Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Október
Dr. Garda Dezső

Bethlen Gábor ífjúsága

Kevés fejedelemségkori történelmi egyéniségünkről emlékeztek meg annyiszor a magyar história tudományának művelői, mint Bethlen Gáborról. Egyik uralkodónk esetében sem vonták annyira kétségbe az életrajzíró sorainak hitelességét, mint Bojti Veres Gáspár munkáját „A Nagy Bethlen Gábor viselt dolgairól” című életrajzának a szavahihetőségét. Pedig Bojti Veres Gáspár munkáját a korabeli forrásokra alapozta. Mint könyve kezdetén írta: „Úgy vélem, helyesen cselekszem, ha munkám elején ennek a híres családnak az eredetét nem Noé bárkájából és nem is a görögök hazug írásaiból kutatom majd ki, amelyek királyaik ősi származását mindenféle bűntől és tisztátalanságtól fertőzött isteneikhez vezették vissza, hanem a legrégibb állami levéltárakból és oklevélőrző helyekről fogom kinyomozni, melyeket még sem az idő nem pusztított el, sem a régiség szúja nem rágott meg... Tehát úgy ítélem meg, hogy semmiképpen sem áll távol tisztemtől, ha a Bethlenek családját, mely egy ugyancsak nagy hírű nemzetségből származott, ebben az első könyvemben teljes hitelességgel levezetem. Könnyű volt nekem ezt nyomon követnem a gyulafehérvári káptalan hiteles levéltárának három okleveléből és okmányaiból egészen Gábor fejedelemig, az én uramig és kegyes pártfogómig, akinek fejedelem mivoltát a külföld származásának homályossága miatt gúnyolja. Ennek a könyvnek tartalmaznia kell mindent, ami a család származására vonatkozik, s ez mutatja be a fejedelmet, akiről a továbbiakat el kell mondanom.”[1]

Ha Bojti Veres Gáspár könyvében a levéltári források felhasználására törekszik, miért fogadták mégis fenntartásokkal munkáját egyes történészek, mint például Szekfű Gyula? A XX. század kiváló történésze szerint „a modern kor történetkutatása annyi területre kiterjed, s módszerében annyiféle szempontot tud alkalmazni, hogy a szociális és alkotmánytörténet, a gazdasági és hadtörténet, az individuális és kollektív lélek vizsgálata segélyével ma már ki tudjuk emelni a történelmi alakot a századok folyamán rárakodott kontroverz elemek közül, és vissza tudjuk helyezni azon természetes történeti talajba, amelyből a valóságban kinőtt.”[2]

A valóságban a hiperkriticizmus módszerével dolgozva, Bethlen Gábor életrajzából kihagyta az 1600-ig terjedő adatokat, és a korabeli magyar királyság, vagyis a Habsburgok érdekeinek a szemszögéből közelítette meg a nagy fejedelem életrajzát. Mindez Rugonfalvi Kiss Istvánt a történelmi hűség helyreállítására késztette és megírta „Az átértékelt Bethlen Gábor” című könyvét, melyben a Szekfű által kihagyott ifjúkori évekkel kapcsolatban – többek között – a következőképpen fogalmazott: „Ha azt kérdem, hogy miért kívánkoztak ki ezek az adatok szerző munkájából és egyáltalában (egy kivételtől eltekintve) miért veti meg Bojti munkáját, valószínűleg Veress Endrének Bethlen Gábor ifjúságac. értekezésére hivatkozna, mely túlzott kritikával, de mégis édeskevés kritikai érzékkel és logikával nem tartja elfogadhatónak ezeket az adatokat. Dajka János, Bethlen udvari papja, hízeleg szerinte a fejedelemnek egy olyan levélben, melyet külföldreküldött és a fejedelem valószínűleg nem is látott; Bojti természetesen még jobban hízeleg, mert udvari történetíró. Olyan »hallatlan« dolgot írnak, hogy egy 15–20 éves ifjú véres csatákban vett részt! Pedig, aki ismeri az akkori nemes ifjak életmódját, az nem csodálkozik ezen. Egy jó vérű apród, még ha nem is kényszeríttették, sőt tilalom ellenére is, alig várta a kedvező alkalmat, hogy jó lován oda vágtathasson, ahol legnagyobb aratása volt a halálnak, amint megtette azt Bethlen harcai alatt még fiatalabb korában egy jövendő erdélyi fejedelem, Kemény János is. Ezt azonban ő maga írja magáról Önéletírásában – bizonyára önmagának akart hízelegni! Különös kétsége van Veress Endrének aziránt, hogy Bethlen részt vehetett Temesvár kétszeri ostromában, pedig ezt Bethlen maga is megerősíti.

Kétségtelen, hogy Bethlennek, mint kiváló hadvezérnek, igen korán messzi híre volt. Bojti szerint a harcok egy részében nem csak jelen volt, hanem azokat vezette is. E harcok szolgáltak hadi iskolájául és azt sem vonhatja senki kétségbe, hogy ezt a mesterséget jól megtanulta.”[3]

Ha a Rugonfalvi Kiss István által felsoroltakhoz hozzákötnénk a Gyergyószárhegyen eltöltött több mint három évet, akkor reális képet alkothatunk az anyai ágról székely ifjú reális életútjáról.

 

Bethlen Gábor családi gyökerei

 

Bethlen Gábor apai ágról az iktári Bethlen család, anyai ágról pedig a szárhegyi Lázár család leszármazottja volt. Keserűi Dajka János feljegyezte, hogy az egyik ős, Bethlen Gergely Mátyás király idejében szörényi bán volt. Egy másik, Bethlen Domokos meg az erdélyi alvajda tisztségét viselte. Ez utóbbi feleségül vette Kinizsi Pál húgát. Házasságukból született Bethlen Gábor atyai nagyapja, az a Bethlen Gábor, aki részt vett a mohácsi csatában, s később Szapolyai János udvarába került, ahol udvarmesterként az udvari katonaság főkapitánya lett. Fia, Bethlen Farkas, Habsburg Ferdinánd király szolgálatában a huszárok főkapitányaként harcolt a törökellenes küzdelmekben. Katonai érdemeiért János Zsigmond Erdélybe hívta. Rajta kívül Bethlen Farkas hűen szolgálta Báthori Istvánt a Bekes Gáspár elleni küzdelemben, és később elkísérte Lengyelországba is. Báthori István, az erdélyi fejedelem és lengyel király számos adománnyal halmozta el. Többek között neki adományozta a marosillyei kincstári birtokot összes falvaival és az ott lakó szolgáló népével.[4]

Bethlen Farkas a szárhegyi Lázár-lányt, Druzsinát vette el feleségül. Az életrajzírók és a Bethlen Gáborral foglalkozó történészek nagy része érdekes módon nem tartotta fontosnak Bethlen Gábornak anyai ági genealógiáját bemutatni. Ezért szükségesnek látjuk Bethlen Gábor

családtörténetének ezen gyökerét is szemléltetni.

A Lázár család tagjai a 15. század első felében emelkedtek ki a közszékely státusból és váltak fokozatosan székely főemberekké. Gyergyói otthonalapításukat egy számunkra bizonytalan, de mégis létező okleveles forrás, valamint a régészeti ásatások alapján 1435-re, vagyis a XV. század negyedik évtizedére tehetjük.[5] 1480-tól Lázár András székely főember hol a szárhegyi, hol a gyergyói előnevet használta. 1480 és 1516 között a legfontosabb székely főemberként volt számon tartva, melyet Miklós erdélyi püspökkel 1503-ban folytatott tárgyalásai, illetve az agyagfalvi székely nemzetgyűlésen való megnevezése is bizonyít. A használt megnevezés „első a székelyek között.”[6] A család következő kiemelkedő egyéniségeként Lázár I. Ferencet említhetjük, aki az 1519–1521-es évi székely felkelések egyik vezéralakja volt. Helyét Szárhegyen 1530-ban Lázár I. István foglalta el. Mivel elnyerte Csík királybíróságát, többé nem tartotta tiszteletben a családjának addig alárendelt Kászon és Gyergyó önállóságát. Ettől az időponttól közigazgatásilag megszületett Csík - Gyergyó- és Kászonszék, melynek királybírója Lázár I. István volt, aki Ferenctől eltérően Szapolyai-párti volt. Az uralkodónak pedig érdeke volt, hogy bizalmasa egy nagyobb területi egység vezetője legyen. Nem tudhatjuk mi történhetett vele 1530 után, mivel 1536-ig szárhegyi főemberként forrásaink ismét Lázár I. Ferencet jelölték meg.[7] Valószínűleg magtalanul hallhatott meg, mivel Lázár I. Ferenc elhunyta után a szárhegyi jószágokat szentannai Lázár I. János és Apafi Klára fiai, István és Mihály, a gyergyói otthonalapító Lázár I. András unokái örökölték. Mivel Lázár I. Mihály viszonylag korán és magtalanul halt meg, a szárhegyi vagyon reális örököse 1536-tól kezdődően Lázár II. István volt. Ö birtokolta a Gyergyó széki és a kászonszéki jószágokat, továbbá Lázárfalvát és Szenttamást minden ehhez tartozó örökséggel. Az apja végrendelete szerint segítenie kellett Maros széki (szentannai) gyermekeit is.

A XVI. századi Erdély társadalmi-politikai változásai hátrányosan befolyásolták Székelyföld lakosainak életmódját. Az új politikai környezet egyre elviselhetetlenebbé tette a székelységre háruló katonai terheket, amelyeket tovább növelt az ököradó, az ún. segélyek és az új portai adó bevezetése. Ezek a kötelezettségek felülmúlták a székely köznép anyagi erőit és teherbírását, melyek tovább bontották a sajátos rendi társadalomszerkezetet. A székely köznép fokozatosan paraszti sorba szorult, míg a Lázárok hatalma egyre inkább azonosult a vármegyei nemesekével.

A közszékelyek, akik már a XVI. század első felében is mindent elkövettek közszabadságuk megvédéséért, nem fogadták szívesen az ősi kiváltságnak tekintett adómentesség megcsorbítását. A gyulafehérvári országgyűlésnek pedig az a döntése, amely a székelyekre 3000 forint adót vetett ki, és elrendelte fejenkénti hadrakelésüket, az általános okok mellett az 1562-es felkelés kiváltó okát képezte.[8] Lázár II. Istvánt 1562-ben testvérével, szent-annai Lázár II. Jánossal együtt a lázadók oldalán részt vett a székely felkelésben, amikor is a székelyek ősi szabadságaik védelmére, Balassa és Székely Antal erdélyi vajdák biztatására fellázadtak Zápolya II. János király ellen. Miután Radák László legyőzte a pálfalvi Nagy György által vezetett lázadó sereget a „vajai" réten, Lázár Istvánt társaival együtt elfogták.

Mivel magyarázható Lázár II. István részvétele az 1562-es évi székely felkelésben? Véleményünk szerint Lázár István magatartásában, akárcsak Kornis Mihály, Farkas Pál, Lázár János és Bernárd Ferenc esetében is a Habsburg politika befolyását feltételezhetjük. Következésképpen a felkelés leverése után a megtorlás nemcsak a közszékelyek ellen irányult, de maga Lázár István is fogságba került, és csak az 1566-os tordai diétán kapott kegyelmet.[9] Ezen az országgyűlésen ugyanis a főnépeknek és lófőknek sikerült meggyőzniük a fejedelmet, hogy rájuk kell alapoznia székely politikáját az elszegényedett közszékelyek ellenében.[10] Az új politikai irányvonalat tükrözi az 1566. július 11-én kelt oklevél is, amelyben János Zsigmond, többek között 57 jobbágyot adományozott Lázár Istvánnak.[11]

Négy évi rabsága után Lázár II. István Szárhegyre tért haza és csak az 1577. évi pestisjárvány idején költözött át Kászonba, az ott lévő saját jószágára. 1579-ben ismét Szárhegyen tartózkodott. Ekkor ugyanis egy szárhegyi szolgájának örökséget adományozott, a Szent Margit asszony nap után való szombaton, vagyis 1579 július 18-án.[12]Halála valószínűleg 1579–1583 között következhetett be. Minderre egy 1583-ból származó, Báthori Zsigmond fejedelem által szentmártoni Becz Imre részére adott adománylevélből következtethetünk, melyből megtudjuk, hogy: „annak előtte Lázár István a fejedelmi javakból Kászonszékbe 13 jobbágytelket foglalt el Impérfalván, Felsőfalván és Jakabfalván, és hasonlólag Felsőfalván három primipilari örökséget.”[13]Ezeket a foglalásokat Báthori Zsigmond Becz Imrének adományozta a királybírói kinevezéssel együtt. Ez azt is jelenthette, hogy az említett örökségeket és jobbágytelkeket Lázár II. István mint Csík- Gyergyó- és Kászonszék királybírója szerezhette.

