Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
2019 - Július
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Szeptember
Fekete Vince - Lövétei Lázár László - Molnár Vilmos

Olvasólámpa

NIHIL ALIUD

 

Versesköteteket úgy is lehet olvasni, legalábbis én ezt tettem Mesterházi Mónika új és válogatott verseit1 tartalmazó könyvével, hogy egy hosszú délután és egy másnapi, nem kevésbé hosszú délelőtt alatt elolvastam a 213 oldalnyi verset; menet (olvasás) közben pedig kijelöltem magamnak, kicsit bőkezűen ugyan, a számomra fontosabbakat, érdekesebbeket, figyelemre méltóbbakat, a szerintem legjobb verseket, majd később egyszer-kétszer még visszatértem ezekre, újraolvastam őket, és persze, még innen is, onnan is szemelgettem, lapozgattam ezután is a kötetből. Nos, nem számolom össze, hogy pontosan hány ilyen kiugró darab fölé került oda ceruzával az elmaradhatatlan pluszjel, vagy a kitűnőnek értékelt, bekarikázott, ugyancsak plusz jelecske, mert azt gondolom, hogy éppen elégnek ahhoz, hogy egy igazán jó könyvet adjon ki az anyag, és egy figyelemre méltó költészet vissza- és előretekintő válogatását tartsa (tartsam) kezében/kezemben az olvasó (én).

Mit keres az ember egy verseskötetben, két évtized válogatott és új versei között, egy még gyakorló költő (lezáratlan életművel) költészetében? Keres-e valamit? Ismerős formákat? Ritmust, dallamot, zengést, harmóniát, összecsendülő rímeket, szép verseket? Olyanokat, amilyeneket valamikor már mintha… Vagy valamilyen hasonlókat, amelyeket már mintha… Olyan helyzeteket, amilyeneket valamikor már mintha… Olvasott volna, hallott volna, megélt volna. S ha történetesen nem ezt kapja? Ha se csengés, se zengés, se rím, se rímes-ritmusos sorok? Ha csak kevés van, ha csak elvétve van belőlük? Hát próbálja, kísérletezik, hogy fogást találjon, hogy lejusson a magig, ennek a költészetnek a lényegéig, hogy megtalálja a szervező erőt, ami köré felépíti, ami köré felsorakoztatja, felfűzi a szerző verseket.

Egy biztos: nem sok fogódzót ad ez a költészet. S ha arra gondolok, hogy valahol majd szavalni fogják ezeket a verseket, illetve, hogy szavalni fogják-e: hát nem, ezt mondom. (Persze, egy-két nagyon erős kivételtől eltekintve.) Esetleg egy oratóriumot, egy egész estés összeállítást, monológot tudnék ezekből a versekből elképzelni, amiből aztán így, együtt, egymás után mondva, fény derülhetne Mesterházi Mónika egyébként megrázóan őszinte, és megrázóan emberi (női) világára.

Azzal semmiképpen nem vádolhatjuk ezt a lírát, hogy könnyen adná magát. Mert nincs könnyű dolga a verset szerető olvasónak (nekem), ha meg akarja fejteni, ki akarja hüvelyezni az erős szövet mögül a dolgok mélyebb jelentését. És közben persze azt a kérdést is gyakran felvetheti, fel is veti, hogy kinek is ír a költő? Neki (nekem), az olvasónak? A szakmának? Saját magának? Költőtársainak? Vagy kit is érdekel, hogy kinek?

Sors bona(csak jószerencse), ezt a címet adja a költőnő Zrínyi Miklóstól kölcsönözve a kötetének, és elhagyja a jelmondat nihil aliud (semmi más) folytatását. A kötetet lapozva azonban az Olvasónak (nekem) az az érzése támad, hogy inkább a semmi más van, mint a jószerencse. Hiány, üresség, semmitmondó dolgok, mindennapi tevés-vevések; az indulatok, örömök, fájdalmak, érzelmek, a lelki rezdülések is mintha takaréklángon működnének, semmi nagy, megrázó, egetverő esemény, érzelem, csupán ebbe a semmi másba belesimuló, hétköznapi, megszokott élmény, tapasztalat. Mintha a költőnő visszafogná magát a mindennapokban is, ahol nincsenek ünnepek, csak a hiányuk, az alig valaminek is csak a hiánya, az üressége van. A kedves, a kutya, a régi notesz, a színek, a képzeletbeli dolgok, és még ebben a semmiben, az ürességben a „saját hiány” is ráadásul („hogy a semmiben hiányom/ szorítson egy kis helyet”); sőt: még a teljességnek is csak a hiánya található itt. Olyan húsz-harminc oldalanként felélénkíti aztán az olvasó szívverését egy-egy remekbe szabott rímes-ritmusos darabbal, majd megint visszazökkenünk a kínzó üresség, a távolságtartó, hűvös irónia, az aprólékos önelemzés, önanalízis világába, ami – szerintünk – nem lehet más, csak amit egyik versében le is ír Mesterházi Mónika: „hogy kiengedtem a korszellemet / veszélyesen fogyasztható alakban”. (Fekete Vince)

