Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Október
2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2007 - Május
Boros Judit

Munkácsy Mihály (1844-1900)

Munkácsy, amennyire mai ismereteink alapján meg tudjuk ítélni, egy kiemelkedően tehetséges, rendkívül jószívű, normális ember volt, aki történetesen a 19. században született, Magyarországon, és kisebb-nagyobb hányattatások után – ilyenből elég sok embernek kijutott akkoriban is – rátalált arra az egyetlen dologra, ami a világon igazán érdekelte, a festésre. Hogy zseni volt-e? Minden bizonnyal. A 19. század szerette ezt a kifejezést. Zsenik és még inkább őrült zsenik biztosították a közönség számára a művészet elveszett szakralitását, egy olyan metafizikai szférába engedve betekintést a pozitivista kor gyermekeinek, amely valamennyire kielégítette gondosan elfojtott, de soha teljesen el nem feledhető transzcendencia utáni vágyukat.
Hányatott gyermekkor után – ennek történetét bárki elolvashatja Munkácsy Emlékezéseim címmel kiadott leveleiből – az asztalosinasságból szegődött Szamossy Elek akadémiai vándorfestő mellé, akitől a klasszikus olasz hagyományt elsajátítva maga is történelmi festészettel kívánt foglalkozni. Itt érdemes megjegyezni, hogy Munkácsy nem volt parasztgyerek; szülei mindkét ágon német származású városi polgárok voltak. A 18. században már volt egy festő a családban, Lőcsén, aki egy alapítványt is létrehozott, azzal a szándékkal, hogy ha egy újabb tehetség felbukkan, annak kamataiból végezhesse tanulmányait. Sajnos, az 1848-as forradalom elsöpörte a család egzisztenciáját, a hagyakozó ősről pedig mindenki megfeledkezett.
Pesten Ligeti Antal és Than Mór inkább az életkép felé irányították a Nemzeti Múzeum képtárában másolgató ifjút, aki a bécsi, majd a müncheni akadémián folytatta tanulmányait. Münchenből utazott Munkácsy első alkalommal Párizsba is, 1867 őszén, hogy megtekintse a világkiállítást, ahol a sokféle kuriózum ellenére igazából a festészeti anyag kötötte le figyelmét. Sokat vitatott kérdése a magyar művészettörténetnek, hogy vajon megnézte-e Munkácsy a Palais de l’Industrie szomszédságában berendezett Courbet-tárlatot? Ha az igenre nem volna elég bizonyíték Munkácsy érdeklődő, mindenre nyitott szelleme, elég összehasonlítani a Siralomházat a korabeli magyarországi vagy müncheni/düsseldorfi életképekkel. A Siralomház drámai monumentalitása aligha jöhetett volna létre Courbet vásznainak közvetlen ismerete nélkül. Az 1867-es párizsi élményt erősítette az 1869-es müncheni nemzetközi kiállításon látott Courbet- és Courbet-követők, illetve a müncheni Leibl-kör munkáinak hatása. A Siralomház aranyérmet kapott az 1870-es párizsi Salonban, és ezzel kezdetét vette Munkácsy magasra ívelő, nemzetközi karrierje.
1872 januárjában Munkácsy Párizsba költözött, két évvel később feleségül vette de Marches báró frissen megözvegyült nejét, és egymás után két szép palotát építtetett Párizs előkelő negyedében, a Parc Monceau szomszédságában. Munkácsyné pénteki fogadásaira festők (az akadémiai tanár Léon Bonnat-tól a független naturalista Jules Bastien-Lepage-ig), írók (Alexandre Dumas, Leon Daudet, Anatole France), kritikusok, zeneszerzők, magyar arisztokraták és fiatal festőnövendékek jártak. A vendégek időnként bebocsátást nyertek Munkácsy műtermébe is, bár maga a mester többnyire rövid időt töltött a zajos estélyeken.
