Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Június
2019 - Május
2019 - április
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Szeptember
Balogh Tibor beszélgetése Miske László színművésszel

"Né, János, a me..."

Az alkalom szüli az alkalmakat, nem feltétlenül az életünket sablonozó kerek évfordulók. Miske László, a debreceni Csokonai Színház művésze most nem 75 éves, és nem 80. Hetvenhétnél több, hetvenkilencnél kevesebb. Nemrégiben töltötte viszont a 85-öt Szabó József (Ódzsa), az a valamikori nagyváradi főrendező, aki belelátta alakjába Az ember tragédiájaÁdámját, élete mindmáig legfontosabbszerepét. A debreceni színháztól e hónapokban elbúcsúzó igazgatója, Vidnyánszky Attila pedig a visszarévedő obsitost osztotta rá Kodály daljátékában, a Háry Jánosban, s itt máris egy tényleges alkalomnál vagyunk! Igazgatóváltás Debrecenben: a még mindig tevékeny Miske László számára a már-már megszokott hét esztendei rendezőuralomra Ráckevei Anna személyében színész direktor következik.

Számít-e az, hogy rendező irányítja, vagy színész, ha egyik sem székely? Van-e valamilyen megkülönböztető jegye, zamataa székely színpadi nyelvnek?

– De mennyire, hogy van. Nagyon fontos volna érzékelni, ám még mindig hatalmas hiány a magyar színészetben, hogy a székely nyelvjárást nem veszi komolyan. Pedig nem úgy van, mint általában szokott lenni, hogy nagyok a nyelvjárások közötti eltérések. Bizonyos apró eltérések vannak a székek között (Háromszék, Csíkszék, Udvarhelyszék és Gyergyó), de azok minimálisak, a beszéd alapján szinte alig észrevehető, honnan való az illető. Az viszont biztos, ha valaki székely, akkor menthetetlenül székely tájszólásban beszél. Abban van némi igazság, hogy nagyon nehéz megtanulni. Még akkor is, ha a szöveg úgy van leírva. Azt tudjuk, hogy Tamási székelyül írt. Csak azt kellene betartani, a betűt, és akkor megvan. Valahogy ez sikkad el, és szerintem a rendezőknek óriási felelősségük van e téren, mert nem követelik meg szigorúan, keményen, hogy azt, ami ahogy le van írva, azok az akcentusok, amik oda tartoznak – a maguk eredeti voltában hangozzanak el. Ugyanis a nyelv dallama, a nyelv zenéje egészen más. Tágabb összehasonlításban, az alföldi és a székely, vagy a partiumi és a székely, a kolozsvári és a székely – óriási különbséget mutatnak, nem beszélve arról sajnos, hogy Erdélyben a magyar nyelv ki volt téve (ki van téve) sok kísértésnek, a magyarországi magyar nyelv vagy a románból átvett szavak és akcentusok romboló hatásának. A románban nincsen hosszú mássalhangzó, és amikor például kolozsvári magyarral beszélgetsz – a köznapi emberre gondolok természetesen, nem arra a rétegre, amely nagy gonddal ügyel az irodalmi nyelv használatára –, következetesen rövid mássalhangzóval ejtve hallod, amit hosszan kellene. Irtózatosan bántó. Hiába vannak a nyelvművelői próbálkozások. Az iskolák, a kulturális intézmények megteszik a magukét, de az utca emberét ez csöppet sem befolyásolja. Vásárlások, piaci beszélgetések során az emberek egymástól veszik át a rossz akcentust. Ugyanennyire ijesztő a magánhangzók rövidítése (ebben sem ismer a román hosszút): Kolozsváron a főtér az fötér.

Az én tudomásom szerint a székely nyelv jelenleg nincs kitéve ennek a deformálódásnak. A székelyek egy tömbben élnek, és valahogy sokkal jobban őrködnek a nyelvükön, mint a többiek. Furcsa. A székely nem is engedi meg, nem tudja magába fogadni a rontást. Rengeteget gondolkodtam ezen, miért nem romlik vajon a sepsiszentgyörgyi utca nyelve, holott élnek ott bőven románok, ha annyian nem is, mint Kolozsváron. És még érdekesebb, hogy ha a székely ember románul beszél, akkor is székelyül mondja. Ez tanulságos. Nem vagyok nyelvész, nem tudok komoly okfejtésekbe bocsátkozni, de az archaikus magyart, amit tulajdonképpen a csángók beszélnek igazából – a magyar biblia nyelvét –, azért el lehetett téríteni. Ez így igaz, ám a földrajzi környezetük miatt a csángók ki vannak téve annak, hogy rengeteg idegen szó keveredik a beszédükbe. (Még mindig nincs tisztázva például az istentiszteleteik ügye: román papok végzik a szolgálatot Csángliában továbbra is. És emlékszem a Ceauşescu rendszerének állítására, hogy a csángó nem is magyar.) Aki csángó, és szépen beszél magyarul, jobban mondva székelyül, mert hiszen ők is székelyek, annak nagyon tiszta, nagyon szép, nagyon archaikus a beszéde, és visszaidézi a biblia nyelvét.

