Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Október
Fekete J. József

Perifériáról betekintő

ELNYOMÓK ÉS FÖLSZABADÍTÓK

(Balázs Attila: Pokol mélyén rózsakert – avagy az ezredes úr golyóstolla)

 

Történt, hogy 2009. április 16-án a Santa Cruz-i Las Américas szállóban kommandósok (rendőrök-katonák?) tűzharcba keveredtek a vendégek kisebb csoportjával és ártalmatlanná tették a (veszélyes?) bandát: Rózsa Flores Eduárd, Magyarosi Árpád és Martyn Dwyer életét veszítette a rajtaütésben (?), Mario Tadić megúszta, akárcsak Tóásó Előd, akit Bolívia perbe fogott az államelnök ellen tervezett merénylet gyanújával, de mindmáig se érdemi tárgyalás nem zajlott, se ítélet nem született ügyében.

Egyik napról a másikra feledésbe merülő újsághír csupán, annyival több, hogy az áldozatok és őrizetbe vettek felett illetékes európai kormányok komoly figyelmet szenteltek az ügynek. Nem különben Balázs Attila, aki sajátos műfaj keretében bont ki történetet az újsághírből.

Ha ennyi lenne az egész. De nem ennyi: a Pokol mélyén rózsakert című művében visszanyúl egészen a Cunniculus című regényének posztdokumentarista fikciójához, a Kinek Észak, kinek Dél Balkán-regénye dokumentáris bázisra építkezéséhez, és ebben a művében a posztdokumentarizmus és a dokumentum-fikció közelebbről szabályozatlan műfajának saját változatát igyekszik poétikai elvként megfogalmazni. A dokumentált tényeket fontos sarokköveknek tekinti a narráció során, ezek kiemelt, megkerülhetetlen helyet töltenek be a szövegben. Csakhogy Bolívia messze esik Budapesttől, a szerző nem rohanhat Dél-Amerikába, amint egy adat vagy tény pontosítására támad igénye: a tényekről szóló értesülései másodkézből, internetről, on-line sajtóból származnak, de van közvetlenül és közvetetten megszólaló szereplője is a műnek, így a szerző bátran sétál a valós és képzelt, a dokumentum és a fikció mezsgyéjén.

Arra viszont kimondottan ügyel, hogy művét ne tényregényként olvassák, ehhez remek elidegenítő eljárásokat dolgozott ki, barokkosan terjengős, szellemes közbevetéseket, önreflexív mini tirádákat, amelyek folyamatosan emlékeztetnek a szerzői koncepcióra, miszerint amit ő regényként írt le, lehet valóság is, fikció is, vagy a kettő ötvözete, ráadásul ez utóbbi föltételezés is két irányba szakadhat: az sem biztos, hogy a szerző színezte ki a tárgyilagos elemeket szórakoztató-elgondolkoztató prózájának írása közben, vagy eleve ilyen színesre ápolva kapta forrásaiból. Nem csoda, hiszen Dél-Amerika a mágikus realizmus hazája, és Balázs Attila szövegébe belopakodik ez az irodalom, olykor hangulatként, olykor Borges és Mario Vargas Llosa megszólaltatásával. Ami megint csak magától adódik, hiszen a történetet elindító Eduardo Rózsa Flores maga is kacérkodik a költészettel – eléggé dilettáns módon. A bolíviai születésű férfi színes egyéniségét tükrözi, hogy volt KISZ-titkár, alapító tagja volt a Magyar Zsidó Kulturális Egyesületnek, közben Isa Omar néven alelnöke a Magyar Iszlám Közösségnek.

Balázs Attila könyvének szövege sok irányba kanyarog, dokumentumokat lebegtet meg, fantáziát tényként, tényeket fantáziaként mutat föl, hogy végül egyetlen mederbe terelődvén ábrázolja Che Guevara, Rózsa Flores és Bolívia hármasságának sorsszerű egymásra vetülését, szó szerint: „..ha nincs Che Guevara, nincs Eduardo Rózsa Flores.”

