Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Október
Szabó Ádám

Baráti beszélgetések

1.

Túl korán indult el munkába, útközben jött rá. Ezt utálta, ilyenkor mindig várnia kellett a garázs előtt, amíg kerek óra lesz. Nem akart túl lelkesnek tűnni, akkor még véletlenül felmerülne valakiben, hogy előléptesse. Arra meg semmi szüksége nem volt. Már így is a határon mozgott: tíz éve dolgozott itt, elég lett volna egyetlen jobb lépés, egyetlen pillanat, amikor valaki észreveszi, megjegyzi, és máris mehet a főnőkhöz, előléptetésre. Ezért aztán mindig igyekezett pontos lenni, de csak annyira, hogy ne legyen feltűnő. Nem percre pontos, mert az is alapul szolgálhat munkahelyi pusmogásra: „Nézd, milyen megszállott, mindig 59 perckor érkezik. Mint egy svájci óra. Hogy nem léptették még ezt a faszit elő, de Parkert már igen? Pedig ez régebben van itt...”

Szerette a munkáját, úgy ahogy volt. A rutin megnyugtató, életét szabályzó érzését. Az éjszakák magányát, a város csendjét. Semmi kedve nem volt a nagyobb felelősséghez, amivel a nagyobb fizetés jár. Meg ahhoz, hogy kevesebbet kelljen dolgozni a pénzért. Nem tudta volna, mit kezdjen magával. A nappali taxisoknak már az arcukkal is képviselniük kell a társaságot, nem elég az, hogy oda viszik a klienseket, ahová azok kérik. Nem csak az idejüket, a testüket is el kellett adniuk a társaságnak. Arra nem vágyott. A testében még legalább egyedül lehetett.

Nem is értette, hogy nem vette észre hamarabb, hogy korán van. Hiszen még csak most indultak az emberek a kocsmákba, sokan operába, színházba próbáltak elérni taxival. A forgalom egyre torlódott, ahogy a sok késő ember egymást próbálta legyőzni a helyekért.

Arra voltak büszkék, hogy akármilyen későn indulnak, úgyis idejében érkeznek. Hiszen nekik minden percük drága. El kell menni a premierre, ott kell lenni, az arcot körbehordozni, de közben olyan fontos a munkájuk, hogy nem indulhattak hamarabb. Na de a Traviatát sem hagyhatták ki.

Ő a hazamenőket szerette szállítani, azok már nem siettek. A napi előadásnak vége volt, a függöny leereszkedett, másnap reggelig biztonságban lehettek a nézőközönségtől, amiben ők is benne voltak, ha másokról volt szó. Egyszemélyes színpadok, amik egyúttal nézői székként is funkcionáltak, csak el kellett fordulni rajtuk. A hazafelé tartó taxis ülése más. Azon nem kellett forgolódni. Biztonságos volt.

Nem egyenként figyelte az embereket, csak érzékelte a hullámzásukat. Mindenki vele szembe jött, a klubokba, a kocsmákba, az éttermekbe áramlottak, hogy ne kapja őket egyedül az éjszaka magánya. Aztán persze úgyis egyedül maradtak az ágyban, a fejükben, az álmaikkal. Ő legalább mindig egyedül volt. Nem volt visszalépés.

Általában hajnalig taxizott. Aztán reggel lefeküdt, aludt egész nap, este pedig pont elkapta a kedvenc sorozatait a kis tévéjében, omlettet evett és kávézott mellé, majd elindult munkába. Négykor ebédszünet. Azt mindig egy kis éjjel-nappaliban költötte el. Legtöbbször egy sajtburgert rendelt sült krumplival. Meg egy kóla, csak úgy felesen pótolva a koffeinhiányát. Pont, ahogy szerette.

Odaért a garázshoz. Itt is éppen elkezdődött a hullámzás, az estisek egyenként száguldottak el kedvenc őrhelyükre, ahol a legjobb fogások, a legnagyobb távolságokat megtevő hapsik lehettek már ebben az órában. Ő is átvette a kocsiját, amit nappal egy fiatal srác, Kevin használt.

Carmine még tavasszal ugrott le a hídról, azóta az új srác volt a váltás. Kicsit sajnálta, hogy a nyolc év alatt, míg egy kocsin osztoztak, sosem találkozott Carmine-nal. De hát más volt a bioritmusuk, biztos nem kedvelték volna egymást, még sörözni sem lett volna idejük. Nem lett volna olyan óra, ami mindkettejüknek megfelelt volna. Egy városban éltek, egy taxival dolgoztak, de sosem találkoztak. Teljesen más képét látták ugyanazoknak a helyeknek, más klienseket hordoztak. És lám, Carmine kinyírta magát. Még egy ok, amiért nem érdemes előléptettetni magad. Nappal az emberek társasága hosszú távon nem tesz jót az egészségnek.