A székely színészbeszéd sajátossága a torokból képzett hang. Kell-e, lehet-e változtatni ezen?

– Ha az ember kicsit odafigyel, rögtön felismeri a székely színészt. A beszédstílusától nem tud megszabadulni. Csak ha nagyon akar. Meg lehet éppenséggel módolni, hogy ne vegyék észre, de semmi értelme. Valahogy másképpen képződnek a szavak. A székely nyelvnek van egy olyan zenéje, amit le lehet nézni, de bele is lehet szeretni. Annyira tájhoz kötött a világ, hogy például az alföldi, a marosvásárhelyi, és a székelységen belül a szeredai, az udvarhelyi és a háromszéki – egészen másképpen szól. Minimálisak az eltérések, de lényegesek. Hogyan rakja össze? Hogyanfogalmaz? (Tamási például teljességgel betartja a magyar fogalmazás, stílus, helyesírás, a helyes beszéd szabályait, ám mégis jellemzően székelyek a mondatai.) Az erdélyi beszédnek van valami olyan íze, amilyen a magyarországinak nincs: abban ízesebb, hogy életszerűbb: nem csak úgy általában érdeklődik, nem úgy kérdez, nem úgy beszél sem önmagáról, sem a világáról, sem másról, hanem – és ez a fantasztikus a székely gondolkodásmódban – erős, konkrét képszerűséggel. Ami megtörténik vele, azt csak képekben tudja elmondani, elejétől végéig sorakoztatva azokat, de a képekben való fogalmazása szédületes. „Megyünk az erdőben. Előttem ment Trézsi, a feleségem, és én mentem utána. Nézte az ösvényt. Nemkellett nézzem, mert mentem utána. S akkor egyszercsak megszólal, s azt mondja, hogy Né, János, a me...” – és ebben már ott a humor, hogy medve jött szembe velük az ösvényen, de ha ezt ő el tudja mesélni, akkor biztosan vidám a történet vége, legfeljebb annyiban szomorkás, hogy a medve jóllakott Trézsivel. Mindenbe beletesznek valamennyi humort.

A nyelvjáráson túl tehát az észjárás is különleges. Azáltal, hogy amikor megfogalmaz egy gondolatot, közben látja maga előtt, amit mond; mindig ég és föld között lebeg. Soha nincs teljes mértékig a földön, és soha nincs egészen a mennyben. Nem tudom azt mondani, hogy irreális, mert reális, ugyanakkor azonban megfoghatatlanul, tünékenyen reális: a földi igazságok maximálisan benne vannak, ám egy kicsit elvonatkoztatva, kicsit elszálltan. Nem véletlen az sem, hogy a humor annyira eredeti és bájos, és hihetetlenül izgalmas – legalábbis a számomra az. Egy egyszerű viccet ha a székely székelyül ad elő, annak teljesen más a zamata, az ereje, a kicsengése, mint ha ugyanazt egy budapesti mondaná el. Nem véletlen, hogy a rádióban is külön műsort kapott a székely humor (Szomszédnénicímen, két Erdélybőlátjött fiatalember). Tartalmilag, szellemileg, eszmeileg, és főképpen szóalkotásban, mondatszerkesztésben óriási a különbség, még az igen színvonalas pesti humorhoz viszonyítva is. Nem csak azért, mert a paraszti világból jön elő a székely, hanem azért is, mert valami teljesen más közelítés. Nem tudom szakszerűen az okát adni, csak a tényét érzékelem.

Talán az identitásában (a génjeiben) van az ok? Milyen idősen szakadt ki az eredeti kulturális környezetéből?