A könyv ugyan magyarázatot keres Flores tetteire és végzetére, ennek érdekében a történet fősodrától messze kalandozó, majd az elbeszélés értelmezése során hasznosítható hordalékkal visszatérő kitérőket tesz az elnyomók és fölszabadítók népes arcképcsarnokában. Ez a mű voltaképpeni üzenete is. Néhány ember számunkra ismeretlen indíttatásból otthagyta fogát és ki tudja még micsodáját egy országban Dél-Amerika legszegényebb vidékén, ahol halálbüntetés nem létezik, de a forradalmárok valahogy soha nem élik túl akcióikat. Rózsa, Magyarosi, Tóásó mindössze ürügy Balázs Attila számára, hogy részletesen beszéljen Dél-Amerika és a demokrácia dicstelen múltjának történetéről. Megalapozottan és szemléletesen.

Maga a műfaj, amire éppen nem találunk nevet, magában érdekes. Posztdokumentáris-fikciós-dokumentáris próza. Egyszerre markol a múltból, el egészen a prekolumbián kortól a regényírás idejéig, ami persze problémákat vet föl a mű jelenidejűségét illetően, hiszen a megírás során a mű élő és dokumentálásra érdemesült szereplővel a regénytérből beláthatatlan események történtek, Hugo Chávez venezuelai elnök például a szövegben még reményteljesen néz a küszöbön álló választások elé, mire a könyv az olvasók elé került, csupán bebalzsamozott tetem. Az idő átrobogott a történéseken, részben ettől lesz Balázs Attila műve posztdokumentarista alkotássá. (Budapest, 2013, Palatinus)

 

HIDEG HARMÓNIA

(Beszédes István: Magritte-sziget

 

Beszédes István versélménye és verstárgya meglepő, eredeti képekben nyer megfogalmazást. Ezek a képek azonban távolról sem a legfontosabbak költészetében, korábbi köteteiben túl sok is ehhez a köréjük halmozott verbális ködösítés. A kimunkált nyelvi építmény szinte hermetikusan zárta e képeket a szövegtestbe. Ugyanakkor a költő a legközvetlenebb és leghétköznapibb tapasztalásait fogalmazza versbe, egy kis bátorsággal és félreértelmezéssel azt is mondhatnám, szinte impresszionista megközelítését kívánja adni a látott világnak, bár erről aligha lehet ilyen egyértelműen fogalmazni. Most úgy érzem, föloldotta a korábbi hermeneutikai zárat.

A 2013-as Ünnepi Könyvhétre megjelent Magritte-sziget című kötetében folytatja a korábbról ismert formai kísérleteit, és annak ellenére, hogy a könyv tíz ciklusa formailag és tematikailag eltérő, a megjelenített költői világ tökéletesen egybehangzó és harmonikus.

Beszédes István verselése, művészete nem a romantikusan pszichologizáló poézisre jellemző, nem a konvencionálisan harmonikusnak tekintett képteremtő aktusnak a továbbéltetése. Szövegtömbjei és pársoros futamai ugyan az író meglévő és folyamatosan új, az olvasó számára magukban, jelentéstanilag értelmezhetetlen szócikkekkel bővülő szótárában történő válogatás kemény fegyelmét tükrözik, mégsem első sorban a költői és a költött képek létrehozását szolgálják. Sokkal inkább a szöveg megformálásának tökéletességét célozzák, mint hogy nagyot, jelentőst, bódítóan szépet mondassanak a költővel. Nem káprázatos képekben kívánja magát kifejezni, hanem a szöveg megformálásával. Végeredményben nem a versvilág az egyedi Beszédes István költészetében, hanem a formavilág, a kitalált, meglelt versforma, a kitalált lexika, a kitalált szintaxis, a szabállyá váló szabálytalanság.

Amikor Beszédes lényegében a költészet konvencionális hangzásának, hagyományos nyelvének tekintett formában szólal meg, teljességében ragyog fel tehetsége, amiről bizonyosnak vélhető, hogy túlnőtt az adott beszédhelyzeteken. Számára a vers a beszéd, a mindennapi megszólalás; a burjánzó rokokó finom aprólékosságával, és az alapokig visszafejtett nyelvhasználat révén teremtett nyelv pedig a költemény, az építmény, amiről álmodik, amit egymáshoz csiszolt (szó)kavicsokból emel újra és újra. Ezekben, a lírai élményt hagyományosabb módon megragadó versekben természetesen könnyebben találja meg az olvasó a párbeszéd lehetőségét. Mármint a korábbi műveiben.

