Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Augusztus
Márton Evelin

Mungu ibariki Afrika!

(ISTEN ÁLDD MEG AFRIKÁT!)

 

 

Még a levegőben forgolódtunk, de a gép már egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett. Hegyek, kráterek, szavanna, őrület. Aztán hirtelen elvakított egy óriási rózsaszín folt, úgy tűnt, ott egyensúlyozunk fölötte. A foltról Madarász felvilágosított: a Lake Manyara-án tanyázó falamingók. Már Tanzánia fölött vagyunk egy ideje, ha nem tudnám. Nem tudtam. Néhány röpke pillanatig azt hittem: látom a Kili csúcsát. Ma sem vagyok benne biztos, hogy valóban azt láttam, vagy csak a Mount Merut, Afrika ötödik legmagasabb hegységét. Csak azt tudom, hogy szédültem istenesen. Azon a jóleső módon, amely nálam mindig valami csodálatos „utazás” kezdetét jelenti. Utazást magamba, a világon keresztül. Az embernek soha nem lenne joga azt mondani, hogy unatkozik. Minden pillanatban rácsodálkozhatunk valamire, amit addig valamiért nem vettünk észre. Még önmagunkban sem.

Alattunk hosszú nyakú, foltozott bőrű valamik futottak furcsa hullámzó mozdulatokkal. – Maszáj zsiráfok – mormogja az orra alá Madarász, és teljesen a szemére nyomja a távcsövét. Mindez olyan valószerűtlen volt, nem is hittem, hogy valóban leszállunk Oda. Márpedig leszállni muszáj.

Miközben a szemem sarkából egy kenyai illetőségű fiatalembert figyeltem, aki olyan érdeklődő tekintettel fürkészett, mintha értené ezt a rettenetes nyelvet, amelyet egyes román barátaim „európai kínainak” szoktak nevezni, végre felfogtam, hogy ez a vörös tenger alattunk, mely poros ujjacskákat nyújtogat felénk: a Föld. Ezekről az ujjacskákról aztán kiderült, hogy mini forgószelek, egymás mellett akár egy tucat is lehet, mindegyik a maga porát pörgeti körbe-körbe. Közöttük egykedvűen ballagnak kecskék, zebuk és masaajok színes lepedőikbe burkolózva. Kezükön-lábukon s füleikben kilónyi, színes, reciklált műanyagból készült ékszer.

Sweet home Africa – kezdte zakatolni a szívem, mintha hosszú idő után végre visszatértem volna, pedig még soha nem jártam itt, de úgy látszik, mégiscsak ez lehet az emberiség bölcsője, s ezt az ösztöneink jobban tudják, mint mi magunk. Amúgy Tanzániában van a híres Olduvai-szakadék is, valahol a Szerengeti-síkságtól keletre.

Semmi olyat nem írhatok, hogy mellbe vágott a meleg, vagy a szagok. Igaz, előtte eltöltöttünk valamennyi időt Etiópiában. Az örömutazás első afrikai állomása Addis Abebában volt, mely többek között arról híres, hogy a kontinens legmagasabban fekvő fővárosa. Az viszont mellbe vágott, hogy már a levegőben úgy éreztem: hazaértem. És ez a varázslat nem múlt el egyetlen percig sem az alatt az idő alatt, amit ott töltöttem. És azután sem.

