Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
2019 - Július
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Október
Fekete Vince - Lövétei Lázár László - Molnár Vilmos

Olvasólámpa

SZOMBAT. A BÚVÁR HAZAMEGY

 

Harminchárom éves volt, amikor harmadik verseskönyve (verskönyve)1 megjelent. Egyébként ugyanabban az évben, amikor a Román Írószövetség prózadíját kapja Az eladott nagyapó című, tehát szintén 1977-ben kiadott, és a sorban szintén harmadik prózakötetéért. Hatvannégy éves volt, amikor – „hosszú, súlyos betegség után” – meghalt Budapesten. Tehát nagyjából túl volt már a számára rendeltetett életidő felén, amikor napvilágot látott ez az igen különleges verseskönyve.

Emlékszem arra a döbbenetre, amikor a Gyergyószárhegyi Írótáborba megérkezett a halálhíre. A barátai, fegyvertársai, korábbi kollégái arcára. És emlékszem az emberre, akivel volt alkalmam egyszer-kétszer találkozni is. Egyszer még itthon, Kézdivásárhelyen, amikor egy budapesti forgatócsoporttal, valami filmesekkel körbejárta Háromszéket. Kilencvenöt-kilencvenhat környékén lehetett, ugyanis a főtéren, nagy pironkodva, adtam neki az első tapsifüles kötetemből. Szégyenszemre, izgalmamban, tudatlanságomban Csíki Lászlónak dedikáltam. Hosszú első í-vel a családnevében. Megnézte, nem szólt semmit. Talán ha szeretetel-t írok, egy t-vel, akkor sem tette volna szóvá. Aztán később Budapesten kétszer is volt szerencsém találkozni vele, előbb egy nagyszabású Helikon-ünnepségen, amikor a közös produkció után odajött, és az egyik felolvasott vershez fűzött valamilyen kommentárt. Mint aki a szerkesztő fülével hallgatja az irodalmat, még amikor nem szerkeszt, akkor is. Utoljára aztán 2006 februárjában, két évvel a halála előtt láttam, a Székelyföld 100. számának a bemutatóján, az Írók Boltjában. Pedig akkor már az a hír járta róla, hogy nem nagyon mozdul ki otthonról; később – állítólag – még a saját könyvbemutatójára sem ment el. De akkor, oda eljött. Ki gondolta volna, hogy soha többet nem találkozunk. És azóta a nevével is egyre kevesebbet találkozunk, öt évvel a halála után alig hallani róla. Esetleg az egykori barátok, régi szerkesztőkollégák emlegetik fel időnként. Esetleg a mai szerkesztők fizetnek egy deci vodkát azon melegében a frissen felfedezett írónak, költőnek, és nem tudják, hogy ezt a szokást (is), mint talán még több hasonló társát, tőle, Csiki László szerkesztő úrtól vették, örökítették át.

És akkor most a kezembe került ez a piros-fehér-fekete kötet. „Rendes vers”, ahogy kollégám mondja, nincs is ebben a majdnem másfélszáz költeményt tartalmazó könyvben, illetve egyet-kettőt ha találunk, köztük van két kedvencem is (az „Ujjé, a ligetben nagyszerű…” és az Együtt című nagyverse). A könyv „kulcsát” – legalábbis szerintem, és számomra –  a 17. oldalon elhelyezett Mottó és tartalomjegyzék című, keresztet formázó képvers adja. Ebben „fájdalomtól megtört szí/vvel” tudatja az olvasóval, hogy „hosszas szenvedés u/tán tegnap délután meghalt/ a Vers”, akit a szerző „személ/yes halott/jának teki/nt” és egyúttal köszönetet mond mindazoknak, akik „virágot/ pacsirtát és ligetet helyez/tek el szeretett halottunk sírján”. Innentől előre, és hátra is, teljesen másképp értelmeződnek/értelmezhetőek a dolgok. A szokatlan kötetcím is valami ilyesmire utal, hogy nem „rendes versek”, hanem teljesen más típusú anyagok, „versek és verskísértő szövegek” várakoznak a könyvben az olvasóra. Inkább az utóbbiak. Azt írja a fülön a szerző, hogy „mintegy öt évem állapotait próbálják körülírni. Különféleségüknek részben ez a magyarázata, hiszen velem, bennem a vers is változott. Ez a könyv erről a párban alakulásról szól…” És nemcsak, tehetjük hozzá.