Mostani kötetének alcíme, a Posztdramatikus versek, olyan költeményeket ígérnek, amelyek valami módon mát túl vannak az általános érvényűség vállalásán, de a személyes tartalom kötöttségén is. Beszédes egyik meglepően éles képe nyomán: olyan ebben a versvilágban minden, mint a „mesterien világított színházi sötét”, a tömény, hideg harmónia. A színháznál maradva elmondható, hogy erre az új kötetre a versekben és ciklusokban egyaránt érvényesülő szigorú dramaturgia és a sorokba ágyazott rímek szinte ripacskodó retorikája egyaránt jellemző, akárcsak az emelkedett és az alantas felé billenő beszédmód, s mindez összességében a megfagyott, majd életre kelt, a folyton élő, de minduntalan átalakuló színház – Beszédes remek és elismert drámaszerző – képzetét hivatott megteremteni, amelyben visszatükröződik az átalakuló, szerepjátszó emberi lét, amit, ha nem lenne ironikus, szinte deklaratív strófában is fogalmazva véli: „folyton váltom a féreg-, a báb-, / a lepkealakot. Már megsokalltam / hol mászva, hol szállva, / hol koporsóba állva / prejudikálni a békét. / Meghalni kellene egy életre. / De végképp.” (Amíg a földre érek) Erre az új kötetre egyébként jellemző a hatásos képek mögül kivillantott ítélet a létről, például az Ellenére van a pasztörizálás, vagy találomra egy másik ciklusban a Leszakadt almán éltem című versekben. A létről mondott ítélet nyomán gyakran bukkannak föl a hiány, semmi, szegénység, halott űr, kiürültség, szakadék, hontalanság szavak, mint a világtapasztalat összegzésének tételei, a világ negatív támpontjai.

Nem hiányzik viszont a derű sem a kötetből, a kedélyesség, a szellemesség és az irónia egymásba ölelkezve járja át a verseket. Kezdve a szójátékoktól, amelyekben Hamletből „ham(v) lett”, a férfinál-ból „fél finál”, és ahol „amorf omnia vincit”, el egészen az olyan konstrukciókig, amelyekben a cím és a versszöveg egybeolvasása a kettő közti feszültséget abszurd derűbe oldja:

 

ÉRTELMET NYER VELE

                                            a parazita lét:

elsőnek hagyni el a süllyedő hülyét.

 

Nem hiányzik a versekből a fentebb már említett önéletrajzi tartalom, a megéltség, a személyes érintettség sem. Amit és ahogyan önmagáról, az elveszített édesap(j)áról,  a színházi gyakorlat során szerzett tapasztalatról, az egyénben lakozó alakmások titokzatosan színpompás alteritásáról közvetít hosszabb-rövidebb, változatos formavilágú költeményeiben, meghatározó élmény olvasói számára. (Zenta, 2013, zEtna–Basiliscus)

 

 

 

A KÖLTÉSZET STIGMÁI

(Takács Zsuzsa: Tiltott nyelv)

 

Olykor váratlanul eszembe jut egy magyarországi irodalomtörténész – akivel mellesleg időközben összebarátkoztunk – valamikor a múlt század nyolcvanas éveiben leírt gondolata, miszerint az adott évben a Vajdaságban megjelent verskötetek értéke merő papírpazarlás. Ezzel a mereven általánosító meglátásával természetesen nem értettem egyet, viszont a megfogalmazását ma is nem egy esetben hitelesnek érzem, nem a Vajdaságban megjelent verskötetek esetében is. Olykor viszont belebotlom olyan verseskönyvekbe, amelyekről semmi ilyen sommás vélemény nem ötlik eszembe, kritikai megközelítések, tanulmányokban taglalt rálátások helyett csupán költészeti párhuzamok vetődnek föl bennem, olyan fajsúlyos (élet)művek, mint a szívemhez és ízlésemhez közel álló Pilinszky Jánosé, Petri Györgyé, Juhász Ferencé, Nagy Lászlóé, Nemes Nagy Ágnesé, Kálnoky Lászlóé, Tóth Erzsébeté, hogy korábbiakat és közelebbieket ne említsek, mert hosszú, de mégis foghíjas lenne a sor.

