Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2018 - November
2018 - Október
2018 - Szeptember
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Augusztus
Bene Zoltán

Bajtársak

'

Gönczy Lajos emlékének

 

1.

 

A mester teli szájjal nevetett. Egy szempillantás alatt elfelejtette, hogy néhány órával korábban még azt bizonygatta, ez így teljességgel lehetetlen.

– Milyen szép az íve, milyen szép az íve! – kiabálta Jenőke.

– Szóval így megy ez ott, Szegeden – nyújtotta a kezét a mester, fölhúzta a fiatalembert a fűrészporból. – Elismerem, igaza volt. Maga a legnagyobb tehetség, akivel valaha is találkoztam!

– Isten hozott a BEAC-ban, édes öregem! – lapogatta a hátát Károly. – Belőled még akármi is lehet! Nagy bajnok, nagy bajnok, én mondom!

Az ifjonc állt, zavartan. Esetlenül veregette le a nadrágjáról a fűrészport, sután mosolygott, végül megvonta a vállát, ugyan, nem akkora dolog ez!

– Senkit nem láttam még, aki ilyen módon ekkora magasságot átugrott volna – a mester megtömte a pipáját, rágyújtott. – Ez egy új stílus, be fog vonulni az atlétika történelmébe, nincs kétségem!

 

I.

 

– Szóval egy olimpiai bronzérmes törvényszéki bíró – pillantott föl a papírokból az őrnagy. – Isten hozta újra a negyvenhatosoknál, Gönczy hadnagy úr!

A fiatal férfi félszegen tisztelgett. A fronton aligha számít majd ez, gondolta, de nem mondott semmit. Szélesen mosolygott, hite szerint őszintén.

Pár perc múlva a Mars téri laktanya alakuló terén vágott keresztül, a zsák húzta a vállát. Szeme sarkából látta a kápolna tetején a keresztet. Krisztusi korban vagyok, cikkant át rajta, nem túl jó jel… Ez nyilvánvalóan nem olyan szolgálat lesz, mint a békebeli volt.

Magas, cingár tanítóval került egy szobába, hamar összebarátkoztak.

– Az apám és az anyám is tanítók – mosolygott.

Később folyvást szójátékokkal múlatták az időt, főként az unalmas vonatozás alatt, Galícia felé. Aznap, amikor átestek a tűzkeresztségen, éppen egy maratoni hosszúságú szólánccal bíbelődtek. Befejezni sosem tudták − a tanítót az elsők között lőtték meg.

– Oda a lábam – panaszolta hetek múlva a kórházsátorban, s mielőtt Gönczy vigasztalni kezdhette volna, folytatta:

– Te csak ne búsulj miattam, Lajos! Magamfajtát ennél nagyobb szerencse nem is érhetett volna. Az első csetepatéban úgy megsebesülni, hogy életben maradsz, de alkalmatlanná válsz a katonáskodásra, ez az igazi isteni adomány. A nebulókkal bicebócán is elboldogulok majd. Hidd el nekem, szerencsés flótás vagyok.

Két hónap múlva Gönczy belátta, hogy igaza volt. Mert karácsonyra senki nem került haza, kizárólag azok, akik úgy jártak, mint a tanító, meg az elesettek csekély hányada. És a következő karácsony sem lesz különb, ez egyre inkább nyilvánvalóvá vált. A császár nem állja a szavát, mondták néhányan, főként a legénység soraiban.

Hát, nem állta, valóban.

 

 

 

2.

 

Amikor lendületet vett, még minden lehetett. A mester hangja zakatolt a fejében, az atlétika történelme hatalmas, fenyegető zivatarfelhőként lebegett fölötte. Futott, futott, kanyarodott, elrugaszkodott, elemelkedett a talajtól. Nem verte le. A vészt jósló felhő bárányfelleggé szelídült.

Irigyelte a futókat néha: rögtön megtudják, ki győzött. Neki mindig várnia kellett. Vajon lesz, aki átugorja azt, amit ő lever? Egyáltalán: lesz olyan, amit lever?

A stílusával mindenesetre elvarázsolta a közönséget, a francia lapok „magyar stílus”-ként emlegették a technikáját, amely „abból áll, hogy szemből nekifutva háthomorítással ugrik át a léc fölött.”

