Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Augusztus
Tóth Mária

Napok, éjek, hetek, évszakok

ÉS NEM BIZONYÍT. A mellettem lévő lakásban a családtagok éveken át marakodtak. A férfi a pártfőiskolán tanított filozófiát és a lusta és primitív pártaktivisták demizsonokban szállították neki a finom óborokat, magyarán mondva, megvették az átmeneti jegyet. Így lett aztán a szomszédból alkoholista. S innen már csak egy lépés maradt a szóváltásokig. A veszekedők, rendszerint, kiözönlöttek a folyosóra, hozzám is becsengettek, mert román teória szerint, a botrány csak szemtanúkkal élvezhető jelenet. A veszekedés végén kiperdült a színre Eugénia asszony, az anyós és azt sipítozta: és ha tudni akarják, ez az én vejem nem is bizonyít… Miután az urammal visszavonultunk, egymásra néztünk: vajon mit kellene bizonyítania Mihalache úrnak? Egyszer aztán, az utcán, összefutottam az öreg hölggyel és megkérdeztem tőle, mondaná meg nekem, mit kellene bizonyítania a tanár úrnak? Rám nézett, de úgy, hogy szinte sújtott a tekintetével, ajkán félmosoly, gúnyba mártott lemosolygás. És én, aki azt hittem magáról, hogy egy okos nő, hát ennyit se tud? Világos, hogy a vejem az ágyban nem bizonyít, tudott dolog… Elkullogtam, de az uramnak ezt a titkot sose mondtam el. Védtem a szerencsétlen Mihalache úr jó hírnevét.

 

ÖNCSODÁLAT. Van egy jó költő ismerősöm, azt mondják róla: nagy költő, s én elhiszem ezeket a dicséreteket. Valahányszor fellép a tévében, türelmesen végignézem, hadd derüljön ki, mitől nagyság a nagyság. S az adás után ülök a tévé előtt, s azon töprengek, fél évszázad alatt hogyan nem fáradt bele önmaga csodálatába?

 

HOL LAKIK ISTEN? Szeretem olvasni Szent Ágoston esszéit, valahogy megnyugtatnak, ő fedezte fel az ember belső idejét, aminek nincs köze a külső, a fizikai időhöz. Szent Ágoston írta le: „Isten az emlékezéseinkben lakozik.”, s engem rögtön elröppent gyermekkorom Istenéhez, aki biztosan ott lakozott az aradi Notre Dame de Sion zárda falai között. Isten létezéséről engemet Gruber páter győzött meg, aki katekizmust tanított az első elemitől kezdve. Repesve vártuk az ő óráit. Idős, ősz hajú ember volt, amúgy kicsit slampos, de bennünket elbűvölt. Markában doboznyi színes krétával lépett be az osztályterembe, s máris egy húron pendült velünk, rögtön kikattintotta a lelkünket. Amilyen hosszú volt az osztályterem, és hosszú volt, azt falitábla borította. Gruber páter aztán arra, egy órán át mesélgetve, felrajzolta a szentséges mesét. Isten nekünk szánt üzenetét. Vajon hol és hogyan tettek szert az apácák erre a hitoktatóra? Eltelt hetven esztendő, s én ma is, amikor Istenhez folyamodom, egy röpke imát mondok Gruber páter gyönyörű lelkéért. Ő volt és ő maradt számomra a mai napig a homo univerzális.

 

EZT JÓ LESZ MEGJEGYEZNI. La Rochfoucauld írta le: az újra kezdett barátságok több gondosságot igényelnek, mint azok, amelyek sose szakadtak meg.

 

TANULSÁG. Nem vagyok reményt vesztett, de felkészültem a legrosszabbra, s írom ezt azon a napon, amikor Romániát végre felvették az Európai Unióba. Az Unió egyik alapembere Bukarest fő-főterén beszédfélét rögtönzött, s a lelkünkre kötötte: húsz évnek kell eltelnie, amíg Romániában úgy fognak élni az emberek, mint az Unió régi tagjai. Nálunk az átlagbér 120 euró, náluk 1700. Én már végleg leestem az Unió mézes bödönéről.

 

NORMA. Minden normális ember kételkedik önmagában. Én az olyan emberekre vagyok képes felnézni, akik hisznek valami jóban. 