Ezzel az utóbbi érzéssel szembesültem Takács Zsuzsa legutóbbi kötetének olvasása során is.

Olyan ez a Tiltott nyelv című könyv, hogy olvasod és csak pislogsz. Mázsányi súlyt gördít rád, és mégis lélegzel a teher alatt. Szembesít a halállal, de nem pusztán a személyes létezés biológiai megszűnésével, hanem az erőszakos halállal, az illúziók elvesztésének következtében beálló szellemi halállal, az ideálok vállalása által elszenvedett pusztulással, csúf, fekete, gyászos és fölforgató érzésekkel, mégsem szomorít el. Az elfogadás bölcsessége járja át a verseket, a lét végességének megjelenített horrorját oldja a tárgyilagosság, az érzelmi ráközelítés és az irónia.

Lét és nemlét, élet és halál. Önmagunk egzisztenciája a két határpont között. Van-e egyéb témája e szorongató kérdések mellett a magára valamit is adó irodalomnak? Takács Zsuzsa az emberi létezés kimondva semmisnek tűnő, mégis beláthatatlan ívének végpontjain nyugvó pozíciók között talál olyan biztonságos pontokat, ahol hosszasan megpihenhet, hogy miként kötetnyitó versének beszélője, órákig elrágódjon egy kinyitott könyv egyetlen szaván. Maga a költő is szűkszavú – ez egyébként a költészet természetéből ered –, az említett nyitó vers (M. Emlékére) hét strófája egy száz évet maga mögött tudó életút regényét revelálja az olvasóban, teljes történelmi és családi háttérrel. Bravúros teljesítmény, sajnos, hogy a megjelenítés és megidézés poétikai módszereire itt nincs alkalom kitérni.

Szinte nem is szólnak másról a kötet négy ciklusába foglalt versek, mint halottakról és haldoklókról, közvetlen ismerősökről, művészekről, kisemberekről, irodalmi elődökről, rokonokról. Viszont a versek azt tanúsítják, hogy halottnak lenni állapot, amire az élő nem kötelezően megsemmisülésként tekinthet. Takács Zsuzsa többször és nem kevés iróniával szögezi le valamilyen formában, hogy „nem is rossz halottnak lenni”, hogy a halottak szerencsésebbek, mert már elengedte őket a világ és ők is elengedték maguktól a világot, miközben az élőt még perzseli a posztmodern dilemma zsarátnoka, hogy az egyén mennyire tarthatja magáénak a világot ahhoz, hogy elengedhesse magától, ami végső soron nem sajátja. Ez a gondolatmenet vezet odáig, hogy a haldoklót látogató rokonok „hideg gyíkokként” jelennek meg a versben, a versek pedig „tojásban érlelődnek melegre / vágyó, felemás magzatok maguk is”. (Mellesleg Szilágyi Lenkének a könyv borítóján közölt fotója közvetlenül utal erre a tojás-létre.)

Takács Zsuzsa verseiben a halottak járnak-kelnek, botladoznak, vagy éppen szárnyalnak, de a halál nem üdvözülés, nem is valami morbid halálkultusz, hanem tudomásul vett tényállás, leplezhető fájdalom, bánat, sajnálat, az érzelmek azonban előbb-utóbb kivérzik a leplet, majd folyton nedveznek, mint a költészet stigmái.