 

JÉKELY 100

 

„…nem szeretem én, ha egy esztétikus ezeket mondja:

– Ki tudja megállapítani, hogy miért szép egy műalkotás? (…) Legfeljebb ha körültáncolni lehet, ürügyeket lehet keresni, hogy az ember beszélhessen róla.

Mindez tökéletesen igaz, és én mégse szeretem, ha az esztétikus tökéletlenségét panaszolja. Tegyen meg mindent, ami tőle telik, s ha még ez sem elég, még többet tegyen meg a mű kedvéért – azért esztétikus. Lelkesedjen, keljen ki magából, feszüljön meg… Hozzon létre szavalással hangsúlyos csodákat, illetve, mit tudom én, mi mindent csináljon, csak tehetetlenségével ne hozakodjon elő” – mondja egyik verselemzésében Füst Milán. Szerencsére én nem vagyok „esztétikus”, ezért nem kell lelkiismeret-furdalásom legyen, ha értetlenül állok a 100 éve született Jékely Zoltán költői életműve előtt. És ezért vettem olyan nagy örömmel kézbe a Jékely unoka, Péterfy Sarolt által szerkesztett Jékely 100 című kötetet3. Hátha végre én is kiokosodok Jékely-ügyben, mondtam magamban. Sajnos, a kötetben szereplő 10 szerző szintén nem esztétikus, hanem „csak” költő (Borbély Szilárd, Karafiáth Orsolya, Kemény István, Kovács András Ferenc, Mesterházi Mónika, Schein Gábor, Szabó T. Anna, Szálinger Balázs, Térey János, Tóth Krisztina), akik szubjektív miniesszéikben eleve nem adhattak (ilyen „haszontalan” műfaj az esszé!) mindenki számára követendő bédekkert Jékely költészetéhez. Okosabb tehát nem lettem, viszont a kortárs magyar líra középnemzedékéhez tartozó szerzők esszéit olvasva néhány korábbi, Jékelyvel kapcsolatos sejtésem meggyőződéssé vált. Itt van mindjárt Jékely „időszerűtlensége”: ketten is (Borbély Szilárd és Kovács András Ferenc) határozottan állítják, hogy „Jékely költészete a 19. század szépbe vetett hitének továbbélő szigete volt” (Borbély Szilárd), illetve hogy Jékely tudatosan és vakmerően választott „a 20. század harmincas éveiben egy már akkor is időszerűtlennek tűnő, látszólag éppen idejétmúlt, habár maiglan is mindenkorinak és időtlennek ható költői szerepkört” (Kovács András Ferenc). S valóban ez az egyik legimponálóbb jellemzője Jékely költészetének: ahogy csak mondja a magáét, csodálatos zenével, borzongató hangulatokkal és titokzatos aromákkal ajándékozva meg olvasóit, miközben átzúg a feje fölött jónéhány diktatúra és izmus, beat-nemzedék és „magnó-zakat”… A Jékely-költészet másik jellemzője, amire itt mindenképpen ki kell térni: ennek a költészetnek az „egyszerűsége”. Megszámoltam, és a 10 miniesszében 9 alkalommal szerepel az „egyszerűség” mint a Jékely-versek jellemzője. Ahogy Kemény István mondja: „Egyszerű költő volt. Nem volt vele kellő mennyiségű probléma (kiemelés tőlem – LLL). Talán még az a csodálatos képessége is ellene dolgozott némiképp, hogy a legbonyolultabb gondolatokat is úgy tudta elmondani, hogy bárki azonnal értse. Ez azért gyanús, nem…? Hogy művelt és műveletlen olvasó egyaránt, szinte gondolkodás nélkül fel bírja fogni?” Hát igen! Ez a problémátlanság bizony elég nagy probléma! S bár az előszóíró Jánossy Lajos – a könyv minden résztvevőjének reményét tolmácsolva – azt írja, hogy „Jékely Zoltán ezzel a könyvvel (…) komoly és sallangmentes, jóllehet ünnepélyes kísérettel, ismét bevonul a magyar irodalomba”, szerintem egyáltalán nem ez fog történni. Elmúlnak majd a centenáriumi ünnepségek, s Jékely Zoltán költészete ugyanúgy néhány ember magánügye marad, mint korábban. Ez a költészet soha nem volt és nem is lesz az az „anyahajó”, ahonnan az értelmezői körök fürge kis repülői felröppenhetnek a kánoncsinálás vakító egébe. Viszont – „egyszerű” olvasók és verset író emberek nagy-nagy örömére –: a magyar irodalom hajójában épp a Jékely-féle költészet jelenti a mindenkori tőkesúlyt… (Lövétei Lázár László)