Kevinnel sem találkozott még, de legalább már látta az arcát, mivel a srác rendszeresen a taxiban hagyta a fényképes igazolványát. Igazából csak erről tudta meg, hogy Carmine már nem dolgozik a társaságnál.

Kevin kicsit butának tűnt. Vékonyka srác, az egyetemről kikerülve biztosan nem kapott más munkát, látott néhány taxis létet glorifikáló filmet, gondolta belevág. Legalábbis ezt szűrte le az igazolványfotóról.

Ő is látta azokat a filmeket. De Niróval a Taxisofőrt kifejezetten szerette, bár a fickót eléggé paranoiásnak, gyenge idegzetűnek tartotta. Aztán a film végi leszámolásnál csak bólintott egyet. „Ez történik, ha a nappali csávót éjjelre osztod be.” Ha nem bírja a gyomruk az éjszakát, ne rakd be őket éjszakára. Van, akinek nem tesz jót az egyedüllét. Aztán arra gondolt, hogy ennek a csávónak cserélnie kellett volna Carmine-nal. Az mindkettőnek jobban feküdt volna. De Niro csak beszélgessen a nappali kliensekkel, éjjel pedig aludjon, ne filozofáljon.

Aztán ott volt az a francia film, a szuperkocsis taxissal. Gondolkodott, hogy Európában valóban olyan sokat keresnének a mezei taxisok, hogy különleges járgányt építhetnek maguknak, amellett, hogy fizetik a lakbért meg kaját? Mindenestre, neki nem tűnt hitelesnek az egész. Az ő keresetéből egy spéci ablaktörlőre sem futotta volna, nemhogy egy szuperszonikus versenyautóra. Abban viszont biztos volt, hogy Kevin azt a filmet látta. Fiatal srác, szép csajjal, sok pénzzel, garázzsal, saját kocsival. Ez volt az amerikai álom, nem? Csak a kontinens volt rossz. Talán a franciáknál ezt meg lehetett csinálni taxisként. Itt nem volt ez sokkal jobb munka, mint egy utcaseprőé. Majd Kevin is rájön.

Az egész taxislétben a kocsimegosztás zavarta legjobban. Nem mintha Carmine különösebben babrált volna kocsival, az évek során személyes megbeszélés nélkül is sikeresen kialakították a közös teret. Carmine az elején hidegen hagyta a légkondit, ő melegebben szerette, és unta, hogy minden este állítgassa. Azzal üzent neki, hogy a legmelegebbre tolta. Alig egy hónap, és megtalálták azt a középhőmérsékletet, ami mindkettejüknek bejött. Vagy talán csak vágódni akart Carmine, és mindig az ő kedvenc hőmérsékletére állította. Nem tudta biztosan. De kit érdekel? Hogy Carmine tekergette minden este a megfelelő pozícióba, vagy egész nap meg sem mozdult, ugyanarra az eredményre vezetett.

A többi dologgal is épp így megvoltak. A rádió mindig az oldies adón, 12-es hangerővel ment. Az ülés pont a jó helyre húzva, a hamutartó használtan, de tisztán. És a többi. Sosem volt nagy gond.

Most Kevinnel újra végig kell játszani a köröket. A kölyök az elején folyton eltekerte a rádiót valami dücc-dücc adóra, 21-esen bömböltette. De már fejlődtek a dolgok. Kiegyeztek egy kereskedelmi adón, amin esténként rock ment, az álmatlanoknak, nappal meg a fiatal népet szórakoztatták a „legújabb slágerek”. És a 15-öst is meg lehetett szokni.

Egyedül ez az igazolvány-otthagyás hozta zavarta. Nem akart találkozni a csávóval. De ahogy ott feküdt a kesztyűtartóban az igazolványa, szinte érezte a jelenlétét a kocsiban. Mintha mellette ült volna az anyósülésen, nézte volna, hogy hogyan vezet, leereszkedően, elítélve, hogy miért nem ment át azon a sárgán, miért vezet mindig szabályosan. Öreg vagy, haver! Ez a mondat ment a fejében egész éjjel. Hajnalban kitette a vezetőülésre az igazolványt, hogy üsse ki a szemét a kölyöknek, vegye észre magát. Az viszont nem vette a lapot. Sőt, volt pofája ugyanoda visszatenni a kártyácskát, ahol kapta.

