Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Augusztus
Lakatos Artúr

A frontátvonulás Kolozsváron és ennek következményei 1944−1945

Habár Kolozsvár kulcsfontosságú szerepet játszott az 1940-es bécsi döntés során[1], és a város, valamint környékének a lakossága meglehetősen magas fokú lelki intenzitással élte meg a területváltozásokat, fegyveres konfliktushoz ezek nem vezettek. Így négy év magyar adminisztrációt követően legelőször 1944 nyarán szembesült a város a háborúval együtt járó harcokkal és ezek következményeivel.

A város civil lakossága legnagyobb részének a nyugati szövetséges repülők bombázása volt első közvetlen találkozása a harci pusztításokkal. 1944. június első napjaiban (pontosabban: az első és egyben a legnagyobb mértékű bombázás június 2-án) esett meg, amikor is a nyugati szövetséges repülők első ízben bombázták meg ezt a határvárosnak számító települést. És habár Magyarországon már 1942 decemberétől előírták az elsötétítést, ezt legtöbb esetben a lakosság nem vette komolyan, mint ahogy a légvédelmi gyakorlatokat sem, a hatóságok minden igyekezete ellenére sem. Keledi Tibor kolozsvári polgármester rendelete értelmében 1944. június 30-áig 1500-2000 óvóhelyet kellett volna létesíteni a városban. A meglévő 544 óvóhely felújítására a város biztosította a szükséges cement, tégla- és faanyagot. Azonban sok esetben ez is konfliktusokhoz vezetett a mérnöki hivatal és a háztulajdonosok között, mivel ez utóbbiak az intézkedéseket feleslegeseknek ítélték.[2]Ilyen körülmények között került sor az 1944. június 2-i nagy bombatámadásra.

A bombázásnak elsősorban stratégiai okai voltak – fő célpontoknak a katonai és nagyipari objektumok számítottak, valamint a közlekedési infrastruktúra, mint például a vasútvonal. De bőven hullottak bombák az ezek mellet vagy közelükben fekvő lakótelepekre is[3], melynek következtében csak a június 2-i bombázások esetében is több száz halálos áldozattal számolhatunk. Legjobban érintették a bombázások a város északi, erősen iparosított részeit, többek között találat érte a Dermata cipő- és bőrgyárat[4], a gyufagyárat, a vasúti műhelyeket, a „Fermeta” fémipari üzemet, stb., nem kímélve a környező lakóházakat sem.[5]Bombák estek azonban más objektumokra is, így például telitalálat érte a város jól felszerelt ortopéd kórházát is.[6]A lakosság körében a nem várt háborús csapás hirtelensége és arányai valóságos tömegpánikot okoztak, és a sújtott lakótelepek lakossága körében kiköltözési hullám indult meg a város külterületeit képező zöldövezetek, erdők, legelők és gyümölcsösök területére, ami ezek nagymértékű károsodását vonta maga után.[7]Nagyon sokan költöztek ki a környékbeli falvakba is.[8]A bombázások egész nyáron, kisebb-nagyobb intenzitással folytatódtak, de sem erősségük, sem a közben hozzájuk „edződött” lakosság körében kifejtett pszichológiai hatásuk nem vetekedhetett a június 2-án történtekkel. Azt azonban, hogy mekkora károkat tudott okozni a mindennapi életben, jól illusztrálja a város népjóléti hivatalának július közepén összeállított statisztikája: eszerint 7830 bombakárosultat tartottak ekkor számon, ezek között 2239 családot és 1677 egyedülálló személyt.[9]

A bombakárosultak megsegélyezése azonnal megkezdődött. A lakás nélkül maradt kb. 1200 család elhelyezésére megnyitották a lepecsételt zsidó ingatlanokat és pénzgyűjtést is szerveztek.[10]A népjóléti ügyosztály felkérésére a Tízes Szervezet összeírta a légitámadás alkalmából kiürített vagy megrongálódott ingatlanokat és számba vette a kiutalható lakásokat is.[11]A lakásukat vesztett és önerőből elhelyezkedni képtelen hajléktalanok a speciálisan erre a célra felállított öt menedékhely valamelyikén jelentkezhettek, ahol szállást és ellátást kaptak.[12]Valamennyi károsult háromnapi élelmezési költségeit a törvényes előírások értelmében a város viselte.[13]Ezen felül 2106 család pár száz pengő erejéig gyorssegélyben is részesült, az igénylés során visszaélések is történtek.[14]A város vezetősége, lehetőségeinek korlátai között, a helyreállítható épületek kijavítására építőanyagot biztosított, a megrongálódott vagy megsemmisült házak adóját el is engedte.[15]

Habár Kolozsvár is, mint egész Magyarország, 1944 márciusát követően német „szövetségese” megszállása alá került, a front közeledtével egy darabig még elkerülte a hadszíntérré válást, mivel a magyar és német hadvezetés a város kiürítése és nyílt várossá való nyilvánítása mellett döntött[16]. Ennek következtében igazán nagy harcoknak csak a város környéke adott színhelyet- igaz ugyan, hogy ezeknek is megvoltak a maguk kisebb-nagyobb következményei. Ilyen például a Szucság és Méra falvak közötti villanyáram-vezetékek megrongálása[17], mely tartós áramkiesést eredményezett a városban is.  Igaz, ennek hatásai össze sem hasonlíthatóak azokkal, melyeket manapság egy hasonló esemény − akár rövidtávon is − okozhatna.

Habár a német és magyar hadseregek katonái október 10-én elhagyták a várost − azonban mintegy utóvédként lőállásokat tartva fenn a város északi szomszédságában levő Szentgyörgy hegyen és a  Dónáth- negyeddel határos részeken −, mindössze a rákövetkező nap hajnalán vonultak be a szovjet katonák a városba, a német pusztítást mégsem sikerült teljes mértékben elkerülni.

A kolozsvári zsidóság haláltáborokba történő deportálását követően a németek által a városnak okozott legnagyobb kárt a stratégiai szabotázs jelentette. A visszavonuló német hadsereg vezetői ugyanis úgy gondolták, hogy stratégiai és taktikai megfontolásokból indokolt azon hátrahagyott objektumok megsemmisítése, melyek az előrenyomuló ellenséges erők számára haszonnal szolgálhatnak. Ez a fajta meggondolás – melyet a „felperzselt föld taktikájának” is neveznek − nem kimondottan a náci birodalom hadseregének sajátos jellemzője, hanem sokkal régebbi hadi taktika a XX századi hadviselésnél. Mindig, amikor a stratégiai szabotázs társadalmi körülményeit vizsgáljuk, legalábbis kétfajta álláspontot kell megvizsgálnunk: a visszavonuló hadsereg vezetésének álláspontját, mely az előretörő ellenség kezében minél kevesebb eszközt szeretne hagyni, valamint a szóban forgó terület civil lakosságáét, mely számára az értéktelenné teendő objektumok nagyon sokszor megélhetési forrást is jelentenek, úgy háborús- mint inkább békeidőkben. Már ebből is következik, hogy a két álláspont teljesen ellentétes egymással, és akár nyílt összeütközésekhez is vezethet, mint ahogy ez alkalommal is sok esetben megtörtént.