Miután kétszer-háromszor végigolvastam a könyvet, az jutott eszembe, hogy milyen kár, hogy 1977-ben, és itt, Erdélyben látott napvilágot. Ha ma jönne ki, és nem itt, talán teljesen másképp alakulna/alakulhatna a sorsa. A „közéleti költészet” mostanság dúló reneszánszával párhuzamosan ugyanis kialakulóban van egy olyan irányzat a kortárs magyar lírában, amely – úgymond – visszaköveteli az „érthetetlenség” jogát. És itt nem a megfogalmazás érthetetlenségéről beszélnek ennek ideológusai, képviselői, hanem inkább arról a költészeti technikáról, amelynek segítségével a költő nyelv nélkül létező, kvázi „érthetetlen” dolgokról képes értelmes, emberi nyelven beszélni. A versszövegnek, mondják, itt is világosnak és érthetőnek kell lennie, hogy képes legyen megidézni az érthetetlent. Ezek a versek ugyanis – hívják fel a figyelmünket – teljesen más vonatkozásait érintik az emberi létezésnek.

Nos, ez az új irányzat, vonulat ugrott be Csiki László 1977-es verseit olvasgatva. És miért ne gondolhatnám azt, hogy Csiki akkor egy olyan költészettel kísérletezett, s egy olyan lírai hangra talált, ami jó harminc évvel megelőzte a korát.

Azt írja az „Ujjé, a ligetben nagyszerű…” című versében: „Egy perc még, s itt az öröklét, / meglelem benne helyemet – ”. Remélem, kedves László, hogy ez már rég meg is történt. (Fekete Vince)

 

„BETELT ISTEN MOSOLYÁVAL…”

 

„Ó, negyvennégy éves halott,

te tűnődő gyerek-férfi!

Rozsda-szőrű kórócsontváz,

a szívemből mért nőttél ki?”

(Juhász Ferenc: Apám)

 

Szeptember elején még úgy terveztük Fekete Vince kollégámmal, hogy mi is kimegyünk a 85 éves Juhász Ferenc köszöntésére a Petőfi Irodalmi Múzeumba (Vince fülest kapott, hogy közöletlenül hever egy egészen kiváló interjú Juhász Ferenccel, azt szerette volna elkérni a Székelyföld számára). Végül győzött a „józan ész” (vagy a lövétei mondást idézve: „Pénztelenség mián sok jó lóvásár elmaradt!”), én meg egyre növekvő lelkifurdalással gondoltam arra, hogy olvasóként bizony még jócskán van törleszteni valóm Juhász Ferenccel szemben. Hogy egyetlen példát említsek: még mindig csak készülök elolvasni A tékozló országot – pedig Kassák Lajos „ajánlóját” erről az eposzról (Egy költemény margójára: Juhász Ferencről) szinte kívülről tudom! No de most elolvastam Juhász egyik korai kötetét, az Apám című torokszorító „siratót” – hirtelen felbuzdulásomban két változatban is…

