Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Február
2019 - Január
2018 - December
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Október
Borsodi L. László

Laskaland (Zsidó Ferenc: Laska Lajos)

– Zsidó Ferenc: Laska Lajos [1]

 

Laska Lajos neve alliterál, lágyan lallol ide-oda, egyperces, félperces történetei pedig  tekerednek, csavarodnak a kis narancssárga kötet lapjain – mint a laska. A Laska-könyv tésztája (nem süteménye!) nem omlós, nem rágós, éppen jóra van főzve: hol (ritkán) a humor nevettet meg, hol (legtöbbször) a groteszk torzítja keserű vigyorrá nevetésünket.

Laska Lajos furcsa alak: sajátosan reagál a világ dolgaira, de hát a világ dolgai sem kevésbé furcsák, sőt Laska számára, aki nem ebből a világból való, de ebben kell élnie, egyenesen abszurdok. A különböző élethelyzetekben, amelyekbe naponta belesodródik, nehezen boldogul, valahogy mégis ki kell jönnie belőlük, legtöbbször úgy, hogy vállalja: ferde szemmel tekintenek rá, akinek léte éppen azt mutatja meg, hogy az a világ jellemezhető értékficammal, amelyik őt tekinti különc alaknak. Laska legyinthetne erre, hogy: „c`est la vie”, de azért nem annyira művelt, hogy tudna franciául vagy más kultúrnyelveken (hozzátéve: „az idegen szavakkal Laska mindig hadilábon állt”), bölcsessége vagy van, vagy nincs (nézőpontfüggő), életfilozófiája nem lehengerlő, de elfogadható, túlélésre berendezett. Káromkodhatna, lázadozhatna, hogy: „Ez a világ!”, „Készakarva!”, „Már megint!”, „Anyátok!” (a további felmenőkről nem is beszélve), de Laska nem lázad, enyhén szólva nem forradalmár alkat, nincsenek megváltói ambíciói és képességei. Nem sokat beszél, inkább hallgat, mert a világ, amelyben él, olyan, hogy mindenkinek lehet véleménye, de minek elmondani, ha úgy sem számít.

Laska vagy eszelős, mert mindent „eltűr”, holott jóformán „nem remél”, vagy bölcs (a „Si tacuisses…” értelmében), mert éppen hallgatása az egyetlen elfogadható magatartás, élhető életforma, ahogyan reagálni lehet a világ jelenségeire. Mindenesetre az elbeszélő nem vagy nagyon ritkán engedi szóhoz jutni. Meglehet, ez éppen azt mutatja: Laska léte csak ürügy, hogy kritikai hangvétellel, helyenként szarkasztikusan szólhasson az elbeszélő a világról. Ilyen értelemben Laska eszközhős, akinek allegorikusan is olvasható mozaiktörténetei annak kerete, hogy megformálásuk módja révén az elbeszélő – összekacsintva az olvasóval – kimondja véleményét a társadalomról, az emberekről. Nem negatív értelemben vett, azaz értelemszűkítő allegorizálásról van szó: Laska Lajos világa – annak a Laska-féle megértésével és élhetőségével együtt – rádöbbent arra, hogy (sajnos) nem csak egy adott korhoz kötött, hanem egyetemes, szűnni nem akaró, hülyeségei, képtelenségei pedig határtalanok, amelyek miatt állandóan kritikai álláspontra késztetik, vagy legalábbis kényes helyzetbe hozzák a főszereplőt. Hogy ez a főszereplő Laska-e vagy az elbeszélő? Nehéz lenne válaszolni. Gyanítom, hogy egyikük sem. Gyanítom, hogy Laska Lajos mi vagyunk.

Világa a mi tésztaként tekergőző nyavalyás, kisszerű hétköznapjaink, jellegzetes helyszínekkel: otthon a tévé előtt, az „áthallásos” tömbházban, a folyó- vagy a tengerparton, a templomban, a házban, amelyet ő épít, a kocsmában, ahol „biztonságban érezte magát feleségétől.” Mert Laskának van felesége is. Megjelenik, mint Muszka Sándor verseiben „az asszony”, s attól kezdve nincs nyugta „az embernek.” Pedig egy időben „Laska nem bírt a tenyerébe venni egyetlen nőt sem, ha bókolni próbált, összebogozódott a nyelve”. Nem James Bond, sokkal inkább nyeszlett antihős, akit aztán „egyszer mégiscsak kiszemelt egy nő.” Laska sodródik az eseményekkel: sorsát azáltal értelmezi és értelmezhető, ahogyan éli. Ahogyan ő viszonyul helyzetéhez, annak alapján nem lehet eldönteni, mennyire tudatos. Annál is inkább, mert nincs saját sorsa. Vagy gájner, aki mások hátán élősködik, azok meg bekapják a „laskát”, cselekedetei meg az önformálás szempontjából funkció nélküliek maradnak (Nagy horgász), vagy egyszerűen a mások életét éli: „Laska kívülről fújta életük minden mozzanatát, percnyi pontossággal tudta, mikor mi következik.” (A legmegbízhatóbb óra) Máskor meg – (ön)ironikusan – csak azért tesz meg ezt vagy azt, hogy látszólag belesimuljon a „korszellem” elvárásaiba, hogy aztán egy-egy gesztussal ezt a látszat-azonosulást kibillentse eredeti rendeltetéséből, és önmaga karikatúrájába, paródiájába fordítsa át: „Élvezettel bámulta a fekete dobozt”, a képernyő nélküli televíziót (Tévét néz); barátai, rokonai unszolására egy rozogább autót vásárol, mert úgy gondolja, hogy „amilyen a mai korszellem, jó lesz az neki.” (Ajándék a korszellemnek)