Arról, hogy hogyan zajlott le egy ilyen tipikus szabotázsakció, a következőképpen ír egy marosvásárhelyi gyár kommunista sejtjének vezetője, Gaál Béla, egy 1945. március 12-ére keltezett jelentésében, amely azonban 1944 szeptember 27-én lezajlott eseményekről szól:

Az ősz folyamán a mi üzemünknél is megjelent egy teherautó géppisztolyos német SS legényekkel. A teherautón a következő feliratú ládák voltak: felbontható a Führer parancsára. Hogy mit tartalmaztak azok a ládák, arról mindnyájunknak van fogalma. Első ténykedésük az volt, hogy kirabolják gyárunknak értékesebb alkatrészeit és anyagait, és amikor már rablási vágyukat kielégítették, nekifogtak az akkori ténykedéseiknek, amit ők úgy neveztek: tervszerű kiürítés. Ami abban nyilvánult meg, hogy aláaknázták gépműveinket. Tekintettel a munkásság akkori szervezetlenségére, fogcsikorgatva és ökölbe szorított kézzel kellett végignézni a banditák romboló ténykedéseit. Szervezett ellenállás nem lévén, a munkásság egy delegációt küldött a még városunkban levő magyar katonai parancsnokhoz, kérvén a segítséget a rombolás megakadályozására, amely segítséget azonban nem kapta meg a munkásság tekintettel arra, hogy egy parancsnoksághoz tartozott a romboló banditákkal.”.[18]

Mire azonban a „tervszerű kiürítés” híre Kolozsvárra is eljutott, a lakosságnak bőven volt ideje felkészülni a védekezésre. Eredetileg több olyan terv is létezett, melyre akár a magyar állami vezetés is hajlott volna, és amelyek értelmében masszív, nagyarányú, tervszerű kiürítést kellett volna alkalmazni, nemcsak a stratégiai fontosságú intézmények és gazdasági objektumok, hanem maga a civil lakosság esetében is. Ezeknek végrehajtására nem kerülhetett azonban sor, egyrészt a rendelkezésre álló idő rövidsége és a rendelkezésre álló eszközök szűkös volta miatt, de ugyanakkor szerepet játszott az infrastruktúra hiánya és a front közeledtével egyre inkább erősödő ellenállás is. A legfontosabb ilyen irányú intézkedés Vörös János vezérezredes, kiürítési kormánybiztos elnéptelenítési és kiürítési rendelete volt, melynek értelmében Kolozsvár magyar lakosságának, minden mozdítható javával egyetemben, a várost el kellett volna hagynia.[19]Több közéleti személyiség is, úgy egyénileg, mint féltörvényes szervezetekbe tömörülve, állást foglalnak a helyben maradás mellett. Így kerül közlésre Kolozsvár mindkét vezető magyar nyelvű napilapjában, az Ellenzékben és a Keleti Újságban is Puskás Lajos, a cserkészmozgalom helybéli vezetőjének azon felhívása, mely a helyben maradásra szólítja fel a lakosságot, 1944. szeptember 9-én.[20]Vásárhelyi János kolozsvári református püspök körlevélben fordult egyháza papjaihoz, amelyben felszólította őket a helyben maradásra, ő maga is püspöki palotájában várta be a szovjet csapatokat.[21]A kolozsvári egyetemnek a hadsereg szeptember folyamán ad parancsot az értékes felszerelések kiürítésére vonatkozóan, amire Miskolczy Dezső rektor e hónap 5-re keltezett válaszlevelében diplomatikusan fogalmazza meg, hogy az egyetemnek a nehéz idők ellenére is folytatnia kell oktatói és kutatói tevékenységét, és ehhez szükséges a meglévő felszerelés. Szeptember 15-én az egyetem szenátusa is az intézmény helybennmaradását szavazza meg, azonban a frontátvonuláskor sokan mégis elmennek, így a szovjetek városba történő behatolásakor mindössze 15 professzor volt a városban elérhető.[22]A helyben maradást nagymértékben elősegítette Bethlen Béla kormánybiztos jóindulatú intézkedése is, mely révén a Nemzeti Bank helyi kirendeltsége révén kétmillió pengőt utalt ki az egyetem számára, mely három hónapi költségeiket volt hivatott fedezni.[23]

A sok felhívás és egyéni példa ellenére is sokan akadtak, akik elmenekültek.

Fontos szerepet kapnak majd a város életében azok a szervezetek-szerveződések, amelyek a mindenkori államhatalommal párhuzamosan jöttek létre, és amelyek létezésének célja önmagában véve konstruktív, és elsősorban a helybéli közösségek nevében kívántak fellépni, ha kell, akár a hivatalos központi hatalommal szemben is. Ekkoriban, augusztus 29-én alakul meg az az Erdélyi Magyar Tanács is, amelynek jelentős szerepe volt azoknak az intézkedéseknek a meghozatalában, melyek véglegesen lehetetlenné tették a város totális kiürítését, egyik leglátványosabb akciójuk lévén a politikai foglyok kiszabadítása, akik között nagyon sok volt az illegalista kommunista is.[24]Ez utóbbiaknak később még nagy szerepük lesz a Kommunista Párt helyi szinten történő megerősödésében is. Az Erdélyi Magyar Tanács a helybéli magyar közélet szinte minden spektrumából koncentrálta a legmegfelelőbb embereket, például elnöke Teleki Béla volt, a vezetésben és szervezésben pedig olyan  (jobb- és baloldali egyaránt ) személyiségek játszottak szerepet, mint Jordáky Lajos, gróf Mikó Imre, Járosi Andor, Vásárhelyi János püspök, Vita Sándor, stb.[25]Egy másik hasonló, kimondott Kolozsvár városára és ennek környékére korlátozódó szervezet volt a Szakszervezeti Tanács, melynek főleg a városi munkásság és kisiparosság körében volt jelentős a támogatottsága, és amelyben egyre inkább előretörtek a különböző baloldali eszmék. Ennek elnöke Jordáky Lajos volt[26], de fontos szerepet játszott benne még a közismert szociáldemokrata vezető, Lakatos István is. De nemcsak a politikai, társadalmi és kulturális élet szereplői közül álltak ellen sokan, hanem a magyar adminisztráció, hadsereg és belügyi szervek alkalmazottai közül is. A Román Kommunista Pártban később fontos szerepet játszó Balogh Edgár is megemlíti emlékirataiban, hogy nagyon sok magyar rendőr és katona sem kívánt együttműködni a kegyetlenségben állhatatos Gestapóval, és ahol csak tudtak, segítséget nyújtottak a helyi ellenállóknak.[27]S bár a Wehrmacht katonáival a helybéli lakosság meglehetősen jó modus vivendit alakított ki, a Gestapo Kolozsvárt sem hazudtolta meg förtelmes hírnevét. A zsidó deportálások megszervezése mellett nagy szerepet játszott a baloldali és németellenes (ez utóbbi esetben néha jobboldali is) értelmiség üldözésében. Jellemző, hogy mikor már minden veszve volt, két nappal a kivonulás előtt indított nagyarányú hajtóvadászatot, melynek során Nagy József újságírót, az „Ellenzék” munkatársát a New York kávézó előtt fényes nappal lőtték agyon.[28]

