Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Október
2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2007 - Május
Szabó Róbert Csaba

"Hogy a mérték őre egyensúlyt köszöntsön" (Vermesser Levente (Az egyensúly ígérete)

Rendkívül precíz Balázs Imre József azzal a mondatával, amit Vermesser Levente Az egyensúly ígérete című verseskötete kapcsán írt le, hogy tudniillik „Vermesser azok közé tartozik, akik eleve a válogatott műveiket írják.” Precizitásban amúgy nincs hiány az említett verseskönyv kapcsán sem, bámulatos tisztasággal, pontossággal születtek meg ezekben a versekben a mondatok, ami megintcsak arra utal, valóban jól megválogatott költeményekről van szó ebben az esetben. Találkozhatunk még kiemelt szimbólumokkal, egy egyszerre sajátos, de megosztott mitológiának a részeként, miközben ez egy teljességgel könnyen megérthető mitológia, találkozhatunk aforizmaszerű kijelentésekkel (pl.: „A szó halála nem halál, csupán egy igazabb újraköltés.”), olyan kijelentésekkel, amelyek átruháznak a maguk summásságával valamit a kimondatlanból az értelemre, és találkozhatunk valamiféle régi ízzel, amit feltehetőleg csakis a kilencevenes évek elején lehetett érezni, amikor az Éberek „éppen Nietzsche fölött vitatkoznak.” (Hordák hangja)
Mint ahogy a fohászszerű mondatok pontosan arra utalnak, szükség lenne a transzcendencia magányára, akár Nietzsche magányára, ha más nincs, és persze kell a megszólítás is: „nos, hogy mindezt elfelejtsem, / add Uram, hogy soha meg ne történjék többé” (Jegyzet), ami nyilvánvalóan kérést foglal magába, mint minden megszólítás, ami a szépség kényszeréből történül, de figyelmeztetés is van: „vöröslő gyomként virít a szoknyád Úristen” (A harmadik magyar zsoltár), a figyelmeztetés pedig a teremtésre irányul: „könnycseppből indul ég és tenger” (Egy vándor följegyzéseiből). Vagy: „semmi vagy, félsz a másikkal szembesülni, / kívülről nézed a semmit, amiből kiléptél – / megsemmisültél, amibe kiléptél, / megteremtetted, hogy megteremtsen, az vagy, akit úgy teremtettél, hogy ne is létezzen soha” (Ultima thule)
Vermesser kulcsszavai pedig pontosan tudják, miféle gyötrelmet és egyben bizonyosságot akarnak és képesek kifejezni. Nem fedik föl alkotójukat, nem csupaszítják le, nem az alkotót láttatják, hanem a pőrére vetkőzött lelket magát, aki az alkotás gyönyörén túl, aki az egyensúly megteremtésének fáradozásain túl pusztán lélekként álldogál. Mert tévedés azt gondolni, hogy a szavak, a szimbólumok, a mitológia által alkotójuk ígérné meg az egyensúlyt. Arról van szó sokkal inkább, hogy kimondatott, akár a teremtés, valamikor valamiféle ígéret, ami az egyensúlyra vonatkozna. Ez a kötet pedig az adott szó, a megígért beteljesülés, az egyensúly létrejöttéért ácsorog. Nincs boldogság, de tudja, hogy lehetséges. Vermesser Levente költészete eképpen ér be a lehetőségek adta pihenőre. Közhellyel mondva, de a közhelyen innen: a lehetőségek költészete lenne ez tulajdonképpen. „Ó, még a boldogság is valóra válhat, / vágy ez is, de ha elrepül, visszaszállhat, / reggel másnál jár, majd délben visszatér, / gyerekhad emel a réten újabb várat, / lepke és málnatő kapcsolatát látom, / póklovag táncol a kifeszített hálón, / s ha odaát az ég végszóra estre vált, / hogy a mérték őre egyensúlyt köszöntsön, // ezernyi életarc ragyog fel a Földön.” (Az egyensúly ígérete). És a versek ebben a kötetben csodálatosképp az egyes szavak és így szimbólumokká minősülő képek által fonódnak össze (pl. rét, mező), anélkül, hogy akarnák az összefonódást: „ne menj ki a mezőre, mert kettéhasadsz, / ne menj ki a mezőre, egy bizonyos ponton túlra.” (Ultima thule) Pontosan úgy, ahogy a dolgok egymás mellett hevernek, de csupán a rajtuk átsuhanó szem, maga a szemlélődés kötheti össze őket. Az üresjáratok hiánya éppen itt érik be, fordul át kimértségbe, tömörré válik hát ez a fajta költészet, minden szava több jelentést is magáénak tud, úgy spórol, hogy még nagyobb teret kanyarít ki magának, de ez a tér mégsem zajos, hanem csak elvan, mint egy bolygó a világegyetem valamelyik sarkában. Létezik, de szépségéből és magányából pontosan annyi jön át, hogy egy csillagvizsgálóban gyönyörködni tudjon benne néhány terepgyakorlatot végző növendék és egy szakállas professzor.
Mert különben mi értelme lenne a magánynak, mintha ezt szeretnék mondani ezek a szavak, ezek a jelentésekbe itatott szavak, amik versek, különben mi értelme lenne annak, hogy a megtalált tárgyakban, a megtalálni vélt egyensúlyban benne rejtőzik az elvesztés jelentése is. Hogy a megtalálás előtti pillanatok az elvesztés súlyával terhesen maradnak meg érvényes jelentéseként ezeknek a szavaknak. Ezeknek a verseknek. Hogy egy valamiféle élet summája, ha szavakkal történne, csak úgy lehet számvetés, ha rendszert talál. Ha a mérték versben és életben ugyanúgy számolja ki strófáit és ritmusát. Hogy a mérték őre költő legyen.
Innen az egyensúly.


.: tartalomjegyzék