 

NEMZETI GYÁSZ, vagy ahhoz hasonló tört ki az új év második napján. Váratlanul és minden jóslás ellenére a hegyekben óriási mennyiségű hó hullott alá. A hegyekben a hóvihar kidöntötte a villanypóznákat és több mint kétszáz település villanyenergia nélkül maradt. A nagy tévéadók fennhangon sajnálkoznak, hogy ezres tömeg lett rabja a szállodáknak, a menedékházaknak. Ezek az emberek egyetlen hét leforgása alatt annyit költenek ózonbeszívásra, sízésre, ami jóval meghaladja az én három ezer lejemet, amit a bankban tartok a temetésemre. Megkutyulom magamat, nem és nem tudom sajnálni a minden földi jóban dúskálókat. Én, aki soha többé nem fogok elutazni se a hegyekbe, se a tengerre, miért imádkozzam a gazdagok klánjáért? És fellépnek a tévében az újgazdagok gyermekei, akik pont most síznek a Kárpátokban. A riporter oda bátortalankodik az ifjak elé és megkérdi: és akkor milyen érzés két ajándék hét a hegyekben. A válasz: misto (ami a magyarban a klassznak felel meg, csak vulgárisabb), vagy: szuper, vagy cool. S utána csak bámészkodnak a kamerába. Nincs gondolatuk, nincs szótáruk, képtelenek szavakkal leírni, hogy a szép miként szép.

 

MICSODA EGY ÁLLOMÁS VOLT A SOBORSINI!. A személyvonat, a gyors, az expressz-vonat előbb megállt Radnán, de ott csak néhány percre, s utána nekiveselkedett és meg se állt Soborsinig. A mozdony, nagy füstöt eregetve, bepöfögött az állomásra és menten égő szén szaga lett a világnak. A mozdony mögött volt egy vagon dugig megrakva szénnel, a fűtő onnan lapátolta a szenet a kazánba. És Soborsinban minden vonat vizet is kellett vegyen. Hát ez időbe tellett, jó tizenöt, húsz percbe. Az állomás mellett gyönyörű kis park, ott spacírozott a falu színe-java. S az állomás épülete mellett bodega, amit a Szattler család üzemeltetett, telve friss finomságokkal. Még csak ott volt ropogós héja a cukrozott fánknak. Gyermekkorom Mikalakáján vasutasok laktak, román feleségekkel, mert a vasútnál kötelező volt az államnyelv ismerete. A mozdonyvezetőnek fekete ládikája volt, abba csomagolta a feleség a lesütött tyúkot s a húsz főtt tojást. Ez volt a koszt két napra, amikor a mozdonyvezető hazavetődött. Fehér szalvétába házi sütésű, fehér kenyér, ropogós héjú. Nagyanyám varrt a vasutas feleségeknek és sziszegve irigykedett rájuk, mert azoknak nem kell félniük az öregségtől, nyugdíjuk lesz az uruk után. Vasutashoz hozzámenni, az volt a nagy parti. Szép békeidők voltak.

 

ÍRÓ VAGYOK-E? Ha igen, ez azt jelenti, hogy néha gondolkodom mások helyett is.

 

A PIROS SZÁNKÓ. A múlt század negyvenes éveiben télen, Aradon nem konflisok közlekedtek, hanem gyönyörű, tulipiros szánkók röpdöstek. Büszke tartású lovak húzták valamennyit. A szánokban úriasszonyok ültek prémes sapkában, prémes muffal és jó hangosan kacarásztak. Ez így dukált. Én, a vasárnapi mise után, ácsorogtam a korzó szélén és elgyönyörködtem ezekben a tüneményekben. Szívemben nem vert fészket semminemű irigység, mert biztos voltam benne, hogy ezek a piros szánkók nem e világból valók, hanem meseszánkók, s azok a szép nők egytől egyig tündérek. Ugyanis annyi boldogság abba a nyomorult világba nem fért volna bele.

 

HOVÁ UTAZNÉK EL, HA MÓDOM LENNE RÁ? A Lisszabon melletti Szintrába, amit meglátván Byron felsóhajtott: hiszen ez maga a Paradicsom! És, gondolom, lord Byronnak volt némi összehasonlítási alapja. Régi, fix elvágyódásom továbbá Barcelona, Gaudinak, a híres építésznek a félig mór, félig spanyol világába. Izgatja a fantáziámat a Franciaországban lévő Periqneiux, ahol évente kétszer egyedi parádé zajlik, megrendezik a gourmandok fesztiválját, a szakácskönyvek vetélkedőjét, ezekben a könyvekben konyhákról, receptekről írnak, az egész városka ünnepel, folyik a finom falatok parádéja. Elzarándokolnak ide mesterszakácsok is, akik bemutatókat csapnak. Nagy estélyeket rendeznek, ahol jelmezekbe öltözött pincérek szolgálnak fel, mintha az ókorban lennénk. És díjakat osztanak ki a legjobb szakácskönyvek írói között. Tavaly egy huszonkét éves, fiatal nő nyerte el az első díjat, s amikor fellépett a lelkes közönség előtt, kijelentette: nem és nem ad autogramot, mert ő nem író, ez a regényféleség a véletlen műve volt. Ettől kissé elámult a pórnép, de „no comment”. Egy biztos, a Gallimardnál megjelent regényt rögtön 11 nyelvre lefordították. Gondolom, a szakácsnő-írónő konyhapénzét a befolyó összeg busásan fedezi.

