én féllábon s föltartott kézzel Tarcsafalván az irodában! Azét, hogy amit kérdöztek, nem tudtam felelni rea. Mindig este, mikor a legrosszabb idő vót, citáltak le Tarcsafalvára, a néptanácshoz. Osztán ó, mennyit kénoztak, Jóisten! (VP, 3)
Pont szembe nem köptek, de az a sok megaláztatás! Jött a szavazás, nem volt szavazati jogunk. Kaptunk egy papírt, hogy amíg a szavazás tart, a kapun ki ne menjünk. Akkor ötvenháromban kapok egy behívót pont aratás előtt egy héttel, hogy be kell menni Vásárhelyre koncsentrára. Az volt a híre, elvisznek, nehogy felgyújtsuk a szérűket. Akkor a sok aratás rámaradt a feleségemre. A gyerekek kicsik voltak. Vagy két hektár búza, le kellett aratni. És engemet elvittek egy állami gazdaságnak a szőlőjibe, ott kapáltuk a szőlőt egy hónapig. Csak burján volt, se szőlő, se semmi! Ott permetezni! Akkor elhoztak a szomszéd faluba, semmi értelme nem volt ott sem a munkánknak, csak azért találták ki, hogy összeszedhessenek, hurcolhassanak. Akkor a néptanács kertjibe elvittek, voltak valami száraz almafák, hogy vágjuk ki. (BmJ, 4)
Akkor csinálták a buletineket, sokan voltak, akik dolgoztak velük, ki voltak Vásárhelyről jőve nem tudom hány hétig. Körtefáján volt három kulák, s Gernyeszegen vagy négy. S ez a pár kulák család annyi héten keresztül rendezte a kosztot ezeknek. Mindennapra reggelit, ebédet, vacsorát kellett vinni, felszerelve terítékkel, s az a koszt az ment tiszta ingyen. (BPI, 4)

A gyötrésnek más fajtái is voltak. Az ingyen munka! Szinte gúnyt űztek belőlük, dolgos emberekből. Mintha azt mondták volna: Na, ha tetszett nektek a munka – mert tudta a kor, tudták az alulról felkapaszkodottak is, hogy ezek munkás emberek voltak – tessék! Dolgozzatok ingyen. „Szolgáljátok a közt!”
Voltak ezek a közmunkák. 15 köbméter kavicsot ki kellett hordani a kőröspataki bányától, onnat a legfelsőbben, ahol egy malom van Kőröspatakon, attól még vagy öt kilométerre, ki a keresztúthoz. Még húsz kilométernél is többet kellett vinni! Tizenöt köbmétert! Mikor leürítetted, megnézték. Jó állat kellett legyen, jó igavonó állat, amelyik egy köbmétert elvisz. Hát 800 kiló egy köbméter. Akkor fát lehordani az erdőből. Az ide hozzánk van 35–40 kilométer, onnan be kellett hozni húsz méter fát. S egy fuvarra felfért kettő! Megbüntettek, ha nem hozod. De ezt csak a kulákoknak. Osztán bármilyen közmunka, mindig-mindig a kulákok voltak az elsők. S még az is volt, mer a néptanács akkor itt volt, ahol most az orvosi rendelő van. Amelyik közelebb esett. Voltak alább is, fennebb is, amelyikek közelebb estek, mindig azokat kapták el. Akármilyen munkára. Muszáj volt menni. Be kell menni Szentgyörgyre egy elvtársért. Futás. Utána jöttek ezek az IMZ-k, osztán avval jöttek. Ó, hát annyi probléma volt! (ZaL, 2)
Húsz köbmétert, huszonöt köbmétert kellett lehordjak minden hónapban. S honnat? A havasokból! Oda vótam kerek két hétig, s abba a nagy hóba hordtam ingyen a fát! (VP, 3)
Impéren tizenhármunkat tettek meg kuláknak. S kineveztek engem kulákbírónak. Ha nem fizetett valamelyik, hívattak, s hurcoltak ingemet még a másért is. (BoL, 1)