– Örülök a kérdésének, és ez nem sztereotip fordulat. Így elmondhatom legalább, hogy soha nem szakadtam ki. Édesanyám sepsizaláni származású tanítónő volt. A gyerekkorom – nem számolva az iskolaidőt – a szülőhelyemen, Zalánban telt. Előbb Kolozsváron, utána Marosvásárhelyen tanultam, mivel azonban minden vakációt Zalánban töltöttem, én a mai napig azt mondom: a székely kultúrával, a székely magatartással, a székely gondolkodással, a székely érzetekkel és eszményekkel együtt élek, s amíg leszek, ez így marad. A gyökerek. Nem mondhatok egyebet, hiszen nagyon hamar elkerültem onnan. Édesapám Székelyföldön kívül, Tordán volt lelkész – laktam ott is. Aztán jött a lelkészi szolgálatom két éve az aranyosszéki Bágyonban, majd következett a színészi pályán Nagyvárad. Most Magyarország. És mégis, ha összetalálkozom egy székely parasztemberrel, a beszélgetésünkben magamra ismerek. Annál nagyobb bizonyság nincs, mint hogy a gondolkodása módja valahol egyezik az enyémmel. A hasonlatok, a képzettársítások azonossága. Nem akarok én most piedesztált emelniezzel kapcsolatban, csak néha olvasom Kányádit... Kizárt dolog, hogy ő másképpen gondolkodna, bármilyen környezetben van. Lehet a magyar kultuszminiszterrel, rádióbeszélgetésben, tévéműsorban vagy bárhol – Kányádi Sanyi székelyül gondolkodik, székelyül beszél, érez és viselkedik. Nem tud elvonatkoztatni a származásától, pedig ő irodalmár, költő, zseniális ember: az a többlet, amit a székelységében kapott, ott van kitörölhetetlenül. Ne értsen félre a világ, semmi különbségtételt nem állítok: a székely nem több, mint a magyar: legfeljebb a magyarnak az érintetlen, megrontatlan ősalakja.

Mi hozta a színházba?

– Kolozsváron a volt református kollégiumba jártam, és aztán az unitárius gimnáziumba kerültem, s ott a kötelező színházba járáson túl volt egy olyan nagy kakasülő, ami a mi helyünk volt, a diákoké. Az embernek ilyenkor a színházban mindig vannak magángondolatai, tehát nem csak az, hogy a darab mit mond, mit hordoz, hanem az, hogy Úristen, mi lesz velem, mi lesz belőlem! Kisdiákként. Aztán nagyobb diákként. Akkor úgy jött valamilyen módon ez a mérhetetlen vágy a színpad felé. És ami szinte reménytelenül töltött el, az, hogy ezt a távolságot én nem fogom tudni berepülni. A kakasülőről a színpadra. Már református lelkész voltam. És ez nem hagyott békén. Nem hagyott nyugodni. Jó, hogy a teológián is voltak önképzőkörök, ott verset mondhattam, felléphettem, még alakításra is sor került – Petőfinek Az őrültjét magamban úgy oldottam meg, hogy egy teológiai professzor azt mondta: maga mit keres itt, amikor a színházban sokkal jobban érvényesülne? Ezek olyan biztató jelek voltak, amik nem hagytak békén. Lelkész koromban szinte babonásan ragaszkodtam ahhoz, hogy egyszer majd belőlem színész legyen. Hogy ez megtudott valósulni, az szinte hihetetlen. Két év papi szolgálat után lehetőségem nyílt – akkor kicsit enyhült a politika, már nem vették annyira figyelembe a származást –, hogy el tudtam menni Marosvásárhelyre, felvételiztem és felvettek.

És akkor elkezdődötta történet. De, mondom, kisgyerekkoromban már jelentkezett ez a szereplési vágy, illetve olyasvalami, hogy megmutatom magam, hogy látva lássanak (Adyt idézem), gyerekkorombanis minden lehetőséget megragadtam. Az elérhetetlen vágyálmom teljesült.

Nagyváradon, színészi pályája meghatározó állomásán egy bihari ember volt a főrendezője. Szabó József értett székelyül?

– Az identitásom (a székelyérzelműségem, a székely fogalomalkotásom) valahol bizonyára a szülőföld környezete, a gyermekmesék, az olvasmányélmények által képződött meg bennem. Aztán elérkezett a találkozásom ideje a székely drámairodalommal is. Éspedig úgy, hogy 1982-ben Szabó József (Ódzsa) fényre hozta Tamási Áron Ősvigasztalásc. drámáját. A Tiszatájban megjelent, be is mutatták valahol Budapesten, nem túl nagy sikerrel. Nos, az elmondottak miatt, nem is egyszerű a feladat: székely emberek mondják el a történetet. A négy főszerep (még az ötödiket is odaveszem) Váradon székely származású színészek szájából hangzott el. Török Pista gyergyói, Fábián Enikő Brassó melletti, Fekete Karcsi, aki sajnos már nincs közöttünk, és én voltam Csorja Ádám (a főszereplő): egy pillanatig nem okozott gondot, hogy megteremtsük azt a légkört, azt az attitűdöt, amit a székely gondolkodás megkövetel; azt mindannyian tudtuk hozni a szövegmondás által. Nagyon érdekes, néha mennyire egyszerű az, ami máskor szinte lehetetlen. Ilyen élményben nem igen volt részem később sem. Talán azért, mert a székelységemet én itt éreztem olyan magaslatokban és csúcson, hogy azt mondtam – ez igen! Itt menthetetlenül előjött minden, ami a nagy atyamester, Tamási szándékaiban és erejében, tehetségében megnyilvánul: ezeket tudtuk közvetíteni. Anélkül, hogy leültünk volna külön bármit is megbeszélni. Nem kellett. Mindenki tudta-hozta az akcentust, a nyelvjárást, az ízt.

