Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Október
Lucian Dan Teodorovici

Brunó, a bábos (Lakatos Mihály fordítása)

BRUNO, A BÁBOS[1]

 

A tér és az idő ezúttal igen nehézkesen talált egymásra. A napok fölöslegesen pergő sora, anélkül, hogy láthatta volna azt a bábut, amelyet az agyában ugyanazzal az aprólékos gondossággal készített el, mint a Galaţi-tól tíz kilométernyire lévő falujában Zacornea bá’ a valóságban is, jobban kezdte kínozni Brunót, mint a sugárzó hőség a lerben, amiként a társaihoz hasonlóan ő is hívni kezdte azt a cellát, amelybe a munkaórák végeztével bedugták. Úgyhogy, több mint egy heti hasztalan várakozás után, arra kényszerült, hogy, amiként ezekben az években rászoktatta magát, ezúttal is elfojtsa reményeit, még akkor is, ha a mostaniak nem valamiféle csodaszerű szabaduláshoz, hanem egy bábu megérintéséhez fűződtek, egy olyan érintéshez, amelynek, állapította meg magában, lassan akkora jelentőséget kezdett tulajdonítani, amekkorával a valóságban az nem rendelkezhet.

Azon az éjszakán, amikor kinyílt a cella ajtaja s a fegyőr kiejtette a nevét, meg sem fordult a fejében, hogy a báburól lehet szó. Ellenkezőleg, gépiesen felült, s néhány pillanatig hagyta, hogy elhatalmasodjon rajta a gondolat, hogy Baba Samca és zombijai itt is rábukkantak, s felkészült mindazon gonoszságok elviselésére, amelyeket előbb a Delalul Arsenalului-on, aztán a Valea Neagră-ban akart végleg eltemetni. Csak amint felismerte Zacornea bá’t a nevét szigorúan kiejtő alakban, állt helyre valamelyest a szívverése. De gondolatai ekkor sem a közös „projektjük” felé vitték, hanem inkább ama következtetés felé, hogy a fegyőr, lett légyen bármilyen vajszívű, csak nem kerülheti el, hogy teljesítse kötelességét. Csendben követte Zacornea bá’t, anélkül, hogy bármilyen kérdéssel zavarni merészelte volna, főként, hogy úgy tűnt, ez utóbbi teljesen elmerült a gondolataiban, s csak akkor ámult el, amikor az öreg fegyőr, miután belökte a fürdőbe és elreteszelte az ajtót, hirtelen megszelídülve így szólt:

‒ Fogalmad sincs arról, mennyit küszködtem, hogy megint éjjelre tegyenek. Már egy esztendeje nem csinálom ezt a műszakot, maga is láthatta. Úgy gondolták, túl öreg vagyok ehhez. És én nem mondtam nemet, mert kellenek a fenének az álmatlan éjszakák. S lám, hogy bonyolódnak a dolgok… Há’ most aztán sikerült cserélni egy kollégámmal, összejött. Nem mondom, elég húzós, csak legalább valami eredménye lenne.

Azzal benyúlt az övére tekert sál alá (Bruno csak abban a percben figyelt fel arra, hogy mekkora dudor van rajta), s elővette azt a faalkotmányt, amelyhez mindketten, igaz más-más módon, annyi reményt fűztek.

De akkor éjszaka Zacornea bá’ valójában nem nyert beavatást a bábukezelés tudományába. S bár olyan régóta várt erre a pillanatra, az öreg fegyőr, miután úgy figyelte Brunót, mint egy tanárt, mialatt az a legmegfelelőbb pontokon rögzítette a zsinórokat a bábu testéhez, végül beérte azzal, hogy a fűtőtest mellé kuporodva s fél kézzel felkönyökölve rá, bámulja őt. Alig észrevehetően mosolyogva bozontos, szürkülő bajusza alatt, Zacornea bá’ nem félt a múló percektől, nem siettette, akkor sem, ha kisagyában azért ott mocorgott időnként a gondolat, hogy bármikor leleplezhetik őket. Elhessegette a lüktetést az agyából, gondolatait pedig mentesítette ama nyomás alól, amit az ajtó túloldalán lapuló fenyegetés jelentett. Szándékosan nem gondolt arra, hogy az egész börtönben, abban a pillanatban, még bárki is lenne rajtuk kívül. Hármukon kívül.