Micsoda abszurd helyzet: versben elsiratni egy kedves halottat a legfájdalmasabb, ugyanakkor a „leghálásabb” téma is a költő számára! Sokkal nagyobb ugyanis a valószínűsége annak, hogy ebben az esetben (a „vers megadott témára”-típusú rutinszövegekkel ellentétben) sikerül is átizzítani az „anyagot” – néha egészen a remekmű határáig! Juhász Ferenc Apám című rekviemjének első, 1950-es változatát is nehéz meghatottság nélkül olvasni, de aki Juhász „műhelytitkaira” is kíváncsi, az feltétlenül olvassa el az „eposz” későbbi, átírt-kiegészített változatát2. Túl sok változtatás ugyan nincs: az átírt-kiegészített változat is megtartja az 1950-es kiadás anekdotikus-„elbeszélő” jellegét (egy-egy szó vagy verssor kicserélésével), a kiegészítések viszont annál beszédesebbek. Az első változatból például teljesen hiányzik az alábbi gyönyörű rész:

 

„Amikor kiült a napra,

messziről könnyezve néztem,

ült derékig meztelenűl

a gyógyító napsütésben.

Háta, mint besüppedt sírdomb:

piros kagylóhéj-horpadás.

Ránőve a halál szárnya:

fekete-tollú forradás.

Mert egy óriási sebhely

hímezte rá virágait,

az elmúlás ráhelyezte

tüskés vérkorall-ágait.

Lapockától a csípőig

rózsaszínű sebhely-páfrány,

fekete-fogsorú fésű

nőtt a horpadás határán.

Ó, iszonyú fogsor-nyomok,

ó, elmetszett-tollú bordák,

mint fogatlan száj az a hát,

mint egy lápba-sűllyedt ország!

Féltüdejű viasz-virág,

kétéltű ős. Ült, mint akit

krokodílus harapott át:

Ragadozó-Magyarország,

Krokodílus-Magyarország!”

 

Ezt a részletet bizony már az érett Juhász Ferenc írta: bár az eredeti változatban is vannak az érett Juhászra jellemző sorok („Mellettem egy fonnyadt virág / csipke-csontváz koronája, / bogárka zúg s iderebben / az elszáradt bogos ágra, / rezeg még kis hártya-szárnya” stb.), a fenti sorok sokkal erősebbek, látomásosabbak, távlatosabbak.  Adódik tehát a (költői) kérdés: az érett költő „mesterségbeli” tudása tehet-e hozzá bármit is egy kész(nek gondolt), már eredeti változatában is élményszerű, ihletett műhöz? Válasz helyett négy olyan sorral ajánlom (össze)olvasásra az Apámat, amely (aprócska változtatással) mindkét változatban szerepel: „Mikor hazamentem, szemmel / ölelt meg, mint más karjával. / Láttam, ő már nem is ember. / Betelt isten mosolyával.” (Lövétei Lázár László)

 

A DOLGOK MÉLYEBB ISMERETE

 

Ibn Fadlán, a híres arab utazó írja a volgai bolgárokról a 10. század elején náluk tett utazása beszámolójában: „Ha fölfigyelnek valakire, akit szellemi mozgékonyság és a dolgok mélyebb ismerete jellemez, akkor azt mondják: »Ez az ember megérdemli, hogy az Urunkat szolgálja.« Azzal megragadják, a nyakába kötelet vetnek és felfüggesztik egy fára, amíg darabokra nem esik.” Egyfajta védekezés lehetett ez részükről azokkal szemben, akik olyasmivel álltak elő, ami nem illett bele a már régóta berögzült, megcsontosodott ismereteik sorába, amelyben addig jól elvoltak maguknak. Mondhatni, elég morbid viszonyulási forma „a dolgok mélyebb ismeretéhez”, kutatásához. Ami azt illeti, a volgai bolgárok, mint nép, idővel el is tűntek a történelem süllyesztőjében, talán nem pont ezért, de hogy megmaradásukat ez a gondolkodásmód nem segítette, az bizonyos.