A szárhegyi főember Bogáthi családból választott feleséget magának, akitől négy gyermeke született: III. István, Druzsina, Anna és III. András.

Lázár II. István gyermekeinek − főleg pedig ezek leszármazottjainak − életútjai kisebb-nagyobb jelentőséggel bírtak a későbbi Erdély történetében. Lázár III. István Szárhegyen lakott, de 1588. június 29-én Báthori Zsigmond fejedelemtől Szászfaluban egy részjószágot és egy nemesi kúriát kapott.[14]Tevékenyen részt vett a tizenöt éves háborúban. 1596. október 24-én Miksa főherceg vezetése alatt harcolt a törökök ellen a mezőkeresztesi csatában, ahol egy török golyótól átlőve lelte halálát a Csíncse folyó melletti mocsárban. Lázár Anna Kemény Boldizsárhoz ment feleségül, ahhoz a személyhez, aki tagja volt Báthori István lengyelországi kíséretének. Házasságukból született a csatában fiatalon elesett Péter és Kemény Anna, Bethlen Farkas történetíró későbbi felesége. Lázár Anna halála után, Kemény Boldizsár második házasságából született Kemény János, a későbbi fejedelem.

A család szárhegyi és kászoni birtokait Lázár András örökölte. Még apja – Lázár II. István – életében tagja volt Báthori István 1576. évi lengyelországi kíséretének. Ennek ellenére 1583-ban Báthori Zsigmond megfosztotta őt 13 jobbágytelkétől és 3 lófő örökségtől. Ezért a veszteségért – valószínűleg cserében - adományképpen megkapta Gyergyószentmiklóst 3500 császári tallérért. Sőt, egy 1647-ből származó hiteles tanúvallomásokból megtudjuk, hogy Lázár András azelőtt egész Gyergyóra kapott adománylevelet, amely alkalommal az esküt letevők többsége a következőképpen vallott: „Tudom, hogy itt Gyergyóban az Lázárok jószága ősjószág, mind örökké a Lázárok bírták, nem acquisitum. Azt is tudom, hogy az nemes embereken kívül és veres darabontokon éppen bírta Gyergyót Lázár András egy ideig." Más tanúvallomásokból a következőket olvashatjuk: „Tudom azt, hogy negyvennégy embereken kívül az megholt Lázár András éppen bírta Gyergyót." Az esküt tevők harmadik a következőképpen fogalmazott: „Azt is tudom, hogy Lázár András éppen bírta Gyergyót egy ideig az lófő és darabontokon kívül."

Lázár II. András a XVI. század utolsó két évtizedének legnagyobb hatalmú főura volt Gyergyóban. Hatalmát a Báthori István oroszországi hadjáratában való részvételének, jól kiszámított házasságának és részben királybírói tisztségének is köszönhette. A rendelkezésünkre álló kútfők szerint 1593 és 1597 között töltötte be Csík- Gyergyó- és Kászonszék főkirálybírói tisztségét, de a szárhegyi főembernek az alkirálybírók kinevezésében is meghatározó szerepe volt. Házassága is hozzásegítette őt politikai hatalmának növekedéséhez. Báthori Zsigmond fejedelem főgondnokának és a korabeli Erdély legbefolyásosabb főtisztviselőjének a lányát, Zsombori Erzsébetet vette feleségül. Házassága révén tovább növelte családja birtokait. Ezek közé tartozott Bölye, Mindszent, Tóhát, Kok, Egerbegy és Aranyosgyéres.

1592-ben megváltoztatta vallását és áttért a református hitre. A gyergyószentmiklósi, gyergyóalfalvi, gyergyóújfalvi és a szárhegyi templomokból az oltárokat kidobatta és a szentképeket elégettette. A katolikus papok helyett református vallású papokat hozatott. Rövid idő múlva azonban visszatért a katolikus vallásra. Ekkor ugyancsak ő rakatta vissza az oltárokat az említett négy templomba.

1596-ban felkelés tört ki a régi szabadság visszaszerzésének érdekében. A gyergyói lázadóknak meg kellett ütközniük az Apafi Miklós által vezetett fejedelmi haddal, valamint Lázár II. András királybíró seregével. Az első ütközetre Újfaluban, a másodikra Szárhegyen, a Lázár kastély  melletti Tóskert nevű helyen került sor.[15]

 

Marosillyétől Gyergyószárhegyig

 

Lázár Druzsina Iktári Bethlen Farkashoz ment feleségül. Házasságukból született Bethlen Gábor – a későbbi fejedelem − és Bethlen István.

Bethlen Gábor Marosillyén, az atyai kúriában született, 1580. november 15-én.[16] A két Bethlen gyerek, apját majd anyját is elvesztve, korán árvaságra jutott. Az árvákat anyai nagybátyjuk, Lázár András, Csík-, Gyergyó- és Kászonszék királybírája nevelte egy ideig a gyergyói Szárhegyen. Neveléséről Bojti Veres Gáspár a következőket írta: „Mogorva és vad nagybátyjuk, Lázár András főember nevelte őket fel a székelyek szigorú fegyelmében, de kevéssé oktatva tudományokra".[17]

Látszatra ez a szárhegyi tartózkodására vonatkozó kijelentés nem sokatmondó. Ha azonban mélységeiben tanulmányozzuk a korabeli székely társadalmat és életmódot, rájöhetünk arra, hogy a székelyek szigorú fegyelmében való nevelés − még ha nem is tetszett Bethlen Gábornak –, egy életre szóló katonai képzést vagy előképzést jelenthetett számára. Székelyföldön 1571 és 1595 között megvalósult a hideg fegyverek használatáról a tűzi fegyverek használatára való áttérés. A szabad székelység ősi szabadságának visszaállítása vagy megőrzése érdekében az új harcmodor, taktika és stratégia átvételére törekedett. Az oroszországi vagy a danzigi hadszíntérre felkészülő székely katonák egyik legfontosabb kiképzőközpontja Szárhegyen volt a kastélyban, vagy annak szomszédságában. Csík-, Gyergyó és Kászonszékek katonaembereit a későbbiekben is Szárhegyen képezték ki. A székely katonák hadgyakorlatain az ifjú Bethlen Gábor is gyakran jelen volt. Mindez már igen korán hozzájárult kivételes katonai képességei kialakulásához. A lelkében, a gondolatvilágában alakuló, a katonai-hadvezetési tudás elsajátításához jelentősen hozzájárult mind a Bethlen, mind pedig a Lázár család részéről fennmaradt hagyomány.

 

Vadászat és jóslás 1593 őszén

 

Érdekes mondával találkoztam az ifjú Bethlen Gáborral kapcsolatban. Eszerint 1593 szeptemberének utolsó napjaiban Lázár András Csík- Gyergyó-, és Kászonszék királybírója a Tatárhágón és a Pricskén lévő őserdőben vadászatot szervezett. A vadászaton jelen voltak Csík-, Gyergyó-, Marosszék és Háromszék főemberei. Szekérszámra ejtették el a medvéket, farkasokat és egyéb vadakat.

A vadászat során Abaffy uram megjegyezte:

− Nem értem, hogy Lázár uram az udvarában lévő két apróddal miért bánik oly embertelenül, pedig ezek most a vadászaton igazán megmutatták, hogyha kell vitézek és hősök tudnak lenni. A nagyobb apród dárdával egymás után két medvét döfött át. A farkasokra karddal támadt és számát se lehet tudni, hogy hányat ölt meg.

Bogáthy uram is megszólalt:

− A két apród Lázár uramnak közeli, nekem távoli rokonaim. Lázár uramnak ismered mord természetét. Tudod, hogy az ő udvarában apródoskodni kínszenvedés. Neki idegen vagy rokon, mindegy.

A sátrak előtt tüzek égtek. A vadászok vacsorához gyűltek. Kedélyes volt a hangulat. Pengett a lant. Zúgott, búgott a tárogató. Egy vándorénekes pengette lantját. Az uraknak felajánlotta: ha úgy kívánják, elmondja a jövőjük titkát. A mogorva Lázár András azonban belső embereivel titkos tanácskozásra visszavonult a sátor belsejébe. Ekkor a vándorénekes a nagyobb apródnak a következőket jósolta:

− Nemsokára mindazoknak, akik itt vagyunk, főura és parancsolója lesz. A mogorva nagybácsi eddigi bánásmódját nemcsak megbánja, hanem elnézést fog kérni viselkedéséért.

Országa felett dicsőségesen fog uralkodni. Tudósok művészek, költők fogják kérni pártfogását. Fejedelmek fogják keresni barátságát. Ellenségei felett számos csatában fog győzelmeskedni.

 

Báthory Zsigmond fejedelem udvarában

 

A gyergyói vadászaton bizonyított rátermettségét látván Báthori Zsigmond fejedelem közeli emberei a gyulafehérvári palotába hívták apródnak a tehetséges ifjút. Itt nemcsak katonai képességeinek a továbbfejlesztése vált számára lehetővé, hanem a szellemi fejlődését elősegítő továbbtanulás is. Bethlen Gábor maximálisan kihasználta a fejedelmi udvar által biztosított lehetőségeket. Mindezzel kapcsolatban életrajzírója a következőképpen fogalmazott: „Gábor viszont kora ifjúságától kezdve magasabbra nézett, ékesszóló, merész, magabiztos, semmit lehetetlennek nem tartó ifjú volt. Teljesen a katonáskodásnak szentelte magát, ezért Báthori Zsigmondnak, a szerencsétlen Erdély pusztulása okozójának udvarába lépve nem nézte tétlenül a sok nyomorúságot, lázadást, véres harcot, idegen uralmat és zsarnokságot. Minden olyan háborúban, melyet a haza szabadságának és jogainak visszaállításáért vállaltak, vagy amelyet azért vívtak, hogy a külföldiek szokatlan uralmát a hazafiak nyakáról lerázzák, nemcsak részt vett, eladva és elzálogosítva csaknem egész vagyonát, hanem nevének becsületét híressé téve az élen járt bennük... Gáborunk egyáltalán nem tért ki a hadviselés elől, melyet a kikerülhetetlen végzet mért rá, és Zsigmond fejedelem hadseregéhez csatlakozott... Tizenöt éves ifjúként lovas fegyveresekkel szolgálta a köz javát, és apjának kiváló vitézséggel szerzett vagyonát szívesen fordította hadi kiadásokra és katonákra, felkészülve rá, hogy ha a szükség azt parancsolja, nemcsak vagyonát, hanem életét is feláldozza hazájáért. Már abban az időben kezdte learatni fáradozásainak és buzgólkodásának gyümölcsét, mert Zsigmond fejedelem és a többi hadvezér méltán elismerte kiváló tehetségét, és ez megnyitotta számára az utat a tisztségek magasabb foka felé.”[18]

 

Bethlen Gábor részvétele az 1595 és 1602 közötti harcokban

 

Keserűi Dajka János és Bojti Gáspár életrajzírói megemlékeztek az 1595. évi havasalföldi hadjáratban, a giurgiui (gyurgyevói) híres ütközetben, Temesvár kétszeri ostromában (1596, 1597), a sellenbergi ütközetben (1599), és a miriszlói, goroszlói, szebeni csatákban való részvételéről.

