Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - November
Kántor Lajos

Király László kitérője

„Nyolc éve élek Kolozsváron, s jórészt mindig igyekeztem ott lenni, ahol irodalomszagú a levegő.” A Korunk 1969. áprilisi számából idézem ezt a mondatot, és most hozzáolvasom a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon Király László-címszavából az ide vonatkozó adatokat: „…maga a Sóvidék adta az első élményeket, amelyeket a Babeş–Bolyai Egyetem orosz–magyar szakán (1966-ig) töltött kolozsvári évek, a Gaál Gábor Kör eszméltető közösségében megélt alkotó viták követtek, érleltek meg. Rövid felsőbányai tanárkodás után az Előre kolozsvári tudósítója (1968), 1968 karácsonyától az Utunk szerkesztője.” (A címszó alatt K. L. szignó olvasható, ez persze nem Király Lászlót fedi, ez én vagyok – még ha ki is maradt innen Király Korunk-kalandjának, „kitérőjének” említése.)

Az idézett első mondat „jórészt” és „mindig” szavához van hozzátennivalóm, egy már-már elfelejtett, pedig (talán) nem jelentéktelen mozzanat fölelevenítésével. Életrajzi hátterét nem tudom pontosan felvázolni, de a Korunk 1968-as és 1969-es számainak fellapozásával közelebb kerülhetünk Király László pályakezdésének megismeréséhez. A húszas éveinek közepén járó költő már túl van első verskötetének, a Forrás-sorozatban Lászlóffy Aladár bevezetőjével megjelent Vadásztáncnak (1967) a sikerén, amikor – 1968 áprilisában – induló egyéni rovatában leírja: „Kísérletezni izgalmas és jó. És talán igen sok esetben nem is a végeredmény a legfontosabb, hanem maga az elindulás, az új-teremtés igénye, s az ezzel járó küzdelmek vállalása.”

Érdemes körülnézni, hogy mi történik ezekben az években a Korunk háza táján, milyen környezetbe kerülhetnek Király László főként művészeti tárgyú jegyzetei, a Kitérő egyes darabjai. 1967. alighanem valamelyes új kezdet ígéretét mutatja, már azzal, hogy a kötelező (januári) vezércikket Lászlóffy Aladár jegyzi; nyilván utalásokkal a marxista–leninista elméletre, a szocialista világra, a hazai valóságra, ám ez a szöveg úgy kezdődik, mint egy korabeli Lászlóffy-szabadvers: „Percenként, pillanatonként láthatatlan határidők telnek le a történelemben. Szinte sűrű, sistereg tőlük az atmoszféra. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a huszadik századi emberiség java öntudatosan szintézisnek érzi és vallja magát, és nyilvántartja a legkisebb elindulás, a bármennyit számító beteljesülés adatait is, hogy ösztönözze és igazolja vele nagy gazdasági és politikai megrázkódtatásokon át vezető etikai harcát – minden pillanatot, minden napot és hetet és esztendőt méltán érezhetünk csomópontnak, látható, kiszámítható, várható erővonalak metszetének; új indulásnak, amely oly közvetlenül követi a megérkezést, mint egyik lépés a másikat.” Tallózva ennek a lapszámnak a tartalomjegyzékében, fontos szerzői nevek és témák tűnnek szemünkbe: Jakó Zsigmond az erdélyi értelmiség kialakulásáról közöl tanulmányt, Balogh Edgár felveti az irodalmi lexikon kérdését, K. Jakab Antal A dráma és a drámai című írását azzal közöljük, hogy vitát indítunk vele; Günter Grass-próza és Teilhard de Chardin, valamint Ferminek, az atommáglya atyjának bemutatása gazdagítja a főlaptestet. De olvashatunk a labdarúgó-szurkolók pszichológiájáról is meg vallomást Boncza Bertáról, Szentimreiné emlékezésében. És ekkor indulnak el, a szerkesztőség belső tagjainak vállalásaként, a tudományos szemlében (Summa technologiae címmel) s az irodalmi-művészetiben az egyéni rovatok. Utóbbit, Kövek cím alatt, egyelőre én írom, egészen 1971 októberéig (összegyűjtve A nagyelefánt nyomában című kötetbe kerültek be, 2005-ben, a Pallas-Akadémiánál). Jelentkezik az igény, hogy tágítsuk a problémakört, a főszerkesztő, Gáll Ernő is rovatot indít, „a dialógus jegyében” – és a váltógazdaság szellemében megindul Király László rovata, a Kitérő.

A sorozatban hét Király-írás lát napvilágot, az utolsó 1969 júniusában. A hangütés kifejezetten kemény („Kísérletezni izgalmas…”), az európai színház megújulását tárgyalja, a lengyel Grotowskit állítva középpontba (Szegény színház), de keresi a hazai színjátszásban is a kísérleti teljesítményeket, és megtalálja őket Liviu Ciulei és Lucian Pintilie rendezéseiben. Aztán a következő mondatot olvassuk (2013-ból visszanézve igazán telitalálat!): „Nagy reményekre jogosítanak fel a még főiskolás Andrei Şerban rendező-bravúrjai, melyekkel két esetben hozott aranyérmet a Zágrábi Fesztiválról.”