A tiltott nyelv fogalma nem új keletű Takács Zsuzsa költészetében, miként Kalkuttai Teréz Anya kételyeinek és eltökéltségének versciklusban körbejárása sem, ami a Tiltott nyelv kötetben ugyanúgy az India címet kapta, ahogyan a 2010-es A test imádása – India címűben. A tiltott nyelv terepe voltaképpen a normakövető és a regulaszegő magatartás párharcának helyszíne, a folytonos kételkedés belső diskurzusa, miként az a költőnő a kötet anyagát felvezető versben megfogalmazta: „Tiltott nyelv, amelyen gondolkodunk, / de ha már gondolkodunk is, / nem szabad megszólalnunk rajta. / Megszólalni és kimondani, milyen / következtetésre jutottunk. Mert lehet, / hogy következtetésünk hibátlan, / kétségbeesésünk mégis ostoba. / És akkor élhettünk volna úgy, / mint a fényérzékeny növények: / fölfelé törekedve. Élhettünk / volna úgy, mintha éltünk volna.” (Budapest, 2013, Magvető)

 

SZÉTCSÚSZÓ (SZÖVEG)VILÁG

(Szabó Palócz Attila: A legvidámabb tárhely)

 

Annak, aki az utóbbi 30–40–50 esztendőben a volt Jugoszláviában szocializálódott, egyéb alapélménye aligha lehetett, mint a szétcsúszás, a fölbomlás, a széthullás, a dezintegrálódás. Az már a személyes érzékenység függvénye, hogy mindebből ki mit érzékelt a történések idején: a Tito marsall nevével fémjelzett anyagi jólét, polgári szabadság és testvériség-egység illúzióját, vagy a tönkretett vállalkozások nyomorát, a másként gondolkodók süllyesztőbe zárását és a lefojtott, de dühöngő nacionalizmust; az antibürokratikus forradalomnak nevezett politikai pluralizálódásban a miloševići diktatúra kezdetét, vagy a demokratizálás reményét. Később egyértelműbbé váltak a dolgok: a háborúk, a harctérről bádogkoporsóban hazahozott apák és gyerekek, a lakosság anyagi ellehetetlenítése és a háborús/gazdasági nyerészkedők uralma, az elszigeteltség, majd a bombázások, végül a magánosítás során nincstelenné tett százezrek nyomora gyökerestől tépett ki minden illúziót, a fölbomlás, szétcsúszás, széthullás, dezintegráció közvetlen valóságként határolta be a Szerbiára zsugorodott Jugoszlávia lakosainak, köztük a vajdasági magyarok létterét.

Meg lehet-e kapaszkodni egy ilyen, darabjaira hulló világban? Hogyan elviselni a jelen megpróbáltatásai mellett mindazt, ami a múltról és a múltból kiderül? Szabó Palócz Attila a gyűjtés és lejegyzés mániájában találta meg a világgal szembeni viszonyának feloldását. Ne menjen veszendőbe semmi. Egykori újságcikkektől kezdve a hangkazettára vett, majd letörölt zeneszámok listáján keresztül, versírótáborokban született versikékig, drámatervekig mindent lejegyez, félretesz, feljegyzései jelentik számára a kapaszkodót. A legvidámabb tárhely cím, ami a regényben voltaképpen a kanapé megnevezésére szolgál, egyszerre asszociál a legvidámabb barakkra, és a digitalizálás nyomán létrejött, szinte határtalan elraktározási lehetőségre, ahonnét bármi bármikor előhívható. Csak hát egyáltalán nem biztos, hogy veszélytelen a régen elspájzolt dolgok után kutakodni, ki tudja, mi akad a kereső kezébe.

Szabó Palócz Attila voltaképpen egy dokumentumfilmet tervezett az Új Symposion folyóirat Sziveri János, Csorba Béla, Losoncz Alpár vezette szerkesztőségének 1983-as meghurcolásáról, aminek a forgatása végül elmaradt, ám a vágások, áttűnések a regényszöveg funkcionális elemeiként fennmaradtak, akárcsak az egyetlen elkészült nagyinterjú, ami vágatlanul és szerkesztetlenül leírva tartja a regényszerkezetet. Mindehhez, dokumentumok és járulékos elemek kapcsolódnak, az Elbeszélő Én látszólagos téblábolásai nyomán kibontakozik egy, a jelenből az 1960-as évek elejéig visszanyúló társadalmi kép, amelynek kulturális vetületében megjelennek a vajdasági magyarság csúcsintézményei, a Magyar Tanszék, a Forum Kiadóház, az Újvidéki Rádió. Az Elbeszélő Én ugyanakkor a vele történő eseményeket is az elbeszélés hálójába vonja, a személyesen megélt tragédia adja meg a történet tényleges súlypontját. Az egymáshoz illesztett szövegrészek minduntalan szétcsúszással fenyegetnek, a társadalmi dezintegrálódás viszonyai a szövegrészek egymástól elrugaszkodó magatartásában képződnek meg, el egészen a teljes elveszettségig, amikor a narráció összeomlik és egyszerre több entitás szólal meg általa, egyetlen szövegen belül különböző nyelveken és egymástól független szólamokon. Az összeroppanás és identitásvesztés eme csúcspontja paradigmatikus képet ad a vajdasági magyarságnak az utóbbi fél században visszakeresett viselt dolgairól és létállapotának meghatározóiról. (Budapest, 2013, Magyar Napló)