Munkácsy képeit a kor legnevesebb műkereskedői – Adolphe Goupil, Michael Knoedler, Charles Sedelmeyer – értékesítették. Utóbbival tíz évre szóló, kizárólagos forgalmazói jogokat biztosító szerződést is kötött. Sedelmeyer biztos ízléssel és határozott célokkal rendelkező, bécsi származású műkereskedő volt, aki kezdetben a Szolnokra is járó osztrák plein air festők képeivel kereskedett. 1878-ban szabályosan beleszeretett Munkácsy Milton című képébe, majd annak sikere után (az azévi Párizsi Világkiállításon nagydíjat kapott) lekötötte Munkácsy valamennyi azután keletkező képét. Nagy valószínűséggel neki tudható be a Krisztus-képek megfestésének gondolata is. Bár Munkácsy kezdetben szabódott, rövid idő múlva magával ragadta a szokatlan kihívás: vallásos képeket festeni egy többnyire hitetlen vagy vallásilag eléggé megosztott közönség számára. Majd’ egy évnyi készülődés után, amelybe több nagy európai múzeum újralátogatása is belefért, Munkácsy 1880-ban kezdett hozzá a Krisztus Pilátus előtthöz és 1881-ben, Sedelmeyer La Rochefoucault utcai galériájában mutatta be a hatalmas vásznat. A mű újszerűsége mindenkit meglepett. A lényegében klasszikus kompozíciót Munkácsy szokatlan frissességgel töltötte meg, szinte bevonva a nézőket a megjelenített drámai helyzetbe. Mindkét Krisztus-kompozíciót a teljes valószerűség illúzióját keltő dioráma-stílusban állították ki, sötét teremben, csak a képet megvilágítva. Korabeli újságcikkek tanusága szerint egyes nézők zokogva borultak térdre a kép előtt. Ezt a jelenséget az autonóm esztétika szemszögéből lehet vitatni, a mű értékét az esztétikai modernizmus felől visszatekintve meg lehet kérdőjelezni, sikere mégis arra vall, hogy Munkácsy élő, érvényes választ adott egy akkor nagyon is aktuális kérdésre.
Az 1870-es évek kiemelkedő értékű realista vásznai (Siralomház, Tépéscsinálók, Éjjeli csavargók, Zálogház, A falu hőse) mellett Munkácsy mély lírasággal átitatott tájképeket, és karakteres portrékat festett. Az 1874-es Poros út II. felveti annak lehetőségét, hogy érdeklődését megragadta az első impresszionista kiállítás is, bár az impresszionista festők elveivel nem tudott azonosulni. Számára a művészet nem eszköz a közvetlen valóság pillanatnyi élményének megragadására, hanem a nagy emberi eszmények megjelenítésének közege volt. Hogy titokban, a lelke mélyén mégis vonzódott egy modernebb művészetfelfogáshoz, hogy átérezte válságok szaggatta kora ellentmondásait, mutatják utolsó korszakának tragikus világlátást sugalló tájképei, interieurjei. 1880 után „hivatalos”, külső megrendelésre vagy egyszerűen eladásra szánt képei gazdag színvilágukkal, álomszerű hangulataikkal tűnnek ki a kortársak hasonló stílusban (valójában stílus alatt itt inkább az általános eklekticizmusban kialakított egyéni stílusjegyek értendők) festett művei közül. Saját kedvére festett tájképei és befejezetlen interieurjei viszont James Ensor és Edward Munch szimbolista képeinek szorongást, általános hanyatlást és reménytelenséget sugalló műveivel rokoníthatóak.
Élete utolsó éveiben Munkácsyt erősen foglalkoztatta a hazatérés gondolata. Ebben ugyanúgy szerepet játszott a növekvő hazai megbecsülés (1886-ban, Makart halála után, tőle rendelték meg a bécsi Kunsthistorisches Museum mennyezetképét, 1890-ben pedig az újonnan épülő parlament képviselőházi termének díszeként a Honfoglalást), mint fokozatos kiszorulása az előretörő modernizmus uralta nemzetközi művészeti életből, vagy elhatalmasodó betegsége. Felmerült, hogy ő lehetne a ’90-es években tervezett képzőművészeti akadémia vezetője. Mielőtt azonban a bizonytalan tervekből bármi megvalósulhatott volna, 1896-ban, a millenniumi ünnepségek megerőltető forgatagában Munkácsy egészsége összeomlott. Négy évi betegeskedés után, 1900 tavaszán hunyt el egy Bonn melletti szanatóriumban. Hátrahagyott művei egy részét és az Avenue de Villiers 53. pompás berendezését már halála előtt két évvel, 1898-ban elárvereztette Munkácsyné. A legértékesebb képeket azonban megtartotta és a későbbiekben részben eladta, részben elajándékozta. Mind a vevő, mind a megajándékozott Munkácsy szülőhazája, Magyarország volt.


.: tartalomjegyzék