 

RODIN ÉS BALZAC. Rodin megmintázta Balzacot. Ő mindig kisméretű szobrokat faragott ki, s majd azt nagyították ember alakúra. Sokat vesződött a Balzac-szoborral, mert Balzac alacsony és kövérkés ember volt. Rodin pontosan öt altestet készített, s arra tette fel a mellszobrot. Még csak ez festett groteszkül, majdnem nevetségesen. Az altest nem passzolt a mellszoborral. Rodin, aki szerette Balzacot, kétségbe volt esve, s akkor egy nagy ötlete támadt, egy lezser, köpenyszerű kabátot borított rá, amúgy a vállára. Majd tanulmányozta az új alkotást és végre elégedett volt vele. Ez már egy nagy írót adott ki. A művészettörténészek szerint Michelangelo óta senki nem teremtett ilyen jó szobrot. De az is igaz, hogy sokszor elnézegettem az Éva című szobor fotóit is, csak úgy hátnézetből, s a mezítelen nőalak hátán kidudorodnak az izmok. Gondolom, Évának nagyon fájhatott a háta, amíg modellt ült. S amióta az én vállam és hátam is tele van köszvénnyel, dudorokkal, csomókkal, Rodin Évájával vigasztalódom. Mert az én albumomban ott van Éva mind elülnézetből, mind hátulnézetből.

 

AZ IDŐ LÉPTÉKE. A múlt század ötvenes éveiig az idő komótosan telt, mintha a munkásnegyed boldogtalan asszony-párái vártak volna valamire, ami holmi ajándékkal ér fel. De legalábbis egy ízletes ebédet tálalhatnak majd fel az uruknak. És, amíg az kanalazza az ételt, nézhetik őt szeretetteljes szemmel. Délután sokáig időzött a Nap a világ felett, ám nem volt szabad tétlenkedni, ebben a napszakban is tenni kellett valamit, ami munkához hasonló legyen, mondjuk csipkét horgolni, slingelni, harisnyát stoppolni és az este leszálltával biztosak voltak benne, hogy a holnapi nap szebb lesz, mint amilyen ez a mai volt.

 

HOL VAN A KÉZÍRÁS? Szülőanyámtól, Bíró Etuskától egyetlen levél sem maradt rám. Valamikor három polgárit járt ki, és hogy a negyedik osztályt miért nem finalizálta, arról nekem fogalmam sincs. Megbetegedett talán? Szerintem inkább a szegénység lehetett az oka. Már egészen belenyugodtam, hogy írott írást nem hagyott rám, amikor régi, asztali naptárra bukkantam. Fellapoztam és menten sírva is fakadtam, ugyanis a naptárban anyám kalligrafikus, gyönyörű írásával az volt beírva: vért köptem… Tehát a tébécé már alaposan kikezdte a tüdejét. S ha arra gondolok, hogy manapság már vannak hatékony gyógyszerek tébécére, s így világos, hogy Bíró Etuska rossz időben és rossz helyen született. Az urammal szívbaj végzett. Most már vénába belőnek egy kis szondát, s az végigsétál az egész érrendszeren és szépen kitágítja a szívkoszorúereket is. A múlt században erről halvány fogalma sem volt az orvostudománynak.

 

ÓRÁT VETTEM. Az üzletben azt kérdezem az elárusítótól: ez milyen márka, kérem? A válasz így hangzik: kínai… Nyomban eltolom magam elől az órát. Köszönöm, de nem kérek semmilyen kínai terméket, az mind second hand áru. A Kínából való kelmék minimális időn belül szétmállanak, a cipők kilyukadnak. A végén veszek egy japán vekkert, elemmel működik, sose kell felhúzni. Ha éjszaka tudni akarom, hogy állok az idővel, megnyomok egy gombot és fény derül a számlapra. Ha az órát egy erőteljesebb mozdulattal arrább tolom, a külső, borító lapocskák mind elhullnak róla, de könnyen visszapászítom… És akkor arra gondolok, hogy Ilus néném konyhájában volt egy standard vekker. Egy tisztességes, masszív óra. Akkoriban még az órák is örökös darabok voltak, az a bizonyos akkor a múlt század közepére datálódik. És milyen erőteljes ketyegése volt! Az óra lapjára egy miniatűr vonat volt rajzolva. A vonat alatt az állt: Román Állami Vasutak. Most már tudom, hogy ez a vasút reklámja volt, amiért borsos árat pengetett le az óragyártó asztalára. Manapság már kiment a vekkerek javítása a divatból. Ha az óra felmondja a szolgálatot, kidobjuk a kukába. Elvégre az óragyártóknak is élniük kell valamiből. Így hát tavaly vettem két japán vekkert. Most, jó ideig, nem kell óravásárlásra gondolnom.

