Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - április
2019 - Március
2019 - Február
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - November
Gálfalvi György

Szilánkos töredékek a 80 éves Sára Sándorról

Hencegni fogok: Sára Sándor előbb készített velem interjút, mint én vele. Az ezredforduló körül lehetett – nem emlékszem pontosan az időpontra –, amikor Sándor Marosvásárhelyen járva közölte, hogy saját archívuma számára dokumentumokat gyűjt mindarról, ami 1989 decemberében és utána Marosvásárhelyen történt, előre bocsátja, lehet, hogy valamikor felhasználja, lehet, hogy nem, vállalom-e, hogy beszéljek. Természetesen vállaltam. Őszintén szólva nagyon kíváncsi voltam arra, hogyan készít interjút Sára Sándor. Megtudtam. Leültetett egy elsötétített szobában, ő leült a kamera mögé, igazított valamit rajta, és rám szólt: – Mondjad! Azt hiszem, két órát beszéltem egyszuszra, de lehet, hogy többet. Sándor arcát a sötétben alig láttam, igyekeztem a kamerába nézni, de amit mondtam, nem a kamerának, hanem Sára Sándornak mondtam. Leírtam már, hogy szerintem az interjú arckép és önarckép egyszerre, az a műfaj, amiben a szerző mással mondatja el, amit akar. Nos, az alatt a két óra alatt mindennél erősebben éreztem, hogy az, akivel szembeülök, puszta jelenlétével befolyásolja azt, amit mondok, s azt is, ahogyan mondom. Nem kérdezett közbe, nem terelgetett, legfennebb a kamerán igazított olykor, mégis mindvégig úgy éreztem, hogy nem beszélek, hanem beszélgetünk.

Van a fiókomban egy fénykép, amelyen 1992-ben a Hitel munkatársaival ülünk a kertben az almafa alatt, a nagy közös asztal körül. Tornai József és felesége, Rátkay Ildikó, Simonffy András, Lázár Ervin, Nagy Gáspár, Döbrentei Kornél társaságában forgatjuk poharainkat, oldott hangulatban, az asztal mellett Csoóri Sándor és Sára Sándor állnak figyelmeztetően. Előző este a Látó Irodalmi Színpadán tartottak nagy sikerű estet, a vacsora utáni beszélgetés elhúzódott, most késő délelőtt a búcsúzás zajlik, de hiába a Sándorok sürgetése, a társaságnak nem akaródzik felállni az üvegek mellől. Végül Sára Sándor megelégeli a huzavonát – később sokszor tapasztaltam, hogy nem elrontója a vigasságnak –, halkan annyit mond: – Akkor én megyek! Elindul a kapu felé, a legények kihörpintik poharaikat, mintegy vezényszóra indulnak utána. Figyelem a panyókára vetett kabátban cammogó Sára Sándort: nincs benne semmi a vezérből, mégis vezérel. Nem tehet róla: ilyen.

