Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Október
Garaczi László

Versek

TISZTULÁSOK

 

ELSŐ CSÓK

 

Fényes nappal, mindenki idelát a térről, a kapualj két márványoszlopa közti résben állunk, Liza erőszakos és követelőző, és én nem tudok, nem akarok ellenállni, pedig zavarnak a munkából hazatérő ismerősök, szomszédok, ahogy elkapják rólunk a tekintetüket,

 

gyerekek játszanak a homokozóban, nem fogják soká tűrni a szüleik ezt a botrányt, de minden megfontolást elsöpör Liza érintése, forró ajka,

 

mióta vártam erre, hányszor elképzeltem, de arra nem számítottam, hogy ennyi ember előtt fogunk csókolózni,

 

a szökőkút mellett katonatisztek cigarettáznak, ügyet sem vetnek ránk, de résen kell lennem, legfőképp Liza miatt, az én becsületem már úgyis oda, a szüleimmel is el kell majd számolnom, mindig csak szégyent hozok a fejükre,

 

csókolózó szerelmesek és katonák, mint egy vers, gondolom, ettől kicsit megnyugszom, nem érdekel annyira a ki-bejárkálás, hogy pár méterre tőlünk lakók vonulnak bevásárlószatyrokkal vagy a férjükbe karolva,

 

a pulóverem leesett a földre, rajta taposunk, de nem hagyjuk abba az ölelkezést, majd ezt is megírom abban a versben, meg azt is, hogy aztán mégis lecsapnak ránk, váratlanul tűnnek fel két oldalról, elállják a kijáratot, egyik a házmesterünk, másik a csősz acélhegyű bottal,

 

nyilván a katonák szóltak nekik mégis, hogy intézkedjenek, távolítsák el ezt a két szégyentelent, kirángatnak az oszlopok közül, és maguk előtt lökdösve a Szalay utcai rendőrségre visznek,

 

állunk az ügyeletes tiszt előtt, odasúgom Lizának, hogy ne féljen, ezt az egészet meg fogom írni, és látom, hogy ő is megnyugszik, enyhül a félelme az ígérettől, hogy kihallgatásunk írói leírás tárgyát fogja képezni, 

 

lehet, hogy mindez így válik igazzá, a dolgok attól vannak, hogy leírhatók, a leírásra való képesség teszi létezővé a világot, a tények és tárgyak csak látszatok, a leírásban testesülnek meg, a leírás képezi valóságalapjukat, az a lehetőség, hogy témává tudnak válni,

 

a világ dolgai megfogalmazásuk langyos homályában lebegnek súlytalanul, így veszítik el élességüket, veszélyességüket, mert szavak nélkül nincsenek ugyan, de értelem nélküli fenyegetésük elviselhetetlen.  

 

ELSŐ VACSORA

 

A barátom részletesen leírta az étellel megrakott asztalt, kitért a sültek és sajtok illatára, állagára, ízére, és az abrosz gyűrődéseire kiterjedő lelkes beszámolója egyáltalán nem tűnt szánalmas hazudozásnak,

 

amitől egy idő után úgy éreztem, hogy talán nem is füllent, nem lódít, nem képzelődik, nem beszél félre, nem fantáziál, hanem tényleg ott volt, részese volt az eseményeknek, miközben biztosan tudtam, hogy nem volt ott, nem volt részese az eseményeknek,

 

ahogy beszámolt az ülésrendről, a fogásokról, és hogy a kezdeti elfogódottságot a boroskupák szapora emelgetésével egyre fesztelenebb hangulat váltotta fel, az meggyőzőnek, sőt lehengerlőnek tűnt,

 

talán nem is sejtette, hogy tudom a titkát, hogy mindez mese és ámítás, különben nem lett volna ilyen magabiztos, bár lehet, hogy ez se zavarta volna, lobogott a felidézés extázisában, mint egy fáklya,