És a nem-székely Szabó Jóska hogyan viszonyult a székely színészek játékához? Milyen instrukciók hangzottak el a rendező részéről?

– Ódzsa kezdetben kicsit lezseren állt hozzá, de bennünk más volt a sebesség. Megérintett a lehetőség. Sejtette ő is a maga bihari módján, később remekül rá is ült erre a vonalra, de először nem tulajdonított olyan nagy fontosságot neki. Aztán már egyértelműen ebben gondolkodott, olyannyira, hogy a Botár Márton szerepéreSzatmárból hívta meg a gyergyói székely Török Pistát: ügyelt rá, a szereposztás se hordozza a hamis megszólalás kockázatát. A nem-székely Szabó Jóska tehát nagy igyekezettel biztatott bennünket, hogy a székely nyelvjárást tartsuk meg. Érdekes dolog egyébként, hogyamikor egyetlen székelyül beszélő embert hallgatunk, az furcsa beszédnek tűnik. Nincs is annál elkeserítőbb dolog, mint amikor valaki egyedül beszél a színpadon székelyül, és a partnerei nem. Az már – hogy mondjam – szinte szentségtörés. (Meglehet, a székely részéről, elvégre a partnerek vannak többségben.) Ám, ha minden szereplő ugyanazon a szinten, ugyanazzal az akcentussal és azzal az átéléssel szól – hiszen a színház igazán nagy ügyei a beleélésben derülnek ki –, akkor megjelenik a mondanivaló. Azt a székely drámák zseniálisan tudják. Az ősgyökér működött. Székely volt egyébként a díszlettervező is. Hátul egymásra boruló hatalmas sziklák, még a zárt, törvényszéki jelenetben is – lehetetlen volt félreérteni;ahogy Tamásinál is – az erdő és a sziklák kötelező elemek.

„A váradiak csillagot tálaltak nekünk vacsorára.” Ezt Udvarhelyen mondta egy székely ember. Katartikus hatást gyakoroltunk egész Erdélyre, nem ok nélkül féltek a hatóságok a darabtól. Sepsiszentgyörgyön két előadást tartottunk egymás után. Annyira összegyűlt a lakosság, hogy a délutániból nem tudtak a nézők kijönni, mert nyomult volna már be az esti közönsége. Csíkszeredában nem különben. Az előadást sikerült kilopnunk Budapestre, az Egyetemi Színpadra, s visszajövet kétszer Debrecenben is eljátszottuk. A közönség mindenütt megrendülve fogadta. A lelkes egyetemisták, diákok, a teológushallgatók olyan leveleket dobtak fel nekem a színpadra, amelyeket ha megtalálnak nálam odahaza, biztosan a fejemet veszik. A debreceni napilap kritikusa, Cs. Nagy Ibolya „A székely ember tragédiájának” nevezte a darabot. Utánunk senki nem mutathatta be, de értelme sem lett volna: olyan sodró lendületű, forradalmi hangulatú előadás kerekedett, amit felülmúlni nem lehetett volna úgysem.

Nem az ŐsvigasztalásCsorja Ádámja volt az első szerepe Nagyváradon. Hogyan alakult a pályája?