 

2.

Ma este is olyan állapotban kapta a kocsit, ahogyan várta. 15-ös, Harmony FM, 85 fokos légkondi. De hát nem lehet minden tökéletes, a szék valamivel hátrább volt húzva. Mi van, most kezdett nőni a srác? A képén nem tűnt olyan magasnak. Morgott egyet, előhúzta a megfelelő pozícióba a széket, felbúgatta a motort és elindult a belvárosba, a törzsutasához.

Azt nem lehet mondani, hogy barátok lettek, vagy ilyesmi, de Lewis volt az egyetlen kliense, akivel még beszélgetett is néha. A csávó a helyi 6-os tévénél dolgozott riporterként, de nem volt saját kocsija, sőt, valamiért még sofőrvizsgát sem tett. Nem tehetett? Nem tudta, csak azt, hogy nem vezet, s mindig későn végzett a munkájában, az utolsó buszok rég elmentek már, s az alagúton túl lakott, egy kertvárosi részen. Pénze meg volt dögivel, úgyhogy meg voltak szokva, hogy minden este 11-kor a tévé előtt felveszi Lewist.

Nem véletlenül kerültek össze. Megfigyelte a rádión, hogy egy faszi minden este ugyanoda hív taxit. Általában másvalakit küldtek, de rájött, hogy nem árt, ha az embernek van egy törzskliense. Megvan az esti biztos borravaló. Megbeszélte a diszpécseres csajjal, hogy heti egy pizzáért cserébe mindig őt küldi ki a tévéhez. Aztán összehaverkodott Lewis-szal is, s már a közvetítőre sem volt szükség. Azért havonta egyszer csak juttatott egy pizzát a csajnak. Annyit megérdemelt.

Átszáguldott a városon, a szokásos útvonalon robogott végig, balra ki, index, nem jön senki, nem szokott, előre két és fél mérföldet a 12-es úton, fel a sárga hídra, megkerülni az épületet, pont a kijárat előtt parkolni. Itt általában még elszívott egy cigit, s ha szerencséje volt, közben még jó szám is ment a rádióban, ezúttal is így volt, pont egy Tom Waits ment, a kedvence, Diamonds on my Windshield. Mintha neki találta volna ki a fazon, éjszaka, sárga fények, szélvédő, tökéletes hangulat.

Éppen a végére ért a szám, mikor megjelent a visszapillantójában Lewis félig kopasz feje, hórihorgas alakja. Elhajította a csikket és beindította a motort.

–  Hova lesz a fuvar? – vigyorgott Lewisra, mikor az beszállt.

–  Szevasz, Rogert – Lewis valahogy lehangoltnak tűnt.

–  Valami gond van? – próbált tovább vigyorogni. Biztos csak rossz napja volt. Egy baráti vigyor talán segít.

–  Mondhatjuk.

–  Nem akarsz beszélni róla?

Lewis hallgatott egy ideig, majd a visszapillantóban belenézett Rogert szemébe.

–  Azt akartam mondani, hogy nem. De tudod mit? Ha meghívsz egy sörre, elmondom.

–  Szolgálatban vagyok Lewis. Tudod, hogy nem szoktam ilyenkor inni.

–  Ahogy gondolod.

Hallgattak egy darabig. Rogert előbb unta meg.

–  Na jó, tudod mit? Te iszol egy Budot, én meg egy limonádét. S közben szétszívjuk az agyunkat Marlboróval. Megfelel? – megint egy bátorító vigyor. Ennyiben merült ki minden szociális képessége. Hátha elég lesz.

–  Oké. Tudsz egy jó helyet?

–  Hülye kérdés, az egész várost ismerem. A közelben vagy a lakásod közelében?

–  Legyen itt a környéken.

 

3.

Ötpercnyi autózásra volt, az egyik kisebb mellékutcában Rogert kedvenc kocsmája, az Interdit. Nem ismert egyetlen törzsvendéget sem a bárból, csak a csapost, pedig vagy hét éve idejárt vasárnap esténként meginni egy-egy sört. De ez nem zavart senkit. Fizetett, csendes volt. Az ő nevét megjegyezték, franciás volt, pont, mint a bár neve, úgyhogy egyféle kabalaként fogták fel Rogert-t. A csapos, Matt, tudta, hogy napicsomagos cigis, úgyhogy az épület mögötti sikátorban fenntartott neki egy asztalt. Ott nyugodtan cigizhetett, s az egyik meghatározhatatlan funkciójú felhőkarcoló kilógó teteje még az esőtől is megvédte. Itt mindig nyugodtan lehetett egyedül, csak vett egy sört a bárban, kérte a szokásos hamuzóját, ült pár órát, olvasgatott, aztán az alkoholtól kellemesen álmosan hazament.