 

ez az eszelős megszállottság függetlenítette környezetétől, a hallgatóitól, mintha ott se lettünk volna, sorolta az adomákat, amiket az asztalnál ülő férfiak egymással versengve, egymás szavába vágva, egymásra licitálva, szafttól csöpögő ajkakkal meséltek az asztalfőn ülő szótlan férfinak,

 

de én még ekkor is újra és újra visszatértem eredeti és kikezdhetetlen tudásomhoz, vagy inkább tudásom emlékének akarásához, hogy nem volt ott, hiába emlékezik, nem emlékezhet, ezek nem az ő emlékei, ezek az én emlékeim, vissza kellene követelnem tőle az emlékeimet, meg kellene fékeznem a koholmányoknak ezt az áradását, de képtelen voltam rá,

 

ő pedig már mintha meg is szűnt volna létezni saját beszélő szája mögött, testből sugárnyalábbá vált, ami arra a régi éjszakára irányult, valószínűtlen pontossággal emelve ki a résztvevők arcizmának legkisebb rezdülését, hátuk mögött a szarufal póklábszerű repedéseit,

 

tudtam, hogy hazudik, de hazugságának élessége elvakított,  tudásom elhalványult tündöklő hazugsága előtt, megbénított tudásom tudatlansággá válása a hazugságnak ebben a bő sodrában, lenyűgözött, ahogy tudásom kifakul, igazságom szétmorzsolódik,

 

hazugságának ereje kifordított magamból, és arra gondoltam, hogy tévedek, ő volt ott, ő hallotta a hajnali harangszót, látta a vacsora romjai fölött magukat lassan álomba gajdoló férfiak utolsó nekirugaszkodását, hogy egymástól elbúcsúzva hazatérjenek otthonukba asszonyaikhoz,

 

ő értette meg, nem én, hogy ez a távozási szándék eleve kudarcra van ítélve, mert ezeknek a férfiaknak már nincsenek asszonyaik, nincs otthonuk, mert a vacsoraszertartás, a társak, a néma férfi a díszes asztalfőn, ez a borostyánba dermedt idő lesz mostantól az otthonuk és örök pusztulásuk. 

 

ELSŐ ÉJSZAKA

 

Egymáshoz préselődtek, itták egymás szavát, szavakkal táplálták egymást, szavakkal tömték be egymáson a réseket, aztán se szó, se beszéd, elfordultak egymástól, és már egy másik fülbe suttogtak, 

 

mesteri módon variálták a beszélgetési témákat, a helyzetfelismerés zsenijei, test és jellem kaméleonjai,

ahogy megváltoztak, a hajuk színe is más lett, kiszőkültek vagy megbarnultak,

 

a lányok a vécében az ellenkezőjét mondták, mint kint a diszkópultnál, lubickoltak ebben az állandó újjászületésben, mintha épp akkor pottyantak volna oda az égből vagy egy láthatatlan, sorozatgyártó anyaölből,

 

minden percben új történet kezdődött, új hajnal virradt, egyszer használatos, eldobható hajnalok,

 

nem kellett senki arcát megjegyezni, úgysem ismerték fel egymást, kihunytak a tekintetek és átrendeződtek a vonások, a barát és ismerős fogalma megszűnt, a szerelem fogalma értelmét vesztette, noha gyakorlata nem, minden arc újszülött arc lett, tiszta, ártatlan, emlékek nélküli és éhes,

 

mindenki a maga számára is új volt és titokzatos, mint egy táj, ami fölött percenként bealkonyul és felvirrad, egy táj, ami folyamatosan hangulatot vált, belülről növesztve maga köré  változó éghajlatát,

 

ólmos köd szitál, nap ragyog, zápor veri a fákat, egy táj, amit földöntúli erő hajszol gyorsabb vágtára, a távoli ismeretlenbe, ahol minden különbség kihuny, és a sebesség maximuma egyetlen ponttá sűrűsödik.       




.: tartalomjegyzék