 

VÉGTELEN FILMTEKERCSEN

(Szabó Palócz Attila: Békegyakorlatok)

 

Úgy emlékszem, hogy Szabó Palócz Attila egyik korábbi könyve kapcsán már föltettem a költői kérdést, hogy mikor alszik ez a szerző. A megjelentetett produkciója arra mutat, hogy semmikor, s ha ehhez hozzáadjuk, hogy az írók és újságírók nem csupán azt írják le, ami megjelenik tőlük nyomtatásban és elektronikus felületeken, még elképesztőbb az a szövegmennyiség, ami Palóczból árad. Békegyakorlatok című prózakötetéből viszont kitűnik, hogy mégis alszik olykor, de ilyen alkalmakkal meg elszabadul a képzelete, amiről úgyszintén beszámol olvasójának, mint élete legtriviálisabb eseményeiről.

Valahol itt, a fantázia és a dokumentarista realitás mezsgyéjén imbolyog a Békegyakorlatok prózája, hol az egyik, hol a másik irányba tesz hosszabb kitérőket. A kötet hátsó borítóján írja a szerző, hogy olyan a könyve, mintha valaki digitális kamerával készítene mozgó és állóképeket, teljesen céltalanul, véletlenszerűen, olykor engedve egy-egy ötletnek, néha ottfelejtené a bekapcsolt gépet, majd meg valaki minden előzetes forgatókönyv nélkül egymáshoz illesztené az elkészült fölvételeket. Csakhogy ennek az akcidentalitások sorozatából spontánul létrejött filmnek a szerző egyszerre szereplője és rendezője, a könyv egyszerre szól „róla” és „belőle”.

Szabó Palócz Attila örökös és kifogyhatatlan témája saját lírájának és prózájának, és ezt másoknál nyomatékosabban is hangsúlyozza műveiben. Az öntematizáláshoz adjunk hozzá egy nagy adag dokumentálási kényszert is, ami áttételesen is az öndokumentálást szolgálja, és máris benne vagyunk a sajátos prózavilágban, ahol semmis események torlódnak, miközben mindegyik előhív valamit a szerző emlékezetéből vagy meglódítja fantáziáját, teljesen érdektelen feljegyzések keverednek dalszövegekkel, újságcikkekből vett idézetekkel, nagy ívű életrajzi futamok és magánlevelek állnak össze benne valamiféle naplószerű képződménnyé, olyan az egész, mintha valaki lapjaira tépett volna egy fantasy-regényt, egy memoárt és egy szakácskönyvet, majd ezeket a lapokat találomra ismét egybekötötte volna. Végül sorstörténetté áll össze az egész.

Egy olyan ember sorsának történetévé, aki megtalálta családi boldogságát, a neki megfelelő baráti kört, a munkát, amit kedvvel végez, békésen élhetné életét, ám minduntalan valami közbeszól, költözések, pénztelenség, tragédiák, a traumatikusan megélt sorkatonai szolgálat Koszovón, a NATO-bombázások, az áttelepülés, az identitás-keresés az új környezetben. Az otthonosság fellelésének igyekezete idegenben, hiszen „az itthon és az otthon csalóka fogalom, néha nehéz különbséget tenni a kettő között. Nehéz olykor eldönteni, hogy honnan megy hova haza az ember”. A hátrahagyott és magával vitt emlékek közti önazonosság-fürkészési feszültség ösztönzi élete legutóbbi évtizede történetének megírására: „Meg kellene írni az elmúlt tíz esztendő történetét valahogy. Én igazából egy tankönyvszerű feldolgozásra gondoltam. De a tankönyv száraz adatközlés, nincs benne az az élet, az élő emberi hús, ami valódi, megélt élményekké teszi a történeteket.”