Hét év alatt még sosem hozott ide senkit. De ezúttal úgy döntött, beengedi a saját kis sarkába Lewist. Elég pocsékul nézett ki a fazon.

–  Szevasz, Rogert! Mit csinálsz te itt? Elnézted a naptárat? Kedd van – vigyorogott rá Matt. Tőle is csak ennyi telik, gondolta Rogert.

–  Szeva, Matt! Itt van a haverom, Lewis, kicsit fel kéne dobni a kedvét.

–  Hát akkor minek hoztad ide? – vigyor.

–  Gondoltam a nagytányérnyi vigyorod segít valamit.

–  Kétlem, haver! – öblös nevetés. – A múltkor felszedtem egy csajt, megdugtam, egész jó volt, sikoltozott egész éjjel. De mikor reggel meglátta a képem, kiugrott az ablakon. Az üvegen keresztül. Ez a pofa nem hozott sok örömet senkinek – mindig ezek az idegesítő, önkritikus poénok. Ez a fazon tuti depressziós és kompenzálni akarja.

–  Nem lett baja a csajnak?

–  Hát persze, sajnáljad a királykisasszonyt. A békát meg hagyjad a fenébe, ebben a városban úgysem lesz belőle herceg – röhögés. – De amúgy nem lett különösebb baja. Szerencséjére az földszinten lakom.

–  Ja. Lenyűgöző sztori, Matt – mindenesetre nem kételkedett benne, hogy igaz volt. Matt az a típus volt, aki a megalázó helyzeteiből viccet csinált. Így is fel lehet dolgozni a traumákat, nem?

–Legalább ennyire csúfnak kell lenned, hogy ilyen sztorijaid legyenek. No de térjünk a tárgyra, igaz?

–  Bezony. Még egy széket kiviszel az asztalomhoz? Addig én hozok piát a hűtőből.

–  Szolgáld ki magad!

Rogert megmarkolt egy Budot meg egy alkoholmentest a bár mögötti hűtőből. Az asztal sarkán lepattintotta a kupakokat.

Időközben Lewis már helyet foglalt a kinti asztalnál.

–  Cigit?

–  Jöhet.

Rágyújtottak.

–  Elmondod?

Lewis hallgatott egy darabig, közben égő cigijét nézte. Látszott a kéztartásán, hogy nem gyakorlott cigis.

–  Emlékszel még, hogy meséltem a feleségemről?

–  Ja. Zoey, igaz?

–  Igaz. Amikor összeházasodtunk, nem volt sok bajunk. Jó munkahelyem volt, elég pénzt kerestem, ő otthon tudott ülni. Egy olyan fél év után kezdett el basztatni azzal, hogy próbáljak meg egy előléptetést vagy legalább fizetésemelést szerezni. Mert korán mentem munkába, későn értem haza, néha még éjjel is kellett mennem. Tudod, tévés munka. Erre eléggé ráment a következő évünk, mert nem fogta fel, hogy nem megy az ilyen egyik pillanatról a másikra. Szar volt.

–  Ennyi a baj? Tedd a helyére, haver.

–  Várjál, ez még nem a történet vége. Szóval nem voltunk jól. Aztán egy idő után abbahagyta a basztatást. Kedves volt, megértő, türelmes. Még pár hónap, és az előléptetést is kilátásba helyezte a főnököm. Helyettes főszerkesztő. Jó munka. Csak reggel kell bent lenni. Ezt nem mondtam az asszonynak, gondoltam, amíg ilyen jól mennek a dolgaink, addig nem érdemes meglebegtetni, tudod, ha véletlenül mégsem kapnám meg, akkor csalódna egy nagyot. Aztán a múlt héten bejelentette a főnököm, hogy holnaptól kezdem a reggeli munkát, egy hét próbaidő, lássuk, hogy megy. Úgyhogy hazamentem és elújságoltam végre Zoeynak.

–  Örült?