Első jelentősebb katonai megmérettetésére az 1595-ös évi havasalföldi hadjárat adott lehetőséget. Itt főleg a giurgiui csatában tűnt ki vitézségével, melyről Bojti Veres Gáspár a következőképpen fogalmazott: „Gyurgyevó, a törökök vára a Duna innenső partján, Havasalföld part menti vidékének mintegy zárvára volt. Mikor Kornis Gáspár és Király Albert hadjáratával segítséget kellett nyújtani a tartománynak, Bethlen Gábor a benyomulást nemcsak személyes jelenlétével és bátor tetteivel mozdította elő, hanem sok nemesi származású újonc katonával is, akiket táborába vitt, hogy vitézségük itt vegye kezdetét, s kezdeményezője és szorgalmazója lett annak, hogy vállalják a katonai élet fáradalmait.”[19]

Katonái felszereléséhez az anyagi alapot a fejedelem által visszaadott marosillyei családi birtok jövedelme képezte. 1596 és 1598 közötti időszakban is vállalta a törökellenes háborúkban való részvételt.[20] E harcokban való részvételéről Bojti Veres Gáspár így irt: „A Borbély [György] vezette háborúban is, mikor Szolimán temesvári pasa nyolcezer fegyveressel felszerelve az ostromlott Facsét felmentésére sietett, a többi főúrral együtt segítséget nyújtott az ellenség legyőzéséhez. Borbély ekkor mindössze kétezer katonával messzire űzte a pasát, és nemcsak arra kényszeríttette, hogy visszameneküljön Temesvárra, hanem arra is, hogy sokáig nyugton maradjon. És bizony, nem is merészelte ezután ez a barbár vezér Erdély határait háborgatni. Bethlen Gábor Jenő és Lippa várának bevételekor is a haza legjobb fiának kötelességtudásával és bátor katonához méltóan látta el feladatát.”[21]
Bethlen Gábort a sellembergi ütközetben is az első sorokban harcolt. Báthori András oldala mellett, a Mihály vajda ellen vívott csatában igen súlyos sebeket kapott.[22] Életrajzírója szerint „A csatatéren hagyta élete felét de a másik felét a hazának megőrizte"[23].

Következett a miriszlói, majd a goroszló csatákban való részvétele, melyet életrajzírója a következőképpen mutatott be: „Jóllehet az oláh ilyen módon legyőzte Erdélyt, utóbb saját pusztulásának örök emlékét hagyta a Maros partján Miriszlónál. Itt Gábor is ahhoz a párthoz és ahhoz az ügyhöz csatlakozott, amelyben az egész haza, sőt maga a jámborság és a becsület is egyetértett. Ebben a csatában jól meg lehetett volna Erdély sorsát alapozni, ha az állhatatosság és a hűség nem azokat hagyta volna el leginkább, akiken a hit és haza megőrzése múlt. Az ellenük esküvő, sőt őket teljesen elsodró végzet az ország jogarát Báthori Zsigmondnak adta... Az őrült fejedelem ostobán a török zsarnoknak hűségére tért vissza, mint a disznó a sárba, amit nem sokkal azelőtt a legkiválóbb főurak méltatlan meggyilkolása és az államkincstár kifosztása árán odahagyott. Minden józan megfontolástól s még magától az Istentől is elfordulva, válogatott nemesi hadseregét, mellyel azelőtt Szinán és az oláh zsarnok ellen Havasalföldön harcolt, Rudolf császárnak, atyai védelmezőjének csapatai ellen, vagyis a kereszténység ellen a Szilágyságban a végzetes Goroszló faluhoz vezette. De itt a szerencsétlen hajó szerencsétlen kormányosa, aki a kormányzáshoz nem értett, a viharral nem bírva, ismét kiesett a tatról. Hatalmas roham terítette le a hadsereget, melynek maradványai, mikor a csapás után magukhoz tértek, Erdélyben alig találtak menedéket. Maga Gábor ötven lovasból álló kíséretét elvesztette, s honfitársainak csúfos pusztulásából csak az isteni gondviselés folytán menekült meg, talán azért, hogy legyen, aki a közös romlást utóbb valamivel enyhíthesse, így hát Isten, a szükség és a szerencse sugallatára, szinte kétségbeesve, a fejedelemmel együtt Brassóba menekült...”[24]

Basta György két követet is küldött utána, hogy visszatérésre bírja: Nyáry Pál váradi kapitányt és Kornis Zsigmondot. Bethlen Gábornak azonban az volt a meggyőződése, hogy a Bástával való együttműködés hazaárulást jelent. Pedig megtarthatta volna vagyonát, nyugalmát, mégis a bujdosás bizonytalan, keserű kenyerét választotta, mert nem akart hazájának árulója és nyomorgatója lenni. Minderről későbbi visszaemlékezésében a következőképpen fogalmazott: „De én soha egy óráig német hűsége alatt nem akartam lenni. Hanem mikor az országot elfoglalta is, inkább akartam minden jószágom nélkül el lenni és bujdosást szenvednem, hogysem mint alatta legyek, noha nekem is lehetett volna állapotom utánnok… Noha én akkor igen ifjú legén voltam, de mégis az tökéletességről tudtam gondolkozni: hazámnak árulója nem akartam lenni soha. Császár birodalmába mentem, hűsége, szárnya alatt akartam nyomorgani örömesben pro tempore, hogysem mint nemzetemnek nyomorúságát, hazámnak pusztítását szemeimmel nézzem és én is egyike legyek nyomorgatói közül, mint nagy sokan magunk közül tanáltatának"[25]

Bethlen Gábor tehát meggyőződéssel vallotta, hogy a Bástával való együttműködés hazaárulást jelent. Nem tudta ugyanis elfelejteni a Habsburg hadvezérnek a magyarok elleni kegyetlenkedéseit, főleg pedig az általa létrehozott magyar falvak kiirtását. Megtarthatta volna vagyonát, nyugalmát, mégis a bujdosással járó bizonytalan, keserű életet választotta.

 

Bethlen Gábor Székely Mózes, majd Bocskai István szolgálatában

 

Basta hadainak garázdálkodása Székely Mózes zászlója alá kényszeríttette Bethlen Gábort. Saját költségén 400 kopjás vitézt fogadott és vezetett a Temesvárra menekült Székely Mózeshez.[26]

Bojti Veres Gáspár Bethlen és Székely Mózes kapcsolatáról, majd az 1602-es évi események további alakulásáról a következőképpen írt: „Mózest és Gábort a természet igazi elszántsággal ajándékozta meg, és ők ezt a hadjáratokban tanúsított szakadatlan állhatatosságukkal annyira meg tudták erősíteni, hogy mindig kitartottak maguk elé tűzött és vállalt szándékuknál, és inkább meghaltak volna, semhogy a gonosz spanyol zsarnok arcát lássák. Gyászolták az elárvult hazát, melyet − úgy látszott − maga az Isten és az emberek oltalma is elhagyott. Ezért Mózes a nehéz helyzetben a sürgető szükség parancsának engedelmeskedve, török segítséget kért, és a temesvári beglerbéget a rossz előjelekkel kezdett hadjáratba társul bevonva, már-már úgy érezhette, hogy sikerül Erdélyt háborúval elfoglalnia, azonban... az oláh Ráduly, aki magát szent esküvel kötelezve megígérte, hogy Básta zsarnoksága ellen szövetségese lesz, Brassónál váratlanul elárulta, és vereséget mért rá. Nemcsak saját életét tette le [Mózes], mellyel az emberi sors szerint a természetnek tartozott, hanem övéit, az erdélyi nemesség színe-virágát és csaknem egész hazáját is tönkretette a szerencsétlen hadjárat legelején. Az idegen fegyver egészen a tartomány szívéig hatolt, és a haza nemcsak sebeket kapott, mint már annyiszor, hanem végső veszedelembe került, és úgy látszott, hogy már semmiféle segítség nem mentheti meg.”[27]

A vereség után Bethlen Gábor ismét a menekülés útját választotta. Életrajzírója szerint „a harc hevében, mikor Gábor észrevette, hogy a sereget elárulták és körülvették, tisztjeit buzdítva, nagy kavarodást keltve kitört, és a végső szükségtől kényszerítve sok más nemesemberrel együtt, akik a gyászos vereséget túlélték, Temesvárra menekült. A vereség után még megmaradt hadsereg főkapitányává kiáltotta ki, az erdélyi nemesség pedig az egy Szilvási Boldizsár ellentmondásával, akivel régóta ellenséges viszonyban volt, ifjú kora ellenére Erdély fejedelmévé választotta. Köztudomású, hogy a katonai hatalomban ritka dolog a mértéktartás, kiváltképpen, ha valakit fiatalos hév ösztökél, mindazonáltal Gábor a lélek olyan önuralmával rendelkezett, hogy nem fogadta el a fejedelmi címet, mikor e tisztséget ráruházták, még kevésbé nyúlt volna hozzá az ország gyeplőinek megragadásához Isten különleges intése és irányítása nélkül.”[28]

Bethlen Gábor szólította fel Bocskai Istvánt a felkelés kirobbantására. Azonban azt is elmondta, hogy nem neki, hanem Ali pasának (a későbbi budai pasának) jutott eszébe, hogy Bocskait kellene felkelésre bírni. Bethlen és bujdosó társai örömmel fogadták az eszmét, melyhez a „dívánülő pasák” is hozzájárultak és Ahmet szultán is ráadta áldását. Először Bocskaynak egy emír rabja közvetített, és amikor megegyezésre jutottak, Deák Mehemet pasa elvezette Bethlen Gábort a nagyvezír elé, majd megkapta a fővezér által lepecsételt athnamé levelet, melyen a nisanci pasa turát vont. A levél megszerzése után Bethlen Szilvássy Jánossal Lengyelországon keresztül Kassáig ment és onnan küldötte el a szultán hitlevelét „sok mesterséggel" Bocskaynak. Érdekes, hogy ezen titkos útjukról Basta generális is értesült, csak éppen nem tudta a hitlevél eljuttatását megakadályozni.[29]

Bethlen Gábornak Bocskai Istvánhoz kötődő viszonyáról Bojti Veres Gáspár a következőket írta: „A tartományba visszatérő Bocskay annyira szerette és kedvelte, hogy nemcsak igénybe vette szolgálatait, hanem még a tartomány kormányzását is felajánlotta neki, Bethlen azonban inkább a szerénységre, mint a mértéktelenségre és a hazára végzetes nagyravágyásra hallgatott, inkább akarta magát az isteni gondviselésnek és az isteni bölcsesség elkerülhetetlen akaratának alkalmasabb időben alávetni, mint félelemtől elalélt hazáját polgárháborúkba és belső lázadásokba bonyolítani, saját magát pedig, aki korban és tapasztalatban még nem volt elég érett, csupán katonai tekintélyére támaszkodva, végzetes és elkerülhetetlen, a polipnál és az angolnánál is változékonyabb veszedelmekbe sodorni.

Megtárgyalta tehát tervét Bocskaival, akit minden erénnyel ékes hősnek tartott, és a német zsarnokság elleni bosszuló hadjáratnak, az idegenek súlyos igája alatt nyögő, sőt végsőket lihegő hazája visszaszerzésének ő lett a kezdeményezője. A ráruházott tisztségeket habozás nélkül Bocskainak ajánlotta fel, aki Bihar megyében várakkal és kiterjedt birtokokkal rendelkezett. A budai vezírnél sem késlekedett dicsérni Bocskainak a haza iránti hűségét és szeretetét, katonai szakértelmét, a német kegyetlenség iránti hatalmas gyűlöletét, olyan ékesszólással, hogy a [törököket] a Bocskay által vállalt hadjárat szövetségébe bevonta. Hogy a titokban kötött szövetkezés minél eredményesebb legyen, Bocskainak levélben megírta, mit akar, éspedig azt, hogy miután sürgősen hadsereget gyűjtött az Isten igéje szerinti református hitet követő egész magyar nemzetből, bízva az isteni segítségben, vakmerően zászlót bontva induljon Barbiano János Jakab ellen, mert hírül adták, hogy az a római egyházzal egyet nem értő keresztény név üldözésére készül. Ő maga pedig más úton Bektás temesvári pasával Lippa várát foglalta volna el akár erőszakkal, akár megadással, amelyikkel inkább sikerül, hogy utat nyisson magának Erdélybe.”[30] Bocskai zászlóbontása után Bethlen Gábor 400 bujdosó társával és néhány ezer törökkel jött segítségére.[31]