 

EURÓPAI UNIÓ. Végre Románia is tagja lett az Uniónak. A fővárosban, az ország nagyobb városaiban, mindenütt népünnepély. Az államelnök Bukarestben rövid beszédet mondott az újév pillanatában, néhány szó elzengése után hirtelen lekapta magáról az elegáns, márkás télikabátot és oldalra hajította. Nyilván a kabátot elkapta a magántitkára. Szuburbánus gesztus. De hát ő már ilyen.  S én az újév beköszöntekor azon meditáltam, mire jó ez a nagy, látványos felhajtás, hiszen az én magyarjaim már ezer évvel ezelőtt beléptek Európába, csak akkor ez még senkinek sem tűnt fel, pedig II. Szilveszter pápa hűbéri megkötöttség nélkül küldte el a magyaroknak a szent koronát, és ezzel III. Lipót császár mélységesen egyetértett. A helyzet az volt, hogy Lipót császár szerette a magyarokat. Mostanában úton-útfélen folyik a szó, a szöveg az Európai Unióról, globalizációról, a második világháború utáni Schumann-tervről. Mosolygok magam elé, mert az igazság más, II. Szilveszter pápa és III. Lipót császár találták fel az Európai Uniót. És ezer éve fungál, fungál.

 

NEVETNI TUDNI KELL. Nézem a France 2, és a TV 5 Monde francia adókat, ezek az én lelki táplálékaim. Szeretem minden fajta riportjaikat, az Oroszországról készítetteket is, a Különleges Kiküldött sorozat gyöngyszemeit. És nagy későre döbbenek rá, hogy mi az a csodálatos hangulat, ami rabul ejt: a franciák nyugati, civilizált emberek és tudnak mosolyogni, nevetni, és teszik ezt rossz sorsukban is, ez pedig az ő asztrális kultúrájukból fakad. A rossz sorsot is mosollyal fogadják, viselik el. A lelkemben felpislákolt gyertyafény rávilágít arra, hogy a nevetés tudománya nagy kincs. Mert az emberi nagyság fokmérője, ha kineveted a bánatodat is. Csakazért is!

 

VELENCE. A húgom lányai világot járt hölgyek. Réka nemrégiben járt Firenzében, Velencében, mert egy művészettörténésznek ezeket a városokat végig kell járnia. Nem fognak úgy meghalni, mint én, aki alig utaztam. Képek, zene, hangulatok kellenek ahhoz, hogy felépítkezzék a lélek, hogy a szem fürdőt vegyen a szépségekből. Ha én egyszer eljutnék Velencébe, a Pieta egykori gyermekotthont nézném meg magamnak, ahol Vivaldi, miután hátat fordított a katolikus egyháznak, tanított 34 éven át, és híres zeneiskolát alapított itt. A XVIII. század Velencéjében, egy-egy átmulatott éjszaka után (s nyilván ezeken az éjszakákon vétkeztek is bőven) a nagyurak, a kalandorok, a vándorok betértek hajnalhasadáskor a templomba, ahol Vivaldi női kórusai énekeltek. A kórus a berácsozott karzaton állt, ott hangoztak el az Istent dicsőítő dalok. A la Vivaldi. A lányok arcát senki sem láthatta, mert ugyebár csak a hang, a lélek volt a lényeg. A velencei családok a fiúkat a kereskedelem, a tenger felé irányították, a lányokra várt a templom, a kolostor. Vivaldi, aki 1678-ban született, ritkán lépett közönség el. Ő is foszforeszkáló sejtés maradt a templomkarzat rácsa mögött. De a hallgatóság a zene szárnyain találkozott vele. S ez volt a lényeges, ebben tisztult meg a nagyurak, a kalandorok lelke.