A visszavonuló német hadsereg ott, ahol lehetősége nyílt rá, mindent elkövetett annak érdekében, hogy minél kevesebb olyan javat hagyjon hátra, amely az előrenyomuló ellenségnek esetleg hasznára válhat. Ennek következtében, ahol csak tehette, leszerelte és magával vitte azokat a gyári gépeket, amelyeket csak tudott, a többit pedig megrongálta és felrobbantotta. Nem volt kivétel ez alól a kolozsvári gyáripar sem, s bár sok esetben létezett kísérlet a szervezett ellenállásra, ennek sikerei csak részlegeseknek nevezhetőek. Kolozsvár esetében Bethlen Béla kormánybiztos emlékiratai szerint a német hadvezetőség hosszú listát állított össze azokról az objektumokról, melyeket ki kell üríteni, majd a kiürítést követően a helyén maradt épületet fel is kell robbantani. Elmondása szerint saját szemeivel látta egy német tábornok kezében a listát, melyen, első helyen szerepelt a Dermata, másodikon a Dohánygyár, majd ezt követően az összes többi gyár, de más, egyéb intézmények is.[29]A legtöbb esetben sikerült is a tervet végrehajtani. így robbantották fel a német hadsereg egységei a telefonközpontot, a gázgyárat, a város központi hegyének számító Fellegváron található katonai létesítményeket, a Horea úti zsinagógát, a Dermata üzemek melletti vasúti hidat, a város összes Szamoson található hídját[30], a téglagyárat,[31]a gyufagyárat[32], stb. Azokban az esetekben, ahol volt idejük és alkalmuk rá, magukkal vitték a fontosabb gépeket, szerszámokat és egyéb berendezéseket, mint például az Acélárugyár esetében.[33]Léteztek azonban olyan esetek is, hogy nem a németek, hanem maguk a pánikba esett, menekülő tulajdonosok szerelték le saját vállalkozásuk felszerelését, és vitték magukkal a menekülésbe, egy ilyen eset például az édességgyár-tulajdonos Pillich esete.[34]Létezett olyan is, hogy bár a tervek szerint valamelyik objektumot fel kellett volna robbantani, de mivel ennek épülete amúgy is megrongált állapotban volt, megelégedtek ezek kirablásával. Ilyen eset a „Napochemia” (későbbi Terápia) gyógyszergyár esete, amelynek épületét és berendezéseinek nagy részét a szövetséges repülőgépek már elpusztították, kb. 75% arányban. A német katonák nem is aknázták alá, megelégedtek azzal, hogy a még használható gépeket leszereljék, és a pénztárat kiürítsék (a kasszában a kiürítést követően mindössze 51 pengő maradt[35], a vállalat további esetleges céljaira). Más esetekben pedig a németek dühe nem kímélt olyan épületeket sem, amelyek háborús-gazdasági célokra szinte teljesen használhatatlanoknak számítottak, azonban szimbolikus értékük jelentős volt, ilyen például a város legnagyobb zsinagógájának, a Horea útinak (akkor: Horthy Miklós-út) felrobbantása.[36]

Léteztek azonban olyan esetek is, amelyekben a munkásság ellenállása megakadályozta a szabotázsakció sikeres végrehajtását, ilyesmi történt a Dermata, a húsárugyár és több más ipari létesítmény esetében.

A Dermata munkásai pár nappal a kiürítés előtt küldöttséget menesztettek Bethlen Béla kormánybiztoshoz, és a felől panaszkodtak, hogy tudomásuk szerint a németek fel akarják robbantani a gyárat, mely nekik munkát és megélhetést biztosít. Bethlen azonnal intézkedett és mivel jó baráti viszonyban volt a visszavonuló magyar hadsereg vezetőjével, Dálnoki Veress Lajossal, sikerült is száz db fegyvert szerezni a hozzá járó lőszerrel együtt, és ezekkel a fegyverekkel a gyár munkásőrsége sikerrel tartóztatta fel a német szabotőrosztagot.[37]A Dermata munkásainak „hősiessége” hosszú ideig a helybeli baloldali sajtó visszatérő témájává válik.[38]Egy másik hasonló eset történik a húsárugyárban, ahol a két felettes igazgató menekülése következtében Murádin Márton veszi át az irányítást. Itt is megszervezik a munkásőrséget, mely szembeszáll a németekkel, akik ki is térnek az összecsapás elől.[39]Ez azért is figyelemre méltó, mivel ebben az esetben a munkásőrség is nagyon kisszámú lehetett, mivel a gyár mindössze kb. 80 alkalmazottal rendelkezett abban a pillanatban.[40]Egeresen is az áramszolgáltató üzem dolgozói, a hadseregtől lemaradó magyar katonák segítségével állnak ellen és védik meg sikeresen a gyárat.[41]A városi vízművek esetében az ott dolgozók őrséget alakítottak és megvédték munkahelyüket a szabotázsakcióktól. Igaz ugyanakkor az is, hogy bár a központi épületet sikerült megóvni, a hidak felrobbantása és a Szászfenes felöli út megrongálása következtében megsérültek a vízellátó csövek is.[42]Egyes esetekben vidéken, falun is létezett ellenállás, például a román lakosságú Sânnicoaran a falubeliek akadályozták meg a falu Kis-Szamos feletti hídjának felrobbantását.[43]

Voltak olyan esetek is, amikor a gyár munkássága megszervezte volna önmagát a munkahely védelmében, de a vezetőség becsapta őket, azt mondván nekik, hogy semmi sem lesz leszerelve, elszállítva vagy felrobbantva, és amire rájöttek a hazugságra, a német katonák már majdnem végeztek a gépek leszerelésével, tehát bármifajta ellenállás már feleslegessé, sőt, károssá vált volna. Ez történt például az Acélárugyár esetében.[44]Itt a későn eszmélő munkások mindössze a megpakolt teherautókról tudtak vissza-vissza lopni egy-egy láda szerszámot.[45]

A városi Gázgyár esetében a német szabotőrcsoport, sietségből vagy szándékosan, amikor aláaknázta a gyárat, nem töltötte idejét még azzal is, hogy kiengedje a gázt a tartályokból. Ezt az ott dolgozók tették meg, ezáltal megmentvén nemcsak saját életüket, hanem sok más ártatlan városi civil lakosét is. Egy esetleges nagymértékű gázrobbanás következményei kiszámíthatatlan méretű és arányú károkat okozhattak volna. Más esetekben, mint a vasúti műhelyeknél, több bomba nem robbant fel, és így nagyon sok épület megmenekült a pusztulástól.[46]Valami csoda folytán az „Erba” bútorgyár is megmenekült a kiürítéstől.