Semmi másra nem tudok tulajdonképpen gondolni, csak arra, hogyan szervezhetném meg az életemet-életünket úgy, hogy legalább egy fél évet eltölthessek az Usambara-hegységben, az Amani csúcson üldögélve a régi maláriakutató központ valamelyik moszkitóhálós szobájában, az Amani-i esőerdő még megmaradt fái között kóborolva, és magamba szívni ennek a nyugalmat gőzölgő világnak az összes emanációját. Azt hiszem, beállnék én is a mára már híressé lett Kipeopeo, magyarul Pillangó Projektbe, melynek az a célja, hogy pillangók tenyésztésével megmentsék a még megmaradt fantasztikus afrikai esőerdőket. Erre a projektre, azaz a pillangók tenyésztésére azért volt szükség, mert ezeket a kis hímporos élőlényeket viszonylag drágán lehet eladni, márpedig itt az esőerdőkben iszonyú a szegénység, nehéz elmagyarázni az egyik napról a másikra élő hegylakónak, hogy tilos kivágni a fákat, s a helyüket beültetni kukoricával, amikor neki három-négy éhes gyermeke van otthon. A megélhetésem meg van oldva tehát. A szabadidőmben összebarátkoznék a morcos postáskisasszonnyal, és talán megérteném azt is, miért nem zavar itt senkit az, hogy Tanzánia függetlenségének ötvenharmadik esztendejében az Amani-i postaállomás ajtajára még mindig ez van kiírva: Royal Mail. 

Egy másfajta időszámítása az életemnek az itt töltött időszak. Túl rövid, és túl hosszú egyszerre. Olyan valami, ami most már örökre hozzám tartozik.  Talán okosabb dolgokat kellene írnom, de csak azt tudom írni, amit érzek, vagy éreztem valaha. Számomra ez az irodalom értelme.

Mielőtt Tanzániába utaztunk volna, kicsit utánakerestem az afrikai irodalomnak, melyről mi itt az úgynevezett végeken, melyet oly büszkén emlegetünk, nem nagyon tudunk, azt is kevesen, hogy éppen a reneszánszát éli. Ha szabad ma valamit reneszánsznak nevezni. Habár azt tapasztaltam rövid ottlétem alatt, hogy Afrikában az irodalom valóban él. Úgy értem, az utcán, a mindennapokban. A világ összes létező és nem létező vallásához tartozó afrikaiak önfeledt táncában.

Gyanútlan utazó úgy gondolhatná, hogy örökös örömünnep van itt. Pedig láttam az unalmat. Igaz, vidám formájában, Tangában, amely nem fehérnemű, hanem egy város az Indiai-óceán partján. Itt közlekedett a megtestesedett fekete unalom, koszlott kínai papucsban. Ő volt a kiszolgálónő abban a városszéli kifőzdében, ahol ugalit és szamakit, azaz egyfajta grízet és halat ettünk. Fáradt volt és egykedvű, de amikor az anyanyelvén eldadogtuk ezt az ugalit és a szamakit, no meg a kuku-t, ami csirkét jelent, szélesen elmosolyodott. Fegyveres embereket is láttam, elég sokat. Egy részük minket őrzött.

A fegyverekről, főleg a bozótvágó késekről, néhány éve mindig Ruanda jut eszembe. Biztos sokan látták a Hotel Ruanda című filmet. Hát nekem ez is egy örök fixációm lett. És most ott volt, az orrom előtt, a levegőből talán láttam is. Bár nem jártam a határain belül, mégsem állom meg, hogy egy nagyon keveset ne írjak erről a pici országról. Például azt, hogy a `94-es népirtás miatt ma a lakosság java része nő, a ruandai kormányban a legtöbb vezető funkciót is nők töltik be. Cégeket vezetnek, országot igazgatnak és a semmiből próbálnak újjáépíteni egy megtépázott lelkű társadalmat. Idegenvezetőnk, Geitan Ndunguru szerint, aki gyakran megfordul ott, talán emiatt, azaz a női „tisztaságmánia” miatt Ruanda a legkörnyezetbarátabb ország a világon. Semmiféle műanyag terméket nem tolerálnak, és nem engednek be a hazájukba. És minden hónap végén általános nagytakarítás van, amelyben a haza minden egyes lakosa aktívan részt vesz.