S ebben a kiszolgáltatottságban kellett fulladozniuk. Kellett valamiképpen talpon maradniuk. Soha ennyi megalázás a dolgos embert, a küzdő embert nem érte, mint most, ebben a fordított világban.
Az állatokat el kellett az adóért adni. Ott, az erdő szélin egy nagy hegyen adtak valami hitvány földet, s miénket, a jót, elvették. Nem volt mit csináljak, mentem napszámba. (BnMA, 2)
Apósomék elmentek aratni. Képesek vótak menni, hogy az aratóból elvegyék, hogy jöjjön, szántsa meg a kalangyák közt, a búza között a tallót. Szárazság vót, az eke nem ment bele a földbe, az ökrök nem bírták, jobbra-balra tekeredtek, csak egy-egy darabot szakasztott fel az eke. S nem engedték, hogy ne menjen, ott kellett hogy hagyja az aratást. Ilyesmiket csináltak! (VGy, 4)
Feljelentettek, kijártam Udvarhelyré, s megbüntettek tizenhatezer lejré. Megfellebbeztem. Kacagták az ügyvédek, s azt mondja a bíró: Bedő bácsi, a törvény ha ilyen, én meg kell büntessem. Én nem tudom levenni, azt mondja, semmi esetre sem. Maga kulák, s meg kell büntessem. (BeI, 2)
Kitettek családostul az udvarra. (BoL, 1)
Elmentem ki Nyárádi Jóskához. Mondom: Jóska, el kell menjünk, mert nincsen nyugtunk. Hát hova mennek? Melyik házba? Oda a kapu sorkára. Megfáznak, télbe megfagynak! Na, osztán erőt vettem, s ott maradtam. Hivat megint a néptanácselnök. Azt mondja: Maga menjen a leányához! Mondom: Én nem menyek. Kipakoljuk a portékáját! Pakolják, a kezem sem teszem rejá, az eső hadd üsse! Azt mondja, nem üti az eső, mert elpakoljuk a csűrbe! Mondom: ha meg tudja tenni, tegye meg! Elmentünk törökbúzabontani este, s kizártak, nem tudtunk bémenni. A szomszédba kerültünk, hogy másszunk bé. Ó, sokat szenvedtünk! A néptanács kipakolt, kijelölt egy házat, s mentünk, pakoltunk bé. Mintha valakit ide tennének hezzám, s jő ide, s jelenti bé, hogy ő itt fog lakni. Békességösen mentünk. Met félt, mindenki félt, hogy elviszik. Attól féltek. Azok is, akikhez bétettek. (BnMA, 2)
Ki se volt csépelve a gabonája, de reggelre bé kellett a városba köldje a beszolgáltatandó mennyiséget, úgy, hogy a szomszédságból, ahol már csépeltek, onnan kérte össze a gabonát, mert hanem vitték volna el. (KöJ, 2)
Csak csúfolkodtak velünk! Csak a Jóisten jó volt, adott erőt, hogy elviseljük! De nem szabadott semmit szóljunk! Hallgatni kellett! (BnMA, 2)
Csak jöttek. Kell ide ennyi pénz, kell oda annyi pénz! Mihály bácsi, ma kell ide menni zabért. Éjjel is jöttek: Na, Mihály bácsi, kell menni ide, oda. Másnap jöttek: Ma kell menni kaszálni túl a váralji határba! Épp a váralji határon volt anyámnak egy darab földje, oda kellett menni a mellé. Lekaszáltunk egy csomó zabot, a kulákok, fel is kellett gyűttsük, s haza is kellett hozzuk. Osztán csépelni kellett menni Leppendre, s szalmát hordani, mind csak a mi marháinkkal, s mind csak a néptanácsnak. S a miénket is muszáj vót dolgozni, aztot is. (BmJ, 4)
Elvették az ökreinket, s bánatában csak járt fel és le! Harmincan voltunk, harminc kulák volt a faluban. Az öreg jegyző, akiknek cséplőgépjük volt, akiknek korcsomájuk volt. Kínoztak, csúfolkodtak


.: tartalomjegyzék