– 1954-ben érettségiztem, egy évig tisztviselősködtem, mert nem vettek fel egyik helyre sem, ahová beadtam a papírt – édesapám kulák volt és lelkész –, erre számítani lehetett. Így kerültem a teológiára 1955-ben. ’60-ban diplomáztam, és lelkész lettem Bágyonban, ’60-tól ’62-ig. Felvételiztem a színművészetire, és ’66-ban végeztem, utána pedig Nagyváradra kerültem, ahol eltöltöttem a színháznál hat esztendőt. Utána Magyarországra jöttem. Miskolc, Szeged, Debrecen voltak az állomáshelyeim, bizonyos átfedésekkel is. Amikor például ’91—92-ben Miskolcon voltam, Lukács Andor rendezésében, stúdióelőadásként vittük színre O’Neill Utazás az éjszakábac. darabját. Én játszottam az apát. Az akkori szolnoki (országos vidéki) színházi fesztiválra készültünk vele, Dobos Ildikó játszotta volna az anyát, de valamikor elesett, és az agyában keletkezett vérömleny hirtelen színpadképtelenné tette. Ekkor énvoltam még a váradi színház egyik vezetője (Hajdu Géza társaként), s éreztem, otthon is tartozom tenni valamit, nem lehet, hogy én Miskolcon töltöm az életemet, miközben a váradi vezetője vagyok. Akkor a még miskolci főrendezővel, Galgóczi Judittal megbeszéltük, hogy vállalja a megrendezését Váradon. Végül három helyen játszottuk, mert Miskolcon igazgatóváltás történt (Hegyi Árpád Jutocsa), s a távozók magukkal vitték az előadást Szegedre, immár a megműtött és felgyógyult Dobos Ildikóval. Ez volt a búcsúm Váradtól.

A kezdetekkor minden szerepkörben kipróbálhattam magam. Foglalkoztattak operettben, osztottak rám negatív karaktert – nem panaszkodhattam egyhangúságra. A pályám drámai hősi irányba történő elmozdulása Ódzsa érkezéséhez köthető. Megkaptam a Csongor és Tündecímszerepét. „Remélem, tudod – adta a magyarázatot –, Csongor úrfi nem éppen Te vagy, de néhány éven belül megrendezemAz ember tragédiáját, veled. Meggyőződésem, hogy Madách szövegét csak az a színész tudja elmondani, amelyik előzőleg Vörösmarty nyelvét megtanulta. Azért leszel Csongor, hogy Ádám lehess!”

Ádámig azonban hosszú út vezetett. Az egyik fontos állomás a stúdiószínpadunk 1971-es avatása volt. Nyitódarabként Páskándi Géza „abszurdját”, A bosszúálló kapust adtuk elő. Ebben két ellentétes szerepet kaptam: az első felvonásban a levitézlett magyar katonatisztből lett keménykalapos kapitalista gyárigazgatót játszottam, a másodikban a micisapkás munkásigazgatót. Mélyen groteszk humorral kellett megszólaltatnom mindkét alakot. Ódzsa hamar felismerte azt a ritka képességemet, hogy alkatilag ugyan hős vagyok, de a góbék világából hozott humorérzékemmel képes lehetek szellemileg árnyékba vonni, és fénybe emelni a figurát.

Végre elérkezett a pillanat, amikor Az ember tragédiáját – új elgondolásban, színpadi oratórium formájában megrendezte Szabó József. A mű igényes színrevivőit elsősorban Ádám és Lucifer, Lucifer és az Úr, a végtelen élet és a halandóság gondolati találkozásának, megütközésének kérdése foglalkoztatja. Milyen utat jelölt ki arendező Ádám számára?

– Érdekes, oratóriumszerű előadásban gondolkodott a rendező. A színpad cirkuszporondhoz hasonlatos, központi terébe orgonasípok sokasága lógott be, ezek alatt játszódtak a fő események, illetve:vezetett fel hátul egy lépcsőrendszer, az „elvont színek” emelvényéhez. A teret csak Ádám, Éva és Lucifer használta; a többi szereplő mintegy kórust alkotott. Jelenetüknél kiléptek a tömegből, s inkább elmondták, mint eljátszották a szövegüket: jelzés-szinten voltak ott, nem formáztak suta körítést a cselekményhez.

A színpadi oratóriumban költészet és játék, élő zene és emberi hang, jelképes mozgás, szigorú térkompozíció, fény és árnyék vált ki a nézőből szellemi és érzelmi hatást. Ádám, Éva és Lucifer jelképes figurák: Ádám az Őserő, Éva az Érzelem, Lucifer pedig a hideg Értelem. A rendezőnek el kell döntenie, a három jelképes erő közül melyik a legfontosabb. Ódzsa számára világos volt, hogy Ádám, hiszen az embertragédiájáról, s nem az ördög tréfájáról íródott a darab. Ádám az a cselekvő hős, aki mindig valami nagyot akar a történelem során, de mindig beborul felette az ég, mindig csalódik, ám mindig van ereje újrakezdeni.