Az sem mindegy már nekem, hogy a népirtást megelőző, Uganda és Ruanda közötti fegyveres konfliktus tűzszüneti megállapodását 1993-ban abban a városban írták alá, ahol földet értem: a tanzániai Arushában. Ugyanitt működik ma a ruandai népirtás ügyét kivizsgáló nemzetközi törvényszék. Az esztelen és féktelen mészárlás áldozatainak maradványai egyébként megtekinthetőek Kigaliban a Népirtásra Emlékező Központban. Hirtelenjében csak így sikerült lefordítani a Kigali Genocide Memorial Centert. Sejtettem, egészen fiatal koromtól, amikor puszta kíváncsiságból történelmet és művészettörténelmet kezdtem tanulni, és aztán a figyelmem fokozatosan az anomáliákra, úgynevezett történelmi tévedésekre, a világ tőlem távol eső részeire összpontosult, hogy az emberiség mindenkori történelmét a szenvedélyek alakították. És azt is gondolom, hogy sajnos az, amit holokausztnak nevezünk, nem egy európai sajátosság, és nincs is vége. Csak remélni tudom, hogy vége lesz. Hogy a gyermekeink már csak borzongva néznek erről szóló filmeket. Reménykednem kell, mert anya vagyok.

Arushára, erre a Kolozsvár méretű, de Kolozsvárra nyilván semmiben sem hasonlító tanzániai városra visszatérve, csak annyit említenék érdekességképpen, hogy a város közelében található az úgynevezett Mount Meru Lodge, mai mércével mérve háromcsillagosnak számító szálláshely (esetenként az európai ötcsillagosnak felel meg) és nemzeti park. A park és a szálláshely létrehozása a híres „afrikavadász” dr. Nagy Endre nevéhez köthető. Ha jól tudom, a vendégházat Nagy leszármazottai működtetik mai napig. A park, nem hinném, hogy az övék, Tanzániában ugyanis minden föld állami tulajdonban van. Bérelni lehet, viszont az államnak vétójoga van: azaz megjelenhet, és közölheti, hogy költözni kell, mert az általad elfoglalt terület éppen valamilyen más célra szükséges. Természetesen ajánlanak helyette valami mást. Egészen korrekt, nem? Ezzel a megoldással kiküszöbölik azt, hogy az állampolgárok gyűlöljék a külföldieket, akik jobb anyagiak birtokában földet vásárolnak az „anyaföldből”. Rengeteg holland és német vezet itt egyébként turisztikai céget, és pompásan megélnek belőle.

No, de térjünk vissza a mi juhainkhoz! Nagy Endre, eredeti nevén Schwend Endre 1913-ban, Ószönyben született. A jogi egyetem elvégzése után katonai iskolába jelentkezett, majd 1937-ben a Magyar Királyi Honvédség őrmestere lett. 1944-ben, akkori fogalmakkal élve, „rosszul házasodott”. Első felesége ugyanis a zsidó származású báró Hatvany Alexandra. Férj és feleség nehezen éli túl az üldöztetést, Nagy egy időben Rajk László cellatársa, felesége pedig hajszál híján szabadul meg a „bevagonírozástól”. A történelmi kitekintőt itt abba is hagynám, a Nagy családról csak annyit, hogy a kommunizmus évei sem kedveznek nekik, főleg a Rajk Lászlóval való ismeretség miatt, Nagy Endrét halálra is ítélik. A „rendszer” elől menekülve a család végül Tanzániába, akkor még Tanganyika államba költözik, és Nagy a Mount Meru és Kilimandzsáró közötti területen lesz vadászmester.