SZONETT. Ki ír manapság szonettet? Ritka műfaj, nehéz műfaj, Olosz Lajos művelte szép sikerrel. Köröskisjenőn többször is felkerestem a költőt. Kávé, délutáni aprósütemény szervírozva a régi, patinás kúria ebédlőjében, és ott ült közöttünk a költő Nagyasszony felesége, az utolsó nő, akiért Aradon párbajoztak. Lajos bácsi mondogatta a magáét: verset írni mindenki tud, szonettet írni viszont csak a Költő. És ő írta, írta a szonetteket is. Költészetét varázslatos nőalakok népesítették be. Egyszer Magyarpécskán én monologizáltam ezekről a titokzatos asszonyokról, amitől Lajos bácsi könnyekig meghatódott. Néha még manapság is előveszem A lila ruhás nő című remeklését… Aztán ott volt Aradon a költő Serestély Béla, Újaradon laktak egy régi házban. S mindig velünk teázott Molnár Sándor is, aki költőnek vallotta magát, de a mindennapi kenyeréért az aradi gyárakban könyveket árusított, akkoriban ugyanis a könyvet házhoz hozták. Valahányszor Aradra érkeztem, ők ketten rögtön csengettek a kapun, virágot hoztak és friss verseket. Régimódi gavallérok voltak. Szerettem a módot, ahogyan mondták, előadták a verseiket. Valahányszor elutaztam, Molnár Sándor ott volt az állomáson, kezet csókolt és megvárta, amíg felszállok, aztán elővett kabátja zsebéből egy borítékot és nekem nyújtotta. A borítékra egyetlen szó volt ráírva: Hódolattal… A régimódi gavallérok szótárában még elég gyakran előfordult ez a szó: hódolattal. És mindig kikísért Szabó Imre, aki a Tóth Árpád irodalmi kört vezette. Az állomás légkörében kitapintható volt a hódolat… Ezért mostanában, amikor Páll Lajos, Jánosházy György szonettet publikál, arra én menten rávetem magamat, mert nekem a szonett a kedvenc versformám. Shakespeare szonettjei ott vannak az asztalkán, a fejem mellett. Van olyan is, amit kívülről tudok. Vándorolok a zsúfolt bukaresti utcákon, hordozom elöregedett tagjaimat, de belül nagyon élénk és fiatal vagyok, Shakespeare-szonetteket mondok.

 

SPIRITUÁLÉ. Egy mondat, énekelve, mondva és körbejárva minden zenei formában, fogásban, hanghordozásban. Szólóénekes fújja, sírja, ríja, a körben álló tömeg ismételgeti a szavakat. A szólóénekes után, vele együtt. Hogyan is jöhetett létre ez a csoda? Úgy, hogy miután Amerikában a fehér ember szépen, akkurátusan kiirtotta az indiánokat, ám a rabszolgák még nem voltak felszabadítva, Afrikából tömegesen hozták be a négereket. Ők is ünnepelni, imádkozni óhajtottak, de a fehérek nem nyitották ki előttük a templomajtót. A négerek nem estek cseppet sem kétségbe, a templomudvaron álldogáltak és befelé hallgatóztak. Isten szava kis kerülővel eljutott hozzájuk. S akkor ők is énekelni kezdtek, sírva, jajongva, kórusban, s ez lett a négerek dala, a spirituálé.

 

A SULINAI TEMETŐ. A napokban meghirdették Párizsban, hogy Európa (szóval az Unió) utolsó pontja a térképen Sulina. Ott a Duna a part  magasságban tocsog, áztatja a partot. Ilyesmit még nem is láttam, nekem az volt az érzésem, hogy ez bizony menten kilép a medréből és elönti a várost. Ott vonul, szorosan a nagy folyó mellett a város korzója, igaz, hogy korzónak a két világháború között számított, amikor virágzott a város kereskedelme, s a kikötőnek is rangja volt. Török, tatár utcáin javában folyt a kereskedelem. Én, amikor a múlt században ott jártam, nem a bazárokat bújtam, amelyeknek keleties ájerük volt, a szőnyegek, a kézzel kalapált rézedények nem érdekeltek, engem egyetlen dolog izgatott, a sulinai köztemető, ahová a hajón elhunytakat temették el, a hajókon megbújt szerelmesek temetője ez, akik a pillanat súlya alatt ezt mondták: eddig és nem tovább. És öngyilkosok lettek. Dupla sírokban alusszák örök álmukat, ahogyan ez már illik. Aztán a város elitje, ettől kezdve, többé nem a folyó partján korzózott, hanem kivonult a köztemetőbe. Parádés látványt nyújtottak a sírok, s az elit elegáns ruhákban parádézott. Ez volt Sulinán a „belle epoque”. Erről aztán diskurálni, csevegni lehetett a délutáni kávézások alkalmával. A kávé mellé finom török serbetteket fogyasztottak. Vacsora közben, a kiránduló hajón az uram mosolyt küldött felém: „Nos, hogy s mint volt a sulinai temetőben? Jellemző rád a kíváncsiság… ” Az én válaszomon kellőképpen elámult: „Az a helyzet, hogy ott nincs semmi látványos, csak úgy járkálsz a díszes síremlékek között és magadban arra gondolsz, amit valamikor a szellemalakok megéltek…” Az uram bólintott és belenyugodott, hogy temetőjáró lélek vagyok. És még van a tengerparton egy látványos temető, ahol többször megfordultam, s az a mangáliai török temető, a turbános sírokkal. A turbán formájáról ki lehet deríteni, milyen társadalmi rangja volt a megboldogultnak. Rang után osztották ki a turbán nagyságát. Felirat majdnem semmi, nem lehettek szószátyárok a törökök.

