Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Február
2019 - Január
2018 - December
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - November
Borcsa János

Király László bójái

A világirodalom oktatása külön tantárgyként szerepelt középiskolás koromban a humán tagozaton. Hogy mire volt elég ez az előírt, illetve biztosított keret, nehéz lenne meghatározni, de sok esetben bizonyára a tanártól függött „hatásfoka”. Én nyertesnek tartom magam, hogy az irodalomismeretet és -értést három különböző tanáregyéniségtől sajátíthattam el a középiskolás évek alatt. Nagy Béla négy éven keresztül igényesen és következetesen, mondhatni megemelt középiskolás fokon tanított magyar irodalomtörténetet a kezdetektől a kortárs, tankönyvek által kanonizált irodalomig, Kiss Lázár révén elsősorban a kortárs erdélyi magyar irodalommal ismerkedhettem, hiszen kovásza volt a líceumban zajló irodalmi-kulturális életnek, továbbá egyik tanárszerkesztője volt az Ébredés című iskolai folyóiratnak s vezetője az önképzőkörnek – és én itt is, ott is részesültem az ő kisugárzásából! –, míg Bakk Évát, egy törékeny testalkatú, szerény és rendkívüli olvasottságú tanárnőt úgy említhetem, mint aki az olvasás örömét tudta átadni diákjainak, s ez talán a legtöbb volt részéről, hiszen heti egyszeri találkozás során többet nem is vállalhatott, aki akkor világirodalmat oktatott.

Volt viszont még egy „oktatóm”, egy, akkor még pályája elején járó, de markáns költőegyéniség Király László személyében, aki a modern világlírában igazított el, szintén heti egy találkozás során. 1971-től, az Utunk január 15-i számával kezdődően „tartotta óráit” a lap +1-nek elkeresztelt „iskolaoldalán”, mondhatni egy, az olvasóval közös szellemi kalandot folytatott hétről hétre, amelyben bizonyára nem csak diákolvasók vettek részt, de elsősorban rájuk számítva írta Bóják című, ma is figyelmet érdemlő sorozatát 1974-ig.[1]

Szombatonként, szabad eladásban vásároltam meg a kolozsvári irodalmi lap friss számait, így a heti második világirodalom óra „anyagát” is rendszeresen átvehettem, s ezek keretében Baudelaire-ről, Whitmanről, a francia szimbolistákról, s majd’ minden számottevő 20. századi költői kezdeményezésről és törekvésről olyan ismeretet szerezhetett az érdeklődő diák, amelyet a szerző élményszerűen közvetített, merthogy – amint a rovatot indító bevezetőben írta – kötetlenül kívánt beszélgetni a költészetről. (Utunk, 1971. január 8.) Mintegy másfél évtizeddel később, visszapillantva erre az egyéni szellemi kalandra, az ajándékozás örömét tartotta a maga részéről a legfontosabbnak, azt, hogy minden felfedezését megoszthatta a lap olvasóival. (Utunk Évkönyv 1986. Kolozsvár, 143.) S közben költőként ő maga is – teszem hozzá – bizonyára saját művészi gyakorlatának sok kérdését tisztázhatta egy-egy, a modern irodalom (költészet) tengerén fontos helyet megjelölő „bója” elkészítése és elhelyezése során.

Király László költészetének egyik alaptörekvését egy kritikámban nemrég az egyszerűség kihívásában próbáltam meghatározni. Köztudott, az egyszerűség mint stiláris sajátosság nyomon követhető 19. századi irodalmunkban, de a 20. századi újító mozgalmak s a modernség egy-egy nagy alakja is pályája valamely szakaszában hitet tett mellette, s esküdött eme stiláris jegyre. Király Bóják-sorozatának egyik darabjában Kassák Lajost idézte ilyen értelemben „A művészi kifejezés egyszerűsége az alkotó szellem egyik legnehezebben megoldható problémája, s amennyiben sikerül megoldania, a legnagyobb erénye. Persze az egyszerűség nem téveszthető össze az érdektelen szürkeséggel, a hétköznapok felületességével, az igénytelenséggel és fantáziátlansággal.” (Utunk Évkönyv 1986. Kolozsvár, 270.)

Az erre a művészi törekvésre való utalást azért tartottam fontosnak kiemelni, mivel Király verseit olvasva igazoltnak látszik, hogy bizonyos esetekben az egyszerűség valóban alkalmas lehet költői személyisége gazdag képletének, illetve kedélyállapota változásainak kifejezésére. Az élő, beszélt nyelvhez közeli, illetve a népköltészet stílusmintáit, motívumait és fordulatait követő nyelvi változatra építve megszólaltatható a világgal és a történelmi balsorssal harcban álló, ugyanakkor önmaga lelki békéjét szomjazó ember...

Minden utazás, illetve felfedezés és kaland által gyarapodik a felfedező. S minthogy a felfedező esetünkben alkotó, ez a gyarapodás életművében is jól észlelhető, költészetében ugyanis megtalálható a 20. század majd' minden lírai kalandjának nyoma és érintettsége. Ezért is érdemesnek tartottam felidézni a költő és elbeszélő Király Lászlónak a modern költészet birodalmában tett egykori szellemi felfedező útjait, akit különben – stílszerűen szólva, ahogy ő tette egykor az olvasótól való elköszönésként hétről hétre – kiváló tisztelettel illik köszöntenünk hetvenedik születése napján.



[1] Újraközölve olvasható az 1986. évi Utunk Évkönyvben (143–270.), illetve önálló kötetként – Kalandozás a modern költészet tájain alcímmel –, amelyet az Erdélyi Híradó Kiadó (Kolozsvár) jelentetett meg 2008-ban.

 




.: tartalomjegyzék