Azt hiszem, ez a Nagy Endre, akiről az „utókor” vajmi keveset tud, pedig mostanság, a hetvenes évek közepén halálozott el, ugyanúgy járhatott, mint én, azaz beleszeretett ebbe az örvénylő vörös földű, buja állat- és növényvilággal rendelkező, vidám emberek lakta vidékbe. Dr. Nagy Endrét „Kilimandzsáró legnagyobb fehér vadászaként” emlegették, ami szerintem ott és akkor a legkiválóbb tisztelet jele volt. Ma már nem illik vadászni, de Nagy Endre nem csak ezzel vívott ki elismerést, hiszen néhai birtoka ma nemzeti parkként látogatható. Hamvainak egy része is itt nyugszik, azaz ott, Arusha határában. A többi „rész” előtt a balatonedericsi Afrika Múzeum és Állatkertben tiszteleghetünk. Ha akarunk. Befejezésül csak annyit, hogy erről az úriemberről 1981-ben egy tavat is elneveztek Tanzániában. A tó neve „Andreas von Nagy”. Én beérném egy nevemet viselő akáciával is.

 

No, de egyelőre vissza a levegőbe! A kenyai fiatalember boldogan felkönyökölt az ülésem támlájára és biztatóan mosolygott, láttam a szemén, hogy azt is érti, most éppen a bávatag brit turistapáron szórakozunk, akik már leszállás előtt felvették a vadonatúj szafari szerkójukat és gondosan bekenték magukat magas faktorszámú méregdrága napolajjal. Cecelegyek ellen semmiféle szer nem volt náluk. Márpedig…

A kenyai egy órát kell a gépen várakozzon, míg továbbrepül Mombasába. Integettünk egymásnak. Miért érzem azt, hogy nem utoljára?

Az etióp légikisasszonyok továbbra is fesztelenül kacarászva futkostak fel s alá a gépen, mint valami dikdikek. Soha életemben lazább, vendégszeretőbb légitársasággal nem utaztam, s ahogyan megsejtettük, ez a vidám káosz lesz az, ami a földön is várni fog. Lenyűgöz, és egy életre megfertőz. Fekete testvéreink mesterien és vidáman lavíroznak a káoszban.

A brit turistapáros reszketeg lábakkal kecmergett le a Kilimanjaro International Airport betonjára. Nekünk máris egzecírozni kellett a Madarászunkat, mivel a gyönyörtől sikoltozva akart felmászni valami törpepálmára, ahol éppen nektármadarak ékes csapata táplálkozott. Nehezen, de bevonszoltuk Tanzánia területére. Az imperializmus láncos kutyáival szemben újabb apró és kéjes győzelmet arattunk: míg ők hosszú kígyózó sorokban álldogáltak a vámhivatal előtt, s lázas igyekezettel töltögették ki a beutazási engedélyt, illetve számolgatták a dollárokat a zsebükben, addig mi, mint Julius Nyerere és Nicolae Ceușescu bácsi szeretett gyermekei, ingyen besétáltunk a Tanzániai Egyesült Köztársaság gyönyörű vörös földjére.  A következő megállónk egy helyi kocsmában volt, körülöttünk a szegénységnek az a formája, amelyet sokan közülünk a falusi romasoron tapasztalhattak meg. Az viszont rögtön lejött, hogy ez nem olyan lesz, mint az, amihez szokva vagyunk. Kéregető gyermekekkel találkoztunk még több ezer méter magasban is, ott is laknak, hiszen a föld termékeny, és ez az örök nyár hazája. Kéregettek, de aztán inkább kíváncsiak voltak. Nem átkoztak meg, amiért csak csokoládét, és nem dollárokat osztogatunk. Bár nehezen értették meg, ha nem beszéljük a kiswahili nyelvet, akkor szegény, szegény fehér testvérek, hát ti akkor hogyan beszéltek? És ettől még kíváncsibbakká váltak. Apropos kiswahili nyelv. Vezetőnk, akiről még szó volt és szó lesz, elmagyarázta, hogy a szuahéli megnevezés a nyelvre magára helytelen, ugyanis ez így azt jelenti, hogy szuahéli ember. A nyelvet ők kiswahilinek nevezik. Persze ettől a világ percepciója nem fog megváltozni, csak gondoltam megemlítem.

