Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Augusztus
Pál Sándor Attila

Versek

A MOZGÓLÉPCSPŐ

 

Még egészen kisgyerekként, ha városban jártunk, és esetleg valami

diszkontban vagy áruházban, csak a mozgólépcső töltötte ki a

gondolataimat. Program volt, mindig több kört mentem, fel-le,

fel-le, előbb apámékkal, később egyedül is, szerettem 

az álomszerűségét, ahogy süllyedek és emelkedek, lépcsőfokot váltok 

és mindig más emberekkel utazom. Később, mikor nagyobb lettem,

jöttem rá, hogy a tetején és az alján, mikor a fokok újra egy szintbe

simulnak, azt az egészen rövid szakaszt át kell ugrani, különben

becsípi és behúzza az embert a lábánál fogva és szétdarálja.

A mozgólépcsőt az Otis Elevator Company szabadalmaztatta

1899-ben, és az 1900-as párizsi világkiállításon debütált a nagy-

közönség előtt. Magyarország első mozgólépcsője 1956-tól 1973-ig

működött, a Budapesti Gyermekvasút Hűvösvölgy végállomását

a BKV végállomással kötötte össze. Van az a Tom és Jerry rész,

amikor Tomot agyonüti egy zongora, és mozgólépcsőn megy fel

a macskamennyországba, de a portás nem engedi be, csak ha aláírat

Jerryvel egy megbocsátási szerződést, egy órát kap rá, de nem sikerül,

csak az utolsó pillanatban, amikor már késő, a mozgólépcső eltűnik

alóla, Tom pedig a pokolkutya üstjébe jut, aztán felébred, kiderül, hogy

álmodta, és össze-vissza csókolgatja Jerryt. Mindig szorongtam ettől a

résztől, de talán ezt láttam a legtöbbször. Most már egészen nagy vagyok,

és még mindig szeretek mozgólépcsőzni, még mindig furcsának látom,

most már úgy mondom: szürreálisnak, most sem járok sűrűbben városban,

ilyen áruházban, vagy Budapesten, a metrón, az alján vagy a tetején nem

ugorhatok el, csak az utolsó pillanatban léphetek le róla, mint a felnőttek,

de még mindig nagyon félek, hogy egyszer eltűnik alólam, vagy bedarál.

 

KÚT

 

Fóbiája, ami egy görög eredetű szó, és beteges félelmet, iszonyt, irtózást

jelent valamitől, és a kényszerképzetek egyik fajtája, szóval, mindenkinek

van, gondolom, nekem is, de ezek egyszerűek: tériszonyom van, félek a

víztől, félek a nagy sebességtől. Egészen kicsi koromban bátor voltam, sőt

vakmerő. A tanyaudvaron vagy a dédinél lévő kúthoz minden további nélkül

odamentem, belenéztem, nagyon mély volt mind a kettő, követ dobtam

beléjük, a gémmel szórakoztam, aztán nem sokkal később egyre inkább

attól féltem, hogy valahogyan beleesek, átbukok a káván, valami beránt,

vagy beleszakadok, ezért kezdtem tartani a tisztes távolságot, legföljebb

azért közelítettem meg, hogy öcsém bele ne essen. Aztán a Csorba Laci

faterja részegen egy ilyen kútba fulladt bele, két nap után találták meg a

felpüffedt testét. Ha a dédihez mentünk vasárnap ebédre, mindig felálltam

a Škodában az első két ülés közé, onnan néztem előre, mondtam a szembe-

jövő kocsik márkáját, kapaszkodj, mondta nagyapám, kapaszkodok, válaszoltam

a családi legendárium szerint, egyszer meg Esztergomban kirándultunk, és

apával felmentünk a bazilika kupolájára, körbejártuk egy idegen turista-

csoporttal, egy vaskorlát volt végig körül, meg hiányos deszkapallók, anyának

integettünk, aki lent maradt öcsémmel, egészen hangyányinak tűntek, de

úgy emlékszem, hallottam anya hangját, hogy le ne essetek. Nem hagy

nyugodni a gondolat, hogy a tériszonyos ember nem a mélységtől fél,

nem attól, hogy leeshet, hanem hogy leugrik. Vagy hogy beleugrik egy

nagyon mély vízbe, amilyen egy folyó vagy egy tó vagy egy kút, vagy száz-

húsznál nem megindokolható vagy átlátható okból félrerántja a kormányt.