Hármukon kívül, valóban, mert a bábu, amint a zsinórok csatlakoztatták az élő világhoz, mozgásba lendült. Először csak lépegetett, egy, kettő, három, négy, egyenesen a fegyőr elé. Ekkor szertartásosan meghajolt előtte, mint a régi idők lovagjai ama régi idők királyai előtt, majd kissé visszább lépett, egy, kettő, három, négy, és néhány bemelegítő térdhajlítást végzett. Miután minden izma ellazult, miután már a nyakából is elillant a gémberedettség, egy erőteljeset toppantott a cementpadlón és táncolni kezdett. Apró léptekkel, nagyobb léptekkel. Táncmozdulatai egyre határozottabbakká váltak, egyre tüzesebbekké, egyre inkább magába szippantotta valamiféle zene örvénye, amelyet, minden kétséget kizáróan, a bábu fülei hallottak, amiként Bruno fülei is hallották. És aztán, mivel a varázslat betöltötte a málladozó vakolatú fürdőt, a zene utat tört az öreg fegyőr fülei felé is, akinek az álla kezdte verni a ritmust, az elsőhegedű mellé felzárkózott egy cimbalom, valahol felharsant egy trombita, a tér tágulni kezdett, a koszos, gyér fényű villanykörte szétrobbant és szabadjára engedte a foglyul tartott fényt, ez utóbbi pedig, a váratlan szabadság mámorában, hirtelen szivárványszínűvé változott, majd bevette magát száz és ezer villanykörtébe, melyek ízekre szaggatták az éjszaka sötét leplét.

 

*

(…)

Október. November. December. Január. Február. A gyékény hónapjai. Kínos lassúsággal teltek el, s olyan értelmetlenül, amilyenre még nem volt példa. És, a nyár letaglózó hősége után, a hideggel együtt közelebb hozták Brunóhoz Maromet századost is. Oltyán tájszólásával, mert arról a vidékről tévedt erre, Galaţi környékére, ízetlen tréfáival, amelyeken ő nevetett, s amelyeken a fegyőrök nevettek. Amelyeken a rabok néha nem nevettek, mert ellenkező esetben verés járt volna érte – ki engedélyezte nekik, hogy nevessenek? Amelyeken a rabok néha nevettek, mert ellenkező esetben verés járt volna érte – mi van, nem csípik a százados humorát? És főként a munkanormájával. A gyékénynormájával, amely itt, a „műszaki irodában” megtriplázódott, amióta a százados átvette a börtön parancsnokságát. Megtriplázódott, mégpedig egy igen egyszerű okból kifolyólag: a nap huszonnégy órából áll, nem nyolcból, amiként azt Maromet elődei a jelek szerint, és amúgy tévesen, kiszámolták. Ha a huszonnégyet elosztjuk nyolccal, az eredmény három, tehát a gyékénynormát a háromszorosára kellett emelni. Alvás? De hát mi egyéb dolguk lesz ezeknek a kutyáknak miután megdöglenek? Hát nem mind csak aludni fognak? Hát kell nekik most aludni? Semmi gond, van rá megoldás: dögöljenek meg hamarabb, mert az örök álom a legpihentetőbb álom, viccelődött a százados, majd hahotázni kezdett, hahotáztak a fegyőrök is, a rabok pedig hahotáztak és verést kaptak, vagy nem hahotáztak és verést kaptak.

Maromet parancsnok azonban megértő is tudott lenni, ha akart. Néha megértette, hogy az álom egy olyan istenverése, amely legyőzi a rabok olthatatlan vágyát, hogy a tizenkét órát is túlszárnyalják túlórával, néha tizenöt óráig, a fagyot sugárzó cementpadlón, és olyankor, amikor érezte, hogy a jóindulat hullámai olyan erővel borítják el a lelkét, mint a hóvihar a gyékényszőnyeg előállításra kijelölt területet, aludni küldte a fegyenceket a celláikba. Nyilván nem mutathatott gyengeséget e lezüllött osztályelemek előtt, úgyhogy, mivel a normát végül is nem teljesítették, magától értetődően járt érte a büntetés. Hogy elrejtse jóindulatát és jelezze hatalmát, mindazok ételporcióját, akiket legyűrt az álom, másnap odaöntette a börtöngazdaság disznói elé, melyek abban a pillanatban jobban rászolgáltak erre, merthogy a halálukkal majd hasznot hajtanak a társadalomnak. És amikor a rabok porcióit odaöntötték a disznóknak, Nicolae Maromet nem mulasztotta el, hogy újólag előadja – úgyszintén nevelő célzattal – kedvenc szónoklatát, amelyben szembeállította egymással a halál két fajtáját: az önzetlen halált, mely hasznot hajt a népnek, a disznókéról van szó; és az önző halált, amely csak a személyes pihenést célozza, a fegyenc kutyákét.