Mondtam, hogy sem a meleg, sem a szagok, sem a betépett Kalasnyikovos masaai férfiak, akik a kempingeket őrizték, nem taglóztak le, a szegénység sem annyira, mint azt elvártam volna magamtól. Ez utóbbinak persze már tudom az okát: Afrikában senki sem sajnáltatja magát. Talán nem is tudják, hogyan kell azt csinálni. Az viszont teljesen padlóra tett, ahogyan a vezetőnk, Geitan Ndunguru, ez a vérbeli tanzániai úriember Afrikáról vélekedik. Erre készültem a leginkább, s mint kiderült, minden igyekezetem hiábavaló volt. Sem a Lonley Planet könyvei, sem más fantasztikus útikalauzok nem szólnak egy árva szót sem arról: hogyan vélekednek az afrikaiak a saját kontinensükről! Tájakat, állatokat, illatokat, embereket, színeket, impressziókat, ételeket, italokat és egyéb csodaszereket leszámítva, ez a felismerés volt talán az, amiért a leginkább érdemes volt elmenni erre az utazásra, s nyelni lelkesen a vörös port. Nyelném, azt hiszem, időtlen időkig, s most hiába tekergek itt sorokon s szavakon át, mégsem tudom kifejezni a nagy Miértet. Hiszen normális, hogy szereti a hazáját, szereti a földrészt, amelyen született, szereti a bőre színét, és számára igenis ez az ígéret és a remények földje. De ezzel a szeretettel kinyitotta az én szemeimet is, és azt hiszem, az utolsó adag ellenérzést is kiirtotta belőlem, ha egyáltalán volt ilyen, de azért hazudnék itt ebben a nagy áradozásban, ha azt mondanám, hogy apró fenntartásaim sem voltak.

Tudom, tudom, vádolható és cáfolható is, amit írok, hiszen egy olyan államban vendégeskedtem, amely nem az erőszakról híres, sőt, inkább a békés együttélés iskolapéldája. Legalábbis ez a látszat. Vezetőnk azért felvilágosított arról, hogy ez a béke nagyon drága mulatság. És iszonyú erőfeszítés eredménye. Mert minden megtapasztalt szépség és vidámság ellenére sajnos itt is működik az a közmondás, amely szerint ember embernek farkasa. És sajnos az a másik feltételezésem is többé-kevésbé bizonyságot nyert, hogy a vallás, minden jótékony és nevelő mivolta ellenére, a vérontás mindenkori, vagy fájdalmasan sokszori okozója. Talán jobb lenne mindannyiunknak a masaajok Ngai nevű Istenében hinni.

De valahogy nincs most kedvem elkomorodni, és erről újra a bajsza alatt örökösen mosolygó Geitan jut eszembe, aki egyik első beszélgetésünkkor, amikor az utazás jótékony voltát firtattuk, egy afrikai közmondással összegezte a lényeget: „míg nem jártam sehol a világban, azt hittem, az anyám a legjobb szakács.”

Egyébként meglepően jól értette a mi kelet-európai, sőt ennél jóval belterjesebb, erdélyi magyar vicceinket, melyeket jól-rosszul lefordítottunk neki. Az már csak hab a tortán, hogy számunkra, magyar anyanyelvűek számára a kiswahili, közismertebb nevén a szuahéli nyelv nem is olyan bűn nehéz. A macsó (macho) például azt jelenti: szemek. A madár és a repülés ennél kissé nehezebb, de ha az ember hozzászoktatja az elméjét ahhoz, hogy itt bizony rengeteg a két mássalhangzóval kezdődő szó, könnyűszerrel kiejti ezt: ndege. A szeretlek pofonegyszerű: nakupenda. Köszönni pedig minden kisgyermekes szülő tud, aki már legalább egyszer látta az Oroszlánkirályt azaz: Jambo!, és nyilvánvaló az is, hogy a szimba oroszlánt jelent. Ugyancsak ebből a Disney rajzfilmből ismerősnek tűnhet a Hakuna matata kifejezés, amelyet az arushai masaai piacon lépten nyomon az ember fülébe harsognak, amikor rebegve elmagyarázza, hogy nem akar vásárolni, csak nézelődni. Hakuna matata my friend, azaz nem gond, barátom! Isten hozott helyett pedig elég csak egy ennyit mondani: karibu!