Kevésbé ihletett jegyzetben tér vissza a színházhoz, a színikritika kapcsán (1968. 6.), hogy két hónappal később új fölfedezésekről számoljon be, ezúttal a képzőművészet területére merészkedve. A Fiatalok tárlata (1968. 8.) világosan beépül a szerkesztési koncepcióba, hiszen (Nagy Albert-festmények reprói mellett – amelyeket Gazda József cikke kísér) erről a kolozsvári, úttörőnek számító kiállításról ad hírt fekete-fehér műmellékletünk is; és persze nem mondható véletlennek, hogy ugyanebben a lapszámban Gera György párizsi beszélgetését közöljük az op-art világhírű művészével, Victor Vasarelyvel, vagyis Vásárhelyi Győzővel. (Engedtessék meg zárójelben utalnom, szintén az 1968. augusztusi Korunkból, saját tanulmányomra, minthogy ennek is van Király-vonatkozása. A kritikai értelmezéstől a hivatalosság elvárta – és mi a Forrás-szerzők védelmében igyekeztünk ennek megfelelni –, hogy a fiatalok társadalmi elkötelezettségét hangsúlyozzuk. Ilyen mondatokkal: „S ha az első Forrás-szerzők is természetes közegüknek tudják a szocializmust, a fiatalabbak még kétségbevonhatatlanabbul vallhatják ezt, hiszen ők még gyerekként sem látták a régi rendet. A legtömörebben, puritán művésziséggel Király László fogalmazta meg nemzedéke alapállását: »Én nem mondok köszönetet szóban – / Ami volt: törvény és természetesség.« Az önálló kötettel még késő, de költői tehetségét vitathatatlanul bizonyított Farkas Árpád az Igaz Szó ankétja során a program-vállalásban egy lépéssel még tovább ment, amikor így nyilatkozott: »Nekünk szabadnak lenni már nem 'kunszt', a mai próba az, mit kezdünk szabadságunkkal.« Nagyon figyelemre méltó, ahogy ugyanő különbséget tesz elkötelezettség és lekötelezettség között: »Önkéntes, belső kényszerből fakadó cselekvés, használni-akarás – azt hiszem, ez a mi elkötelezettségünk. A lekötelezettség gerincsorvasztó, meddő, passzív állapot, a pincér mosolya bukszaelővételkor, zordsága zárás után.« Nem tudnak hát megbocsátani az elvtelen meghunyászkodásnak.” És itt egy Vári Attilától vett idézet következik a Megújuló forrás című tanulmányban.)

A következő Kitérő (1968. 10.), A langyos vízről, az irodalom, a színház klasszikusai mellett tesz hitet – kifejtve, hogy fontos, mihez-kihez mérjük magunkat. Nem maradhat el azonban a jegyzetből a költő Király Lászlóra igen jellemző bekezdés: „…kerüljünk el egy félreértést: szeretem a moderneket, dzsesszkedvelő vagyok, állítom, hogy Armstrong félisten az ő trombitájával és rekedt hangjával – de az is meggyőződésem, hogy az átkozódó és trágár beat-költő, Allen Ginsbergnek több köze van a fenségeshez, mint sok nem-modern társának; s a valóban modern O’Neillnek Szophoklészhez, mint Becket Godot-jához. (Hogy szóba se hozzuk például Henry Moore és egymillió »modern« szobrász közti távolságot.)”

1969-ben még három Kitérőt olvashatunk: A Virág és hepiend (1969. 2.) az amerikai tömegfilmmel szemben a művészfilmek méltó körülmények közötti (kolozsvári) vetítéséért száll síkra, A jelenlétről (1969. 4.) írók és művészek alkotói-emberi közösségét igényli, művészklubok működését hiányolja, A kirakatról (1969. 6.) a művészeti életben a hasznos, okos reklámot sürgeti, az „alkotó – fogyasztó távolság” csökkentése, legyőzése érdekében.

Ha e röviden áttekintett jegyzeteket összevetjük azzal a sorozattal, amelyet Király az Utunkban 1971. és 1974. között a világköltészetről írt, és amely Bólyák címmel joggal vált népszerűvé (az 1986-os Utunk Évkönyv újraközölte a teljes anyagot, közel 130 könyvoldalon!), nem tehetünk egyenlőségjelet a két vállalkozás közé. És nyilván nem csupán a terjedelmi különbség okán. Mégis kár volna hagynunk feledésbe menni Király László „Korunk-kalandját”, a Kitérő vállalásait – természetesen a költő, az esszé- és prózaíró kiteljesedését figyelve.




.: tartalomjegyzék