Ez utóbbi évben, amióta Maromet százados terpeszkedett a Galaţi-i börtön parancsnoki székében, önzőségből, csak önnön pihenését tartva szem előtt, sok fegyenc elhalálozott. A legtöbben éppen abban a „műszaki irodában”, gyékényfonás közben, ahová ’54 tavaszáig Matei Brunót is beosztották. De nem az éhség, amelyet azokon a napokon érzett, amikor a disznók degeszre zabálták magukat, és amely fehéresre cserzette bordái fölött a bőrét, hogy együtt remegjen a gyomrával, nem az éjszakai, hóviharral súlyosbított fagy, mely összecsomózta kezeit gyékényfonás közben, és, mivel már semmit sem érzett, néhány pillanatig meg sem tudta különböztetni az ujjait a gyékényszálaktól, nem a verések késztették arra Brunót, hogy elátkozzon minden egyes itt töltött órát, napot, hónapot. Az Uranus és a Félsziget szétzúzták naivitását, megedzették, a körülményekhez és az emberekhez való viszonyulásnak egy olyan rendszerét alakították ki benne, aminek köszönhetően a legkegyetlenebb pillanatokban is sikerült védőpajzsot tartania maga fölé, mely alatt mind ő, mind a gondolatai meghúzhatták magukat. Éhségérzetét forgács- és náddarabok rágcsálásával kábította el, melyeket az agya megtöltött különböző ízekkel, a fagynak a nyár kábító hőségét felidéző gondolatokkal állta útját, és a kettő ütköztetésével sikerült valamelyest elégedettnek lennie jelenlegi körülményeivel, a veréseket pedig elkerülte, javarészt tapasztalatának köszönhetően, mely visszafogta reakcióit, hogy se túlságosan gyorsak, se túlságosan lassúak ne legyenek, csak annyira, hogy soha ne elsőként kockáztasson. Nyilván, ez csak arra az esetre volt érvényes, ha valami csoportos vétek elkövetése eredményezte a verést. Mert amúgy néha a bakancsok orra találkozott a szájával, egy alkalommal éppen Maromet Nicolae bakancsához volt szerencséje, amikor a gazdájának úgy tűnt, hogy ő túl lassan dolgozik, és néhány, a tarkójára kiosztott ökölcsapásban és néhány pofonban is volt része. De mindezek, bármilyen kínszenvedésnek is tűntek volna a kívülálló számára, a mindennapi program részeként elviselhetőkké váltak.

Az igazi kínszenvedést valójában az öreg Zacornea bábuja okozta Bruno számára. A körülötte forgó gondolatai. A hiánya. A fürdőben, amelyet egy éjszakára kicsempészett a falakon túlra, újra felfedezett mozdulatait nem sikerült egy egyszeri eset szintjén tartania. Ellenkezőleg, mozdulatai eggyé váltak a bábu mozdulataival, és rögtön vágyakká alakultak át. Sőt, sóvárgássá, döbbent rá, s kezdetben némi örömfélét is érzett, amit azonban a napok múlásával egyre inkább maga alá gyűrt a bosszúság. Annyiszor megfogadta, hogy távol tart magától minden illúziót, s lám, egy ismét a hatalmába kerítette. Az illúzió, hogy az éjszakai előadásnak lesz ismétlése, akkor is, ha csak egyetlen nézője van, Zacornea bá’.

Zacornea bá’t azonban felmentették a gyékényezés alól. A körülmények túl mostohák voltak egy öreg fegyőr számára, úgyhogy télire a háztáji gazdaságba osztotta be a börtön vezetősége, ahol a szerencsésebb rabok fölött kellett őrködnie, akik, az öreg másfelé kalandozó gondolatainak haszonélvezőiként, bizonyára több élelemhez jutottak, beleértve a „műszaki irodából” a disznókhoz átirányított porciókat is, több meleghez, már csak a nyirkos trágyának köszönhetően is, mely némiképp a levegőt is melegítette, és sokkal kevesebb verésben volt részük. És ezekben a hónapokban Bruno csak futólag látta az öreg fegyőrt, menet közben. Egy kivétellel, melyre éppen 1954 első napján került sor, mindezen találkozások rövid tekintetváltásokban merültek ki, amelyekből Bruno viszonylag kevés dolgot szűrhetett le. Csak ama bizonyos napon került néhány pillanat, amikor szót válthattak – mivelhogy aznap távol volt a börtönparancsnok, távol voltak a szorgalmasabb fegyőrök is, akiknek megengedték, hogy illő módon a családjukkal ünnepeljenek. És a rövid beszélgetésből, amelyre sor került, Bruno megértette, hogy az illúzióját érdemes tovább táplálnia, mert a bábu még nem hagyta el a börtönt, Zacornea bá’ elrejtette, abban a reményben, hogy a jó idők egyszer még visszatérnek, s hogy az ő közös „projektjük” folytatódhat azzal az epizóddal, amelyben az öreg bábukészítő a maga során megtanulhatja a zsinórok használatát, hogy életre kelthesse bábuját. Ehhez azonban, súgta oda Brunónak mielőtt odébb lépett, szükség van a tavaszra.

Ami Zacornea bá’t illeti, az ő tavaszvágya mögött nem rejtőzött semmiféle mélyebb értelem vagy titkos kód, és nem volt ígéret sem. A tavaszvágy az öreg fegyőr számára mindössze annyit jelentett, hogy véget érnek a gyékényezés hónapjai, ami alatt mindenféle napi- és éjszakai rendet felrúgtak, azt jelentette, hogy Bruno visszatér a kertben vagy a mezőn végzett ellenőrizhető munkákhoz, oda, ahol a terveket újra lehet szőni, oda, ahol olyan más „projektek” is megszülethetnek, mint az övék, kettőjüké, nemcsak azok, amelyek a börtönparancsnok kedélyhangulatából és idegállapotából pattannak elő, és híjával vannak mindennemű stabilitásnak.