Megtörténik viszont, hogy a szerző megtorpan a túlzott önéletrajziság fenyegetése előtt, és elgondolkodik a mentálhigiénés távolságtartás, a szerző és a hős egymástól elidegenítésének lehetősége fölött: „Lehetett volna, mondjuk ebben a történetben egy másik Csávó, hogy ne én legyek mindig az a Szivar, akiről szó van, másfelől viszont, ha így lett volna, a megérzés értelmezésének képessége is egyszeriben feleslegessé válik, hiszen ha a… […] Teszem azt, átruházom szerepköröm Csávó barátomra, s akkor vele esnek meg ugyanazok a dolgok, amelyeket nekem a saját megérzésem vetített előre, hogy majd velem történnek meg hamarosan. Akkor tehát majd ő kerül bajba, őt fenyegeti veszély, ő járatja le saját magát, övé lesz a megszégyenülés, neki kell nem csak az eseményeket, hanem a következményeket is viselnie, s ha akkorra még mindig nem roppanna össze mindezek terhe alatt görnyedezve, hát neki kell majd az elkövetkezőkben maga után vonszolnia a koloncot.”

Szabó Palócz Attilának meg kellett találnia saját története elmondásának poétikáját, amit az említett, véletlen filmjelenetek egymásba vágásához hasonló eljárásban fedezett föl. Naplóírót megszégyenítő ráérősséggel jegyzi a vele történő eseményeket, úgy veti magát a garázsban fölhalmozott régi folyóiratok halmai közé, mintha a babiloni könyvtárt fedezné föl, levélírás közben a szövegbe iktatja, mikor kávézott, mikor harapott egy falat csokoládét, meg „valami felesleges dolgot a borítékba csomagolok, valami felesleges dolgokat a borítékba gyömöszölök, valami felesleges dolgokat is borítékba szelotejpezek”. A vajdasági magyar nyelvhasználat elemei mellett szövegeiben, különösen a katonai szolgálat köré szerveződőkben megőrizte a másodlagos nyelvi kódváltás emlékeit, gyakran használja a vezénylési (szerb) nyelv szavait, de a félelem lenyomatát is, amikor beszámol róla, hogy amikor Koszovón egyenruhában beült egy albán teaházba, minden alkalommal kirakott az asztalra egy újságot vagy könyvet, ami nagy betűkkel jelezte, hogy magyarul íródott, vagyis az olvasója is magyar.

A Békegyakorlatok szerzője olykor egymástól távoli dolgokból álmodik össze – ébren is – egy szürreális – vagy inkább filmszerű virtuális valóságot, máskor idegenek számára érdektelen személyes feljegyzéseket zúdít az olvasóra, minden vele történőt „beirodalmaz”, így szövege olykor érdekfeszítő, máskor megül, és unalmas, olykor kíváncsivá tesz, olykor plasztikusan megidézi a történelmi eseményeket, vagyis olyan, mint maga az élet.

És ennek a virtuális filmtekercsnek, amire Szabó Palócz Attila forgat, bizonyára közel sincs még vége, publikációból látjuk, folyamatosan dolgozik a múlt visszapörgetésén és a jelen eseményeinek megörökítésén. (Budapest, 2013, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó)

 

AZ OTTHONOS IDEGEN

(T. Kiss Tamás: A tükörtestvér)

 

T. Kiss Tamás A tükörtestvér című kötete az újvidéki Forum Könyvkiadó regénypályázatának 2011. évi díjnyertes munkája. A kiadó fönnállásától kezdve több alkalommal is hirdetett regénypályázatot, amelyek mindig serkentőleg hatottak a prózaírókra, és felfrissítették a regényírás eszköztárát. A 2011-es esztendőben is egy ilyen, üde hangütésű és egyéni narrációt követő kézirat nyerte el a bíráló bizottság tetszését. Itt mindjárt az elején leszögezem: az enyémet is.