Szóval Geitan, akihez a nagy európai lélekdoktorok beiratkozhatnának egy gyorstalpaló tanfolyamra, melyből talán végre megsejthetnék, mi is az emberi lélek lényege, mesterien adagolta az információkat. Hogy ne haljunk bele egyből. Mert Afrika sokkhatású a hozzánk hasonló, s az európai hagyományokon, ahogy egyszer meg mertem reszkírozni, a „nagy európai fikción” nevelkedett egyedeknek. És ha az embert valódi kíváncsiság hajtja, nem csak annyi, hogy az „önéletrajzában” kipipálhassa: megvolt a méregdrága szafari, láttuk a „big five-ot”, over, akkor ebbe az „egészbe” valóban bele lehet bolondulni. Kicsit. Örökre.

Azt már az első két órában megtudtuk, hogy Tanzániában a mindenki által ismert masaaiokon kívül még 199 más törzs él. Mindegyiknek saját nyelve van,  és saját szokásai vannak. Ezeket iskolák és autonómiák nélkül máig meg tudták őrizni. Azoknak gyűlt meg a bajuk a mindenkori hatóságokkal, akik vadászatból tartották fenn magukat. Vadászni tilos, a nemzeti parkok szervezettebbek, mint nálunk a könyvtárak. Ezt el sem hittük addig, amíg a Manyara tó melletti pihenőhelyen egyik társunk csak úgy be nem sétált a növényzetbe. Pillanatok töredéke alatt egész csapatnyi vadőr, úgynevezett rangers nőtt ki a szavannából, és kezdett fenyegetőzni, hogy kirúgnak minket a parkból, ha nem viselkedünk civilizáltan. Geitan, aki erre már amolyan apukánk lett, meg is szidott rendesen, fél estén át udvaroltunk neki Krest ásványvizekkel, a madarászok pedig sosem látott fajokkal, hogy kiengeszteljük.

A tanzániai törzsekre visszatérve, azért nem hagyhatom ki azt sem, hogy nyilván azért itt is élnek a rendszerrel dacoló, amolyan afrikai székelyek, és ezt most nem gúnyosan mondom, hanem a legkomolyabban. A hadzák mai napig vadásznak és gyűjtögetnek, hasist szívnak és szarnak a rendszerre, no meg az idő múlására.

Afrikában bizonyosodtam meg arról a régi feltételezésemről, hogy az idő nem létezik. Csak bennünk, emberekben ketyegnek órák, semmi másban. És úgy látszik, vannak emberek is, akik ha nem is tudják a mindennapjaikból teljesen kiirtani ezeket a ketyegő masinákat, melyeket amúgy lenyűgözve bámulnak, magukat mégis valamiféle másabb, az ember számára sokkal szelídebb időszámításhoz igazítják. Ez nem azt jelenti, hogy könnyebben élnek. Sőt!Csak éppen nem panaszkodnak. Ezt sem tudják még, hogy hogyan kell. Stresszről pedig sohasem hallottak. Márpedig ha stresszelő valami, akkor az mindenképpen az, hogy egy orrszarvú, víziló, kafferbivaly vagy éppen egy oroszlán dübörög a nyomodban. De ők valami számunkra angyalinak tűnő derűvel vándorolnak napokig, míg vizet találnak. Az ivóvíz keresése a nők dolga. A fejükön cipelik aztán ezt is, mint minden mást. Nőnek lenni Afrikában nehéz.

A törzsekről még csak annyit, hogy Tanzánia legjobb hosszútávfutói szinte kivétel nélkül a csaga (chaga) törzsből származnak.