Hiába varázsolta el azonban a közönséget – ketten is túlszárnyalták. Harmadik lett. Bronzérmes. Először csalódást érzett; amikor meglátta az örömmámorban úszó magyar küldöttséget, úgy illant el belőle a kellemetlen érzés, akár a kámfor.

– Belekerült abba a történelembe, bele bizony, én mondom! – fújta a füstöt a mester lelkesen a szétteregetett Esti Újságra.

– Naná, hogy…! – vigyorgott Jenőke.

– Nem megmondtam? Hát nem megmondtam? – ugrált Károly, akár valami kerge bakkecske.

Hát, éppenséggel megmondta…

 

II.

 

A két hadnagy fáradtan hevert a rozoga tábori priccseken. A Doberdó fölött csönd volt, nagy ritkán hallatszott csupán távoli, elmosódó ágyúzás.

– Írnom kell neki – ült föl hirtelen az egyik.

– És az mire volna jó? – kérdezte Gönczy.

– Tiszta vizet akarok önteni a pohárba, Lajos! Bármikor meghalhatok.

Ez igaz, gondolta a másik. A százados kukkantott be a tiszti fedezékbe, mindketten fölugrottak, sietve tisztelegtek. A százados leintette őket, ment tovább. Csönd volt, szokatlan csönd. Gönczy egyszerre úgy érezte, ez őrjítőbb, mint a leggorombább harci zaj.

– Te szereted a feleséged, ugye? – hallotta a társát.

– Szeretem Olgát, igen – válaszolta. – Mindig is szerettem, ám különös módon most szerettem meg igazán. Most, amikor messze van. Se Galíciában, se itt nem érdekelnek a lányok. Egyszerűen nincs kedvem a nőkhöz. Olgához lenne, azt hiszem, bár jobban hiányzik a hangja, az arca, mint bármi más. Őrizgetem magamban, magamnak. Nem hordok a tárcámban fotográfiát, mint a legtöbben, nem akarom, hogy véres legyen, hogy bemocskolódjon. Úgy idézem föl az arcát, ahogyan kizárólag bennem él, ahogyan a fotómasina talán meg sem ragadhatná őt… Érted?

A másik bólintott.

– Én egyedül a hangját és az arcát ismerem – szólt kisvártatva. – Fényképről, amelyet magammal hordhatnék, nem is álmodhatom… Jó, ha pár percig láttam, nem tovább… Alig beszéltem vele… Mégis őrjítő vággyal vágyom mindenére! A lényére, az egészére… Holott még a nevét sem tudom, Lajos! Annyi a bizonyos, hogy ő az utolsó emlékem, mielőtt vonatra szálltam. Férjes asszony, ez egyértelmű. Legalábbis így gondolom. De ha az is, mit bánom én! Meg akarom írni neki, hogy csak ő jár a fejemben, és nem érdekel, ha a férje kezébe kerül a levelem.

– Hogyan akarod eljuttatni hozzá, ha a nevét sem tudod?

– A húgommal volt kinn. A pályaudvaron. Emi majd elviszi hozzá a levelet. Pusztán három sort írok, nem többet. Érzem, hogy meg kell tennem!

– Bolond vagy!

– Halott vagyok!

 

3.

 

Sokáig úgy vélte, sose fog visszatérni a Tisza mellé. Az egyetemi évek alatt megszerette Pestet. Párizsban bronzérmet, Saint Louisban negyedik helyet, az athéni rendkívüli olimpián ezüstérmet szerzett, magyar bajnoki címet nyert, négyszer döntött magyar csúcsot. Megbecsülték az egyetemen, a BEAC-ban, a fővárosban, az országban. Mikor huszonkilenc évesen úgy döntött, abbahagyja a magasugrást, a mester könnyezve búcsúztatta, Jenőke komoran leszegte a fejét, Károly szipogott, mint valami megszeppent bakfis. Ő csak nevetett rajtuk. Elég volt a versenyekből, az utazásból, a folytonos ugrabugrálásból. Másfél évtizeden keresztül röpködött lécek fölött, megunta. Ennek vége van.