– Hát azt nem mondanám. Megint volt egy nagy veszekedésünk. Hogy most már minek változtatni az egészen. Hogy biztos majd több munkám lesz, mint eddig. Meg perelhető leszek, meg ilyenek. Hülyeség. Nem értettem, mi baja van. Aztán másnap reggel elindultam munkába. Legalábbis úgy tettem.

Lewis mélyet szívott a cigijéből, aztán elnyomta a hamuzóban. Kortyolt egyet a söréből és folytatta.

–  Kimentem a házból, de nem a tévéhez mentem. Ott maradtam, a házzal szemben. Meghúzódtam a szomszédunk kerti pavilonjában és figyeltem. Nem kellett sokáig várnom, alig egy félóra múlva egy kocsi húzott a házunk elé. Rögtön megismertem, a főnököm kocsija volt. Akkor végre megértettem, hogy miért is akarta, hogy megosszam vele a munkát. Délelőtt övé, övék lehetett a terep. Én meg közben helyettesíthettem a munkában.

Rogert nem akart beleszólni, gondolta, megadja a fickónak a lehetőséget, hogy a maga tempójában mesélje a történetet. Meg amúgy sem futotta volna többre neki egy vigyornál. Azt pedig valahogy nem érezte ideillőnek.

–  Tudod, igazából nem is csodálkoztam. Zoey mindig is jó nő volt, és vonzódott az erős pasikhoz. S egy ideig én voltam a legerősebb, akit ismert. A médiának van egyfajta ereje, tudod? – csak úgy magától kérdezte. – A pénz viszont univerzálisabb. Na, de tökmindegy, miért történt a dolog. Elég annyi, hogy ezután bementem munkába. Kicsit utána érdeklődtem, és a munkahelyi pletykákból kiderült, hogy már egy ideje hiányzik a főnők délelőttönként. S egy idő után ez kezdett szemet szúrni a feletteseinél is. Mert tudod, itt is működik a halas képlet. Mindig van egy nagyobb főnök. Na, hát neki is volt, és rászóltak, hogy ha még ilyen történik, szedheti, amije van. Úgyhogy gyorsan megtalálta a megoldást, ami mindenkinek megfelelt. Neki főleg.

Elhallgatott. Meggyújtott egy újabb cigit, és utána tovább hallgatott. Rogert úgy érezte, hogy hiányzik a történet vége, Lewis viszont, úgy tűnt, befejezte. Egy idő után nem bírta tovább Rogert és rákérdezett:

–  Na és utána mi történt?

–  Hogyhogy utána?

–  Hát mi lett a feleséged meg közted? Mi lett a főnököddel?

–  Ja. Hát... – szívott bele a cigijébe – a főnökkel épp ma beszéltem. Megbeszéltük, hogy nem volt jó ötlet egy tévés feleségével kikezdenie, ha nem akarta nagydobra verni a dolgot. Simán elhitte a blöffömet, hogy lefilmeztem őket valamelyik alkalommal. Felesége pedig van neki is. Szóval, nem kell félnem attól, hogy megint felbukkanna a házamban.

–  Na és a feleséged?

–  A feleségem? Őt kinyírtam tegnap éjjel, miután hazavittél. A kedvenc konyhakésével nyestem el a torkát. Már csak ezért is szerencsés helyzet, hogy a főnököm nem keresi. Kicsit meglepődne, ha befeküdne az ágyba.

 

4.

Na, ezt a sztorit kicsit nehezebben hitte el. Először. De Lewis arckifejezése és hanghordozása nem hagyott sok helyet a kételynek. Pedig, de jó is lett volna, ha tudott volna kételkedni.

Rogert nem igazán tudta, hogy mit kéne mondania. Hogy megérdemelte a kurva? Vagy hogy gyilkos fasz vagy? Hívom rendőrséget? Valahol arra számított, hogy Lewis most előhúz egy nagy pisztolyt s lepuffantja. Itt úgysem kapnák meg a holttestét egy ideig.

Lewis azonban nem tűnt agresszívnek vagy idegesnek. Szívta tovább a cigijét, kortyolt egyet a söréből, és talán még nyugodtabbnak tűnt, mint azelőtt. Sőt, mintha jobbkedvűnek is. Úgy látszik, a gyónásnak mégis van valami pozitív hozadéka, gondolta Rogert. Aztán, hogy mégis mondjon valamit, megszólalt.

–  Jaja, én is kinyírtam annak idején a szomszéd kutyáját. Túl sokat ugatott.

Lewis ránézett lassan, és elmosolyodott. Látszott rajta, hogy nem tart Rogerttől.