Bruno esetében viszont a tavaszvágy rátekeredett a szívére, mint az összekuszálódott zsinegek a bábu fatestére, lelassította mozgását, kínjait pedig fokozta. Börtönévei legnehezebb periódusa vette kezdetét. És amikor a gyékénymunka végre-valahára befejeződött, amikor Nicolae Maromet százados kiadta a parancsot a „műszaki irodában” dolgozó csapat feloszlatására, Bruno teste minden porcikájában a tavaszt érezte, noha aznap a jégcsapok nem csöpögtek, nem volt egyetlen zöld fűszál sem, mely színt vitt volna az őket körülvevő szürkeségbe, a cella falain pedig a meleg lehelet még mindig azon nyomban jégrajzzá változott.

 

*

Egyesek a gyomot tépkedték, mások, a nyomukban járva, kapáltak. A föld, halmocskákba gyűlve, megkönnyebbülten lélegzett. A rabok harmadik sora aztán gyomkapáival összetolta egy hosszú, agyonlapított kígyóhoz hasonlatos ágyássá – a kapák gondosan elegyengették az ágyás peremét, nehogy bármi is elrondítsa a párhuzamosságot. Könnyű, tavaszi munka volt ez, főként azok számára, akik túlélték a „műszaki irodában” lezajlott téli munkálatokat. Ha valaki figyelmesen szemügyre veszi őket, egy közös vonást fedezhetett volna fel ezeken az egyébként kétségtelenül komor, befelé forduló alakokon, mintha a nap hagyta volna, hogy néhány egyforma fénysugár minden egyes arcon pontosan ugyanazon a helyen landoljon, olyan reakciót váltva ki belőlük, mely nemcsak egyféleképpen volt értelmezhető. Egy csodálkozással vegyes örömhöz hasonlatos reakciót, melybe az attól való félelem is belevegyült, hogy az így kapott ajándék végső soron bármikor visszavehető. És ez a félelembe oltott csodálkozás, és ez a csodálkozásba oltott félelem jobban serkentette a termelékenységet, mint a börtönparancsnok összes ordítozása, minden verése, összes durva tréfája együttvéve.

Még őneki, Nicolae Maromet századosnak sem volt semmi oka ezen a kertészeti napon, hogy elégedetlen legyen. A reggeli incidenst követően, amikor egy szerencsétlent a karcerba küldött, még sétált a hajladozó emberek között hátra tett kézzel egy félórácskát, kezdetben kíváncsian, aztán csak mímelve a kíváncsiságot, míg végül néhány ásítás visszaküldte az irodájába, az őrökre bízván a munkatempó megtartását.

A reggeli incidens nem jelentett szokatlan eseményt, legalábbis nem annyira, hogy hosszan rányomja bélyegét a többi rab kedélyállapotára. Egyikőjük, egy frissen elítélt, válaszolt a százados reggeli ébresztőként elsütött viccére, mégpedig nem úgy, hogy csatlakozott az általános nevetéshez, melynek elindítására a tapasztaltabb rabok adtak jelt, akik úgy érezték, hogy a börtönparancsnok jó kedvében van, hanem, úgy gondolván, hogy egy ilyen vicc megérdemel egy különleges visszajelzést is, a következő szavakkal:

– Remek poén, igazgató elvtárs!

Az idő három másodpercre megállt a többi rab számára, mindannyian beledermedtek aktuális testhelyzetükbe. Az idő csak Nicolae Maromet századost nem fosztotta meg ettől a három másodperctől, akinek éppen ennyire volt szüksége, hogy odaérjen az újonnan érkezetthez, aki üdvözlő szavai után visszagörnyedt a munkájához. Talán csak további fél másodpercet igényelt bakancsba bujtatott jobb lábának, hogy vérbe borítsa a szerencsétlen száját.

– Hogy mit mondtál, te kutya? Hogy én a te elvtársad lennék?! A kurva anyád az, te rohadék!

A rákövetkező másodperceket aztán a földre zuhant szerencsétlen nyöszörgése töltötte ki, a koponyáján, a bordáin, a gyomrán csattogó bakancsrúgások, nyögdécselései következtében,  úgy visszhangoztak, mint egy-egy gongütés, ám senkinek nem jutott eszébe számolni őket, de még csak az sem, hogy odapillantson. A többiek egész egyszerűen végezték a dolgukat, mintha mi sem történt volna, a jövevényt pedig elhurcolták a fegyőrök a magánzárkába, hogy letöltse háromnapos büntetését, amelyet, lehiggadása után, a börtönparancsnok szabott ki rá, különösebb lábjegyzetek nélkül.