Azokban az esetekben, ahol a munkásság megszervezte önmagát és az ellenállás sikeres volt, kétségkívül tisztelet jár a bátor civileknek. Azonban tisztában kell lennünk azokkal a tényekkel is, melyek szerint egyrészt nem politikai vagy katonai, hanem kimondottan a saját megélhetést féltő okok képezték az ellenállás alapját. Bár nem kizárt, sőt valószínűsíthető és egyes esetekben dokumentálható is, hogy a kommunista és szociáldemokrata aktivisták nagy szerepet játszottak a szervezkedésekben, de ennél sokkal alapvetőbb és kézzelfoghatóbb ok az, hogy a megsemmisítendő objektumok megélhetést biztosítottak sok ember számára, és ennek a megélhetésnek a féltése váltotta ki az elkeseredett ellenállást. Különösen aktívak voltak a kommunista agitátorok, akik a harcot tovább folytatni nem akaró magyar honvédeknek menedéket és védelmet ígértek arra az esetre, ha fegyvereiket átadják.[47]Másrészt fontos tény az, hogy bátorság nélkül nem lehetett volna megakadályozni a szabotázsakciókat, azonban nem annyira a munkásőrségek „hősiessége” volt a döntő tényező, hanem az, hogy a németek igyekeztek kivonulni, és nem kívánták idejüket újabb harcokkal eltölteni. A német pusztítás pontos értékét nehéz felbecsülni, annál is inkább, mivel megfigyelhető egy olyanfajta jelenség, is − mint ahogy azt Lakatos István szociáldemokrata vezető visszaemlékezéseiben megírja −, hogy sok esetben a nagy zűrzavart kihasználva, a gyárak dolgozói és gyakran mások is „kiszolgálták” saját magukat a gépekből és szerszámokból, ezek eltűnését a visszavonulók nyakába varrva.[48]

A város szerencséjére a harcok hamar átvonultak a környéken, és ennek következtében a pusztítások aránya más erdélyi városokhoz viszonyítva meglehetősen kicsi volt. Sok lakos számára azonban az igazi problémák még ezután kezdődnek, a szovjet hadsereg katonáinak bevonulását követően.

Október 11-ének első, hajnali óráiban hatoltak be Malinovszkij marsall vezetésével, a Második Ukrajnai Front első egységei.[49]A Vörös Hadsereg kolozsvári tartózkodása első hónapjainak eseményei kapcsán három aspektust kell figyelembe venni: a Vörös Hadsereg hivatalos megnyilvánulásait, a szovjet katonák egyéni viselkedését, és a szovjet hatóságok hozzáállását a város lakosságához.

Unghváry Sándor emlékiratai szerint Malinovszkij marsallal október 12-én hajnalban találkozott. A szovjet parancsnok nagyon barátságosan viselkedett, és mindössze egy dolgot kért a helybelieket képviselő tárgyalópartnereitől: egy hatszáz ágyas kórházat, ahol a tordai csata folyamán megsérült katonákat kezelhetnék. A kolozsváriak igyekeztek is rendelkezésükre bocsátani a városi klinika kórtermeit, de mivel az ágyak száma nem volt elégséges, ezért a szovjet katonák megkezdték a házról-házra járást, ágyrekvirálás céljából. Érdekes, hogy ezen az első napon még nem indultak beszerzőútra nappal, csak az éj leszálltát követően. Az elkövetkező napokban azonban már nem bizonyultak ilyen „szégyenlősöknek” [50], és ágyakon kívül mást is vittek a házaktól.

Mint általában az előrenyomuló, megszálló hadseregek, a Vörös Hadsereg is fenntartotta azt az erőszakon alapuló gyakorlatot, hogy amennyiben szükségét érzi, javakat szerezzen be a megszállt területek lakosságától, és élt is vele. A kor sajtójában, amelytől nem volt idegen a cenzúra és a félelemből fakadó öncenzúra sem, senki sem mert beszélni ezekről a rekvirálásokról, ellenben több olyan hivatalos irat létezik különböző levéltári állományokban, amelyek alapján rekonstruálható a folyamat. És az „oral history “, valamint a Kolozs megyei prefektúra[51]irataiból egyaránt az tűnik ki, hogy az egyszerű lakosságtól a megszálló hadsereg legtöbbször élelmiszert és haszonállatokat rekvirált, elsősorban lovakat: ez a folyamat egyaránt érintette a városi lakosságot (főleg a hóstátiakat [52]) és a környező falvakat.

A Kolozs megyei prefektúra 1945 folyamán összeíratta a megyében található falvak adminisztrációjával a rekvirálás során a helyi lakosságot ért károkat. Ezeknek a dokumentumoknak a tanúsága szerint csak Mierta község területéről a szovjet katonák a következő javakat vitték el: 4 lovat, 16 juhot, 7 disznót, 500 kg rozsot, 16.930 kg zabot, 1.100 kg kukoricát, 28.200 kg gyümölcsöt, 3 szekeret, 340 liter különböző szeszesitalt, 37 db baromfit, 18 pár cipőt, 31 db ruhaneműt, 1 mezőgazdasági gépet, 1.420 pengő értékben készpénzt, 67 db háztartásbeli tárgyat és 23 másfajta tárgyat, 102.410 pengő összértékben.[53]Ticu községben 24 lovat hajtottak el, amelyek közül 19 a helyi bányavállalat tulajdonát képezte, , a másik ötöt pedig négy magánszemélytől vették el, az 1945. május 31-re keltezett dokumentum szerint.[54]Egeres járásban 1945. június 4-én 483 elrekvirált lovat írtak össze, a sértettek személyes panaszai alapján: egy ilyen panaszban például egy bizonyos Cioban Teodor, almásszentmihályi lakos vallja, hogy 1944 októberében az átvonuló szovjet katonák elvitték egyik lovát anélkül, hogy bármiféle kártérítést adtak volna cserébe.[55]Nagyon sok helységben aprólékos listákat állítottak össze, amelyek a károsultak minden elvesztett javát és a rekvirálás időpontját is tartalmazták. Ilyen például az a lista, amelyet Nádasdarócon ( románul: Dorolţu) állítottak össze, 1945. június 11-én,[56]és amely az alábbi adatokat tartalmazza[57]:

 

 

Károsult neve

A rekvirálás  időpontja

Elkobzott javak

 Balázs M. Ştefan

1944 VIII. 25

1 ló, 1 juh

Jakab G. Ioan

1944  VIII 25.

1 juh

Jakab G. Ioan

1944. VIII. 20

1 juh

Balázs Ştefan ( Pisti)

1944   VIII 25.

1 juh

Balázs B Ioan ( tüzér)

1944   VIII. 20.

1 juh

Kovács I. Ioan

1944   XI. 14.

1 juh

Albert Ioan lui Martin

1944   XI 15.

1 juh

Balázs L. Ştefan

1944   X 20.

1 disznó

Jankó Ştefan

1944   X 25.

1 juh

Jakab G. Ioan

1944   X 24

1 ló, 1 juh

Jakab I. Ştefan

1944   X 22

1 ló, 1 disznó, 1 juh

Albert Ioan-Francisc

1944   XI 5.

1 juh

Balázs B. Ioan Gheorghe

1944   X 20.

1 disznó

Jankó Ioan

1944   X 18.

1 juh

Nagy Martin

1944   XI 5.

1 juh

Ferkő Martin

1944   XI 5 

1 juh

Jakab F. Andrei

1944   XI 25.

1 juh

Balázs L. Ioan

1944    X. 20

1 disznó

Albert Ioan lui Ioan

1444     X. 20

1 disznó, 1 juh

Balázs L. Ştefan

 1944    X 22

1 juh

Jakab G. Ştefan

 1944     X 21

1 juh

Fazekas Ioan 

 1944     X 20

1 juh

Albert Ştefan

 1944     X. 20.

1 juh, 1 disznó

 

Más helységek esetében, amelyeket nem érintett olyan mértékben a szovjet katonák bevonulása, a listák jóval rövidebbek. Így például Szászsármásról az alábbi javakat rekvirálták: Bánffy Mariana birtokáról 6.500 kg búzát, 130.000 kg kukoricát, Majthényi Istvántól 130.000 kg kukoricát, Sugar Nastasietól 1 disznót, és Racoviţan Vasiletől ugyancsak 1 disznót[58]. Önmagában véve csak a panaszrengeteg első kötete 557 oldalt tartalmaz. Nem kizárt, hogy egyes esetekben a rekvirált javak fiktívek vagy túlzottak lettek volna, de ez egyáltalán nem bizonyított. Sőt, manapság kijelenthetjük, hogy a Vörös Hadsereg viselkedésére Kelet-Európa szerte jellemző, az átlagtól egyáltalán nem elütő, reális eseményekről van szó.