Mégsem hagyhatom ki a masaai testvéreket. Talán csak Tibetben és Nepálban gyalogolnak ennyit az emberek, mint ezek a kedves masaai tesók. Nem csak Tanzániában, hanem Kenyában, Ugandában is ugyanúgy terelgetik az állataikat, s alszanak a legelképesztőbb pozíciókban és helyeken. Láttam átkozottul szúrósnak kinéző vulkáni tufán békésen szunyókáló masaait nem is egyszer.

Olvastam, mielőtt még odautaztunk volna, hogy elutasítják a „civilizáció” eszközeit, s továbbra is hagyományos életmódot folytatnak. Ez csak részben igaz. Valóban megtartották a legfőbb szokásaikat, továbbra is a síkságon laknak hagyományos masaai házikókban, ezeknek a falát vesszőből fonják és sárral tapasztják be. Leginkább egy csigaházra hasonlít egyébként egy ilyen kunyhó, az ágyuk ugyancsak ágakból font, kecske, vagy zebubőrrel leterített emelvény. A kisgyermekeknek külön kis alkóvot hoznak létre, ők abban alszanak. De réges-régen lemondtak a vadászatról, kecskéket és zebu-teheneket tartanak, velük kószálnak naphosszat, sőt, hetekig, időnként vizet s némi kiégett füvet keresve. Viszont szinte mindegyiknek van mobiltelefonja, és valami olcsóbb órája. Sokan közülük beköltöztek a városokba, de ott javarészt nyomorognak, a számukra elkülönített piacokon árulják sokszínű gyöngyből készült ékszereiket, festményeket, miegymást. Geitan szerint egy masaai férfinak a városban csak arra van esélye, hogy biztonsági őr legyen hoteleknél, vendégházaknál, vagy valamelyik gazdag gondosan bekerített portáján. Ezt amúgy a saját bőrünkön megtapasztaltuk, a saját bőr kifejezés itt és most a lehető legpozitívabb. Rövidre fogom: a Tarangire nemzeti park melletti kempingben volt az első sátras szállásunk. Első látásra nem tűnt túl biztonságosnak. Alacsony és roskatag kerítés vette körül. Kicsit tanácstalanul álldogáltunk, hogy most mi lesz a sok, számunkra értékesnek tűnő kacattal, amit Európából magunkkal cipeltünk. Geitan apánk ezúttal is megnyugtatott: Hagyjatok bátran mindent a sátorban. Ezek itt masaaiok. Az ő földjükön vagyunk, tehát vendégnek tekintenek. Vendégtől pedig nem lopnak soha. És lőn, mondaná a költő. Még csak annyit, hogy valamelyik este, kalasnyikovos masaai őrünk zavaros tekintettel, szemmel láthatóan a hasis jótékony hatása alatt állva, eldülöngélt az asztalunkhoz, és ott téblábolt egy darabig. Esküszöm a kispékre, hogy éreztem a fegyver olajos-fémes szagát. Nem pergett le előttem az életem, de különféle vad forgatókönyvek igen. Aztán kiderült, hogy testvérünk csak egy korty kólára szomjazik, ha netán-tán maradt valamelyikünk üvegének az aljában…