És valóban, semmi szokatlan nem történt. Mindössze az első kerti munkanap volt az az évi nagyon hosszúra nyúlt, legalábbis Bruno így élte meg a gyékényes csapat feloszlatását követően, tavaszvárás után. Az első kerti munkanap, bármiféle szokatlan esemény nélkül. És mégis, miután félidőig abban ringatta magát, hogy teljesen banálisan fog eltelni, a történelem még az éj leszállta előtt átváltoztatta azon kevés börtönben töltött napjai egyikévé, amelyeket Bruno örökre megjegyzett. Persze ez az „örökre” a saját hátralevő életét jelenti, mely nem része a nagy történelemnek, csupán az ő személyes, kis történetének. De Bruno már nem tulajdonított jelentőséget az effajta megkülönböztetéseknek, saját történetének kapcsolata a nagy történelemmel már kezdte fárasztani, túlságosan sok félreértésre és elképedésre adott okot, úgyhogy letett arról, hogy ezt valaha is megértse.

Ebéd után, kihasználva a százados távollétét, akit e nap bágyasztó unalma pihenni küldött, Bruno arra kérte Zacornea bá’t – akinek a sokatmondó tekintete már reggel óta több alkalommal keresztezte saját sokatmondó tekintetét, s a tekintetek e kereszteződési pontjába sűrűsödött mindazon öröm, amelyet egy-egy újbóli találkozás az adott körülmények közt lehetővé tett –, hogy vigye el valahová messzire, és hangosan és kellőképpen nyilvánvaló gesztusokkal is nyomatékot adott gyomorfájdalmainak. Nem ölelhette át a mostanság még görnyedtebbnek tűnő öreg fegyőrt, noha indíttatást érzett rá. Viszont lekuporodott, térdig letolt nadrággal, ahogyan tette ezt máskor is, és lentről felfelé beszélni kezdett hozzá, elhalmozva a másikat kérdéseivel. Igen, a bábu továbbra is biztonságos helyen van, nem kell aggódnia érte. Nem, Zacornea bá’nak nem sikerült kieszközölnie még egy éjszakai szolgálatot, noha próbálkozott vele. De azt tervezte, és ezt már az öregasszonnyal is megbeszélte, hogy kérelmezni fogja, helyezzék vissza rendes műszakba, legalább amíg a jó idő tart, amikor nem fájnak úgy a csontjai, mint telente – így fogja indokolni kérelmét a vezetőség előtt. Bruno aggodalmaskodására, aki valamiféleképpen bűntudatot érzett, amiért az öreg fegyőrnek ilyen áldozatot kell hoznia, Zacornea bá’ keze közömbös ingatásával, egy vigyorral, s e gesztusokkal összhangban lévő magyarázattal válaszolt:

– Azt hiszed, az éjszakai műszak jobban le tud fárasztani, mint otthon az öreglány?

Majd rögtön azután, hogy Bruno felhúzta a nadrágját, s mindketten visszaindultak a munkaterületre, az öreg megállította, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami.

– Hallja csak, nem azt mondta maga egyszer, hogy az elején azért vizsgálták magát, mert hogy valamiféle kapcsolata volt azzal a volt miniszterrel?

Bruno bólintott, majd néhány szóval emlékeztette az öreget, hogy még csak nem is ismerte személyesen Lucreţiu Pătrăşcanut, ezért végül más vádat találtak ki ellene.

– Hát ebben az esetben örülhet, hogy másvalamiért ítélték el – dörmögte az öreg, s a karjánál fogva erőteljesen előrelódította, miközben, elég hangosan ahhoz, hogy az ágyások mellett dolgozók is meghallják, ordítozni kezdett: „Nyomás, te görény, mert elájulok, ha még sokat állok itt, melletted!” Majd a hangját lehalkítva: „Ha nem ismerted, akkor nyugodtan elmondhatom.”

Bruno menet közben óvatosan visszapillantott Zacornea bá’ra.

– Olvastam az újságba’ s eszembe jutott, mintha beszélt volna maga arról az emberről. Valami tárgyalás volt, többen is voltak, de nem emlékszem a nevükre. Lehet, hogy maga ismeri őket, de én csak úgy általában mondom. Mind súlyos ítéleteket kaptak, dehá’ csak börtönt. Őt viszont halálra ítélték s agyon is lőtték.

A többiek már munkához láttak, lejárt az ebédidő. Bruno felvette a kapáját, némán beállt a sorba, és újra formázni kezdte a megtisztított földet, hozzájárulván emígy a hosszú, lelapított, tökéletesen párhuzamos peremekkel rendelkező kígyó elkészítéséhez, mely sok más hasonló kígyó társaságában ott hevert a Galaţi-i börtön kertészetében.