Azért is idéztem a fenti példát a szokatlanhoz, ha úgy tetszik, a kánontól eltérőhöz való viszonyulással kapcsolatban, mert az egykori volgai bolgárok élettere közel esett ahhoz a földrajzi helyszínhez, amelyről Czakó Gábor könyvében3 szó esik. A régészeti szaknyelven Andronovoi-Szintastának nevezett kultúra időszámításunk előtt úgy kétezer évtől errefelé virágzott az Ural hegységtől délre, egész Délnyugat-Szibériára kiterjedően. A maga korában fejlett kultúra volt, bronz- majd vaseszközöket használtak, lovon és küllős kocsin jártak. Magas szintű kézműves iparuk volt, fejlett fémművességgel, és távolsági kereskedést folytattak. Orosz régészek a térségben gyakran tárnak fel olyan régészeti leleteket, amelyek a honfoglaláskori leletekkel mutatnak szoros rokonságot.

Czakó figyelmeztet, hogy a tőlük északra, a szibériai erdőségekben élő hanti nép folklór hagyományaiban fennmaradt e népnek a neve is: Reguly Antal gyűjtésében Šaber-mām.nak (Saber-népnek) nevezték őket. A Saber, Szapar, Sibir név több összefüggésben is előfordult a hantiknál meg szamojédoknál, a tőlük délre élő néppel kapcsolatban. (Egyesek szerint a Szibéria név is innen eredeztethető.) Később, időszámításunk után már írott források is tanúskodnak róluk. A VI. században élt gót származású Jordanes a Fekete-tengertől északra élő hunokról megemlíti, hogy azoknak két törzsfája létezik, és az egyiket savirusoknak hívják. Még később, már a honfoglalás után Bíborbanszületett Konsztantin bizánci császár jegyzi le a Birodalom kormányzása című művében, hogy a nála követségben járt magyaroktól azt hallota, miszerint azok még a honfoglalás előtt két ágra szakadtak, és a másik, Ázsiában maradt águkat szávartü ászfalü-nek hívják.

Ezt a népet a tőlük északra élő finnugor törzsek (akik mára már bizonyítottan nem állnak genetikai rokonságban a magyarsággal), mint náluk fejlettebb népet, igen tisztelték, amiről regéik, hősi énekeik tanúskodnak. Czakó fontos dologra hívja fel a figyelmet: a finnugor népköltészetben töredékesen és néha funkciótlanul olyan mozzanatok, olyan részek találhatók (például lóval kapcsolatosak, hisz az északon élő finnugor népek alig ismerték a lovat, és még kevésbé használták), amelyek a magyar folklórban a maguk teljességében, egészként jelennek meg, s természetesen funkciójuk is van az illető alkotáson belül. Képtelenség tehát azt állítani, hogy a szerves egészet alkotó ősi magyar népmesék, népmondák vagy népballadák funkciótlan finnugor töredékekből jöttek volna létre. A dolog éppen fordítva történhetett. Ahogy az ókori fejlett latin nyelv és műveltség sem a kevésbé fejlett középkori neolatin népek nyelvéből és kultúrájából veszi eredetét.

Mindezeket könyvében Czakó Gábor számos érdekes és izgalmas nyelvrégészeti példával is alátámasztja. Hogy ez sehogy sem illik bele a régi, teljesen tudománytalan, de olykor még ma is hivatkozási alapnak használt hunfalvysta tézisekbe, amelyek szerint a magyar nyelv és folklór is szinte mindent más népektől kölcsönzött? Nem is illeszkedni kell, hanem kutatni, gondolkodni, tényekkel érvelni. Ma már mégsem vetnek nyakába kötelet és függesztik fára a dolgok mélyebb kutatóját.



1Csiki László: Szombat. A búvár hazamegy. Verskönyv haladóknak. Bukarest, 1977, Kriterion Könyvkiadó.

2In: Juhász Ferenc: Versek és époszok. I. kötet. Budapest, 1978, Szépirodalmi Könyvkiadó. 85–131. o.

3Czakó Gábor: A szabir titok. Budapest, 2013, CZSimon Könyvek.




.: tartalomjegyzék