Bojti Veres Gáspár a két jeles egyéniség további együttműködését a következőképpen érzékeltette: „[Bethlen] nemcsak jelen volt Bocskai minden hadjáratában, de nem habozott nevének nagyobb dicsőségére a had élére is állni. Az Edelénynél vívott csatában az elővéd kapitányaként olyan állhatatosan küzdött Básta Györggyel, az inkább fortélyos, semmint harcias vezérrel, hogy ha ez a tapasztalt hadvezér a leszálló ködöt nem használja ki megtévesztő hadicselre, és nem oltja ki vele a mieink harci lelkesedését, Bocskai a legnagyobb győzelmét aratta volna, hála Bethlen hősiességének, aki arra született, hogy a német gőgöt megfékezze. Gyakran követségbe küldte őt Bocskai, mind a végvári pasákhoz, mind a keleti császár fényes Portájára, és olyan bizalommal ruházta rá, mint kipróbált hívére, az ország legégetőbb ügyeinek intézését, hogy méltán nevezhették Bethlen Gábort a béke és az egyezség legfőbb követének és tolmácsolójának a két leghatalmasabb császár, a keleti és nyugati között. Ugyancsak Bocskai küldte őt hatezer kopjással Jeremiás moldvai vajda segítségére. Mikor ugyanis Jeremiást a felkelő nép és a szomszédos lengyelek háborgatták tartománya nyugalmában, és a vajda a nemrég kötött szövetség jogán sürgősen segédcsapatokat kért Bocskaitól, egyedül az ifjú Bethlen Gábor volt olyan tevékeny és tapasztalt, hogy a barbár lázadók kegyetlenségének és vadságának megfékezésére induljon. Alkalmas kalauzokat vett maga mellé az útra, és a barbárokat pusztán a nevének hallatára támadó félelem lecsitította, a vajda pedig a fenyegető veszedelem elmúltával sok arannyal és királyi ajándékokkal tisztelte meg. Néhány nappal azután, hogy Moldvából visszaérkezett, Kátai Mihály gonosz mérgétől Bocskai meghalt.”[32]

 

Bethlen Gábor házassága

 

Bethlen Gábornak bujdosása alkalmával el kellett hagynia „jegyben nála levő mátkáját", néhai való Károlyi László árváját, Zsuzsannát. Miután visszatért bujdosásából, előadta Bocskai Istvánnak azt a kérését, hogy biztosítson időt számára a menyegző megtartására, melyre őt tisztességtudóan meg is hívta sógorával, Kátai kancellárral, Homonnai Bálint urammal, s más főrendekkel egyetemben. Ki is tűzték a menyegző napját 1605. április 24.-re. A fejedelem a kérését szívesen teljesítette és megígérte, hogy lehetőleg ő is jelen lesz a lakodalmon. Bocskay István azonban öt héttel az esküvő előtt Bethlent Erdélybe küldte és többek között megparancsolta neki, hogy egy várat vegyen be. Bethlen természetesen engedelmeskedett, nem sejtette, hogy míg ő a vár bevételével van elfoglalva, eljön és el is múlik az esküvő napja. Közben Károlyi Mihály megtette a költséges lakodalmi előkészületeket, a násznép is összegyűlt, csak a vőlegény maradt távol. Bethlen Gábor úgy gondolta, hogy a fejedelem parancsának teljesítése „életében, tisztességében jár", ellenben megtalálja az ő szerető mátkáját, atyafiát máskor is.[33]

Menyasszonya türelemmel megvárta. Mindössze a fösvény Károlyi Mihály nem volt hajlandó a fiúági vagyonból ráháramló kötelességgel járó lakodalmi költségeket másodszor is viselni. Bethlen Gábort ez nem nagyon bántotta.

Károlyi Zsuzsánna kálvinista hitelvek szerint nevelkedett, puritán asszony volt. A fennmaradt levelek azt bizonyítják, hogy házasságuk, szerelmi házasságnak tekinthető.[34]

 

Bethlen Gábor és Rákóczi Zsigmond kapcsolata

 

Bocskai István végrendeletében Homonnai Bálintot jelölte ki utódjául. Bálint volt Bocskai legkedvesebb embere, „fogadott fia,” „hitünk és hazánk oszlopa”, akinek lehetett volna alkalma arra, hogy Bocskai halála után az erdélyi fejedelemséget kikényszerítse magának. Ámde, mikor hívei fegyverkeztek, sőt a hajdúk az ország királyának kiáltották ki, bár nála volt Bocskai koronája is, leintette őket, és a következőket mondotta: „Az erdélyieknek szabad választása vagyon. Tudják ők, kit kell magoknak választani. Ad az Jehova Isten fejedelmet nekik. Nincs az urak között csak egy is, ki azt mondhatná közülünk, hogy sajátja Erdély"

A rendek nem tartották be Bocskai István kérését, és Rákóczi Zsigmondot 1607. február 11-én fejedelemnek választották. A választást megelőzőleg Bethlen Gábor is, aki már akkor tekintélyes ember, Hunyad vm. főispánja, főkapitány, egy egész halom levelet osztott szét Báthori Gábor mellett, ami Bethlen Gábor elfogatásához vezetett.[35]

Bojti Veres Gáspár a következőképpen mutatta be Rákóczi Zsigmond fejedelemmé választását, illetve Bethlen Gábor letartóztatását: (Bocskai István) „halála előtt a török háborúból és egri kapitányságáról ismert Rákóczi Zsigmondot kormányzói címmel Erdély élére állította. Bethlent elkeserítette Bocskai halála, és méltatlanságnak tartotta, hogy egy hazai erkölcsökben, szokásokban és törvényekben járatlan, Erdélytől idegen férfi, aki mint egy tuskó, kezét-lábát sem tudta mozdítani, őelébe került az ország kormányzásában, holott ő egyedül Bocskait ismerte el magánál kiválóbbnak. Rákóczi iránt mindig is barátságtalan lélekkel viseltetvén, azzal a tisztes ürüggyel, hogy méltóságához és érdemeihez képest kevésbe veszik, nyilvánosan engedélyt kért, és Báthori Gáborhoz ment, aki ecsedi várában az ősei által szerzett mérhetetlen vagyon örököseként széltében uraskodott, s Rákóczi ellenségeként és vetélytársaként viselkedett...

Ez a vad, nyugtalan és állhatatlan természetű ifjú Bocskai udvarában Bethlennek és másoknak a barátságába és társaságába férkőzött, és fáradozásukkal uralomra akart jutni. Sok adakozással és szabadosan tékozló vendégszeretettel − amit az udvaroncok gonoszul bőkezűségnek tüntettek fel − annyira lekötelezte a kapitányokat és hadnagyokat, hogy már a parasztok is azt kiabálták, hogy pártütéssel uralomra fog kerülni. Ezért a hozzá, mint szerencséje kovácsához érkező Bethlent vidám arccal és hihetetlen örömmel fogadta, udvari csapatainak parancsnokává tette, és különleges jóindulatának jeléül Aranyosmeggyes várossal ajándékozta meg. Báthori ugyanis azt a biztos reményt táplálta, hogy Rákóczi Zsigmondot, akit az elégedetlenek csak fajankó fejedelemnek hívtak, ő és nem más fogja Erdély kormányzásából eltávolítani. Ezért Imrefi Jánossal és Nagy Andrással tanácskozva úgy döntött, hogy Imrefi, a Báthoriak régi pártfogoltja, minden módon vegye rá Rákóczyt, hogy saját gyengeségét mérlegelve önként mondjon le az uralkodásról azzal, hogy az igazgatásban addig kifejtett fáradozásai fejében két várat kap, Sárost és Szádvárt.
Nagy András a hajdúkat, ezeket a gyülevész népségből toborzott katonákat esketi fel Báthori hűségére, Bethlennek pedig az lesz a dolga, hogy Erdélybe menve Báthorinak hivatalt és kegyet ígérgető leveleit a nemesek közt osztogassa, és azon fáradozzon, hogy szívük-lelkük hajlandóságát jóindulatú nyilatkozatokkal megnyerje. Mindezt teljesítették, de különböző eredménnyel.

Bethlen Gábor ugyanis Báthori iránti legjobb akarattól és indulattól vezéreltetve − mert emlékezett rá, hogy a Báthori fejedelmek apját mindig megbecsülték −, vonakodás nélkül magára vállalta a fejedelemség megszerzésének nehezebb módját, s emiatt komoly életveszélybe került. Báthori nevében leveleket írt még a legszerényebb nemeseknek is, és nagy csomóban elvitte Kolozsvárra, ahol akkor az országgyűlést tartották. Ezeket a leveleket, mivel országos ügyekben a főrendek is jelen voltak, nem merte szétosztani, de nem sajnálta a fáradságot, hogy mindenkivel szóba álljon, és Báthori kegyét és bőkezűségét nagyban hirdetve, ékesszólóan buzdította őket. Sőt nyíltan méltatlan gazságnak bélyegezte azt, hogy ilyen nemes tartománynak az élén egy erőtlen és teljesen kimerült öregember áll, aki se kezét, se lábát nem tudja mozdítani, olyan, mint egy fatuskó. Erdélynek másféle uralkodóra van szüksége, olyanra, aki éber, bőkezű, az ország lakóinak kedvére való, ez pedig egyedül Báthori Gábor, aki méltó a hazáért annyiszor vérüket ontó elődeinek ősi trónjára. Egyedül ő származik királyi nemzetségből és korábbi fejedelmek családjából, és így saját utódlási jogán is méltán követeli vissza a tartományt. Ha pedig az országot békésen nem nyerheti el, akkor először a fényes Portától kér segítséget, majd a határon túli sok barátja csapataival ragadja kézbe az országnak jogosan őt illető gyeplőjét.

Nagy ékesszólással sok ehhez hasonlót csöpögtetett bizalmasan az előkelők szívébe, és mihelyt észrevette, hogy azok nem vonakodnak a változtatástól és Rákóczi elűzésétől − hiszen csaknem mindnyájan a Báthori fejedelmek pártfogoltjai voltak −, eltávozott a gyűlésről, és hozzákezdett, hogy azokat is Báthori pártjára vonja, akik nem voltak jelen, leginkább a folytonosan lázongó székely főembereket. Útközben betért Tordára, a híres sóbányászvárosba, hogy embereivel megpihenjen. Mihelyt ez a félénk és gyanakvó természetű öreg Rákóczi fülébe jutott, ügyes jószágigazgatója, Bernáth István révén, akinek segítségével az ország minden aranyát és jövedelmét a maga uradalmaiba hordatta, sereget küldött, és a Tordán tartózkodó Bethlen Gábort elfogatta. Biztos őrizettel Kolozsvárra vitette, bilincsbe és béklyóba vetette, de meghagyta, hogy egy kényelmes palotában külön őrizzék, és méltóságához illően bánjanak vele. Így Bethlen, míg másnak érdekében fáradozott, saját magát sodorta élete legnagyobb veszedelmébe. A nála lévő nagy csomag levelet elvették, és nem tudta magát mivel menteni, csak azt mondhatta, hogy Báthori felhatalmazásával jött, és az ország néhány Báthorihoz titkos követeket járató főrendjének ösztökélésére és felszólítására vetemedett erre a vakmerőségre. Rákóczi a legfelsőbb ítélőtáblára bízta megbüntetését, és egy bizonyos Horváth János nevű ügyész felségsértéssel vádolta, és fejvesztésre ítélte. De a bölcs öreg csak megfeddette négyszemközt Bethlen fiatalos meggondolatlanságát, mert előre látta, hogy belőle a hazának jó polgára és védelmezője lesz égető szükségében. Leginkább mégis Báthori Gábornak és Bethlen rokonainak, a székely főuraknak a közbenjárása indította meg, akik majdnem felkelést robbantottak ki. Inkább engedett makacsságuknak mintsem életének és fejedelemségének végnapjait egy virágjában lévő ifjú nemes vérébe fojtsa bele. Ezért bilincseit feloldatta, de elbocsáttatásakor arra kényszeríttette, hogy az ország közgyűlésén ünnepélyesen ígérje meg, hogy egész életében a haza jámbor és jó polgára lesz.”[36]

Az öreg Rákóczi Zsigmond érett ítélőképességével és tapasztalatával, arra a következtetésre jutott, hogy nemcsak Bethlen Gábor hanem számos főúr elfordul tőle, és Báthori pártja napról napra gyarapítja erejét. Elhatározta, hogy az uralkodásról önként lemond, és visszatér saját pompás és díszes szerencsi házába, ha megkapja Sáros és Szádvár várát fáradozásai jutalmául.[37]

 

Bethlen Gábor Báthori Gábor uralkodása idején

 

1608. március 5-én, a hajdúk lázadása miatt is, Rákóczi Zsigmond lemondott Erdély trónjáról, s ezzel a Bethlen Gábor által támogatott fiatal, tehetséges de szertelen Báthori Gábor lett Erdély uralkodója. Az új fejedelem már uralkodása elején fontos tisztségekkel jutalmazta támogatóját. Sőt, jelentős birtokadományokkal is gazdagította Bethlen Gábort. Támogatóját kinevezte fejedelmi tanácsosnak, az udvari hadak főkapitányának, Hunyad vármegye főispánjának és Csík-, Gyergyó- meg Kászonszék főkapitányának. Báthori Gábor Bethlen Gábort, mint a legtapasztaltabb és legjártasabb férfiút, a török császárhoz, Ahmed szultánhoz küldte követségbe..., hogy eszközölje ki számára a jogart és a zászlót, az atnáméval együtt, mint fejedelemségének a török Porta általi elismerésének kétségtelen jeleit. Mindezt Bethlen hűséggel és igyekezettel meg is valósította.[38]

A kezdetben a szoros együttműködés jegyében alakult viszony Báthori Gábor és Bethlen Gábor között később a meghasonlás mind több és több bizonyságát mutatja. Bethlen elzárkózott az ifjú fejedelem kicsapongásaitól, de ennél nagyobb súllyal esett a latba az, hogy mind határozottabban szegült szembe Báthori Gábor bel- és külpolitikai döntéseivel.