A fizikai és szellemi formátumomra alapozott a rendező. Ami a porondon történt, azt én leginkább harcos párbeszédnek mondanám. A küzdelem hol az egyik, hol a másik szereplő győzelmével zárult ugyan, de a szóban aratott diadalt mindig kiegyenlítették a körülmények. Lucifer uralkodni vágyó értelménektámadásait visszaverték a tényekben megmutatkozó igazságok. Ádám megpillantotta a lehetséges életprogram színét és visszáját, egy-egy cél megvalósulásának pozitív és negatív képét. A végig fennálló kettősség elvén álló rendezés Németh Antal nevéhez fűződik (Nemzeti Színház, 1937). Ennek tanulságában gyökerezett Szabó Ódzsa elképzelése. Nálunk a szavak csatáját szinte a verekedésig fajuló fizikai küzdelem kísérte. A Paradicsomból való kiűzetésig jóformán ültünk, azután kezdődött a vad pantomim-viadal.

A küzdés – amint az Úr rendelte – a létért, a családért, a történelemért. Nagyváradon erről szólt az előadás. Ádám világába belép egy idegen, és ott követelőzni kezd. Ádám megpróbálja magától elhárítani, kiűzni a lelkéből, de az nem hagyja magát. Kényszerű társ: szabadulni nem tud tőle, és nélkülözni sem lehet. Lucifer (Varga Vilmos játszotta) nem az emberiség cinikus cselszövője, hanem a mennyek országából kitaszított, bukott angyal, aki a sorsa ellen fellázadt, s egyetlen földi célja van: Ádámot Istentől minden erővel elfordítani. Kettejük harcát Éva dönti el. Csíky Ibolya kiválasztása is köthető némiképp Németh felfogásához, aki – eltérően Paulay Ede „örök nő” eszményétől – az örök erotikumot látta meg a paradicsomi asszonyfigurában. Csíki Ibolya igazi nő – teljesen a női hormonok vezérletével közelíti az élet dolgait. Ellenállhatatlan, tehát hitelessé teszi Ádám férfi-vonzalmát, s ezáltal válik magasztossá a pillanat, amikor feltárja előtte anyasága titkát. Mit jelentett akkor Romániában a fogalom: magasztos pillanat? Nos, Ádám számára azt, hogy születni fog tőle egy rab – kisemmizettségbe, kisebbségi sorsba, szegénységbe, betegségbe, halandóságba. Jött azonban erre a rendezés kiegyenlítő válasza: Lucifernek színlelt gúnnyal kell tudomásul vennie a hírt. Színlelten, hiszen a műve ebben a pillanatban összedőlt: ezek szaporodnak… ezek sokan lesznek… ezek közösség lesznek: ezek meg fognak maradni!

Nemzeti sorsdráma?

– Ádám a történelmet egy-egy nemzet tagjaként álmodja meg, s őt Lucifer a bensőjében követi. Ezért nem tudom elképzelni egy olyan rendezés sikerét, amelynek Luciferje nemzeten kívüli – nincs zászlótalan Lucifer. Szabatos munkában vettem részt később Debrecenben, Lengyel György keze alatt, ám valahogy túlontúl kerekben. Gömbölyűre csiszolódott, aminek sarkosnak kellene lennie; hiányzott a misztikum, az emelkedettség, a konfliktusteljesség. Az Úr Lucifer hangján szólalt meg (Csikos Sándor), jelezve: minden belül van, Istent Ádám találta ki, hogy iránytűje legyen, hogy a szorongásának tárgya legyen. Semmi olyat nem tapasztalni, ami nem a földi világunkból való, aminek nem tudjuk az eredetét vagy a származását. Materialista az előadás, mégsem a földhöz, hanem a szellemhez tapadt.

Nekem az anyag hazát jelent, Az ember tragédiája pedig nemzeti drámaként él a tudatomban. Bőven idézhetnék a szövegből részeket, amelyek elcsalhatatlanná teszik a tényt: Madách víziója a magyar gyötrelemből fakadt – Ádám nem szellemi hontalan. Azt hiszem, akkor Váradon csakugyan én kellett eljátsszam ezt a szerepet. Egy csúcsra érkeztem általa.

Vezethet innen út – tovább?

– A magyar és a nemzetközidrámairodalomnagyjaihoz: Shakespeare, Gorkij, Brecht, Miller, O’Neill, Katona József, Móricz Zsigmond drámai hőseihez. Játszottam kortárs magyar szerzőket, Sütő Andrást és Csurka Istvánt például, akik akkor a legmerészebben bírálták a diktatúrát. Érdekes módon utóbbit szintén kizárólag a váradi társulat privilégiuma volt előadni, vélhetően a valamikori román főigazgató vezető kultuszminisztériumi beosztása okán, s az ő megértő-emberi kapcsolata révén a magyar szekcióvezetővel, Kiss Ildikóval. Sikerre vittük Az idő vasfogát, a Nagytakarítást, a Deficitet és a Döglött aknákat egész Erdélyben.