1995-től tizenöt évig voltam a Hungária Televízió Kuratóriumának tagja, ennek egy részében Sára Sándor volt a Duna Televízió elnöke. Tizenhárom évig a Lakiteleki Filmfesztivál zsűrijének tagjaként követhettem közelről a zsűri elnökének, Sára Sándornak a munkáját. Követtem, írtam, de pontosabb így fogalmazni: csodáltam. Tapasztalataimra alapozva bevallottan elfogult vagyok: én a Duna TV történetét két szakaszra osztom. Az első Sára Sándor jelenlétéről szól. A második a hiányáról. A nézők a képernyőn megjelenítve érzékelhették mindkettőt. Mi, akik a kuratóriumi gyűléseken részt vettünk, annak is tanúi lehettünk, micsoda gigászi erőfeszítésébe került Sára Sándornak és csapatának a Duna TV hajóját az ellenszélben az eredetileg bemért irányba kormányozni. Ellenszélben – mondom –, mert 1995-ben, amikor a Kuratórium a határon túli kurátorokkal kiegészülve hivatalba lépett, mi, a határon túliak megdöbbenve tapasztaltuk, hogy a kezdetben civilizált hangnemben folytatott vitákban milyen személyes érdekeltségek és politikai tendenciák feszülnek egymásnak, noha a sajtó, kívülről nézve, még sokáig teljes joggal a béke szigetének nevezte a Duna TV-t. Sára Sándor intézményvezetőként úgy forgatta a Duna TV című filmet, hogy maradéktalanul érvényesíteni próbálta szuverén egyéniségét, s nemcsak a maga, hanem alkotóközössége nevében is elhárított minden kísérletet, amely beavatkozni kívánt az alkotás folyamatába. Tette ezt rátartian, a művészet becsületének védelmében, érdekében és eredményesen. Ez az eredményesség díjakban is mérhető volt (UNESCO Kamera díj, „A világ legjobb kulturális tévécsatornája” cím), de Sára Sándor számára a legnagyobb elismerés a nézők ragaszkodása volt, melyet a szó legszorosabb értelmében lépten-nyomon érzékelhetett.

A Duna TV és a Hungária Televízió kuratóriuma történetének második szakaszáról, amely Sára Sándor hiányáról szól – nem szívesen írok. Jó lenne elfelejteni, de nem lehet. Beadványokra emlékszem, amelyeket a kuratórium megbízásából többnyire Kántor Lajossal és a délvidéki Józsa Lászlóval fogalmaztunk, az Országgyűlés elnökének címezve (s amelyekre természetesen választ sem kaptunk ), kuratóriumi gyűlésekre, amelyeken a kurátorok a közöttünk levő bizalom jeleként egymás feljelentésével és a Számvevőszékkel fenyegetőztek, egy bejelentésre, miszerint a Látássérültek Egyesületének képviselője kilép a kuratóriumból, mert a legutóbbi gyűlésen tapasztaltak után nem szeretne újabb infarktust kockáztatni, s emlékszem egy felszólalásomra, amelyben megjegyeztem, rezignált érdeklődéssel figyelem, hogy a „béke szigetén” mikor vágnak kupán a bennszülöttek. 2010-ben egy kuratóriumi gyűlés zárásaként, minden előzetes bejelentést mellőzve és elbocsátó szép üzenet nélkül egyszerűen szétzavartak minket.

Hivatalba lépése után Sára Sándor utódja behívott az elnöki szobába, a kredencből kivett egy flaskó bort, töltött két pohárba, s a szemembe nézve arra kért, mindazt a szeretetet és bizalmat, amelyet részemről Sára Sándor irányába tapasztalt, próbáljam meg rá is átruházni. A bor nem volt rossz, de nyomába sem ért a köveskálinak, amelyet Sándorral többek között ebben a szobában is ittunk. Feszengve néztem vissza vendéglátómra, s valami olyasmit válaszoltam, hogy a szeretet és a bizalom  átruházhatatlan, de törekedjünk mindketten arra, hogy eredményesen tudjunk együtt dolgozni.

Sára Sándorral egyszer én is készítettem interjút. A Hol vannak a katonák című könyvének bemutatóján Marosvásárhelyen a Bernády Házban megkérdeztem tőle: – Leírták Rólad, hogy nincs vereségérzeted. A Duna TV elnökeként nem tudtunk megvédeni. Nem fogod fel vereségként, hogy ott kellett hagynod az elnökséget?

Ma is emlékszem a szemére és a hanglejtésére, ahogyan tempósan válaszolt: – Amikor sok rábeszélés után az elnökséget elvállaltam, abban a tudatban tettem, hogy vannak kötelességek és feladatok, amelyek elől nem lehet kitérni. Amikor eljöttem, azzal a tudattal jöttem el, hogy ami tőlem telt, azt megtettem.

Isten éltessen, Sára Sándor!




.: tartalomjegyzék