Bethlen ellenezte Báthori Gábor törekvését, hogy Havaselvét és Moldvát meghódítsa, határozottan szegült szembe a bosszúállás szülte intézkedések foganatosításával a szászok irányában.[39] Életrajzírója ezeket az eseményeket a következőképpen mutatta be: „Havasalföld élén egy bizonyos Ráduly Serbán állt, Moldvában pedig Konstantin, István vajda fia uralkodott, akit a lengyel király ruházott fel vajdai hatalommal... Biztos forrásból kiderült, hogy a lengyelek Erdély ellen hadsereget toboroznak, és vakmerőségüket Kendi István is ösztökélvén, Moldván keresztül Erdély határaira be akarnak törni, a német császár támogatásával Kendi Istvánt Erdély, Cercel Márkot, Péter fiát, Moldva trónjára akarják ültetni, Rádulyt pedig, akit a római király segítsége juttatott havasalföldi vajdaságába, s aki Kendiéknek és a lengyeleknek terveibe be volt avatva, sőt azoknak titokban előmozdítója volt, segítőtársnak szintén meg akarták nyerni, hogy először Erdélyt igázzák le egyesült erővel, majd fegyvereiket a török ellen fordítsák. Mihelyt Báthori hivatalos követek és kémek által megtudta ezt a dolgot, úgy vélte, eljött az ő ideje. Kákonyi Istvánt, aki kora ifjúságától kezdve a Báthori-házban nevelkedett, s bár egyszerű szülőktől származott, de minden körülmények között hűséges, az isteni és emberi törvényeket tisztelő ember volt, teljhatalommal Szeben élére állította, ő maga pedig a hadsereget téli szállásáról gyors menetben akadálytalanul Havasalföldre vezette, és Bethlent a lovasság válogatott csapataival előre küldve, megtámadta az egyéb ügyekkel elfoglalt Rádulyt. Rádulyt azonban az övéi, gyorsabban, mint várni lehetett volna, figyelmeztették a fenyegető veszélyre, s ő összegyűjtve aranyas ezüstedényeit, értékes holmiját, temérdek felhalmozott kinccsel Moldva vajdájához, Konstantinhoz menekült, mert a hirtelen veszélyben az uralkodók a szerencsét szokták társul hívni. A mieink azonban Ráduly anyját, aki gazdag kincstárából arannyal és drágakövekkel rakodott meg, menekülés közben utolérték és visszahozták. Bethlen egészen Plojest városáig üldözte Rádulyt, de mert nem érte utol, visszatért, majd más úton nyomult előre seregével a Duna partjáig, és Ráduly alattvalóit, akik menekülni szándékoztak, visszatartotta, a szembeszegülőket pedig fegyverrel kényszeríttette engedelmességre. Báthori a győztes hadsereget követve elfoglalta Tergovistét, a vajda székhelyét, és súlyos sérelmei hangoztatására Keresztesi Andrást a Portára küldte... hogy őt a jogarral és a zászlóval vajdaságra méltassák...

A díván pasái azonban Báthorival nem törődve, egy másik Rádulyt, Mihnye fiát, zászlóval és jogarral felruházva uralkodóvá tették Havasalföldön. Ez már régóta várta a Porta kegyét, de soha nem remélhetett ekkora sikert ilyen előkelő vetélytárssal szemben. Ibrahim csausz megfelelő hadsereggel Tergovistébe kísértette. Báthori minden reményét elvesztve, ellenállás nélkül elfogadta az új vajdát. Mindazonáltal március 8-án Tergovistéből fenyegetésekkel és panaszkodással teli levelet küldött a Portára, felettébb méltatlannak mondva, hogy vele szemben, aki királyok és fejedelmek családjából származik, egy faragatlan oláhot részesítettek előnyben. Levelében szenvedélyes szavakkal bélyegezte meg a pasák méltánytalan ítéletét, szemükre verve, hogy egykor Mihály vajdának, egy közönséges zsoldosnak, aki véres csatákat vívott a törökökkel, és tartományaikat elfoglalta, majd Ráduly Serbánnak, aki sokszor követett el hasonló hitszegést, több bizalmat és kegyet adtak, mint most neki, aki a szultán hűséges és odaadó alattvalója. Tiltakozott, hogy ő nem akar a szerencsétlen Báthori András bíboros, Székely Mózes és Báthori Zsigmond sorsában osztozni, akik közül kettő az oszmán uralkodóház iránt tanúsított hűsége miatt, minden segítségtől megfosztva, méltatlan halállal halt meg, a harmadik pedig most is bilincsekben sínylődik. A fiatal fejedelemnek ez a meggondolatlan vakmerősége még inkább felingerelte a pasákat, akik egyébként is irigykedtek rá mértéktelen dicsvágya miatt, és a szász nemzet elnyomását is helytelenítették, úgyhogy mintegy közös elhatározással engedték vergődni és pusztulni...

Báthori eltávozott Havasalföldről, de egyáltalán nem mondott le a bitorolt vajdai címről, sőt egy és ugyanazon időben Európa csaknem minden nemzetét ellenségévé tette. Keleten ugyanis a konstantinápolyi császár minden kegyét eljátszotta; üres fenyegetései és a szász nép súlyos panaszai miatt a pasák megvetését érdemelte ki. Ráduly Serbán és a moldvai Konstantin nyíltan ellenségének vallotta magát. Lengyelország királya teljesen elfordult tőle, mert királyi hatalmára áhítozott. Nyugaton a római császár hihetetlen gyűlölettel viseltetett iránta, és régóta rendre akarta tanítani ostoba és gyerekes szemtelensége miatt, hiszen senkit se ismert el maga fölött állónak, a felséges fejedelem címet engedély nélkül és őseinek szokása ellenére használta, és hajdúi különböző kihágásokat és szertelenségeket követtek el, törvényt és jogot semmibe véve. Odahaza is csupa gyűlölet! A szász rendek hihetetlen elidegenedése. A nemesek heves méltatlankodása a tisztességes asszonyok jó hírének tönkretétele és a szüzek megrontása miatt. A külföldre menekülteknek életmódja gonoszságát felnagyító, gyakori, dühödt gyalázkodása. Egy és ugyanazon időben vált mindenfelől nyilvánvalóvá, hogy az oktalan ifjúnak nemcsak megbüntetését követelték, hanem egyenesen a vesztére törnek. A szerencsétlenségek kezdete Ráduly Serbántól indult ki, akit Báthori súlyosan megsértett, tartományából kiűzött, méltóságától megfosztott, vagyonából kiforgatott Ő már kora tavasszal azt az aranyat és ezüstöt, amit a fejvesztett menekülésben balsorsa enyhítésére magával tudott vinni, bőségesen költötte katonaságra, s kozákokból és bennszülött oláhokból nem csekély sereget gyűjtött. A moldvai Konstantin nemcsak szíves vendéglátásban részesítette, hanem ismerve az emberi sorsot, amely senkinek sem engedi meg, hogy állandóan boldog legyen, tanáccsal, pénzzel és sereggel támogatta, és megígérte neki, hogy segítségére lesz néhány gyors kozák csapattal. Így azután Ráduly jól összeszedett seregét Moldva határairól Havasalföldre indította. A másik Rádulyt, Mihnye fiát legyőzte és megnyerte magának, a bojárokat engedelmességre kényszeríttette, majd seregét mindenünnen megnövelve, elszánta magát, hogy Báthorit Erdélyben megtámadja. Ugyanekkor a szász nemzet és főleg a brassói polgárok Szeben elvétele miatt, ahol a szász nép tanácsháza és fegyvertára volt, megtagadták Báthorinak az engedelmességet, s miután elpártolásuknak elégséges okát adták a keleti és nyugati császár előtt, Rádulynak messzemenő támogatást nyújtottak ahhoz, hogy feltett szándékát véghezvigye. Brassó városában ugyanis Fehér Mihály volt a bíró, akit vendégbarátság és régi bizalmas kapcsolat fűzött Rádulyhoz. Népének közös bajától indíttatva azt javasolta, hogy éljenek a kedvező alkalommal, és csatlakozzanak Rádulyhoz, aki Báthor zsarnoksága ellen jogos háborút visel, s ne habozzanak az elfoglalt és elszakított Szebenért akár vérüket is ontani, ha úgy hozza magával az emberi sorsokkal játszó szerencse...

Az oláh hétezer jól felszerelt lovassal és ezerötszáz gyalogossal hirtelen bevonult Brassóba, pihenőt engedett a katonáknak, pálinkát is adott nékik bőségesen, amit a polgárság szolgáltatott, felgyújtva bennük a harci kedvet. Ő maga pedig bőséges reggeli elfogyasztása után csatára készülődött, és megparancsolta seregének, hogy idejében előálljon. De Báthori is kivezette a táborból tizenkétezer lovasra és háromezer gyalogosra növekedett minden csapatát. Újonc állt szemben sokat próbált vitézzel. Felállítva a csatarendet, Báthori a jobbszárnyat Bethlen Gábor gondjára bízta a testőrséggel, azokkal a hajdúkkal, akik [Nagy András elpártolása után] Elek János kapitánnyal hívek maradtak, valamint a válogatott nemesi csapatokkal, melyeket Ördög Boldizsár vezetett. A balszárnyat a Bedő István, Bakó István, Béldi Kelemen, Dániel Mihály és Geréb András vezette székely csapatokkal Rácz György alá adta, aki hadi tudományáról híres, de hitszegő, köpönyegforgatáshoz jól értő ember volt. Ő maga pedig a főrendek válogatott csapatai között oda állt, ahonnan minden részre tudott ügyelni, a küzdők segítségére menni, és a gyávákat biztatni. A gyalogos csapatokat négy közepes nagyságú ágyúval együtt a középen helyezte el.

A hely a mezőnek azon a részén, mely Szentpéter falu felé esett, parlag volt, tele tüskével, bokrokkal, gödrökkel és göröngyökkel, s a természetes akadályokon kívül még egy árok is kettéosztotta. Bethlen Gábor látta, hogy a hely kedvezőtlen, mert innen csak lassú lépésben nyomulhatott volna előre seregével, és azzal a józan tanáccsal állt elő, hogy ne vezessék a hadsereget vakmerően olyan helyre, ahol többet kell az út nehézségeivel, mint az ellenséggel küzdeniük. De Imrefi Jánosnak, az együgyű öregnek a véleménye győzött, hogy akár harcolni kell, akár tábort verni, ne hagyják el a természet jóvoltából védett területet. Idő múltával, mikor már kora reggeltől késő délig zászlók alatt lovon ülve vesztegelt a hadsereg, s a katonaság a tűző napon sisak alatt várakozott, a lovak pedig abrakot kívántak, mindenki azt hitte, hogy az ellenség azon a napon nem akar ütközetbe bocsátkozni. Azt vélték tehát, hogy letáborozhatnak. De egyszerre csak kiderült, hogy az oláh észrevétlenül Brassón kívülre, a papírmalom felé vezette csapatait, és úgy állította csatarendbe, hogy a balszárnyat a lengyel íjászok és puskások alkották a havasalföldi csapatokkal és azzal a két magyar zászlóaljjal együtt, melyeket Halmágyi István és a szökevény Kendi vezetett, a jobbszárnyát pedig a lengyel lándzsások, a tatárokkal vegyes moldvai íjászokkal együtt. Középen Ráduly vonult válogatott lovassággal és a bojárok csapataival, valamint gyalogos zászlóaljakkal, három forgatható, kocsin gördülő ágyúval, melyeket a brassói polgárok adtak neki.