„Romániában, a ’70-es években Nagyváradon létrejött egy sokszínű, sajátos drámai együttes, amely legjobb előadásaiban a színpadi költészet hatalmával vonta bűvkörébe a nézőket – írja a 75. születésnapomra küldött jókívánságában Ódzsa. – A költészet nyelvünkben nem csak a művészi formát, hanem mindenekelőtt a gondolatot jelenti. Igen, hittünk benne, és megtapasztaltuk, hogy a kisebbségi lét szorongattatásában csak a költői színház tud erőt, vigaszt és reményt sugallni az embereknek. Ennek a színháznak volt az egyik oszlopa Miske László. Ámde a sors vagy a történelem hajdani együttesünket szétzilálta. Útjaink különváltak. De eszményeink, érzelmeink, reményeinkés aggodalmaink örökre összetartanak bennünket.”

Nagyváradon kiteljesedett, és be is teljesítette színészi küldetését?

– Igen, mondhatjuk. Ez így igaz. Nem panaszkodhatom, mert valójábana Csokonai Színházban is volt olyan lehetőségem, amire nagy köszönettel gondolok vissza, és ami még emlékezetes is maradt. De úgy, olyan erősséggel és olyan súllyal, mint a nagyváradi szerepeimben, talán egyedül Háy János darabjában, A Gézagyerekben éreztem jelenlévőnek magam, amiért egyébként a szép magyarországi színházi elismerést, a Jászai Mari-díjat kaptam. Mennyire érdekesen indították el ezt a fajta színházi stíluskísérletet, amit tovább lehetett volna vinni, hiszen Háy adta volna Debrecennek a többi darabját is. A Csutka István és Gárdos Péter nevével jegyzett menedzsment azonban keményen megtorpedózta az elképzelést.

Az a humor, amelyet Kóti Árpáddal képviseltek a darabban, emlékeztet a székelyre?

– Mindenképpen. Tudat alatt, de egyértelműen ott volt. Az a fajta népi gondolkodásmód, illetve a városiaskodó népség észjárásának, viselkedésének a fonáksága – erősen rokon. Megkockáztatom: a két humor azonos. A fogalmak, a szövegek, a beszéd. Szerencsém volt, nem kellett keresgélnem, adta magát a figura. Megérne egy kutakodást, hogy miért van ez.

Mi történik olyankor, amikor a székely kisugárzású színész összetalálkozik a kárpátaljai gyökerű rendezővel? Vidnyánszky Attilára gondolok.

– Izgalmas kérdés. Én mindig nagy tisztelettel néztem és figyeltem – már amennyi ismeretem lehetett Romániában – az orosz színjátszást. Valamikor a ’60-as években vendégszerepelt Kolozsváron a Bolsoj. Valamilyen Gorkij-darabot adtak elő, nem emlékszem a címére, de csalogató volt, mert nagyon nagy színésznevek szerepeltek a plakáton. Akkor náluk – mint ahogy Romániában is – a népművész cím volt a legmagasabb, a ritkán adományozott szakmai kitüntetés: ebben az előadásban pedig hat-hét népművész szerepelt. Idősebb évjárat. Épp csak átment a színpadon, kiejtett egy-két szót, de az valami elmondhatatlan erővel sugárzott. Ez engem nagyon megfogott, pontosan akkor, amikor már a színjátszás közelében voltam; végzős a marosvásárhelyi egyetemen.

Honnan merítik az energiát, ezt a csodálatos kisugárzást, a közvetítő erőt, amivel úgy tudnak hatni, hogy semmiféle külsődleges eszközzel nem élnek... Mert abban az időben azért a színjátszás sok mindenben nem volt erőteljes (Erdélyre gondolok). Még az operett hatása, a teatralitás, a régi stílus működött. És a megoldásokba sok olyan dolog keveredett, ami kicsit a népszínműves világból maradt meg. Nem hagyott nyugodni a dolog. Aztán, különleges módon, éppen otthon leltem meg a magyarázatot. Üdítő kivételként Tompa Miklós Marosvásárhelyen nagyszerű előadásokat hozott létre. Az akkor már nagyon jelentékeny bukaresti színházakat megelőzve sorra nyerte a fesztiválokat. Nos, a Bolsojt látva értettem meg, miért utazott Tompa Miklós minden esztendőben egy-két hónapra Moszkvába. Nem ötleteket lopni járt – ahhoz három-négy nap is elég –, hanem tudást szerezni. Igen, van egy része a színjátszásnak, amit be kell hozni. A behozatal egy része kétségkívül divatelem, a közönséges újdonság varázsát kínálja, a másik része azonban az örök tartalom, a játék hogyanjára vonatkozó tudás.