Nem tudom, miről beszélek.

 

LACIBÁCSI

 

Lacibácsi nagyapa testvére, bátyós, mindig így hívja. Amióta csak

emlékszem rá, bottal jár, többször műtötték a térdét, a bal egészen

valószerűtlenül visszafelé hajlik, ahogy lép. Fiatalemberként

védett, kapus volt, el akarta vinni a Fradi, volt edzésen is,

de azt mondja, olyan erőseket rúgtak, hogy majdnem bevitte a labda

a kapuba. De nem ezért nem ment. Lacibácsi gömbölyű, a felesége,

Rózsika néni vékony volt nagyon, talán kicsit magasabb is, a családi

ebédeken mindig alig evett, az is lehet, hogy csak udvariasságból.

Nagyon szerették egymást. Egy lányuk született és egy unokájuk,

Lacibácsi mégis egyedül maradt. Rózsika néni szájrákban halt meg,

nem sokkal előtte még voltunk ott öcsémmel locsolkodni, már nem

tudott beszélni. A temetésen már nem engedhettem meg magamnak,

hogy sírjak, így csak könnyeztem, nem azért, mert Rózsika néni meg-

halt, hanem mert Lacibácsit itt hagyta. Az orvosnak nem bocsátom meg,

hogy úgy a szemébe mondta, hogy fél éve van hátra, mondta. Lacibácsit

nagyon szeretem, mert nagyon jó humora van, és nem kesereg. Ő hív

egyedül a világon Sandinak. Húsvétkor midig meglátogatjuk, a családi

kajákon sokat eszik és iszik. Ha egyedül van, mindig tévét néz, kétezer

műholdas csatornája van, amikhez ragaszkodik, mos magára, főzni csak

akkor főz, ha tudja, hogy vendégei lesznek. Nemrég műtötték megint,

hazafelé jött a temetőből az elektromos biciklijével és nekirepült egy

darázs, kilyukadt a szaruhártya a jobb szemén. A kórházból pár nap

után már nagyon jött volna haza. Most újra jól lát. Félt, hogy elveszíti

a szeme világát, és a háromból már csak egy marad.

 

MIKLÓSKA

 

Miklóska a falu bolondja. Mindenki ismeri, de csak nagyapa érti.

Miklóska ötven fölött jár már, sokat szokott sétálni, néha segít

nagyapáéknak például behordani a kukoricát, és minden vasárnap

ott van a katolikus templomban. Úgy beszél, mint egy kisfiú, dadog,

el-elakad, nem tud szavakat, úgy néz ki, mint Hofi Géza, vannak

saját szavai, és nagyokat sóhajtozik beszéd közben. Csak akkor nem

mosolyog, ha figyel, vagy nem ért valamit. Már őszül és kopaszodik,

de rendszeresen borotválkozik. Azt mondják, azért lett ilyen, mert

az anyja az apja tudta nélkül nem szoptatta, mert nem akarta. Az apja

szerette Miklóskát, de jó pár éve meghalt, és így a bátyjával maradt, a

Lajossal, ketten élnek a Vörösmarty utcai házban. Lajos vörösdiplomás

gépészmérnök, nincs munkája, egy-két alkalmi, napszám, és sokat iszik.

Miklóska ebédet hord most, Lajos pedig megveri néha. Miklóska két

dolgot figyel, a halottakat és a vándormadarak vonulását. Nagyokat

sétál, a falut és a határt járja. Néha találkozunk, köszönünk egymásnak,

és szokott lenni egy-egy pillanat, amikor beszélgethetnénk, de mindig

elszalasztjuk.




.: tartalomjegyzék