És bár nem hitte, mégis visszakerült a Tisza partjára.

Szegedre hívták be katonának. Haza. Nem akarta ugyan, hogy így legyen, mégis örült neki. A negyvenhatosoknál jó dolga volt, a város ugyanúgy becsülte, ahogy korábban Pest. Leszerelése után nem is gondolkodott, mihez kezdjen: bojtárkodott egy ideig Szegeden, ám gyorsan bekerült a törvényszékre, s igen fiatalon bíróvá választották. Elégedett lehetett a sorsával.

Hellerékhez rendszeresen járt vacsorára, uzsonnára, kártya partikra. Addig-addig, míg azon kapta magát, otthon érzi magát náluk. Eleinte nem is értette, miért, míg egy januári bálon meg nem csókolta Heller Olgát. Előtte órákig táncoltak, a lány sokat nevetett, nem értette, egy sportoló miként lehet ilyen ügyetlen táncos. Ő nem bántódott meg, teli szájjal kacagott saját ügyefogyottságán. Olga huncut tekintetét kereste egész éjszaka, s hajnaltájt egy mellékfolyosón magához vonta a törékeny lánytestet, átölelte és megcsókolta a száját. Üde, puha, fiatal ajka volt, ruganyos és hajlékony teste. Nem érzett semmi olyasmit, amit a színházban látott, nem kalapált a szíve úgy, ahogyan a gőzmozdony fújtat. Egyszerűen csak akarta ezt. És akarta Olga is. Összeházasodtak.

– Milyen szép pár – érzékenyült el Jenőke a vonaton, még kissé ittasan a lakodalom után. – Milyen kár, hogy a mester nem élhette meg…

– Látja ő ezt, én mondom neked – rikkantotta Károly, s mivel nagy rántással éppen meglódult a szerelvény, kis híján kibucskázott a vonatablakon.

Talán valóban látta is, ki tudhatja…

 

III.

 

A százados hosszan eregette a füstöt, közben néhány, ajkára tapadt dohánymorzsát maga elé köpött. A járművön köpködni tilos, villant belé a villamosok felirata, s erről az jutott eszébe, már otthon kellene lennünk réges-régen, a császár nem tartotta a szavát. Leült az összecsukható tábori székre, a távolban dörögtek az ágyúk. Az ő állásai közelében nyugalom volt. Elővette a zubbonyából a vérfoltos füzetet. „Az egész Doberdó-fennsíkon uralkodó hófehérre borotvált sziklahegyen – olvasta –, San Martinó romjain, a Templomdombon, a Monte San Michelén egyetlen élőlény se mozdul, egyetlen élő növény, fűszál, fa sem látszik. Sőt, hogy valaha volt itt növényzet, azt is a Templomdombon álló élettelen csonka fatörzs tanúsítja csupán, amely fenyegető felkiáltójelként sötétlik béna, de még mindig talpon álló törzsével a gránátzápor által letarolt terepen. Mintegy tanújaként annak a már ezen a részen egy év óta dühöngő, borzasztó küzdelemnek, hol annyi ezer és ezer ember pusztult el látszólag ezekért a kopár kövekért, de végeredményében a hazájáért harcolva.” Összecsukta a füzetet, eldobta, eltaposta a csikket. Pillanatra úgy tűnt, az ágyuk moraja közeledik. A százados fölállt, mozdulatlanná merevedett, feszülten fülelt, akár vadászeb a bozót szélén. Egy esztendeje is így kezdődött, s két hadnagya veszett oda.

– Bódog! – kurjantott, majd a megjelenő fejnek odavetette:

– Készüljetek. Minket is lőni fognak hamarosan.

Megigazította az egyenruháját, a köpenyét összehúzta magán, kilépett a fedezékből. Az árokban mozgolódás támadt, mint megannyi nagyra nőtt giliszta, nyüzsögtek a bakák a keményre fagyott falú járatokban. Hevedereket halmoztak a géppuskaállások mellé, a lövészárok falához kucorodtak, szinte eggyé váltak a jéghideg földdel, hogy minél jobban elbújjanak az ütegek lövedékei elől.

