Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Június
2019 - Május
2019 - április
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - November
Vári Attila

Nos, László, Dei gratia Rex

A kislány pontosan úgy viselkedett, mint olyankor, ha valamit nagyon akart.

Egyetlen pillanatra sem szeretett volna eltűnni abból a képből, amelynek két felnőtt férfi szereplője, édesapa és a vendég, olyan komoly dolgokról beszélhetett, teljesen belemélyedve a témába, hogy észre sem vették, hogy állandóan más és más ruhában jön vissza a nappaliba, hogy aztán a kis szöszi a kedvencébe, a babos-csipkés ruhájába öltözzön át, s felhúzza hozzá papucs helyett a kopogós cipőt, mert azt szerette volna, ha csak vele törődnének a felnőttek.

A vendég nem, de édesapa sejtette, hogy valamit kérni szeretne, de azt is tudta, hogy a kislány túlontúl jól megtanulta azt a leckét, amit óvodáskorának első heteiben kapott, akkor, amikor kiforgatta a család egyik barátjának zsebeit, miközben folyamatosan, a megmotozottat zavarba ejtve azt kérdezte: „mit hoztál nekem?”.

– Nem illik így viselkedni, Kata – magyarázták neki, s olyan jól megértette, hogy e tiltás mögött nagyon komoly dolog lehet, hogy örökre megtanulta, s talán későbbi felnőtt életének is mottója lett Nagy László verse:

„nekem a kérés

nagy szégyen,

adjon úgyis, ha

nem kérem.”

Édesanya csomagolt, a vendéget is viszik a vidéki házba, s Kata kedveskedve kicserélte a vendég pálinkás poharát a ház legnagyobb, kancsó méretű vizespoharára, s az asztalon lévő tálkába markolva, etetni próbálta sósmogyoróval a vendéget, akinek két fia volt, s ezért fegyvertelen a személyét érő ostrommal, a női rafinériával szemben.

Nem tudta, hogyha most ölbe veszi a kislányt, akkor egész nap nem fog leszállni róla, s ha az autóban nem a gyerekülésben lett volna a helye, akkor ott sem hagyta volna el a barátságos bácsit, akinek éjfekete szakállába fehér szálak keveredtek, amit hangosan meg is számolt, s mert csak hétig tudta a számokat, érezve ezt a hiányosságát, mindenik hét után azzal kezdte, hogy: „megint egy…”

Elaludt, ölbe vitte a vendég a kocsiig, s csak később, az erdő szegélyezte kanyargó úton ébredt fel. Édesapa éppen azt magyarázta a vendégnek, hogy miért éppen Szécsényben tartották a Rákóczi-szabadságharc híres országgyűlését. Már látni lehetett a házukat, s a falu fölötti hegyről mutatta, hogy merre van Eger és Salgó vára, Fülek és Sirok, s hogy a házuktól légvonalban néhány kilométerre van Mikszáth, s éppen csak egy macskaugrással távolabb Madách szülőfaluja, s ott messze, a kéken nyújtózkodó hegyek felé Kékkő, Balassi Bálint otthona.

– És ez itt Hollókő-vára, ez igazából csak akkora őrséget tarthatott, hogy jelezni tudjon a tornyából látható többi várnak – magyarázta az édesapa, s akkor a kis szöszi, már ismét a vendég, Laci bácsi karján ülve, maga felé fordította a másfelé figyelő arcot.

– Te igazi király vagy? – kérdezte, olyan áhítattal, ahogy csak mesét tudnak hallgatni a kicsik.

– Igen, én igazi király vagyok.

– És apukád is király volt?

– Igen, az apukám is király volt.

– És a nagyapád is?

– Ő is – válaszolta Laci bácsi, s abban a pillanatban a délelőtti visszafogottsága, a nevelés és tiltás tojáshéja fölrepedt, s Kata, aki az óvodai farsang óta állandóan királylánynak akart öltözni, most kimondta azt, ami talán azóta foglalkoztatta, hogy bemutatkozott:

– Vári Kata kettősfél… (mert igazi női lélekként már egy éve két és fél évesnek vallotta magát), s hogy meghallotta, hogy a vendéget úgy hívják, hogy Laci bácsi, s mert tudta, hogy ennyi név nem elég, megkérdezte:

– Laci bácsi vagy és még?

– Király Laci bácsi – mondta a vendég.     

A hollókői várnál végre kimondhatta, ami egész nap foglalkoztatta, ami bizonyára minden gondolatát elnyomva ott motoszkálhatott reggel óta az agyában.

– Ha mindenkid király volt és te vagy a király, akkor add nekem ezt a várat.

És Király László, a költő, olyan gesztussal, ahogy csak valódi uralkodók tehetik, különösebb ceremónia nélkül, de a helyzet komolyságát fölmérve, a negyedik évében járó Vári Katának ajándékozta a várat, s hogy az adomány teljes értékű legyen, még hozzátette:

– Mától kezdve Kata tulajdona Hollókő vára, akit az egész világ ezentúl királylánynak kell szólítson.

Kata sokáig és nagyon büszkén viselte a rangját, s ha valaki kételkedett benne, hogy ő nem is igazi királylány, hozzánk futott megerősítésért, s a kételkedőnek el kellett mondjuk, hogy egy igazi Király nemcsak a királylány címet adományozta neki, de a hollókői várat is.

 

Mit is kívánhatnék hetvenedik születésnapodon?

Hogy verseiddel legalább annyi örömöt szerezz, maradandó örökrészt adva az olvasóidnak, mint királyi adományoddal a lányomnak, aki még most is, felnőttként is úgy érzi, hogy több köze van a falusi nyaralónk szomszédságában magasodó Hollókőhöz, mint más földi halandóknak.




.: tartalomjegyzék