De miért nem? Nem értette Rogert. Az idióta megjegyzése nem valószínű, hogy meggyőzte volna Lewist arról, hogy nem fog a rendőrséghez futni. Vagy talán azért, mert éjszakai taxis volt? Lewis talán azt gondolta, hogy látott ő már cifrábbat is? Pedig nem. Manapság még az alvilág sem volt annyira szem előtt. Akkor talán azt gondolta, hogy ennyire jó barátok? Hogy néhány éjszakai fuvar, pár száz dolcsi, egy-két beszélgetés olyan szoros ismeretséget biztosított nekik, hogy egy gyilkosságra is csak legyint, hogy áh, hagyd el, a legjobbakkal is előfordul?

Hát akkor tévedett ez a köcsög fasz. Ő bizony megvan a biztos kliens nélkül. Sosem volt baja a rendőrökkel, nem most akarta elkezdeni. Döntött. Fel fogja dobni Lewist. Bocsi, haver, de nem ígértem semmit. S ha ígértem volna, még az sem lenne garancia.

Most már csak azt kellett kitalálnia, hogy fogja lekoptatni feltűnésmentesen a fazont. Kérezkedjen ki a vécére? Hát basszus, ilyent sem csinált általános óta, s akkor sem jött be általában. Pedig a tanára nem volt egy paranoiás gyilkos. Vagy legalábbis ő nem tudott róla. Bár az sok mindent megmagyarázott volna.

Végül úgy döntött, a legjobb dolog, ha úgy tesz, mintha nem hallott volna semmit. Úgy vélte, Lewis még mindig sokkos állapotban van. Talán nem is emlékszik arra, hogy mit beszéltek. Hátha bejön. Jobb ötlete nem volt.

–  Basszus, kezd hideg lenni. Geci ősz.

–  Az.

– Látom, már befejezted a sörödet. Vigyelek haza, Lewis? Tudod, még hosszú a munkaidőm.

–  Ja, bocsi, persze. Nem akartalak én fenntartani. De kösz, ez jó este volt. Megjegyzem ezt a helyet magamnak.

Te csak ne jegyezzél meg semmit, haver.

–  Na, akkor indulás! Hagyd csak, a vendégem voltál. Majd legközelebb te fizetsz.

 

5.

Gond nélkül lezajlott a fuvar. Lewis tényleg úgy viselkedett, mintha totál rendben lenne, és az időről beszélgettek volna kedélyesen egy órán át. Rogert-t azonban csak a városba visszafele kezdte elfogni a remegés. Félre is kellett húzzon, hogy egy cigit elszívjon egy elég jól megvilágított részen, jó messze Lewis házától. Tudta, hogy jó úton halad a tüdő- vagy gégerák felé, de valahogy azt mondta, amit a szülinapján szokott a diétázó dagigyerek a tortának: ha nem most, akkor mikor?

Időközben arra is rájött, hogy nem lesz olyan egyszerű kimagyaráznia magát a rendőröknek, ahogy eltervezte. Lesz egy-két kényelmetlen kérdésük, amire nem lesz tuti válasza, végül is minden este találkozott a csávóval, és mégsem vett észre semmit. Még a végén rábizonyítják, hogy segített a pszichopata fasznak. Az éjszakaisokban amúgy sem bíznak a zsaruk. A kurvákkal egy szinten kezelték őket, csak azért, mert éjszaka kell dolgozniuk. Sötétségtől félő, ijedős faszok.

Ma este valahogy nem bízott a saját ítélőképességeiben. Kellett egy külső fül.

– Halló, Matt? Szevasz, figyelj, bocs a késői zavarásért. Otthon vagy már? Félóra? Oké. Figyelj, kéne beszéljek veled. Kicsit szarban vagyok, és szükségem van a tányérképed alatt rejlő, sokat tapasztalt fejedre. Köszi. Hol is laksz? Jaja, ismerem a környéket, gyakran viszek oda kurv... izé, klienseket. Akkor egy félóra, és ott leszek. Ok, szevasz.

Nem ismert senkit Matten kívül. Az egész rohadt városban. Most eléggé érezte a hiányát.

Valahogy úgy érezte, Carmine-nal meg lehetett volna beszélni az ilyeneket. Kár, hogy nem ismerte.

Valamennyire megnyugodott a cigi és a telefonbeszélgetés után, legalábbis annyira, hogy tudott már vezetni.

Teljesen azonban nem ment ki a fejéből az egész, mintha Lewis magával hozta volna a hullaszagot, és a hátsó ülésén hagyta volna.