Tavaly ősszel történt, hogy az első kézitusára sor került, idézte maga elé a százados, miközben a tiszti fedezékből szemlélte az embereit. Fél éve tartott az olasz háború. Sosem felejtheti el azt a délutánt. Mind a két hadnagy mellette volt, a szemükben értelem és szorongás csillogott. Az ágyúzás hirtelen megszűnt, géppuskák és kézifegyverek csattogtak. A százados parancsokat osztogatott, a hadnagyok szaladgáltak az árokban, pattogó utasításokat adtak, a bakák behúztak a fejüket, aztán kidugták, hogy gyorsan elsüssék a fegyverüket, egyik-másik fölordított, hátragurult. Kelepeltek a géppuskák, a fiúk tucatszám dobálták a kézigránátot, s a századosban föl sem merült, hogy a taljánok átjuthatnak ezen a pergőtűzön. Átjutottak. Amikor az első beugrott, egyszerűen lelőtték, mint egy kóbor kutyát. Utána tucatjával potyogtak a nyakukba. A százados elordította magát, üsd, vágd, nem apád! És elszabadult a pokol. Olasz és magyar katonák gabalyodtak egymásba, szuronnyal, bicskával, puskatussal, ásóval és baltával viaskodtak, előkerültek a tízesnek nevezett, patkószöggel kivert fustélyok, egyik-másik, otthon híres kocsmai verekedő boxert húzott a kezére. Annyi vért még sosem látott, tócsákba gyűlt a lövészárok alján. Kiontott belek, kitört végtagok, bezúzott koponyák kavarogtak a szeme előtt. A két hadnagy üvöltözött, oda-odacsaptak maguk is, mintegy önkívületben. Talán öt percig tartott, talán addig se, a taljánok végül megfutottak, hátrahagyták a halottaikat, nyüszítő sebesültjeiket. Nekik is nagy volt a veszteségük, mégis diadalmasan ordítottak. Túlélték ezt is.

Ez nem úriembereknek való hadviselés, írta a jelentésében a százados, ez vadállati marakodás. Az egyik hadnagy mellette ült, véraláfutásos bal arcát borogatta.

– Gondolom, maga se látott még ilyet, hadnagy úr – fordult felé a százados.

– Valóban nem, uram – sóhajtott a hadnagy. – Mint egy falusi búcsún…

– Föltételezem, egy sportembernek ez kivált megfekszi a gyomrát.

A tiszt bólintott.

– Hát, nem éppen olimpiai szabályok szerint küzdöttünk – jegyezte meg.

A százados keserűen helyeselt.

Azóta tizenöt hónap telt el, gondolta a százados. És már egy esztendeje annak, hogy abban a borzasztó hidegben rájuk telepedett a csönd. Hiába estek már túl kézitusán, hiába ismerték a háború csaknem minden ábrázatát, elernyedtek, élvezték a ritka nyugalmat. Egy éve pontosan, hogy a csönd hirtelen pokoli zsivajjá változott és a tiszti fedezékbe becsapódott a lövedék. Mind a két hadnagy azonnal meghalt. Az atléta is, a másik is. Csonkolt, roncsolt testek maradtak utánuk, egy sírba hantolták őket, hogy a fene egye meg most már ezt az egészet! A százados cifrán káromkodott. Utána fölbőgtek az ágyúk.

 

EPILÓGUS

 

A hivatalos gyászjelentéssel egy időben hozta Emília kisasszony azt a másik levelet. Olga asszony először azt hitte, Lajos írt, biztosan elkeverte a tábori posta. Mikor fölbontotta a kopertát, rövid, pár soros írás akadt a kezébe, nem a férje rótta. „Mióta a pályaudvaron volt szerencsém Önnel találkozni, gyönyörű hölgy, azóta Önre gondolok. Itt, a doberdói lövészárokban semmi sincs, ami szép, ezen a gondolaton kívül. Nem hiszem, hogy valaha is láthatom még, mégis be kell vallanom, hogy reménytelenül epekedem Ön után.” Az asszony ki sem betűzte az aláírást, dühösen tépte apró cafatokra a papírt, s szórta maga köré, mint valami konfettit.

'


.: tartalomjegyzék