A mieink megkezdték a már csaknem szétzilált sorok újrarendezését, és a csatarend gyors felállítását... majd az üdvözítő Jézus nevét kiáltva nagy lelkesedéssel megindultak. A testőrgyalogosok és a székelyek a szemben lévő oláh gyalogosokat lerohanták, egy pillanat alatt egészen Óbrassóig megfutamították az ellenséget, és kézitusában, karddal bátran harcolva kaszabolták az ellenség gyalogságát olyan gyorsasággal, hogy Ráduly elvesztve reményét a győzelemben, megeresztett kantárszárral a brassói főtérig menekült. A mi gyalogosaink elfoglalták azt a helyet, ahol az ellenség állt, úgy vélték, hogy mienk a győzelem, s a csatában elfáradva letelepedtek a papírmalomnál. A lovascsapatok azonban teljesen ellenkező eredménnyel jártak, vagy a főrendek árulása, vagy a vezérek gyávasága miatt. Felettébb véres és kegyetlen ütközetbe bocsátkozva, sokáig és sokat harcoltak mindkét szárnyon.
Bethlen Gábor a jobbszárnyon hősiességének bizonyítékaként kiválóan és bátran vitézkedett, a balszárnyon azonban a székely csapat, melyet Bedő István vezetett, mint mondják, Rácz György jelére menekülni kezdett. Ráduly, mihelyt ezt jelentették neki, összeszedte magát, hirdette, hogy neki és az övéinek kedvez a szerencse, azt kiáltozta, hogy a győzelem a kezükben van. Buzdította a lengyel csapatokat, megparancsolta nekik, hogy induljanak Báthori testőrsége és tartalékserege ellen. Ezek azután fejvesztve menekültek, s a lengyelek és az oláh lovasok (akiket kurtányoknak neveznek) a rendetlenül futókat egy mérföldön át üldözve hihetetlen veszteséget okoztak a mieinknek. Maga a fejedelem, aki aznap sisakjának forgóját keleti módra csokorba kötött fehér darutollal ékesítette, a csatából távozva megparancsolta, hogy bocsássák le a zászlót, aztán eldobta a tollakat, nehogy felismerjék, és egy fenyőfákkal benőtt, vizes-sáros mocsáron át egy dorongúton Szentpéter falu felé elmenekült. Sok ló a mocsár iszapjában belegabalyodott a sűrű szittyóba, és levetette lovasát. Ezeket az ellenség lerohanta és nyomban le is szúrta. Imrefi Jánost, az egész vereség okozóját, aki súlyosan sebesült lováról szállva nagy nehezen kivergődött az iszapból, a legközelebbi fa tövénél egy váratlanul odaérkező vérszomjas ellenséges csapat lekaszabolta. A csata után megtalálták holttestét, és minden halotti szertartás és végtisztesség nélkül az egyik tölgyfa alatt elhantolták.

A mi gyalogos csapatainkat pedig, melyek kiváló és bátor harcuk után, a győzelem elnyerésének biztos reményében megpihenni letáboroztak, körülvette a harcból érkező ellenséges lovasság tömege, s hosszú és kegyetlen kézitusa után, amíg csak tartott a puskapor és az ólomgolyó, lekaszabolva elpusztította, kivéve néhány vezért, akik lóháton kitörtek. Ezen a napon a mi hadseregünkből mintegy hatezren, az ellenségből körülbelül négyezren estek el. A mieink többségét menekülés közben elfogták. Százhúsz zászló veszett el ebben a csatában és menekülés közben...”[40]

Bethlen Gábor nem helyeselte az 1610. évi kolozsvári országgyűlés határozatát, amely kilenc erdélyi főurat fej- és jószágvesztésre ítélt, s mivel ezek többségükben katolikusok voltak, a fejedelem újabb lépéseket foganatosított a katolikus egyházzal szemben is. Ezzel ürügyet adott az Erdély-ellenes Habsburg támadásra. 1611-ben Forgách Zsigmond felső-magyarországi főkapitány haddal indult Erdély ellen. Az események alakulásának az érzékeltetésére ismét Bojti Veres Gáspárt idézzük: „Mátyás, az osztrák király, augusztus elsején nyilvános hirdetményt tett közzé, melyben Báthoryt a szomszédos országokkal és tartományokkal fenntartott közbéke és egyetértés felforgatójának nyilvánította, s ezért úgy ítélte, hogy nemcsak méltányos, hanem szükséges is őt jogos háborúban rendre szoktatni... Forgách Zsigmondnak, aki Kassán a király képét viselte, azonnal szigorúan megparancsolta, hogy akkora hadsereget toborozzon, amekkorát csak tud, vezesse tüstént Erdélybe, és Báthori Gábort, az ország szent koronájának lázadó és engedetlen hűbéresét, aki még alig lélegzett fel az oláh vereség után, mindenáron fenyítse meg.

Zsigmond, a katolikus vallás vakbuzgó híve, miután mindenhonnan vezéreket szerzett, és Magyarország minden megyéjét és a végvárak egész katonaságát kivezényelte, hadseregét tizenkétezer lovasból és négyezer gyalogosból állította össze. Átkelt a Tiszán, és Nagy Andrást, aki nemrég hagyta el Báthorit, a hajdúk egész lovasságával maga mellé állította. A hadsereget királyi teljhatalommal maga Forgách vezette, helyettese Dóczy András, egy nagy tekintélyű férfiú volt... Minthogy senki sem állt ellene, a kőúton Erdélybe vezette egész haderejét, először néhány ágyút szögezett Kolozsvár falának (a polgárok ugyanis a kapukat lezárták), és miután néhány ház cseréptetejét lelövette, három nap múlva a szenátus és a nép a kapukat megnyitva a falakon belülre befogadta. Aztán Gyulafehérvárt, a fejedelmi székhelyet is elfoglalta, vagyis rögtön a hadjárat elején meghódította egész Erdélyt. A székelyek egész nemzete, egyrészt mert természeténél fogva lázadó, másrészt mert sokra becsülte a katolikus vallást, melyet többnyire szájával vallott, de tetteivel tagadott, nyíltan támogatta őt. A szászok meg bármilyen urat és fejedelmet inkább elviseltek, mint Báthorit, aki elvette tőlük Szebent. Nyíltan csak az ország négy erőssége állt ellen: Várad, melyet Rhédei Ferenc védett Bihar vármegye nemességével, Déva, ahová Bethlen válogatott őrséget helyezett be, Fogaras, melynek Balling János volt a parancsnoka, és Szeben, melyet a fejedelem maga erősített meg mindenünnen toborzott új katonasággal. Forgáchnak nem kis nehézséget okozott sikerében is az, hogy nem tudta, mit tegyen, hogyan érje el, hogy ne csússzon hiba a számításába. Végül úgy látta jónak, hogy először Bethlen Gábort kísérti meg nyájas szavakkal, mert azt gondolta, ha őt el tudja tántorítani Báthori hűségéről, az csak javára szolgálna a császár ügyének. Követet küldve hitre kihívta őt Déva várából, és az osztrák hercegek kegyeit sok szóval ajánlva, ígéretekkel, sőt a fejedelemség reményével kecsegtette, de hiába, mert semmit sem ért el. Bethlen ugyanis kora ifjúságától fogva olyan ellensége volt a németeknek, mint Hannibál a rómaiaknak. Inkább akart egy legyőzött fejedelem segítségére lenni a legnehezebb időkben, mint a fejedelemséget a német császárok segítségével szerezni meg. És valóban, mindenki azt vallja, hogy még a jogot és törvényt is meg kell szegni, ha az ország érdeke megkívánja, de lelkük legmélyén mégis úgy érzik, hogy még szentebb kötelesség barátaikat a bajban támogatni. Az uralkodásnak a kezdete és vége pedig nem az embereknek bármely áron megvásárolt akaratától függ, hanem Isten legbölcsebb rendelésétől, és alkalmas időben érkezik el. Az igen bölcs és nagylelkű férfiú töretlen hűségével nemcsak hogy visszautasított minden nagyszerű és fényes ajánlatot, hanem a fejedelem és az ország védelmére készülve Szebenbe utazott. Érkezése mindenkibe lelket öntött, mert nyilvánvalóvá tette, hogy miként kell vélekedni Forgách hadjáratáról. Még a székely főrendek közül is sokan a fejedelemhez özönlöttek csapataikkal együtt, és némely nemes férfiak szolgáikkal együtt Bethlen Gábor példájára az igazabb ügy oldalára álltak, úgyhogy a szebeni helyőrség rövid időn belül hatezer harcosra növekedett. Forgách úgy gondolta, hogy sietnie kell. Miután a gyulafehérváriakat megnyerte a császár hűségének, minden csapatával elindult Szászsebesről, és Keresztyénszigetnél, egy szász településnél állapodott meg, mely Szebentől egy mérföldre fekszik. Aztán a következő napon, szeptember elsején, Szebenhez közelebb vitte táborát...

Eközben Báthori a szükségből merítve tanácsot, eldöntötte, mit kell tennie: Bethlen Gábort, szerencséjének hűséges oltalmazóját, királyi ajándékokkal fölszerelve a Portára küldte segédcsapatokért, a várost kelet felől egy földhányásból és friss gyeptéglából emelt nagyon erős bástyával megerősítette, és húsznapi fegyverszünetet kötött Forgáchcsal. Bethlen, olyan gyorsan, ahogy csak tudott, a Portára sietett, átadta az ajándékokat, kedves és igen bölcs beszédével megnyerte valamennyi pasát, akik előtt egyébként is nagy kegyben és megbecsülésben állt. Megmagyarázta, hogy Báthori múltbeli tévedéseit fiatal korának kell tulajdonítani, s feltárta a súlyos szerencsétlenséget és bajokat, melyek Erdélyt sújtják...
Azonnal megbízták Omer boszniai beglerbéget, hogy akkora sereget gyűjtve, amekkorát csak tud, egyesüljön az azóvi és szilisztrai tatárokkal, erőltetett menetben induljon Erdélybe, és azonnal vessen gátat Forgách vállalkozásának. Omer késedelem nélkül, szokás szerint igen szigorú parancs kihirdetésével nagyszámú katonaságot gyűjtött össze, a Duna menti Ruszcsuknál a tatárokkal egyesülve átkelt a Dunán, és a harcosok olyan sokaságát vitte Erdélybe, amennyit a mi korunk egyetlen török hadvezér alatt sem látott.

Forgách pusztán a hírveréstől megrémülve, ágyúit és társzekereít is hátrahagyva, egész seregével menekülésnek is beillő visszavonuláshoz látott... Forgách végül mégis bevonult Brassóba, s három nap pihenést engedélyezett a katonáknak. Megszilárdította a polgárokat a császár iránti hűségükben, majd mikor értesült, hogy Bethlen Gábor török segédcsapataival közeledik, megindult azok fele a havasok felé, melyek a Kárpátokból kiágazva, Moldvát Erdélytől elválasztják. Ezeknek tövében a tatárok, akik a segédcsapatok könnyű fegyveresei voltak, meglepték, és Forgách sok embert vesztett seregéből felszerelésével, állataival és értékes holmijaival együtt. Ő maga pedig páni félelemtől áthatva Homonnaival, Dóczyval, Esterházyval és Magyarország többi főrendjével együtt felment a havasokba. Úttalan utakon alig vonszolva fáradt és elgyengült tagjaikat, teljes tizenöt napon át bolyongott Forgách egész seregével együtt a nagyon magas hóban, mely részben még előző télen esett, részben pedig a rendkívüli őszi időjárás miatt mindennap bőven szakadt rájuk az égből. Sokan az éhezéstől és kimerültségtől pusztultak el, legtöbben pedig megfagytak a kegyetlen hóviharban lovukkal együtt. Akik erősebbek voltak, lóhússal tartották fenn magukat, állataikat pedig levagdalt falombbal. Maga Forgách és a megmaradt főnemesek odajutottak a nélkülözésben, hogy kivételes gyönyörnek érezték, ha valamilyen módon lómájhoz tudtak jutni... Napokig tartó ide-oda bolyongás, rendkívüli szomjazás és éhezés, a téli viharok kegyetlen viszontagságai után, szinte isteni csoda közbejöttével egy pásztorra találtak. Az ő kalauzolásával jutottak ki a Lengyelországba menő útra, így kerülték el a fenyegető pusztulást. Csaknem az egész hadsereget elvesztve értek előbb Lengyelországba, majd minden idők legnagyobb csúfságára, Magyarországra.”[41]