 

*

 

Túlságosan régi idők, túlságosan egy másik világéi. Már-már el is feledkezett róluk. És nem is próbálta felidézni őket. Most azonban rákényszerült. Elena és Lucreţiu Pătrăşcanu. Az apja, aki megnyugtatta, hogy Romániában ez utóbbiak védelme alatt áll. Most pedig lám, az egykori miniszter már halott, a felesége pedig valamelyik börtönben senyved. Mint az övé. És őt is rémületben tartja egy Maromet, és ő is a régi időkről álmodik. A miniszter felesége. Akkor tájt elegáns konttyal, az esetek zömében hosszú cigarettával, melyet valami arisztokratikus eleganciával tartott az ujjai közt, drága bőrruhában, egyszínű, világos kosztümben. Most valahol egy börtönben, darócruhában.

Talán ezekkel a gondolatokkal merül álomba. De, azon a helyen, ahol egyébként a történetek nagyon nehezen álltak össze, ahol csak a százados által kiosztott verés vagy megosztott ötlet volt képes megváltoztatni az órarendet és a munkavégzés módját, azt a napot másként képzelték el. És az a nap Bruno számára többet is hozott, mint pusztán egykori jótevője halálhírét. S mivel azzal kezdte, hogy szomorúságot hozott, a nap a továbbiakban sem könyörült, nem állította fel a szükséges ellensúlyt. Ellenkezőleg, a korábbi szomorúságot egy még nagyobba fojtotta, mely talán az előbbinél is felkészületlenebbül érte Brunót.

A nap még nem tűnt el teljesen a falak mögött, amikor visszatért a cellájába, de Brunónak csak alig egy órácskát sikerült hevernie az ágyon, hozzápréselődve egyik cellatársához. A vasajtó váratlanul kivágódott s a rabok felsorakoztak. Sem evésről, sem vécére menésről nem volt szó. A rájuk üvöltöző fegyőr reszketett, és ezt a reszketést valahonnét kintről hozta, nem volt köze ahhoz a négy emberhez, akik habozás nélkül alárendelték magukat neki.

Néhány perc alatt mindenkit levittek az udvarra. Nemcsak őket. A börtön minden fogvatartottja ott állt felsorakozva, közel száz ember, előbb halk zsongással, majd önként elnémulva abban a pillanatban, ahogy a fegyőrök mellett feltűnt Maromet százados. Maromet százados úr. Aki megvetően végigmérte őket, undorodva kiköpött, és monológját ezúttal nem egy viccel kezdte, amiként bizonyos esetekben szokta. Monológját még csak ordítozással sem kezdte, amiként más esetekben szokta. Hanem, ama megvető tekintet után, ama undorodva földhöz csettintett köpet után, rárontott a rabok első soraira és agyba-főbe vágta, rúgta, csépelte őket, miközben artikulálatlanul üvöltött és káromkodott. Majd csak miután emígy lehűtötte magát, anélkül, hogy az őrök közbeavatkoztak volna, távolodott el a foglyok felzaklatott tömegétől, rendbe szedte a ruházatát, és intett az őröknek.

És Bruno torkába azonnal egy jajszó tolakodott, melyet csak az ajkai tartottak vissza, az utolsó pillanatban elzárva a kifelé vezető utat. A dobhártyája csattogni kezdett, a vér az arcába tolult, szemgolyói kimeredtek s tehetetlenül fixírozták Zacornea bá’t, akit két fegyőr, két kollégája vonszolt a százados elé. Brunót megsüketítették a gondolatai, a rémület lekúszott a lábaiba, s az izmoknak csak nehezen sikerült megtartania e súlytömeget, a szemei előtt, elhomályosítva tekintetét, közös bábujuk kezdett táncba, úgy, ahogyan a valóságban, azon a fürdőben töltött éjszakán, még soha, mintha a maga során ő is ijedt vergődésbe kezdett volna, hogy megpróbálja elűzni azt a rémálmot, amely akkor és ott játszódott le a szemük előtt. Annak ellenére, hogy az éjszaka még nem vett erőt ezen a többi naptól annyira különböző napon, annak ellenére, hogy az álom, mely az esetek zömében felelős az effajta rémálmokért, még nem rántotta le Brunót önnön mélységeibe.

Zacornea bá’ arcán nem látszottak verésnyomok. Csak valami nyomasztó kétségbeesés, mely megsokszorozta ráncait, összezsugorította szemeit, és amely mintha még inkább kifehérítette volna a hajszálait. Amikor pedig felharsant a százados hangja, az öreg feje ösztönösen előrebicsaklott, mintha leborulva könyörgött volna kegyelemért.