 

AKINEK TÉNYLEG ÖRDÖGE VOLT

 

Meglepő, hogy mennyien írtak a Karinthy család különböző tagjainak viselt dolgairól. A teljesség igénye nélkül említhetők Kosztolányi Ilonának a Karinthy Frigyesről írott emlékezései, Devecseriné Guthi Erzsébet Búvópatak című írása, Somlyó György Árnyjáték című regényében Karinthy Gábort írta meg, Déry Tibor Ítélet nincs című önéletrajzában egy egész fejezetet szentel a Karinthy Frigyesnéhez fűződő valós vagy kitalált szerelmi viszonyának, de Németh Andor is megemlíti az Egy foglalt páholy történetében Karinthy Frigyesné Böhm Aranka néhány feltételezett kalandját. Aztán ott van a Czeizel Endre–Erős Erika szerzőpáros Számadás a tálentumról. A Karinthy család genetikai elemzése című könyve is.A szájról szájra terjedő számtalan mendemondáról, pletykáról, városi legendáról, többé-kevésbé valós történetről meg álmítoszról nem is beszélve. Talán ezért is szükséges volt már, hogy egy avatott családtag hozzáértő szemmel felleltározza az olykor áldásosnak, máskor átkozottnak bizonyuló Karinthy-örökséget.

Az idén Kossuth-díjjal kitüntetett szerző könyve4 éppen tíz éve jelent meg első kiadásban. Már műfaja is rendhagyó. A közel kilencszáz oldalas mű olykor életrajz (az utolérhetetlen Karinthy Frigyesről meg két fiáról, a próza- és színműíró Karinthy Ferencről, de főként a tragikus sorsú költőről, Karinthy Gáborról), olykor önéletrajz (az unokáról, a színházi rendező és első privát színház-tulajdonos Karinthy Mártonról). Valós (olykor képzelt) naplók, levelek, valamint magnószalagra rögzített beszélgetések kollázsa a könyv, néhol meg olyan, mint egy regény. Időnként korrajz, máskor meg kórrajz. Megjelennek benne a Karinthy család talán kevésbé nevezetes, de nem kevésbé eredeti és különleges tagjai, mint a Franciaországba kitelepült és a család ottani ágát megalapító Karinthy József (Karinthy Frigyes öccse), vagy a tizenöt-húsz nyelven beszélő és azokból oda-vissza zseniálisan fordító, de időnként excentrikusan viselkedő Mici néni (Karinthy Emília); az összes híres nagy Karinthy-fordítás nyers változatát Mici néni csinálta, a Micimackóét is, amelyet sokan jobbnak tartanak az angol eredetinél, s amely talán épp Mici néniről kapta magyar nevét, címét.