Báthori Gábor elbizakodott dolgainak kedvező alakulásától, s mihelyt a sok embert rabságba hurcoló török sereget Bethlen Gábor vezetésével Boszniába visszaküldte, október legvégén Váradra utazott. Itt Nagy Andrásnak hitszegéséért megbocsátott ugyan, de féktelenségének és förtelmes kéjvágyának nem tudott határt szabni. Számos köztiszteletben álló férfinak a feleségét meggyalázta. A hadseregnek olyan szabadosságot engedélyezett, hogy éjjel-nappal büntetlenül garázdálkodtak, mint a rablók és orgyilkosok, és szerencsétlen emberek vérével öntözték az utcákat és tereket, gyakran olyan zűrzavart keltve, mintha fegyveres ellenség támadta volna meg a várost.[42]

Az 1612-es esztendő hihetetlenül kemény téllel és nagyon hosszan tartó faggyal kezdődött. A brassói polgárok Giczi András és Weiss Mihály bíró vezetésével továbbra is ellenkeztek a fejedelemmel, és a szomszédos erősségekben, Prázsmáron, Hermányon, Botfalván, Földváron, Törcsváron, Vöröstoronyban őrséget helyeztek el, a polgárokat pedig megeskették, hogy a kapukat Báthoriéknak nem nyitják ki. Sőt néhány székely nemest is a saját pártjukra állítottak. A török Portát is megkeresték gyakori leveleikkel és követeikkel, hogy Báthori zsarnokságát jogos fegyverrel bosszulják meg, és adjanak a népnek tetsző fejedelmet. Báthori Gábor Németh Gergely, majd annak meggyilkolása után Allia Farkas vezetésével újabb sereget küldött a brassóiak megfékezésére. Ő pedig bevonult Szeben városába, ahol idejét vendégeskedésekben és tobzódásokban töltötte. Bethlen Gábor megpróbálta mérsékletre inteni az uralkodót, aki egy ebéd után megrészegedett, és amikor szállására akart menni, egy kő kiesett „a grádicsnak felső lépcsőjéből”. Ez a „kő a fejedelmet alig le nem üté lábáról.” Báthori Gábor a hízelkedők biztatására elhitte, hogy „Bethlen Gábor factiójából esett volna le a kő, meg akarván vele a fejedelmet öletni, hogy ő a fejedelemségbe beállhatna. Azért a fejedelemtől igen becstelen s fenyegető szókkal illettetek, és úgy mene a fejedelem maga szállására.”[43]

Bethlen Gábor szerencséjére „Nagy Gergely, az udvari gyalogoknak kapitánya, és Kákonyi István, kik Bethlen Gábornak jóakarói valának, a fejedelem előtt menteni kezdék Bethlen Gábort, és bizonyítani a kőnek történetből való leesését és hullását; hogy Bethlen Gábor annak előtte a gazdát halálnak fenyítéke alatt intette volna azon grádics reparátiója felől, nehogy valakinek romlása történnék miatta; mellyel a fejedelem elméjét megcsendesíték.”[44]

Ezután az eset után – ismerve Horváth István és Nagy András eseteit – Bethlen többé nem mert hinni a fejedelem látszólagos megengesztelődésében.

Ezért levelet írt a temesvári pasának, melyben egyetértett a szászok sérelmeivel, és kérte a török katonai segítséget, „mivel Báthori Gábor a némethez akarna hajolni, s az országot is hajtani, ő pedig, a fényes Porta hűségében lévén, Báthori Gábort fejedelminek nem akarná esmérni, mivel az országnak is minden törvényét és szabadságát felforgatta volna; azért mihelyt ő érkeznék a török hadakkal, maga is szászokkal és székelységgel melléjek állana.”[45] Ez a levele azonban nem a törökhöz, hanem a fejedelem kezébe jutott. Báthori Gábor mindezt jól eltitkolta Bethlen előtt és várta az alkalmatosságot bosszúja megvalósítására.

Közben a fejedelem elhagyta Szeben városát és visszatért Gyulafehérvárra. Itt Bethlen Gábort a fejedelem asztalához marasztalták, és „midőn már asztalnál volnának, a fejedelem meggyes bort iszik vala, és az inas Bethlen Gábornak fejér bort vivén, mondja vala Bethlen Gábor: »Öcsém! hozz nekem is a veresből, mert megérdemlem.« Azon a fejedelem felgyúladván, a kardját oldalán megcsapja (mivel szüntelen azt visel vala), és Bethlen Gábort becstelen szókkal illetvén és árulónak mondván, és hogy levele is kezében volna, mely miatt életének el kellenék fogyni, rútul szidja vala, és hogy nem veres bort adatna innia, hanem a vérével akarná megfesteni pádimentumát, nagy kiáltással esküszik vala. És midőn már a fejedelem ellene akarna indulni, nagy tumultus lévén a palotán, Bethlen Gábor azonközben Kapi András és Rhédei Pál segítsége által kirándula a palotáról, és tanult vitéz szolgái körülvevén, az udvarból kiszalada, és azon éjszaka Dévára, maga várába mene; maga pedig a fejedelem Alvincre, hálni.”[46]

Ezt követően Báthori Gábor mindent elkövetett Bethlen elfogására. Probálkozásairól Bojti Veres Gáspár a következőképpen fogalmazott:

„Felébredvén azért reggel a fejedelem, és elgondolván mit cselekedett legyen, és micsodás veszedelem következhetnék Bethlen Gábortól: igyekezik vala, miképpen vehetné és csalhatná magához Bethlen Gábort, és megölethetné; azért ír egy levelet Bethlen Gábornak, és követi tegnapi részegségében esett alkalmatlanságáról, s egyszersmind kéri, ne sajnálja hozzája feljőni és 3000 forintokat vinni, mivel pénzre volna szüksége, és azért neki Szászvárost inscribálná. Kapván Bethlen Gábor e jó alkalmatosságon, már a pénzt elkészítette vala, és szintén indulófélben lévén, érkezik Kapi Andrásnak és Rhédei Pálnak levelek, hasonlóképpen a fejedelem udvari papjának is azután csakhamar, úgymint Rettegi Jánosnak (ki Bethlen Gábornak kiváltképpen való jóakarója vala), melyekben adják vala tanácsul, hogy ha életét szeretné, akármicsoda szín alatt hívattatnék udvarhoz, ne menne, és a fejedelemnek semmit is ne hinne. Történék ezalatt Bethlen Gábornak egy szolgájával, Debreczeni Andrással, találkozék Fejérvárott egy asszony (kit Török Katának hívtanak, kié Hunyad vára vala), ki is azt izeni Bethlen Gábornak, hogy nekie az éjszaka a fejedelem Alvincen (mivel azon éjszaka vele hált vala a fejedelem, s Bethlen Gábornak is szerető atyafia vala) nagy hittel megesküdt volna, hogy mihelyt Bethlen Gábort udvarához kaphatja, mindjárást megöleti, azért semmiképpen udvarhoz ne menne. Megértvén azért ily világoson Bethlen Gábor a fejedelem szándékát: illyei kastélyát jó rendben hagyván, Déván is erős praesídiumot helyeztetvén, maga válogatott 50 szolgáival szeptembernek közepe felé Tömösvárra mene. Kapi András pedig és Rhédei Pál megfogattatának a vele való egyetértésért, és Szebenbe küldetének fogságra a fejedelemtől.”[47]

 

Bethlen Gábor harmadik bujdosása

 

1612 szeptemberében Bethlen Gábor tehát Temesvárra menekült. A Török birodalom területén majdnem egy évet töltött, azzal a szándékkal, hogy megszerzi magának a fejedelmi címet.[48] Itt Bethlen nemcsak régi ismeretségeit elevenítette fel, hanem új barátokat is szerzett magának. A portai tartózkodását tájékozódásra használta fel az Erdélyi fejedelemségnek és a Habsburgoknak a törökök általi megítélése céljából.

Bethlen érdeklődése közben új barátjától – ki őt testvérének fogadta –, a magyarul is beszélő Szkender pasától értesült egy, a magyar nemzetet közelről érdeklő politikai akcióról, melyet később a nagyvezér is megerősített. A törvényes magyar király Magyarországot képviselő, magyar ruhába bujtatott követe ajánlatot tett arra, hogy közös erővel irtsák ki a magyarokat. A követ szóbeli előterjesztésében „a magyar nemzetet generáliter sokképpen kárhoztatta és árulónak nevezvén azt mondta, valameddig az kevés magyar fennáll, az két császár között addig tökéletes békesség nem lehet.” Ne fogja tehát pártját a szultán a magyaroknak, ha meg akarja őket büntetni a Bocskai idejebeli árultatásért. „Mely dolgot az vezér ha csárszárnál véghez viszen” és arról hitlevelet ad, 40.000 aranyat kap. A nagyvezér meg is kérdezte Bethlent: „akarná-e, hogy a német kivesztené a magyarokat?” Melyre felelé: „Istentelen és pokolra való ember volna az, valaki az maga nemzetének veszedelmét kívánná.” Ez az értesülés csak jobban megerősítette Bethlen gyűlöletét a németek iránt.[49]

Bethlen Gábornak a török földön kifejtett tevékenységéről életrajzírója a következőképpen fogalmazott: „Nem szűnik azonban Bethlen Gábor éjjel-nappal az oda való basát és tanácsait járni és elhitetni, hogy Báthori Gábor németes volna; melyet jó okokkal meg is állata. Azért legelsőben is Budára mene, és ott a vezért magáénak tevé; onnan Tolna, Eszék felé menvén, télre érkezek Nándorfejérvárra; holott a vezértől, Szkender bégtől öccsének fogadtaték, és reménység adaték az erdélyi fejedelemségre. Kész is vala Szkender bég azokkal az hadakkal, melyekkel azon esztendőben Moldovában a lengyeleket megverte vala, behozni Bethlen Gábort Erdélybe, ha a fővezér, Tiriaki engedi vala, ki jobbnak ítéli vala elsőben békesség szerint componálni Báthori és Bethlen Gábor között a dolgot, mintsem fegyverrel. Bethlen Gábornak azért nagy szerencséjére meghalván az a fővezér, succedála neki Nazuf, ki igen nyughatatlan és hadakozást szerető ember vala; kihez Bethlen Gábor elmene Drinápolyba, holott akkor a török császár is, Ahmet szultán jelen vala, úgymint 1613. esztendőben, februáriusban. Holott mind régi ismert jóakarói, baráti által, mind pedig úri bátorsága által (midőn a császár kengyelét, sétálni járván lovon a császár, megragadta volna, és rövideden maga ügyét a császárnak előszámlálta volna, mely dolog azon a Portán igen jeles elmének jeléül tartaték) azt vivé véghez, hogy minden portai nagy basák és vezérek kedvelik vala vele beszéleni, de kiváltképpen a fővezért és muftit igen jóakaróinak tevé. Megengedtetek azért neki mártiusban, hogy a dívánba menne, és ott proponálná maga dolgait…”[50]

Bethlen Gábornak sikerült beszédével meggyőznie a török méltóságokat fejedelemmé választásának szükségességéről. Életrajzírója szerint: „Hasonló panaszok lévén a szász városoknak is, mind emberek, mind levelek által, helyesnek találtaték a Bethlen Gábor beszéde, a Báthori Gábor fejedelemsége pedig az ország népének terhesnek és a török birodalomnak veszedelmesnek. Azért a fővezér Nazuf azon dívánban Bethlen Gábort Erdélyországa fejedelminek nevezé s köszönté, mely azon esztendőben áprilisnak fogyta felé vala, és fejedelmi méltóságának jeléül kardot, buzogányt, 2000 tallért, három jeles lovakot (melyeknek egyike aranyas szerszámmal s nyereggel, ketteje pediglen csujtárokkal felöltöztetve vala), öt szamárt, öt tevét ajándékoza. És Szkenderbégnek, Magyar-Ogli Ali basának, buzsáki, szilisztriai tatároknak, moldovai s havasalföldi vajdáknak erős parancsolat adaték, hogy mihelyt Bethlen Gábor kívánni fogja, minden erejekkel melléje mennének, és erdélyi fejedelemségre vinnék be.”[51]

 

Bethlen Gábor fejedelemmé választása

 

Közben Báthori Gábornak is sikerült kapcsolatba kerülnie a török birodalom döntéshozóival. Ezért a Porta Báthori követeinek érvelésére, bizonyos feltételek alatt, hajlandó volt megbocsátani neki. Ilyen körülmények között Bethlen nem is térhetett vissza Erdélybe, mint fejedelemjelölt. Bátori Gábornak a törökök által felajánlott feltételek között szerepelt az is, hogy fogadja vissza Bethlen Gábort és adja vissza birtokait. Bethlen ennek nem nagyon örült, mert az volt a véleménye, hogy Báthori esküjében nem hihet, „még ha asztalnyi hitlevelet küldene is.”