 

OUT OF QUESTION. Az uram rokonaival most is imádjuk egymást, s ez az érzés jó néhány év alatt nem kopott meg, sose karcolta meg holmi bántás. Valahányszor csomagot küldenek nekem a messze Amerikából, minden kérdés, kommentár, túlbeszélés nélkül a csomagba belekerül egy finom, férfinek való darab, cipő, ruhanemű, sál, zsebkendő. A zsidók a gyászév letelte után rendszerint újabb házasságot kötnek. Ezt diktálják az ő írott és íratlan törvényeik. Szerintük normális alapállás, hogy biztosan mellettem is ott él egy férfi. Sose kérdeztek konkrétan semmit, de az ő hitük szerint egy férfi áll mellettem. Az uram rokonai szeretik ezt az ismeretlen férfit. Nem írok nekik semmit arról, hogy az én cella-lakásomban nyoma sincs hímnemű lénynek. Most is nézem, nézegetem azt az almazöld kezeslábast, amit karácsonyra küldtek az ismeretlen férfinek. Már nem először teszem azt, amit most is fogok, a kezeslábast odaajándékozom dr. Comannak, a szemsebésznek, aki megmentette a jobb szemem világát. Gondolom, az uram ott, a negyedik dimenzióban most nagyon elégedett velem.

 

EGYSZERŰ. Az öregek a világot két részre osztják, az egyik azoké, akik szépen köszönnek nekem, a másik azoké, akik egyáltalán nem köszönnek nekem. 

 

A SOKK-HATÁS. Két könyv van a kezem ügyében, amelyekbe, ha belelapozok, sokk-hatás ér, az egyik George Călinescu Eminescuról szóló esszéregénye, a másik Graves Jézus Királya. Építés és rombolás egyidőben. A pápa exkommunikálta a szerzőt ezért a regényért. Engem első ízben kísértett meg az ördög azzal a kérdéssel: és akkor hát van Isten?   

     

A RAKTÁROZÁS IDEJE. A gyermekkor életünknek az az időszaka, amikor minden erőfeszítés nélkül fehér lap vagy a hozzád eljutó információknak, ezekből ülepednek le az emlékek.

 

ARCÉL. Az egyik nagy, román tévéadóban, csúcsidőben portréfilmet sugároznak Gigi Becaliról, ejtsd Dzsidzsi Bekáli. Az illető mágnás. A műsorvezető hölgy azt kérdezi: és olvas, olvasgat, most például mit olvas? Kurta nevetés, olyan horkanás szerű röhintés. „Világos, hogy olvasok, minden este ott vannak a könyvek az ágyam mellett. Nézze, őszinte leszek magához, felvettem néhány fiatalembert, azok aztán kilószámra bújják helyettem a könyveket. Minden könyv első lapján aztán ott van egy rövid kivonat a könyv tartalmáról, s aztán a könyvben aláhúzva az, amit nekem is el kell olvasnom. Nagy könyvtáram van… ” A műsorvezető ettől az őszinte választól pofára esett. Én francia csipkét horgoltam egyes tűvel, s végre odapillantottam a tévé képernyőjére, fixáltam magamban a mágnás arcát. És egyáltalán nem irigyeltem mérhetetlen gazdagságáért, és sajnáltam, amiért lemarad az olvasás adta élmény varázsáról. Szegény Gigi Bekáli!

 

A NAPLÓÍRÁS TITKA. Aki naplót ír, az olyan, mintha beszámolót készítene magának az Úristennek. Bármit mondhat, bármit a lelkére köthet neki, hiszen sose fogják látni egymást. Isten titokzatos, láthatatlan, és kész minden cinkosságra.

EGY FÉNYKÉP MARGÓJÁRA. Régi fénykép került a kezembe, megvan ötven, hatvan éves, erre mondták akkoriban: gyorsfénykép. Az aradi korzón, a strandon készítettek ilyesmit. A fényképen csónak látható, rajta ül Horváth néni Nusika nevű leánya. Már mindketten holtak. A városnak ezt a részét Zsigmondházának hívták, a strandot pedig Lóstrandnak. Itt fürdőztek a prolik, az aljanépség. A strandot gyönyörű ívelésű jegenyék szegélyezték. A pláne az egészben a folyónak, a Marosnak a tisztasága volt. Ott, ahol derékig ért a víz, le lehetett látni a folyó kavicsos aljára. Mivé lettek a környezetszennyeződésben a mi szép, tiszta folyóink! Ma már a folyó elöntötte a Lóstrandot, Aradon szűrt vízzel feltöltött medencében fürdenek a helybéliek. Egyszer Budán jártam, s az ismerősöm udvarán jókora kád állt, csappal ellátva. Azt kérdeztem tőle, ez a kád mi célt szolgál? Ja, ebbe hordták a nagyszülők a Duna vizét, ülepítés után ebből ittak, főztek. Nem hiszek a fülemnek… Soborsin mellett ott folyik el a Maros, ám gyermekkoromban mi a patakra jártunk fürdeni. A királyi kastély mellett volt egy göbbenője a pataknak, ahol derékig ért a víz. Kristálytiszta volt, ittunk is belőle. Aradon zenél a szél, ha a folyópartról elindulok hazafelé, a régi Cukorgyár mellett hallom a szél muzsikálását, vékony, finom hangocska, mintha valahol, valaki selyemhúrt pengetne. Kimondottan nekem.