A megszállás alá kerülő területek lakosságának szenvedése azonban nem merült ki javaik szervezett elkobzásában. A megszálló katonák gyakran alkalmaztak erőszakot azért, hogy megszerezzék maguknak azokat az értéktárgyakat, melyek első látásra megtetszettek nekik, és ezeket a rablásokat gyakran kísérte rongálás, nemi erőszak és gyilkosság is, szinte mindenütt, ahová csak a Vörös Hadsereg katonái harcok során eljutottak. Az ellenséges területek hatványozott mértékben szenvedték meg ezeket, de a legtöbbször nem kaptak kíméletet a szövetséges, baráti területek sem. Például csak Jugoszlávia esetében, Milovan Djilas adatai szerint, a lakosság 1.219 nemi erőszakos esetet jelentett be, amelyből 141 esetben az áldozatot meg is gyilkolták, és 1.204 rablási esetet dokumentáltak.[59]Magyarország esetében csak a pápai kegyesrendiek kórházában 1945. április 20-ig több mint 1.000 olyan nőt kezeltek, aki nemi erőszaknak esett áldozatul.[60]

Hosszú ideig nem lehetett, nem volt szabad hivatalosan vagy nyíltan beszélni ezekről az eseményekről, bár a kollektív emlékezet megőrizte megtörténténtüket. Maguk a kor napilapjai nem írtak híreik között ezekről a szörnyűségekről, érthető okok miatt. Mára a helyzet megváltozott, s bár hiányoznak a megfelelően összesített objektív statisztikák, de az „oral history” módszereit használva jól felhasználható és érthető, még ha nem is teljes képet kapunk a szovjet katonák tevékenységéről. Két jelenség Kolozsvár város gazdasági és társadalmi realitásait egyértelműen negatívan befolyásolta: a civil lakosság tulajdona ellen elkövetett rablások és a lakosság egy jelentős részének a Szovjetunióba történő deportálása.

A rablások, gyakran nemi erőszakkal és gyilkossággal is egybekötve, mindennapos eseményeknek számítottak a háború hevében azokon a területeken, melyeken a Vörös Hadsereg átvonult. Manapság még az orosz történészek is kénytelenek tudomásul venni ezeket a realitásokat, még ha sokan nem teszik is ezt szívesen, mások pedig különböző magyarázatokat igyekeznek ezekre a megnyilvánulásokra kitalálni: így például a Nobel-díjas író, Alekszander Szolzsenyicin a Vörös Hadsereg kötelékeibe egyenesen a börtönökből és lágerekből besorozott köztörvényes bűnözők − az ő saját szóhasználtában: tolvajok − nyakába próbálja varrni ezeket a szörnyűségeket.[61]De lássuk, mi is történt pontosan Kolozsvár esetében.

A szovjet katonák ott raboltak, ahol csak tudtak: házakba behatolva és a nyílt utcán, de megtámadták az üzleteket, boltokat is. Léteztek olyan esetek is, hogy helybeli lakosok csatlakoztak a katonákhoz, sőt, bíztatták is őket arra, hogy rabolják csak ki az üzleteket, természetesen velük együtt. Lakatos István szociáldemokrata vezető a saját szemeivel látott egy ilyen esetet, amikor is városbeli nők azért adtak pálinkát a szovjet katonáknak, hogy ezek géppisztollyal lőjék szét az ékszerboltokat védő zárakat és redőnyöket, és hogy ők ezt követően rávethessék magukat a prédára. Nagyon sok esetben csatlakoztak a fosztogató csőcselékhez a zavaros időket megneszelő, vidékről érkezők is.[62]Azonban nemcsak a boltok estek áldozatul a szovjet katonák „gyűjtőszenvedélyének”, hanem a magánlakások is, akár a szegényebb családokéi is.

A Lakatos testvérek, Béla és György, akkor még gyermekek voltak, egyikük 6, a másikuk 5 éves, és a Hajdú utca 3 szám alatt laktak, a vonatállomáshoz közel. Az előző napon játszadozó gyerekekként kedves élményük volt az orosz katonákkal, akik napraforgómagot ajándékoztak nekik, de ugyanakkor arra is emlékeznek, hogy másnap házukat is kifosztották. A család épp a bunkerben tartózkodott, mikor a látogatás megtörtént, és amikor visszatértek, látták, hogy eltűnt a házból a nagy kakukkos óra, és az eltett gyümölcsbefőtteket a hívatlan látogatók helyben megitták, és az üres üvegeket összetörték.[63]Mivel a család egyáltalán nem számított módosnak, nem sok értéket veszítettek el, de arra emlékeznek, hogy egy gazdagabb szomszéd, akit Tánczosnak hívtak, sírva jött, hogy a szovjetek elvitték gyönyörű szép lovát, és helyében egy gebét hagytak ott. Tyukodi Rozáliáék házát is feldúlták és elvitték a legjobb ruhadarabokat: az utcán egy másik, számára ismeretlen lányon ismerte fel szoknyáját (valószínű, hogy a zsákmányolók ajándékba adták tovább). Ugyancsak ő több különböző, más esetet is elmesél. Egyik ilyen arról szól, hogy egy Ecseri nevű (máskülönben a Kommunista Párttal szimpatizáló, de oroszul nem tudó) csizmadia lábán levő csizmájára vetett szemet egy orosz katona. Mivel a csizmadia az igencsak erélyes „Davaj csizma!” felszólításra nem reagált, a katona puskatussal ütötte le és a földön húzta le róla saját kezűleg a csizmát, az eredeti tulajdonosnak azzal lévén szerencséje, hogy a lábbeli túl kicsi volt a támadó lábára. Ez utóbbi, mikor látta, hogy nincs szerencséje, otthagyta újdonsült szerzeményét, annak sokkos állapotba került jogos tulajdonosával együtt. Egy másik esetben egy órás mester alig szabadult meg attól, ami a legrosszabb, mivel az őt lakását felkereső szovjet katona semmiképpen sem tudta/akarta megérteni, miért is nem lehet az ő általa odavitt nagy csergő- és kakukkos órákból sok kicsi karórát fabrikálni, ott helyben. Egy harmadik esetben a szovjet katona fegyverkeresés ürügyével tört rá a házigazdákra („Davai katiusa!” volt a felszólítás), de végül megelégedett a pihepárnával és az ébresztőórával is, igaz ugyan, hogy már amikor megérkezett, a nyakában lógott láncon, mint egy medalion, egy másik nagy ébresztőóra.[64]Asztalos Lajosék (az elbeszélő akkor 8 éves volt) belvárosi házában az orosz katonák partizánok után kutakodtak, és egyikük tökéletes románsággal (valószínű, hogy moldvai származású lehetett − szerző megj.) kérdezett rá a családfőre, hogy „Cât e ceasul? “(vagyis hogy: „Hány óra?”). És amikor id. Asztalos Lajos elővette zsebóráját, kivette a kezéből és magyarázatként még rászólt: „Dă încoace! Trebe’ la ofiţer!” (vagyis: „Add ide! Kell a tisztnek!).[65]De ilyen történetek százával, ezrével kerengtek, és a legtöbb esetben úgy néz ki, komoly valóságalappal is rendelkeztek. Közös elem az elbeszélésekben az, hogy a szovjet katonák különleges vonzódást éreztek elsősorban az órák minden fajtája iránt, és az italok iránt is. Legtöbbször megittak mindent, amit találtak, metilalkoholtól elkezdve a gyümölcsbefőttekig.[66]És a rablások helyszíne nemcsak a házak, hanem az utca is lehetett, vagy akár a munkahelyek, a gyárak környéke is. Így például a katonák a Dermata előtti téren várták a gyár munkásságát ezek fizetése napján, és helyben ki is rabolták őket.[67]Volt azonban olyan eset is, hogy a bezárt kapujú házak kapuit döngették, de amikor nem engedte be őket senki, nem erőszakoskodtak tovább, hanem odébbálltak.[68]