Száguldott a város felé. Közben megint Tom Waits ment. A Redrum. Végigfutott a hátán a hideg.

 

6.

Ahogy megérkezett a lakónegyedbe, ahová Matt irányította, megkönnyebbülten szökött ki a kocsiból. Rátelepedett a képzelt szag. Mint amikor nem mosta meg a kezét szarás után, s ha nem is volt barna a keze, attól még szarosnak érezte. 

Végigsétált a zöld füvön, megállt a kaputelefon előtt, és elkezdte böngészni a neveket. Hányast is mondott Matt? French, French, French, megvan, 52-es! Valami furcsa érzés fogta el, amikor rápillantott a névjegyzék közepén elhelyezett gombra. Előérzetnek nevezte volna, de neki még sosem volt olyanja, szóval nem tudta, ez tényleg az-e. Mindenestre olyan volt, mintha valami nem lenne a helyén. Mintha valamit elfelejtett volna.

El hát, feljelenteni azt a köcsögöt! Na, gyerünk már, hosszú még az éjszaka. Csengetett.

–  Gyere fel – szólt a kaputelefonon Matt torzított hangja.

Belépett az ajtón, meglátta a liftet, megnyomta a gombot. A 15-ikről jött le a lift.

Közben nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy valami nincs rendben. Próbált rájönni, hogy mit felejtett el. Amíg várta a liftet, véletlenszerűen ingatta a fejét, nézte az ajtókat, s el is gondolta, hogy de szar is lehet azoknak, akik itt a földszinten laknak. Mindenki az ő ajtajuk előtt hívja és várja a liftet. Biztos olcsóbbak is itt a lakások.

Aztán valami gyomron vágta. Egyelőre nem nagyon, csak finoman. Ha más estén történik, elhessegeti a gondolatot. Ma azonban valamiért kicsit gyanakvóbb volt.

Földszint.

Matt azt mondta, a földszinten lakik. Pedig ha egy emeleten van négy lakrész, akkor ő valahol a tizenharmadikon lakhat. A földszintről kiugrani az ablakon egy hülye reakció, de nem tragikus. De a tizenharmadikról nem ugrasz ki önszántadból, bármilyen ronda is a pasid.

A lift megérkezett, addigra azonban Rogert már nem volt ott. Meg kellett bizonyosodnia.

Kilépett a lakóépületből, és előszedte minden matektudását, hogy kiszámítsa az alsó lakrészek elhelyezkedése alapján, hogy merre is néz Matt ablaka. A hátsó gyepre, ha jól gondolta. Meg ha a toronyház nem fordult félúton másfelé. Sötét volt már, a gyep is gondozatlan, bokáig ért a fű. Rövid keresgélés után viszont Rogert megtalálta, amit keresett. Apró üvegcserepek. Amekkorát nem szedsz fel, csak porszívóval. De hát kinek szúrna szemet ekkora fűben néhány darab üvegcserép. Egy pár csepp alvadt vérrel, meg egy apró koponyaforgácsokkal mellette? Ha elég vastag a szőnyeged, nem is kell alásöpörni semmit.

 

7.

Ez az este kezdett kicsit sok lenni. A szag a fejében meg egyre csak erősödött.

Két gyilkos. Két rohadt embert ismerek az egész rohadt városban, és mindkettő rohadt gyilkos. Vajon Matt-et is megcsalta a csaja? Vagy tényleg igaz volt az idióta sztorija? Vajon hány hasonló volt neki? Vajon hányat hallott már tőle félrészegen, éjszakáként? A múltkori, amikor pofán vágta az egyik haverját, mert olyan jó barátok voltak, hogy a másik eldöntötte, ő is szeretné, ha középen hiányozna a foga, mint Mattnek? Vele mit csinált? Kikötözte a fogát, és úgy dobta ki az ablakán? Hánynia kellett.

Szüksége volt valakire. Beszélnie kellett valakivel. Akárkivel. Bárcsak Carmine még élne. Most először fel is hívta volna.

Kevin.

Ott a száma az igazolványon. Nem mutatkoztak még be soha, de az udvariasságot néha félre lehet dobni.

Fasza első benyomás lesz, gondolta sötéten, miközben a számát tárcsázta. Fél kézzel a telefont, fél kézzel a kormányát markolta, közben igyekezett nem kisodródni az útról 15 mérföldes sebességgel. Az egész város őt röhögné reggel, ha így halna meg. „A taxis, akinek állítólag a vezetés a munkája, 15 mérföldes, eget rengető sebességgel csapódott a híd talapzatának. Egy, az esetnél jelenlévő csiga, elmondása szerint, alig tudott félremászni az útból a száguldó halálkocsi elől.”