Pedig voltaképpen semmilyen különösebb újdonsággal nem szolgál a regény. A farmernadrágos próza lazaságát, a kollégium mikroközösségének élményvilágát, a világban helyét kereső fiatalember életérzését gyúrta egybe benne a szerző a magyar és szerb határ által megkettőzve meghatározott magyar identitás tükörképeivel. Ez utóbbi elem, a nemzeti önazonosság árnyaltságának fölmutatása se újdonság a vajdasági magyar prózában, Viszont, mindez együtt nagyon jól működő regényvilágot eredményezett.

Élvezetes mondatai vannak T. Kiss Tamásnak. Őszintén szólva, olvasás közben ügyeltem, hátha kiszúrok valami nyegleséget, trehányságot, ügyetlen csavart, nyelvi nonszenszt, de a szerző erre nem adott alkalmat, sodró lendületű narrációjával becsalogatott elbeszélésének világába, átadta a kollégisták lazaságának illúzióját, az élet dolgaival szembesülésük frissességét, szinte nyargalni lehet a történetben, annak ellenére, hogy az elbeszélő elejt, majd újra felvesz narratív szálakat, szereplőit mellőzi, majd visszacsempészi a történésekbe, amelyek színhelyei Magyarkanizsa és Szeged között váltakoznak.

A két városban mintha két, önmagával azonos, de mégis különböző, a regény címében megjelenő tükörtestvérrel történnének dolgok. Persze a két város, a két léttér is eltérő benyomásokkal befolyásolja az első személyű elbeszélőt, aki szövegében utána ered a csönd városaként aposztrofált Kanizsa, vagyis szülővárosa csöndbirodalma megfogalmazhatóságának, illetve a szegedi egyetemi hallgatók létélménye közölhetőségének. A párhuzamok sokaságára derül fény a regényben egy kimondottan egyszerű séma nyomán. Szegedet és Kanizsát összeköti a Tisza, elválasztja az országhatár. A kapcsolat és elkülönülés hozta perspektívaváltások során különböző dolgok nyernek hangsúlyt, egyesek felnagyítódnak, mások háttérbe szorulnak, meghatározzák az elbeszélő érzelmeinek dinamikáját. A hősnek azon lehetősége, hogy két összetartozó, de mégis elkülönböződő világát mindkét oldalról, innenről és túlról egyaránt megtapasztalhatja, voltaképpen az érzelmek iskoláján vezeti keresztül, így a szövege nevelődési regényként is olvasható.

Atükörtestvér ugyanis jóval több, mint piás, drogos kollégista történetek füzére. Bocsánat, egyáltalán nem az. A rövid fejezetekre tagolt műben van ugyan italozás, könnyű drogok, bulizás, szerelem és testiség, minden, ami az urbánus környezetben előfordulhat a fiatalokkal, de T. Kiss Tamás olyan természetességgel tud ezekről mesélni, hogy soha nem vulgáris, de nem is szemérmeteskedő. Alanyilag érzékeny, gazdag érzelmi világú, és nagyon tud írni, keresetlen és szellemes. Meg egy kicsit keserű. Mert Kanizsa és Szeged nyelvében azonos, de mégis eltérő, nyelvi kódváltásra utasító világa közt ott a senki földje, ahol a fiatal hősnek otthonos idegenként egyedül kell eligazodnia.

A folyton úton levés sajátosan vajdasági magyar tapasztalatának megfogalmazása bontakozik ki a nemzeti és nyelvi önkép problémavilágának felfejtése mellett T. Kiss Tamás könyvében. Mintha virtuális történetet fogalmazna meg benne a szerző, ugyanis a „valóság” szó mindvégig áthúzott alakban jelenik meg a szövegben. Ha áthúzva is, de a valóság mégis hiteles ebben a regényben. (Újvidék, 2012, Forum Könyvkiadó)




.: tartalomjegyzék