 

CHARLEY, A MAJOM. Világszerte sugározzák gyermekek, felnőttek örömére a német filmet. A csimpánz, a majom okos, jól idomított, s azt lehet mondani róla, hogy kópéságában bájos is, ahogyan állandóan nevet és mutogatja hiányos fogsorát. Mi az, ami engem minden alkalommal ámulatba ejtett, ahogyan autót vezet, kirámolja a hűtőgépet, hogy minden alkalommal a kutyára is gondol és még valami: Charley minden tette előtt felhúzza a blúza ujját. Ez az ujjhúzogatás már nem az idomár munkáját dicséri, hanem Charley kútfejéből, intelligenciájából fakad, ő ezt látta az emberektől és átvette tőlük a gesztust. Charley okos, de ennél jóval több is, ő a mi testvérünk.

 

ARADI TÁJAKON található Titus Popovici (ejtsd: Titusz Popovics) regényeinek háttere. Ezért aztán közös felettünk az ég, de csak az ég, mert sorsunknak semmi köze egymáshoz. Ez a román író egészen a diktatúra bukásáig a Kommunista Párt központi bizottságának tagja volt, s a Diktátor favorizálta mindenben, ergo szerette, már amennyire ő képes volt bármilyen érzelemre. Aztán 1989 után Titus Popovic gondolt egy nagyot és elkezdte átírni a kommunista rendszert dicsőítő műveit. Írdogált, írdogált szorgalmasan, de a várt siker elmaradt. Odalett a regények életes légköre, tudálékos értekezésekké senyvedtek. Az olvasókat nem lehet másodjára is átverni. Aztán az történt, hogy a Duna-deltában véletlenül lelőtték. A sors, szerintem, kegyes volt hozzá. Ez a büszke, nyakas, nagyszájú ember nehezen viselte volna el a sikertelenséget. A nyolcvanas években olvastam egy interjúját, amelyben felszólította Sütő Andrást, hogy ideje lenne megírnia azt a mészárlást, amit Horthy bakái végeztek Erdélyben a román lakossággal. Sütő a felszólítást eleresztette a füle mellett, és többé hallani sem akart Titusról. Erre fel a román író újraírta az Idegent és belevitte a magyarellenes kirohanásait. Az igazság az, hogy élete alapművét többször is átírta, attól függően, hogy honnan fújt a szél. A magyar írók is nyakasak voltak, valahányszor Titus belépett a bukaresti Írók Házába, átnéztek rajta.

 

HIHETETLEN, DE ÍGY IGAZ. Nekem ez nagyon tud fájni, de el kell mondanom: Dosztojevszkij antiszemita volt, s ez kiderül regényeiből, egész életművéből, ha például a lépcsőházban súrlódik egy zsidóval, rögtön csóválja a fejét, pejoratív megjegyzést tesz rá. Dosztó, aki a fájdalom leírásának Mestere volt, hogyan maradhatott érzéketlen a zsidóság tengernyi üldöztetésére, szenvedésére? Anna Grigorjevna Dosztojevszkaja naplójában leírja, több helyen is elismeri, hogy az ura nem szerette a zsidókat. És ettől függetlenül két zsidó író írt remekművet a nagy író műveiről, Leonyid Groszman és Leonyid Cipkin a nevük. Ők túltették magukat az író arrogáns antiszemitizmusán. Leonyid Cipkin könyvét érdemes elolvasni.

 

REGGELI MESE, NAPFÉNYBEN. Én nem szeretem ezt a mai Bukarestet, városrészemből hónapokig ki sem mozdulok, mert nékem a közjárművek meghágása már fájdalom. Azt a régi várost szerettem, amire a múlt század ötvenes éveiben a Pestről jövő rokon, Fehéri Tomi, a filmes, azt mondta: ez pont olyan, mint Kairó. Hogy Kairó mitől Kairó, arról nekem fogalmam sem volt, de Petre Tutea, a román, főleg paláverező filozófus, azt mondta: Bukarest, Balkán segge. Gondolom, a jó öreg azért tudhatott valamit.