Nem vette fel. Még próbálkozott kétszer, mindannyiszor hagyta kicsengeni az üzenetrögzítő hangjáig.

Szimpatikusnak hangzott a kölyök hangja. Lelkesnek. Nem volt szíve ilyen üzenetet hagyni egy ilyen üzenetrögzítőre. Vagy személyesen, vagy sehogy.

Ahogy a 12-esen haladt, szemébe ötlött a sárga híd, ahonnan Carmine állítólag leugrott. Most már valahogy megértette a döntését. Jobbra fordította a kocsit.

A híd közepén megállt és kiszállt a taxiból. Próbálta átgondolni a helyzetét, közben az utolsó Marlboróját szívta és az alatta elszáguldó vizet nézte.

Megint megnyugodott kissé. A közelben volt a városrész rendőrőrsre. Csak be kell sétálnia, és rögtön két gyilkost adhat fel. Az egyedüli két ismeretségét, talán haverját a városban.

Elő fogja léptettetni magát. Elég volt az éjszakából. Magányosságból. Gyilkos faszokból, akik ahelyett, hogy tányérokat dobálnának, mikor idegesek, nőket hajigálnak ki az ablakukon.

Ránézett a félig elszívott cigire. Elhajította. Le fog szokni. Jó sokáig fog élni, jó lesz a szájszaga, talán egy csajt is összeszed magának. Akit nem fog kinyírni az első veszekedésnél, mint egyesek.

Még egyszer megpróbálom Kevint. Azért egy józan, optimista fej nem árthat. Kicsengett.

Közben a kocsiban megint Tom Waits ment. Nem ismernek ezek mást? – morgott magában. S ez ráadásul valami remix is, dücc-dücc megy alatta.

De az nem remix. A dücc-dücc a csomagtartóból jön. Waits érces hangja háborítatlan volt. Miért a csomagtartóból?

Kevin. Hát neki volt olyan szaga.

Lewis. A munkából ment haza reggel a feleségét kinyírni. Csak az ő taxijának a számát ismerte. Elmondta neki, mire készül. Kevin nem fogadta jól. A hátsó ülésről vágta el a torkát. Tudott vezetni, amennyire kellett neki, ahhoz, hogy visszavigye a kocsit a garázsba. Kevint nem ismerte még senki olyan jól, hogy egy akárki ne tévessze meg őket az igazolvánnyal, napszemüvegben. Őt meg elengedte, mert rá akarta kenni az egészet.

Talán pont itt történt. A rendőrség közel van, lehet, hogy Kevin arrafelé akarta vinni.

Nem tudta, honnan tudta mindezeket, csak úgy összeállt hirtelen az egész, és majdnem biztos volt benne, hogy igaza van.

Az ő kocsijában. Ezt nem ússza meg. Egyet talán kimagyaráz, kettőt nehezen, a harmadik viszont a saját kocsijában történt. Alibije nincs. Senki, aki tanúskodhatna mellette. Pénze jó ügyvédre. Lewisnak van.

Meg aztán valószerűbbnek hat az a szalagcím, hogy „Gyilkos éjszakai taxis”, mint a „Gyilkos riporter”. Főleg, ha a szalagcímet a gyilkos írja meg.

Talán már a közeledő szirénákat is látja. Ez sem talált Waits zenéjéhez.

Na és Matt. Neki is köze van az egészhez? Nem, ő csak egy köcsög vadállat. Csak azért van itt, hogy nehogy valakihez fordulni tudjon. Hogy az élet teljesen kibasszon vele. És kiröhöghesse.

Ebben a pillanatban együttérzett De Niróval. Jól látta a csávó a dolgokat, a paranoia letisztította a belső szemüvegének a lencséit. Ahogy neki is ma éjjel, Matt lakása előtt.

Eddig nyugodtan ült egy pihe-puha színházi székben, és azt hitte, hogy komédiát néz. Csakhogy eltévesztette az műfajt. Ez nem komédia. Legalábbis nem olyan, amilyenre számított. A színészek nem maradtak a színpadon, lejöttek a nézők közé, és a vér a késükön valódi volt.

–  Carmine, haver, most már beszélgessünk egyet!

 

Függöny.




.: tartalomjegyzék