Laska élete az előforduló események gyakoriságát és minőségét illetően sem fényes. Állandóan kalandra vágyik („Sietve elhagyta a lakást, hogy valami kaland után szaglásszon.”), de folyton elkerülik a rendkívüli események, és bárhogy próbálja felhívni magára a figyelmet, nem válik a helyzet, élethelyzetei urává: soha nem válik XIV. Lajossá. Hiába énekel „magas fejhangon” a járdaszigeten, senki se veszi észre, senki nem nevet, marad „laska.” Laskalanden, ahol nem teremnek kalandok, titkok sincsenek, amelyekről úgy gondolja, jobb lenne védetté nyilvánítani, de aztán rájön: ebben a prostituált világban esetleg a „titok-nyilvánosház” abszurditásának van létjogosultsága. No meg Laska esendőségének, azaz perverzitásának, mert ha rendkívüli kalandok nem is kényeztetik, egy kis hétköznapi szex a községi focibajnokság egyik meccsének közelében igen. Lajost (és párját) pedig ha nem a valóság, hát segíti néha a fantáziája: „Jólesett a szex, a vártnál is jobban, mert (…) közben arra gondoltak, a drukkerek őket biztatják.” (Hogyan lett focirajongó) De ahogy a szexuális élet terén való átváltozásai („a férfiak mindig csak arra gondolnak, a nők viszont mindig valami másra”), úgy naivnak tetsző spirituális átöltözései is csalódással végződnek. Ha a Hóemberben ideig-óráig teljesülni is látszik „örökös vágya (…) az őselemekkel (újra) egyesülni”, hamar rájön: „a hó, kinek eddig ő embere volt, galádul elhagyja, új életet kezdve.” Laska állóvízszerű életéből menekülne, s képzelődik, mint egy infantilis gyerek, mint egy szánalomra méltó felnőtt: nem tűzoltó lenne, nem is katona, csak legalább cipőkrém vagy tank (Inkarnációk), esetleg A tökéletes ajándékbeli zselécukor hasonmás, de ezek a lehetőségek sem alternatívák – nem boldogítják.

Nagy elhatározásaival és azok kisszerű vagy elhibázott kivitelezésével, netán annak elmaradásával telik Laska élete. Nem tud kiteljesedni. Világa veszélyeit mutatja – egyébként kabaréba illő jelenet –, hogy ismeretlen nőt „csípne fel” e-mailen, akiről utóbb kiderül, a felesége (Egy kis flört); kilép a szervezetből, amelybe be sem lépett (Kilép a szervezetből), nemzetféltése pedig  – amely sokkal inkább az őt körülvevő világ pózoló, üres szólamokat puffogtató hajrámagyarkodásának a karikatúrája, mint saját hibája – azt jelzi, hogy sem az egyéni, sem a közösségi identitás nem élhető meg autentikusan, hisz deviáns. A Nemzetféltő étvágy szarkazmusa emlékezetes: „Több ízben töprengett azon, hogy lehet, hogy e nép fiai nem ismerik föl a végveszélyt, s nem szedik össze magukat, egyre-másra gyerekeket csinálva. (…) Aztán egy napon meglepő információhoz jutott, s miután értelmezte, megnyugodott: évről évre nő a felnőtt lakosság átlag kilószáma (…). Amennyivel kevesebben leszünk, annyival nagyobb a súlyunk, tehát végeredményben nincs veszteség! Lehet, hogy tizenötmillió magyar helyett húsz év múlva csak tízmillió lesz, de tömegében nem fog csökkenni. És ez a fontos: a tömeg, a masszív jelenlét, bólogatott Laska, és erőt véve magán, megevett még tíz palacsintát.”

S ha van is szándék az értékhelyreállításra, az Átrendezi életét szerint nincs lehetőség annak megvalósítására. Laska Lajos világa pesszimista, amelyben az álmok nem válnak valóra, az élet nem válik Életté. S bár a világ, az ál- vagy felszínes érzelmek között szocializált feleség, gyerek, após, unokatestvér, sógorasszony, munkatársak nem érdemlik meg Laskát, ő – az élethez való ragaszkodás örök törvénye okán – még élne. Még annak ellenére is élne, hogy rájön: „Soha ennyi figyelmet, ennyi törődést nem kapott”, mint betegségében. Csak ezt is elbajmolja: elfelejti – mint oly sok mindent – ezt a szándékát tudatni a halállal (A boldogság).

Laskaland éghajlata, földnyúlványai, eseménytelensége és megválthatatlansága azonban – mily sajnálatos! – tovább él: a városom, az országom, s amikor még volt, a hazám, lehet, a senki földje, Európa. Világ, amely az értékest láttatja értéktelennek és fordítva; amely nem ad, hanem elvesz, és hitnek mondja a fanatizmust, racionálisnak az elvakultságot. Ott kígyózik utcákon, politikai szólamokban, kultúracsőszök intézkedéseiben, a gazdasági élet struktúráiban, s ami még szörnyűbb, beszivárog a legintimebb emberi kapcsolatokba.

Laska Lajos azonban különböző újra- és átöltözései révén marad és megmarad. Szembejön, kacsint, azt mondja: ha a világ nem is ért, mert a naivitás álarca megtévesztő, mert gondolkodni népszerűtlen és nevetséges, az embernek egyedül ezt és csak így érdemes.

 



[1] Csíkszereda, 2012, Pro-Print Könyvkiadó.




.: tartalomjegyzék