A kiegyezést a szemben álló csapatok csetepatéja és annak elmérgesedése akadályozta meg. Látszólag Báthori hadai győztek. A fejedelem azonban elragadtatta magát, török területre tört és pusztított. Meggondolatlan tette meghatározta sorsát. Ekkor a török hadak támadásba lendültek. Báthori Gábor szégyenletesen megszaladt. Báthori Gábor támadása után a porta végleg elhatározta a fejedelem trónfosztását. Bethlen Gábor 1613. október 9-től kezdve a Keresztes mezején tartózkodott. Köréje gyülekeztek az erdélyi urak. Október 11.-én átvonultak hozzá a kolozsváriak is. Ott maradtak 13-ig. Ekkor útra keltek Kolozsvár felé. Bethlen Gábor a magyar urak és egy török pasa kíséretében 1613. október 15-én vonult be Kolozsvárra, ahová a szász urak is az országgyűlés első napján, október 17-én pontosan megérkeztek.[52]

Bethlen Gábor fejedelemmé választását Bojti Veres Gáspár a következőképpen mutatta be: „Másnap, mikor a város nagyobbik templomában összegyűltek, és a Szentlélek kegyes hívása után szavazásra ültek össze, sokan sokféle véleményen voltak. Egyesek ugyanis úgy vélték, hogy az országot interregnumban kell hagyni, és triumvirátusra kell bízni, némelyek azt gondolták, hogy el kell halasztani a választást, sokan azt javasolták, hogy jelölteket állítsanak a hazafiak közül, és azokból válasszanak majd. Végül is a keresztény névnek az országban jelenlévő ellenségei miatt, akik a legkevésbé sem tartózkodtak a gyújtogatástól, rablástól, az ország csúfos feldúlásától, hanem napról napra bajt bajra, romot romra, tűzvészt tűzvészre, rabságot rabságra halmoztak, leginkább pedig a haza végső és teljes pusztulásától való félelem miatt, ami kétségtelenül bekövetkezett volna, ha az ellenség a csapatait téli táborokba osztja szét, úgy döntöttek, hogy két, vitézségben, hadviselésben és hadi tudományban kiváló férfiút, Bethlen Gábort és Szilvási Boldizsárt jelölik, s amelyiket közülük a hatalmas és mindenható Isten, a szavazatok és vélemények csalhatatlan irányítója népének fejedelmévé választja, ahhoz csatlakoznak teljes odaadással. Először is érvénytelenítették a vagyonelkobzást, melyet Báthori nem az ősi szokás és a hazai törvények szerint törvénybe idézéssel, hanem jogtalanul hirdetett ki Bethlen Gábor ellen az ország nyilvános gyűlésén az előző évben, Szent Márton püspök ünnepe [november 11.] táján Szebenben. Megszüntettek minden olyan száműzetést, amellyel korábban a brassói polgárokat és párthíveiket, Kálnoky Jánost, Nemes Balázst és Jánost, valamint Horváth Györgyöt a haza ellenségének nyilvánították, és megkezdték a szóbeli szavazást. A szavazatok mintegy isteni varázspálca irányítására, egyhangúlag és minden rend különös tetszésére, a mi legkegyesebb urunk, Bethlen Gábor felé vezető biztos ösvényen találkoztak. Őt tehát október 23-án nagy ünnepélyességgel, minden rend üdvözlő éljenzése közepette a székesegyházba vezették…”[53]

Demény Lajos a fejedelemmé választásától eltelt 368 esztendő távlatában a következőképpen jellemezte Bethlen Gábor egyéniségét: „1613. október 23-án Erdély fejedelme lett az a férfiú, akit a történetírás joggal sorol történelmünk párját ritkító személyiségei közé. Bethlen Gábor betöltötte a harminchárom évet, amikor a fejedelmi hatalmat a kezébe ragadta. Háta mögött nem az itthoni vagy külföldi magas iskolákban elsajátított tudás, hanem a küzdelmes és viszontagságos élet iskolájában szerzett tapasztalat állott. Megkóstolta a bujdosás keserű kenyerét, s ezért annál inkább ragaszkodott hazájához. A hadviselés művészetét sem a könyvekből tanulta, hanem inkább a tizenötéves háborúból, a Bocskai vezette szabadságharcból, s Erdély viszontagságainak megannyi csatát, ütközetet kínáló sorsfordulásaiból. Harmincnégy csatában vett részt, amikorra az ország fejedelme lett; mindenki úgy vélte hát, hogy a hadászat az igazi eleme, pedig éppen olyan jártas volt már a diplomáciában és a politikában is. Egyéni sorsa sem kényeztette el, hiszen a korai árvaság és házasságából született két gyerekének elvesztése jutott neki osztályrészül. Csodálkozzunk rajta ezek után, hogy kortársai a következő jelzőkkel ecsetelték egyéniségét: óvatos, ravasz, józan és ábrándozó, ruganyos és rugalmas, meggyőződéses de nem elfogult kálvinista, fáradságot és csüggedést nem ismer, képes mindent konokul újrakezdeni, támadással és visszavágással védekezik, önérzetes, de nem nagyzoló, esze éles mint a kard éle, bátor, merész, de számító, elszánt, sőt konok, de nem erőszakos, szemére veti ellenfeleinek a hazugságot, de a diplomáciában és politikában maga sem veti meg a félrevezetést vagy nyílt hamisságot, természetében nem fösvény ugyan, de mindenről pontos elszámolást követel, kofának fiaként, korának eszme- és cselekedetvilágában él és tevékenykedik, a családi életben roppant gyöngéd, tisztségviselőivel szemben szigorú, de sohasem veszíti el humorérzékét, kitűnő tollforgató, anyanyelvünk képletes kifejezések sokaságával csillog pennáján, jó emberismerő és méltányolja a hű és pontos szolgálatot.”[54]

Mi pedig fejedelemmé választásának 400. évfordulóján büszkék vagyunk székely származására anyai ágon. Ha azonban mélyebben tanulmányozzuk ifjúkori viselkedését, magyarságához való ragaszkodását, kimagasló katonai-hadvezetési képességeit, akkor joggal tölthet el elégtétellel az a tény, hogy ez a történelmi személyiség több mint három esztendőn át Gyergyószárhegyen nevelkedett.

 



[1] Bojti Veres Gáspár: A nagy Bethlen Gábor viselt dolgairól. In Bethlen Gábor emlékezete. Budapest, 1980, 25.

[2]Szekfű Gyula: Bethlen Gábor. Budapest, 1929, 5.

[3]Rugonfalvi Kiss István: Az átértékelt Bethlen Gábor. Debrecen, 1929, 15–16.

 

[4]Rugonfalvi Kiss István: i.m. és 14., Bojti Veres Gáspár: i.m., 25–26. és Szekfű Gyula: Bethlen Gábor. Budapest, 1929. 28. és Demény Lajos: Bethlen Gábor és kora. Bukarest, 1982, 9.

 

 

[5]  Meggyesfalvi Lázár család levéltára. Leltári szám 1192. Fond 384. Dosszié 85. és Garda Dezső: A kastély árnyékában. I. k. Csíkszereda, 2012, 72. és Emődi Tamás: A Gyergyószárhegyi Lázár kastély. Gyergyószentmiklós, 2011, 7.

[6]  Garda Dezső: i.m. I. k. 73–79.

[7]  Garda Dezső: i.m. I. k. 79–89.

[8]   Demény Lajos: Székely felkelések a XVI. század második felében, Bukarest, 1976, 42.

[9]  Lázár Miklós: A gróf Lázár család. Kolozsvár, 1858. 123. és Garda Dezső: i.m. I. k. 94.

[10]Jakó Zsigmond: A székely társadalom útja a XIV−XVI. században. In Székely felkelés 1595−1596. Bukarest, 1979, 29.

[11]Székely Oklevéltár, II. k. 209.

[12]Lázár Miklós: A gróf Lázár család. Kolozsvár, 1858, 122−123.

[13]  Lázár Miklós: A gróf Lázár család. Kolozsvár, 1858, 123.

[14]Vass Miklós: A királyi könyvek székely oklevelei. In Erdélyi Múzeum. 1900,  551.

[15]  Kolozsvár. Állami levéltár. Meggyesfalvi család levéltára. Leltári szám 1192. Fond 384. Dosszié 42. Baronyai Decsi János: Magyar Históriája, 1592−98. In Monumenta Hungariae Historia. XV. II. 17.k. 46. és Garda Dezső: i.m. 98−104.

[16]  Demény Lajos: i.m. 10. Szekfű Gyula: i.m. 28.

[17]Bojti Veres Gáspár: A nagy Bethlen Gábor viselt dolgairól. In Bethlen Gábor emlékezete. Budapest, 1980. 26.

[18]  Bojti Veres Gáspár: i.m. 26.

 

[19]  Bojti Veres Gáspár: i.m. 27. és Demény Lajos: i.m. 10.

 

[20]Rugonfalvi Kiss István: i.m. 16. és Demény Lajos: i.m. 10.

 

 

[21]  Bojti Veres Gáspár: i.m. 27. és Demény Lajos: i.m. 10.

 

 

 

 

[22]  Rugonfalvi Kiss István: i.m. 15. és Demény Lajos: i.m. 10. Oborni Teréz: Bethlen Gábor. In Oborni Teréz: Erdély fejedelmei. Budapest, 2002. 96.

 

 

 

[23]  Bojti Veres Gáspár: i.m. 27.

 

 

[24]Bojti Veres Gáspár: i.m. 27−28. és Demény Lajos: i.m. 10−11.

 

                 

[25]  Szilágyi Sándor: Bethlen Gábor politikai levelei. 440.

[26]Török-magyar állam-okmánytárII. k. 31. Rugonfalvi Kiss István: i.m. 20−21.

[27]Bojti Veres Gáspár: i.m. 28-29. és Demény Lajos: i.m. 11.

[28]  Bojti Veres Gáspár: i.m. 29. és Demény Lajos: i.m. 11.

 

[29] Rugonfalvi Kiss István: i.m. 27.

 

 

[30]  Bojti Veres Gáspár: i.m. 29−30.

 

 

[31]  Rugonfalvi Kiss István: i.m. 27.

 

 

[32]  Bojti Veres Gáspár: i.m. 30−31.

 

[33] Rugonfalvi Kiss István: i.m. 29.

 

[34]  Oborni Teréz: i.m. 97.

[35]Rugonfalvi Kiss István: i.m. 31−32. és Demény Lajos: i.m. 12.

 

 

[36]Bojti Veres Gáspár: i.m. 31−33.

 

[37]Bojti Veres Gáspár: i.m. 33. és Demény Lajos: i.m. 12.

[38]  Rugonfalvi Kiss István: i.m. 38. Demény Lajos: i.m. 13.

[39]  Demény Lajos: i.m. 13. és  Oborni Teréz: i.m. 98.

[40]Bojti Veres Gáspár: i.m. 34−37.

 

[41]  Bojti Veres Gáspár: i.m. 38−40.

[42]Bojti Veres Gáspár: i.m. 40.

 

[43]Bojti Veres Gáspár: i.m. 41.

 

[44]Uo.

[45]Uo.

[46]Bojti Veres Gáspár: i.m. 41−42.

 

[47]Bojti Veres Gáspár: i.m. 42.

[48]Demény Lajos:  i.m. 14.

[49]  Rugonfalvi Kiss István: i.m. 41.

[50]Bojti Veres Gáspár: i.m. 45−46.

[51]Bojti Veres Gáspár: i.m. 47.

 

[52] Rugonfalvi Kiss István: i.m. 43−44. Demény Lajos: i.m. 14. és Oborni Teréz: i.m. 99−100.

[53]Bojti Veres Gáspár: i.m. 47.

 

[54] Demény Lajos: i.m. 15−16.




.: tartalomjegyzék