Maromet üvöltésekkel tarkított szónoklatában arra kérte a rabokat, hogy figyeljenek a szemeire és a füleire. Azt hitték, mondta nekik a százados, hogy a szemei és a fülei ott vannak a testén? Hát tévedtek, még nem is tudják, milyen keservesen tévedtek. Gyanútlanul aludtak, gyanútlanul dőzsöltek a rabok, üvöltötte a százados, gyanútlanul aludtak a kutyák, mivel nem tudták, hogy valójában hol vannak az ő szemei és fülei. És nem volt eszük arra, hogy jobbra, balra, maguk elé vagy maguk mögé nézzenek. Vagy néha magukba, mert ott is megtalálhatták volna Nicolae Maromet szemeit és füleit. És az üvöltések a tömeg felé irányuló mozdulatokkal is párosultak, melyek a kutyák bal vagy jobb oldalára, eléjük vagy hátuk mögé mutattak.

Bruno szemei azonban Zacornea bá’t keresték, fülei pedig igyekeztek elhárítani az üvöltést és meghallani bármilyen a fegyőrtől származó esetleges nyöszörgést, sóhajt, suttogást. Maromet gesztikulációval kísért ordítozása azonban még azelőtt az öreg felé terelődött, hogy bármilyen suttogás, sóhaj vagy nyöszörgés eljutott volna Brunóhoz. A százados megragadta a hajánál fogva a fegyőrt s előrébb húzta a testét. Az üvöltések ismét elszabadultak, s a jelenlévők tudtára adták, hogy a börtönigazgató szemei és fülei soha nem alszanak, tehát az árulás minden esetben ki fog derülni. Az árulás és az ostobaság, merthogy csak egy ilyen ostoba, mint az öreg fegyőr képes kinti hírekkel segíteni a rabokat, csak egy ilyen ostoba képes csomagokat becsempészni a sok vérszívástól amúgy is eltelt tetveknek. És most vajon mi lesz a jutalma ennek az ostoba és áruló vénembernek? Az, hogy életének utolsó éveit a börtönben fogja tölteni, a kutyákkal együtt…

Bruno lélegzetvisszafojtva hallgatta végig az őrjöngést. Az öreg iránt érzett sajnálaton túl egyik rémült gondolata azért könyörgött a fegyőrnek, hogy ne említse őt a börtönparancsnoknak, és ne meséljen neki semmiféle fabáburól. Ezt a gondolatot rögtön egy másik követte, egy még kegyetlenebb, mely azt súgta, ezúttal csak neki, hogy túl késő, a bábut megtalálták, hogy Zacornea bá’ éppen az ő „projektjüknek” köszönhetően került ebbe a helyzetbe, és hogy neki, Brunónak hamarosan a börtönben töltött évek legkeservesebb gyötrelmeivel kell szembenéznie.

És akkor olyasmi történt, amire egyáltalán nem számíthatott. Zacornea bá’ tekintete, amelyet most a százados hajába markoló keze a rabok tömegére szegezett, találkozott Bruno rémült tekintetével. És néhány pillanat múlva az öreg szemhéja beszélni kezdett a fogolyhoz, néhányszor lecsukódott, majd felnyílt, és megnyugtatta. Csak amikor megértette az üzenetet, akkor fogta el Brunót nem, nem a felszabadultság érzése, hanem egy rettenetes szégyenérzet, egy szörnyű bűntudat ezzel az öregemberrel szemben, aki még egy ilyen pillanatban is képes volt valahonnét erőt gyűjteni, hogy szembeforduljon az ő rémületével, és elűzze azt.

Ama félóra alatt, amíg ott tartotta a Galaţi-i börtön mind a közel száz rabját, Nicolae Maromet századosnak, bár a szemei és a fülei a fogolytömeg közepén voltak, nem sikerült egyetlen új információhoz sem jutnia. Hasztalan volt minden fenyegetés és hasztalan minden ígéret, hogy egy-egy újabb feljelentés jutalma egy lényegesen enyhébb büntetés lesz, mint amit majd azok az öreg fegyőrrel kollaboráló rabok kapnak, akiknek a neve a vizsgálat során fog felszínre kerülni. A füleinek, akik éppen ama átkozott napon világosították fel a századost, hogy Zacornea bá’ bizonyos szolgáltatásokat végez bizonyos foglyok részére, nem volt merszük a tömeg elé lépni. A szemeinek, akik felfedték a százados előtt azt a rejtekhelyet, ahol Zacornea bá’ az egyik rab rokonai által küldött csomagot őrizte, nem volt merszük megmutatkozni a nyilvánosság előtt. A tömeg, mint mindig, csöndben tűrte a káromkodásokat, a fenyegetőzést, az újabb ütlegekbe torkolló dühkitöréseket. Majd felsorakozott és ugyanolyan csöndben elindult a cellák felé.