Én azt a Bukarestet szerettem, ami tele volt ecetfákkal, s a mai Nemzeti Színház helyén az összetákolt, régi cirkusz állt. Bejáratához közel a buszmegálló. Egyik zengő, májusi reggelen ott álltában fedeztem fel Lőrinczi Lászlót. Mindketten a 31-es buszra vártunk, ami a Văcăreşti börtöntől indult és bejárta az egész, porba süppedő nagyvárost. Oda mentem Lőrinczihez, ő jó útitársat jósolt. Azt kérdezte tőlem, hogy mit olvasok, és én tudtára adtam egy könyvcímet, mire ő azt válaszolta, hogy most is, és mindig, Kuncz Aladár Fekete kolostorát olvassa. Szerinte mindig az ember keze ügyében kell lennie egy könyvnek, amiből este belélegez egy fejezetet. Felszálltunk a 31-es buszra és Lőrinczi belefogott a Fekete kolostorba. Szépen, halkan, pont a fülembe suttogva mondta fel a regényt, amiről ő egész életében elmélkedett, esszézett. Másnap remegve vártam Lőrinczi föltűnését, s ő ráremegő állapotban leste az én jöttömet, mert fölmondhatta élete könyvét. Elegánsan, tisztán, szépen volt felöltözve, s ez mindig a nő portréja. Nekem, otthon, megvolt a regény, de sose lapoztam fel, nekem Lőrinczi László reggeli meséje kellett, azt áhítoztam én. Egyszer, Horváth Stefániával, aki kollégám volt a gyermeklapnál, Dévára utaztunk író–olvasó találkozókat rendezni. Délutánonként fölmásztunk a híres dévai várhoz, ahonnan látni lehetett Vajdahunyad tüzelő kohóit. Stefánia tíz napon át egy Hardy regényt mondott fel nekem. Évek múlva eszembe jutott, amit Köblösné, Kajlik Karolina mesélt, aki A futár halála című regényemet ihlette, hogy a Taskent melléki Gulág-lágerben, ahol több ezer nő volt összezárva, a tanárnők, az írók, az újságírók regényeket mondtak fel a raboknak. Nyilván nem egyszer és futtában olvasott könyveket. Ezek voltak Lina néni legszebb éjszakái, betéve felfalta az egész orosz irodalmat.

Egyszer elmentünk Szovátára, az Írók házába, s onnan minden nap Parajdra, a fürdőbe. A sok jód és só úgy felkavarta az idegeimet és a hormonjaimat, hogy krónikus álmatlanságban szenvedtem. Otthon ebben az időben vettem a kezembe a Fekete kolostort, mert emberileg akkor értem meg, hogy felfogjam és megértsem. És akkor megértettem Lőrinczi Lászlót is… Aztán feljött hozzánk Dr. Baricz Árpád, az orvosunk, a barátunk, s az előszobában beleszaglintott a levegőbe.

– Na ja, itt van Parajd… – és egy szépen becsomagolt pakkot tett le az előszobában. Parajd hónapokig a pórusainkban, a ruháinkban maradt, semmivel sem lehetett kimosni. A csomagban folyóiratok voltak, a drága Majtényi Erik csomagolta össze a doktornak, őt művelendő, igen ám, de Baricznak nem volt ideje folyóiratokat olvasni, ám finom megsejtéssel tudta, mivel tehet engemet boldoggá s ezért úgy, érintetlenül elhozta nekem a folyóiratokat. Éveken át.

Bent, a szobában a doktor megkérdezte tőlem:

– És maga, jóasszony, most mit olvas?

Mondom neki, hogy mit. Ő verset remélt tőlem és kis, szürke árny kúszott fel az arcára, a szép, kék szemébe.

– Na, azt én nem fogom végigrágni…

Bezzeg az én könyveimet átrágta. Versimádata átszállt az unokájára, Carla Bariczra, akiből híres költő lett Amerikában.

Aztán Lőrinczi László életében beütött egy szakasz, amit én nagyon nem szerettem, mert én az ő feleségét, Liana Pascalit szerettem és csodáltam, hárfaművész volt, a Zeneakadémián tanított.

Dacoltam, truccoltam Lőrinczi Lászlóval, a 31-es busz megállójában elkerültem, s már nem suttoghatta a fülembe élete könyvét, a Fekete kolostort, pedig kettőnk kalandja most lett volna igazán izgalmas, amikor eljött végre az idő, hogy én suttogjam Lőrinczi fülébe az én olvasatomat.

Jóval idősebb volt nálam, próbált csiszolni, nevelni, például olyasmivel: egy úrinő csak géppel ír levelet és másolattal… Mindezeket én meghallgattam, de eleresztettem a fülem mellett… Mi lehet nagyobb élmény egy kézzel írott, női levélnél, Aztán a lányuk, aki egy szicíliai egyetemen tanított, kivitette őket olasz földre, s ők, a jó szülők mentek, együtt mentek, Lőrinzi László és Liana Pascali, és újból egy pár voltak. És én ezért másodszorra is beleszerettem Lőrinczi Lászlóba.




.: tartalomjegyzék