Tompához mindenki idegesen viszonyult, hogy abból a kisvárosból, Marosvásárhelyről miként származhat ilyesmi? Ezek a színházi csodák! Tulajdonképpen a pozitív emlékeim jöttek elő, amikor Vidnyánszky és beregszászi társulata révén az úgynevezett kijevi iskola Debrecenbe érkezett. A kijevi iskola orosz ága – ezen nevelkedtek, s ettől nem is mozdultak el az egész ittlétük során. Azt éppenséggel nem gondoltam, hogy az orosz színjátszás is ennyire átalakult az idők folyamán, hogy az, ami ott korszerűen érvényes, a magyar néző számára nem lesz feltétlenül elfogadható, mert esetleg különböznek az általános ízlésfejlődési irányok, függetlenül attól, hogy milyen a darab, hogy mi a nyelv, ki írta. Az orosz darabok zseniálisak. Csak szerintem a színház elemi dolga, hogy a saját nézőjét megérintse az előadásaival. Amikor ez nem történik meg, akkor nagy a baj. Akkor valahol önmagáért történik valami. Lehet, hogy ez szakmai áldással történik, kitüntetik, magasztalják az ilyen előadást, de az olyan néző, aki azért megy be, hogy valamilyen szép világba kerüljön, megtisztulásban, szellemi felfrissülésben részesüljön, és nem rendül meg, nem mozdulnak a játék irányába az érzékszervei, akkor hiábavaló a színház. A Vidnyánszky-korszak – elismerve, hogy a debreceni színháztörténet eddigi csúcspontja volt – bőséggel termelt hiábavalóságot.

Milyennek érzi most a saját energiáit?

A gyertyák csonkig égnekc.Márai Sándor-darab főszerepét játszom. Megérte a 75. előadást. Nagyon jól éreztem magam a Vidnyánszky rendezte Háry Jánosban, és Osztrovszkij Karrierjében vagy A revizorban is. Most éppen egy monodráma megszerkesztésén töröm a fejem, Petőfi Bolond Istókját szeretném dramatizált formában előadni.

Jár-e haza? Mit tapasztal, a székely ember Székelyföldön mennyire érzi magát turisztikai látványosságnak?

– Semennyire. Az iránta való érdeklődést szereti, mint bárkimás a világon, ha látogatójaérkezik. Amúgy a maga természetes módján tudja nagyon jól – és másképpen, mint Magyarországon – éltetni a barátságot. Más oldalról közelít – ettől ő még nem látványosság, legfeljebb autonóm lény.

Autonóm lény, vagy autonóm közösség? A székely autonómia iránti törekvések vajon belső késztetések, vagy valamilyen külső ráhatás eredményei?

– Teljességgel belső késztetés. Szeretnének önmaguk lenni, s ezt nemigen engedik. A székely természet a teljes lényében ott van szinte: az egész életrendszere, a kapcsolatai, a családi elrendeződése: a kötődése apjához, anyjához, gyermekeihez. Ez mind-mind arra hajaz, hogy uramisten, de jó nem függeni más nyelvtől, mások szokásaitól. Egyéb baja nincsen. Csak az a kis ’de jó volna’. Ezért éli meg másként az 1940-től ’44-ig volt változás emlékét, a székely városok Magyarországhoz tartozását. Nem tudom, Horthy érzett-e rá, vagy Bethlen, de valahogy úgy érintették meg az embereket, hogy na, most akkor megmutathatjátok! És elkövettek mindent, és dolgoztak. Ebből jöttek létre olyan mintagazdaságok, hogy a nagy szocializmus se tudta őket tönkretenni. A földből nőttek ki ezek az embereket összefogó intézmények. Még ma is azokra emlékeznek, de nem nacionalista, sovén módon, hanem azzal a képességközpontú gondolkodással, hogy hej, akkor bezzeg meg tudtuk mutatni. A székelynek van egy nagy adottsága. Ha erőre kap, akkor mindenre képes.

 

(Miske Lászlóval az utóbbi időben beszélgetőkönyvet is készítettek, az is most, szeptemberben jelenik meg, a kolozsvári Komp-Press Kiadó Prospero könyvek sorozatában – Molnár Judit: Miske László.)

                (Illetve a színházi évad kezdetén avatják Miske Lászlót a nagyváradi színház örökös tagjává...)




.: tartalomjegyzék