Az a falu, amelyet meglátogathattunk, valahol útban a Ngorongoro-kráter, vagy az Usambara-hegység felé, enyhén etnobiznisz szagú volt. A kezdeti rosszullétet, melyet az az egyszerű tény generálta, hogy míg nem fizettünk, nem kezdődött el a „welcome dance”, és a kedvünkért felvonultatták a „vizes autót” – bár ez utóbbiról én továbbra is azt állítom, hogy semmi csel nem volt benne –, hamar kihevertük. Ebben a kietlen vörös semmiben, ahol éjszaka hiénák falják fel a masaai hullákat, ez lévén a „temetkezési” szokás, és kevés gyermek éri el az „óvodás kort” a betegségek miatt, a víz valóban pénzt ér. Sok pénzt. És ha én, mzungu, azaz fehér ember be akarok pofátlankodni a masaai kunyhójába, annak ára van. De mondom, a hányinger rögtön elmúlt, ugyanis a Baraka nevű úriember, aki elmondása szerint a törzsfőnök fia, és a faluban a vezetőnk, olyan átkozottul kíváncsi volt ránk, a hazánkra, a nyelvünkre, hogy egymás szavába vágva próbáltuk azalatt a röpke másfél óra alatt, amit náluk töltöttünk, letisztázni, hogy kik ők, s kik vagyunk mi. Ha hiszik, ha nem, az úriemberrel azóta néhány levelet (elektronikus) váltottunk, angolul, mely nyelvet, azt hiszem, jobban bír, mint én, szégyellhetem magam, s büszke lehetek masaai barátomra. Ebben a faluban láttam egyébként a legszebb férfiút is, Babaruznak hívják, 17 éves, remélem, jó sorsa lesz. Sok masaai gyermek jár iskolába, igaz, hogy nem mindig, mivel gyakran vándorolnak a víz nyomába. De léteznek olyan iskolák is, amelyeket maga a közösség hozott létre önerőből, és a mzungu látogatók által befizetett „vizitdíjból”.

Ezzel be is fejezném a masaaiokról folytatott értekezésemet, mert hát mi köze van ennek az irodalomhoz, s az én fennkölt érzéseimhez, két dolgot még elmesélnék azért róluk. Az első az, hogy teljesen megdöbbentem, amikor kiderült, hogy a törzs férfitagjai nem esznek semmiféle zöldséget, és szárnyasféléket sem, mert azok ugye madarak. Fő táplálékuk egy tejből és zebu-vérből kavart ételféleség, de ehhez sem jutnak hozzá túl gyakran, mert ezeket a fáradt, örökké éhes és szomjas „púpos” szarvasmarhákat mégsem lehet lépten-nyomon meglékelni.

A második pedig az, hogy ugye a masaaiokat mindenki azokról a színes kék, piros vagy  lila lepedőkről ismeri amelyekben kerengenek, no meg a gumibelsőből készült surranóikról. Szintén Geitan Ndunguru jótékony tájékoztatásának köszönhetően kiderült, hogy a hagyományos masaai viseletnek semmi köze nem volt ehhez a maihoz, az inkább állatbőrökből, különféle növényi háncsokból készült. A mai ruházatuk a 17. századra vezethető vissza, amikor a zanzibári indiaiak elkezdtek kereskedni a jó állattenyésztők hírében álló törzs tagjaival. Bőrért, húsért, különféle fákért cserébe vásznakat adtak nekik, meg színes indiai ékszereket, erre vezethető vissza az, hogy az embernek az a kényelmetlen érzése támad, hogy ezt már látta, tapasztalhatta valahol. Bizony: Indiában. Vagy jobb híján a bollywoodi filmekben. A vásznakhoz visszatérve: a legenda szerint az indiai kereskedők eredetileg hófehér vásznat vittek a masaaioknak, akik ezekbe boldogan beleöltöztek. A rinocéroszok azonban nem vették jó néven ezt a változást és irgalmatlanul kinyírtak jó néhány masaai férfit és nőt. A masaaiok megrémültek, és megvádolták az indiai kereskedőket,  hogy el akarják becses nemzettségüket veszejteni az orrszarvúak, és a fehér vásznak által. Az indiaiak erre nem vonultak el sem sértődötten, sem harsányan röhögve ezen a gyermeki gondolkodáson, hiszen a biznisz az biznisz. Azt javasolták a masaaioknak, hogy cseréljék le a fehér anyagokat valami színesre, hátha az elriassza az orrszarvúakat. Állítólag azóta járnak a masaaiok színes lepedőkben.




.: tartalomjegyzék