A Karinthy család kapcsán izgalmas betekintést nyerünk a velük barátságban álló Kosztolányi, Devecseri, Somlyó és Benedek családok nem kevésbé rendhagyó és generációkon átívelő életébe is. Később feltűnik Major Tamás és Örkény István személye, de még Kádár János és Aczél György elvtárs alakja is. Folyamatosan feltűnik a történelem. Lefut az első világháborúnak nevezett első világmészárszék, kipurcan a ferencjóskás aranykor, Magyarországot körbeamputálják, némi lábadozási idő után lefut a második világmészárszék horrorfilmje, kipurcan a Horthy-korszak is, Rákosi-pajtás alig kezd idétlenkedni, mennie kell neki is, következik a hidegrázósan nagyszerű ötvenhat, aztán a Kádár-konszolidáció, gulyáskommunizmus, erősen megbüdösödvén kipurcan az is, pontosabban el- és átmaszatolódik a jelenbe. Furán értek véget a huszadik századi magyar történelmi korszakok. A Karinthy család több tagja által is  boszorkánynak titulált Böhm Arankát, Karinthy Frigyes második feleségét megégetik, szó szerint eltűnik a lángokban Auschwitz egyik krematóriumában. Később Karinthy Ferenc magas állami kitüntetéseket vesz át, hogy még később összepakolt motyóval álljon készenlétben a menekülésre, ha érte jönnének az állami hatóságok. A furcsa Karinthy család története szorosan összefonódik a huszadik századi furcsa magyar történelemmel.

A könyv központi alakja, akiért és aki körül valóságos nyomozást folytat a szerző, az saját nagybátyja, a szkizofrénnak vagy legalábbis neurózisos betegnek tartott Karinthy Gábor költő. Igazából soha nem derült ki, hogy pontosan mi is volt a betegsége. Az őt évtizedeken át kezelő pszichiáter Benedek István (Benedek Marcell fia, Benedek Elek unokája) is csak azt mondhatta róla halála után, hogy a végén kevesebbet tudott róla, mint amikor odavette magához. Egy szűk körön kívül nem ismerte őt a világ. Életében csak két verseskötete jelent meg, egy még fiatalon, az Étel és ital, egy pedig idős korában, halála előtt, Bánat címmel. A magába zárkózó, gyakran meghatározhatatlan, gonosz erőkkel viaskodó költő ördöggörcsnek hívta azt a súlyos gátlást, ami szerinte megakadályozta abban, hogy megírja tervezett nagy opusait. Hogy tényleg elmebeteg volt-e, vagy csak a zaklatott kor hívta elő az ördöggörcsöt a túlérzékeny költőből? „Gabi őrületében (…) egyre inkább érzek valami tudatos kilépést a századból” – mondja Karinthy Márton. Karinthy Gábornak egy másik pszichiátere meg arról beszél, hogy negyven-ötven évvel ezelőtt a lélekgyógyászok, agyturkászok még kategorikusabban nyilatkoztak arról, ki őrült és ki nem. Ma már jobban odafigyelnek az árnyalatokra, nüanszokra. Talán már nincsenek is igazi bolondok, csak bizonyos területen bizonyos mértékig eltérő magatartást tanúsító személyek. (Halkan megkérdem: akkor teljes mértékben normálisok sem léteznek már? Így vagy úgy valamennyire mindannyian kényszerképzetek, rögeszmék, fóbiák rabjai vagyunk? Nagy dolog a fejlődés a tudományban!)

Úgylehet, volt valami ördöggörcs az egész huszadik századi magyar történelemben, az egymást váltó korszakok társadalmainak megnyilvánulásaiban. Bármire jelentkezett akarás, mindig akadt erő is, ami keresztbe tegyen neki, gátolja azt. Kritikus helyzetekben különösen. Társadalmi szkizofrénia? Számomra erről is szól Karinthy Márton nagyszerű könyve. Meg arról is, hogy mit tehet ilyen helyzetben az egyén. Egy helyen a színházigazgató, rendező Ascher Tamás azt mondja a szerzőnek: „Csehovi figura vagy. De nem annak kell lenni. Csehovnak kell lenni. Az az ember a művész, akit izgat az, hogy mi a valóság.” Egy másik helyen meg a csendes, sokat tudó Benedek Marcell professzor mondja: „Szépen élni, míg lehet, és szépen meghalni, ha kell.” (Molnár Vilmos)



1Mesterházi Mónika: Sors bona. Budapest, 2007, Osiris.

3Budapest, 2013, Holnap Kiadó.

4Karinthy Márton: Ördöggörcs. Utazás Karinthyába. Budapest, 2013, Ulpius-ház Könyvkiadó




.: tartalomjegyzék