Csak amikor visszaért a cellába, mivel aznap már az ételadagjára sem kellett várnia, hiszen az teljes egészében a disznókhoz vándorolt, nyílt lehetősége Brunónak, hogy bizonyos mértékig eltávolodjon azoktól az érzésektől, amelyek az udvari jelenet alatt kerítették hatalmukba. És csak akkor volt képes arra, hogy – önmaga számára újra felidézve és sorba állítva – jobban megértse a történet eseményeinek a jelentését. Először is, megértette, hogy Zacornea bá’ az elkövetkező napok egyikén sem fog többé megjelenni a börtön udvarán. Aztán megértette, hogy, mivel felfedezték a rejtekhelyét, és ott csak az egyik fogolynak szánt csomagot találták meg, a bábu valahol máshol van. Itt benn, a falak közt, de egy olyan helyen, ahol örökre bezárva marad, mintegy zálogaként annak, hogy ezek a falak mindig is állni fognak, miközben foglyok mennek és foglyok jönnek, szerencsétlenek olyan nemzedékei, akik egyik napról a másikra váltak a nép ellenségeivé. És végül megértette, hogy nincs olyan ember a földön, aki neki igazi reményt kínálhatna, legfeljebb néhány reményfoszlányt. Reményfoszlányokat, melyek végül mind semmivé foszlanak, hiszen nincs az az erő, bármire is alapozzák, mely ellenállhatna annak a hatalmas gőzhengernek, mely néhány éve őt is maga alá gyűrte.

Mindezeket Bruno megértette, végleges szabadulássá vagy önfeladássá változtatva magában, és mégsem tudta álomra hunyni a szemét. Hiába kényszerítette gondolatait, hogy messzire elkerüljék Zacornea bá’t, hogy ne szőjék újra a börtön falai közt töltött életének legutóbbi sorsdarabkáját. Hiába erőltette, hogy szakadjanak el egykori, alakot nem öltött jótevőjének, Lucreţiu Pătrășcanunak a nevétől. Hiába erőlködött, hogy ne gondoljon mindazon dolgokra, melyek arra emlékeztették, hogy voltak idők, régen vagy mostanság, amikor azt képzelhette, hogy nem teljesen magányos, hogy okkal bízhat valakiben, aki a közelében, már-már elérhető közelségben van.

Azért volt képtelen elaludni, mert a gondolatai, melyek kezdetben megadóan tűrték, hogy bezsúfolja őket ebbe a tehetetlenségbe, fellázadtak és bemenekültek a cellában még fellelhető kevéske szabad helyek valamelyikébe – az 1940-es földrengésből visszamaradt falrepedésekbe, az alsó ágy, melyben egy másik fogollyal feküdt, és a felső ágy, amelyet úgyszintén két fogvatartott foglalt el, közötti távba, sőt a közte és az ágytársa közötti leheletnyi térbe is. Fellázadtak és úgy álltak bosszút, hogy további, rémülettel felmálházott gondolatokat irányítottak Bruno agyába. Mivelhogy, miután kiűzte őket az egyetlen helyről, ahol ésszerű kapcsolatokat létesíthettek, a gondolatok minden erejükkel azon voltak, hogy őrült, fantaszta képeket gyártsanak a százados szemeiről és füleiről, melyek önálló életre keltek és pókok módjára hálózták be az éjszakában a falrepedéseket, az ágyak közti távolságot és a közte és alvó társa közötti igen szűkös teret is.

Az egyetlen megoldásnak az mutatkozott, és erre Bruno még aznap éjszaka, kínzó és álmatlan órák után jött rá, hogy egyenként összegyűjtse a cellában szétszóródott gondolatait, egy olyan idillikus térbe csalva őket, mely már nem árthatott neki, merthogy az egy teljesen más élet volt, amelyben egy másik nyelvet kínálhatott fel nekik, mely nem volt ismeretlen számukra, de amelynek semmi köze nem volt sem az őt elítélő bírókéhoz, sem a börtönben lévő fegyőrökéhez, sem a foglyokéhoz, sem Zacornea bá’ nyelvéhez, sem Lucretiu Pătrășcanuéhoz. Az a tér és az a nyelv a régi szíciliai bábosoké volt.

Brunónak csak hajnal felé sikerült elszenderülnie, amikor fáradt gondolatai már otthonosan mozogtak abban a térben és nyelvben, amelyből számukra csak néhány, a bábosok családfője által tanulságként elmondott mondatot őrzött meg: „In uno spettacolo di marionette, bisogna tener presenti due condizioni essenziali. La prima: il pubblico non deve vedere altri movimenti all’infuori di quelli imposti dal gioco, provati e riprovati dall’artista che maneggia il pupazzo. La seconda: il pubblico non deve sentire altre voci all’infuori di quelle imposte dal gioco, provate e riprovate dall’artista che dà voce al pupazzo”[2]

 

Lakatos Mihály fordítása



[1]Részlet  Lucian Dan Teodorovici Matei Brunul című regényéből. Bukarest, 2011, Polirom Kiadó.

[2]„ Egy bábelőadás során két alapvető előírást kell szem előtt tartanunk. Az első: a közönség nem láthat más mozdulatokat, csak a bábukezelő művész jól begyakorolt és a játék részét képező mozdulatait. A második: a közönség nem hallhat más hangokat, csak a bábukezelő művész jól begyakorolt és a játék részét képező hangját.”




.: tartalomjegyzék