Egy másik, jól megszervezett és rendkívül tragikus, egyszeri, de annál súlyosabb jelenség, amely kihatott az egész város életére, sok kolozsvári férfinak a Szovjetunióba történő deportálása volt. Kb. 5.000-re tehető azon kolozsvári magyar civil férfiak száma, akiket hadifoglyokként kényszermunkára elhurcoltak, bár ez a háború minden írott és íratlan szabályának is ellentmond.

A deportálások okai többfélék lehetnek. Demény Dezső véleménye szerint előre megtervelt, részletesen kidolgozott akciótervet ültettek életbe a szovjet vezetők.[69]A fiatal kolozsvári történész, Murádin János a problémának szentelt tanulmányában három lehetséges okot említ meg, amelyek közül valószínűleg az első a legkomolyabb: Malinovszkij marsallnak Sztálin haragjától való félelme, mivel képtelen volt teljesíteni a szovjet diktátor azon utasítását, hogy Budapestet november 7-éig kell bevenni. A felelősségre vonást elkerülendő, nagyon komoly okot kellett találnia, és egy ilyen hamis mentség lett volna az itteni német-magyar ellenállás erejének és mértékének eltúlzása, amit a hadifoglyok nagy számával lehetett a legjobban bizonyítani. Egy másik ok a kollektív felelősségre vonás gyakorlatba ültetése lett volna, vagyis azoknak a területek lakosságának a megbüntetése, amelyek szembe mertek a Szovjetunióval szállni, még ha önhibájukon kívül is. Egy harmadik ok lehetett volna az a kósza rémhír, amelyet egyes személyek valószínűleg szándékosan terjesztettek, és amely szerint a város területén sok magyar és német katona előre kitervelt módon maradt hátra, civil ruhába öltözve, hogy gerillaharcot folytathassanak és szabotázsakciókat hajtsanak végre. Ezt a legutolsó feltételezést látszana igazolni az a tény, hogy szemmel láthatólag is, a deportáltak között sok volt a szőke férfi, akinek németes neve volt.[70]Tény viszont, hogy alig pár nap leforgása alatt kb. 4.000-5.000 kolozsvári civil férfit tereltek össze és szállítottak „malenkij robotra” a szovjet katonák.

Az áldozatokat összeszedhették bárhonnan. Egy Tyukodi Lajos nevű, akkor 16 éves kamasz fiút például az utcán tartóztattak fel, és pár percesre tervezett sétája sokéves Szovjetunió-béli kényszermunkává alakult át, ahonnan két mankóval, megnyomorodva érkezett haza.[71]Egy Bajusz nevű fűtő is csak kíváncsiságból nézelődött, amikor berántották a sorba − soha nem tért haza.[72]Az unitárius kollégium tanári kara éppen gyűlést tartott, amikor rájuk törtek a szovjet katonák és testületileg indították őket útnak, ezek azonban – szerencséjükre − megtalálták a módját annak, hogy megszökjenek a transzportból Tordán és hazajussanak.[73]A református kollégium tanári karából négy személyt hurcoltak el : Barthalis József mennyiségtan-, Bodrogi János természetrajz-, Fazekas Gyula német- és Kovács Zoltán számtan-fizika szakos tanárokat,[74]ezek sorstársaivá válik később az ekkor katonai szolgálatot teljesítő, és ennek következtében fogságba eső Lőrinczi Ferenc testnevelés- és Takács Ferenc francia szakos tanárok.[75]De nem kímélték a városi munkásságot sem, csak a Dermata gyárból 815 munkás férfit szedtek össze. [76]

Voltak olyanok is, akiknek sikerült megúszniuk az utat, de meglehetősen kevesen. Unghváry Sándor például csak Malinovszkij salvus conductusa felmutatása révén szabadult meg az őt is a sorba kényszeríteni szándékozó katonáktól.[77]Csőgör Lajos alprefektust is feltartóztatták és bekényszerítették a sorba. Hiába mutatta fel alprefektusi okmányait, a fegyveres katona megnézte őket, és az után intett, hogy álljon csak vissza nyugodtan a sorba. Tiszti közbenjárásra és salvus conductusra volt szükség az ő esetében is.[78]Léteztek olyanok is, akik útközben módot találtak a menekülésre, mint ahogy a fentebb említett unitárius tanári kar példája is mutatja, de a legtöbb ember nem volt ilyen szerencsés. És mivel a szovjeteket elsősorban a létszám teljessége érdekelte, semmi más, nagyon sokszor menetközben állították helyre a létszámot, oly módon, hogy a közben életüket vesztett vagy megszökött egyének helyébe bekényszerítették azokat a személyeket, akik útjukba kerültek. Így gyakran fordultak elő olyan esetek, amelyek a maguk módján akár komikusak is lehetnének, ha következményeik nem lettek volna olyan tragikusak. Egy ilyen eset történt Balázsfalván (románul: Blaj) ahol az induló vonatnak lámpájával jelző, rutinmunkáját végző román vasutasnak a transzportot kísérő katona kezet nyújtott, és beemelte a vagonba.[79]Nagyon valószínű, hogy távolról sem egyedi, még ha ritka esetről is beszélünk. a A továbbiakban is általános módszere volt a megszállóknak fegyverrel összeterelni a munkaképes férfiakat, még ha nem is deportálás, hanem csak az infrastruktúra helyreállítását célzó közmunka volt is a cél. Lakatos István emlékirataiban beszél arról, milyen hosszas vitákba, megbeszélésekbe került, hogy a szovjet parancsnokságot rávegyék, a katonákat „leszoktassák” arról, hogy a civil lakosságot spontánul, előzetes bejelentés nélkül gyűjtsék össze közmunkára. Ígéretet kellett tenniük cserébe, hogy a Szakszervezeti Tanács a saját maga kezdeményezésére és felelősségére akárhányszor szükséges, rendelkezésre bocsátja a megfelelő létszámú és képzettségű emberállományt. Véleménye szerint eredményesek is voltak ezek a tárgyalások, legalábbis látszólag.[80]Mindenesetre a Vörös Hadsereg katonái kényszerítő eszközként szerepelhettek az újjáépítési folyamatban, de nem ők voltak az egyetlen ilyen tényező, nagyon gyakran a különböző adminisztratív szervek és a magánvállalkozók is tisztában voltak „kötelezettségeikkel”. Egy ilyen esetet illusztrál például a Tanfelügyelőség 1945. augusztus 12-re datált azon leirata, melyben közmunkavégzési kötelezettséget ír elő az iskolák tanerői és kisegítő személyzete számára is.[81]

Léteztek olyan esetek is, amikor maguk a szovjet katonák védték meg azokat a helybéli civileket a kellemetlenségektől, akik esetében úgy érezték, szükségük lehet még rájuk. Így úszta meg például egész családjával együtt a kellemetlenségek nagy részét egy belvárosi utcában lakó orvos, Balló András. Az eseményeket megélő majd elmesélő családtagjai szerint a szovjet hadsereg városba történő behatolásának napján fehér köpenyt öltött, és arra biztatta a környezetében levőket, hogy ha a katonák közelednek, hangosan kiabálják: „vraci! vraci!” vagyis hogy: „orvos! orvos!”. Nemsokára meg is jelentek az első orosz katonák, akik kaptak is az alkalmon, és ezentúl rendszeres látogatói lettek a háznak, mivelhogy Balló doktorral adatták be saját maguknak az antibiotikum injekciókat. Eleinte óvatosak voltak, és a doktorral saját magának adatták be a legelső injekciót, később azonban még ez a szintű gyanakvásuk is eloszlott. A ház kifosztatlanul (egyetlen egy alkalommal tűnt el a nappaliból a csergőóra) és a hozzá tartozó asszonyok megerőszakolatlanul maradtak, sőt, a hálás katonák elhalmozták őket ajándékokkal, akár élőállattal is: báránnyal vagy kecskével. És amikor egyik személyes ellensége, egy zsidó orvos el akarta hurcoltatni, és a katonáknak azt kiabálta Ballóra mutogatva, hogy „Balso fásiszt! Balso fasiszt!” (vagyis: Nagy fasiszta! Nagy fasiszta!), egy tiszt közbelépett és elhallgatatta.[82]

Egy nagyon fontos probléma még kiemelt figyelmet érdemelne: pontosan milyen fajta és mekkora arányú károkat okoztak a Vörös Hadsereg katonái a helybeli nagyvállalatok felszereléseiben és infrastruktúrájában. Jelen pillanatban azonban nem rendelkezünk ezt illetően megfelelő pontossággal és igénnyel összegezett statisztikai adatokkal. A szájhagyomány önmagában nem elegendő a probléma komplex és objektív feltárására. A jövő kutatóinak feladata felkutatni ezeket az adatokat és kiaknázni a bennük rejlő lehetőségeket.

Mivel a város önmagában véve nem vált harcok színhelyévé, elkerülte az igazán nagy pusztításokat. Sőt, a szovjet parancsnokság előrelátása következtében román csapatok nem is vettek részt a város megszállásában, és így a város magyar lakossága nagyrészt elkerülte azokat az etnikai alapon szervezett megtorlásokat is, amiknek más települések magyarsága igen nagy számban esett áldozatul. A román hadsereg vezetése természetesen elégedetlen volt az ilyenfajta megoldásokkal, nemzeti presztízskérdést csinálva abból, hogy minél több, 1940-ben elveszített településre ők vonuljanak be elsőként, de a sokkal nagyobb erőt képviselő szovjetekkel szemben nem volt mit tenniük.[83]Így elég hamar, és az általában minden esetben jelentkező nehézségeket leszámítva, gyors ütemben és rendkívüli nehézségek nélkül tudott beindulni az újjáépítési folyamat. Ennek két nagy területét különböztethetjük meg: az infrastruktúra rehabilitálásának és az ipari termelés helyreállításának folyamatát. Az újjáépítési munkálatok intenzitása és ritmusa esetről esetre különböző volt, annak függvényében, mennyire volt fontos egy bizonyos objektum helyrehozatala, és ez kinek az érdekeit szolgálta: a Vörös Hadseregéit, a lakosság általános érdekeit, esetleg egyes csoportok vagy egyének gazdasági érdekeit.

Már a bevonulás napján, október 11-én megkezdődött a németek által felrobbantott Szamos-hidak rehabilitálása, majd 12-én elkezdték a vasútvonalak helyreállítási munkálatait is.[84]Ezek az intézkedések gyorsak, azonnaliak, egyszerűek, jól meghatározottak és pontosak voltak, valamint a Vörös Hadsereg előrevonulásának megkönnyítését voltak hivatottak szolgálni. A megszálló hadsereg katonai vezetése máskülönben is nagy szerepet játszott a mindennapi életben, és bármikor, bármilyen kérdésben kötelező értékű véleményt mondhatott a helyi közösségi élet bármely területén. (Egy ilyen egyszerű esetre utal például az unitárius kollégium dokumentumai között az a bejegyzés, 1945. március 4-re keltezve, amelynek értelmében a parancsnokság cserkészeti mozgalom felállítását nem engedélyezi, és ezt a tényt a tanári kar csak tudomásul vehette.[85]).

Mivel a harcok kevésbé érintették azokat a hálózatokat, amelyek az alapvető ellátást biztosították, ezeket elég hamar sikerült helyreállítani. Habár ezt a folyamatot meglehetősen nagymértékben megnehezítette az eddigi magyar közigazgatás elmenekülése a hátországba, az új, nagyrészt helybeliekből szervezett adminisztráció mindent elkövetett annak érdekében, hogy minél hamarabb helyreállhasson a rend. Kevesebb mint tíz nap alatt állították helyre a közegészség ellátást, [86]és ebben hatalmas szerepet játszottak azok a magyar állampolgárságú, az anyaországból a bécsi döntést követően Kolozsvárra érkezett orvosok is, akik helyben maradtak és folytatták eddigi munkájukat az egyetem kórházaiban, minekutána munkásvezetőktől (köztük román nemzetiségűektől is) garanciákat kaptak arra, hogy nem esik semmiféle bántódásuk[87]Mivel a frontátvonulást követően az élet- és vagyonellenes bűncselekmények száma ugrásszerűen megnőtt, szükséges volt egy Néprendőrség felállítása is, amelyre október 16-án került sor, 611 fős személyzettel, vezetője pedig Virgil Salvan lett.[88]A néprendőrségnek kezdettől fogva meglehetősen sok dolga volt, mivel a bűnügyek elég széles skálát öleltek fel, a feketekereskedelemtől egészen az erőszakos zsarolásokig.[89]Október 20-án már probléma nélkül működött a vízhálózat, a hónap végére pedig kiválóan funkcionált az elektromos áramellátás is, úgy a lakóházak, mint az üzemek esetében.[90]

Az egész város és környezete számára prioritást jelentett a kommunikációs és távközlési rendszerek helyreállítása, és ezt a politika is érezte. „Elsődleges fontosságot kell tulajdonítanunk a távközlési hálózatok helyreállításának”  írja egy, a Kommunista Párt belső vezetése számára készült korabeli jelentés.[91]Ahogy már az előbb említettük, a kisebb károkat szenvedett áram- és vízellátási hálózatok helyreállítása elég hamar megtörtént.[92]Kolozsvár vízellátását különben a korabeliek kiválónak tartották, sőt, példásnak, mivel Kolozsváron nem léteztek akkora problémák, mint mondjuk Bukarestben, ahol több ízben is előfordult, hogy napokig nem jutott vízhez a lakosság.[93]Egy román diák pedig, Alexandru Şerban, aki 1945 őszén jár legelőször Kolozsváron, társaival együtt meglepődik azon, milyen jól ki van világítva a város, főleg éjszaka.[94]

A telefonhálózatok terén ugrásszerű változás következett be, amennyiben csak az abszolút számértékeket nézzük: 1945 januárjában már probléma nélkül működött a kivonuló németek által előzőleg felrobbantott városi telefonközpont, és az addig létező egyetlen központi apparátus mellé a város még öt darab újat is kapott.[95]Ezt azonban a város lakosságának zöme, amely nem rendelkezett telefonnal, nem érzékelte. Egy másik sajátos, létfontosságú kérdés volt a lakosság hőellátásának problémája. A lakosság legnagyobb része fával fűtött, és az átlagos fogyasztás télen kb. 400 vagon tűzifát jelentett. Ennek javarészét a környező erdőségek biztosították, legfőképpen a Gyalu és Fenes községek tulajdonában levők. 1945 nyarán azonban felmerült egy komoly probléma, mivel a gyalui parasztok kihasználták a zűrzavaros konjunktúrát, és megtagadták a kivágott fának a városba való szállítását, illetve a megszokottnál sokkal magasabb áron vállalták volna, és a városi hatóságok, minden autoritásuk ellenére kénytelenek voltak engedni a zsarolásnak.[96]Ezt annál is inkább kénytelenek voltak megtenni, mivel a falubeliek nagyon szigorúan őrizték erdeiket, és nagyon gyakran erőszakkal kergették el a hóstátiakat, akik fát akartak vágni városbeli családjaik számára.[97]Létezett ugyan terv a földgáz bevezetésére vonatkozóan Szászsármásról, de ezt még 1948-ban sem sikerült gyakorlatba ültetni.

Úgy a hadviselés, mint a kereskedelem és személyszállítás szempontjából elsődleges fontosságúnak számított az utak és hidak rehabilitálása. Mivel minden hidat felrobbantottak a kivonulók, több ideiglenes hidat kellett funkcióba helyezni. Ezeket Virgil Salvan tervezte meg, és felvigyázta gyakorlatba ültetésüket is. Az első ilyen hidat a Dózsa György és az egykori Horthy Miklós (ma: Horea) út között állították fel.[98]A város „rendes” hídjainak helyreállítása máskülönben egy hosszú, időigényes folyamatnak fog bizonyulni, és csak az 1946-os év májusában 2 millió lejt utal ki a városi önkormányzat erre a célra.[99]Többek között a várost Kajántó községgel összekötő hidat is csak 1948 augusztusában tudták használatba bocsátani.[100]

A várost a környező községekkel összekötő utak nem voltak annyira megsérülve, hogy legtöbbjüket ne lehetett volna továbbra is használni. Más volt a helyzet azonban a vasúti sínekkel, amelyek megrongálása prioritást jelentett a kivonuló német szabotőrcsapatok számára. Már október 12-én megkezdték a megsérült szakaszok rehabilitálására tett munkálatokat.[101]Ezeket azután megfeszített intenzitással folytatták, tél ideje alatt is, így például a Kolozs- Virágok Völgye[102]közötti részt ebben az időszakban javították ki.[103]Újra munkába kezdtek a kolozsvári vasúti műhelyek is, amelyek máskülönben a Dermatát követő második legnagyobb ipari egységlétesítménynek számítottak. Legelőször is megtörtént a megrongált helyiségek felújítása, majd ezt követően a kimondott műhelymunka, az első újra megjavított és üzembe helyezett mozdonyt 1945. január 8-án állították forgalomba.[104]

Egy másik probléma volt a lakóházak, pusztítás által sújtott épületek kijavítása. A kolozsvári lakásínség elég régi probléma volt, amely még a háborút megelőző királyi Románia évei alatt jelentkezett, és áthúzódott az ezt követő évekre is.[105]Ennek fő oka az volt, hogy míg 1910 és 1930 között a város lakossága 65,8 %-kal növekedett,[106]1918–1938 között mindössze 3.300 új lakás épült,[107]ami messze alatta maradt a keresletnek, majd ezt a helyzetet súlyosbították a háborús pusztítások és lakosság mozgások is. Egy 1945-ös jelentés értelmében a frontátvonulást követően kb. 300 nagymértékben megrongált házat[108]kellett újraépíteni. Emellett létezett még a város nyomornegyedeinek is a problémája, amelyek területén egymás hegyén-hátán voltak találhatók a vályogviskók és egyéb gyenge, ideiglenes jellegű építmények, amelyek lakói nem feltétlenül erre a sorsra voltak hivatottak, sok volt közöttük a háború- és sorsüldözött mesterember is. Ilyen nyomornegyedeknek számító környékek voltak a Fellegváron (Sáncalja), a mai Györgyfalvi-negyed nyugati részén, a Tordai út melletti rész, valamint a téglagyár környéke. Különösen nyomorúságosoknak számítottak a Sáncaljai viskók, de még ezek is messze felülmúlták kényelemben a hely barlangjaiét.[109]

A város hatóságai mindent megtettek annak érdekében, hogy ezt a folyamatot felgyorsítsák, de ez nagyon nehezen ment, ugyanis hiányoztak a legszükségesebb építőanyagok, valamint a megfelelő szervezettség is.[110]A hatóságok latba vetettek mindenféle módszert, úgy a segélynyújtást[111]mint a fenyegetést és büntető intézkedéseket, amelyek – legalábbis papíron –akár a kijavítatlan ház elkobzásáig is vezethettek volna.[112]Ennek ellenére a restaurálások nagyon sokáig elhúzódtak. A szamosfalvi református elemi iskola esetében például, mivel épülete 1944 őszén megrongálódott, az oktatás a lelkészi hivatalba helyeződött át, és az iskola államosításáig itt is zajlott.[113]A lakásínség majd csak a kommunista diktatúra évtizedei során oldódik meg.

Hasonló előjellel, de többé-kevésbé másképpen zajlott az üzemek és gyárak újjáépítése. Ha általánosságban beszélünk az ipari termelésről, 1944 őszén egyértelmű a termelés mutatóinak hanyatlása a megelőző időszakhoz viszonyítva, ahogy ez ki is derül a különböző termelési statisztikákból.[114]Ezt követően azonban rohamos felemelkedésnek indultak. Az ipari létesítmények újjáépítésének esetében legalább három stimuláló tényező létezett: a hatóságok és a megszálló seregek azon óhaja, hogy minél hamarabb üzembe állítsák az elsősorban stratégiai célokra (a Vörös Hadseregéire) alkalmas egységek munkáját; a tulajdonosoknak és a nyereségben általában minden érdekeltnek gazdasági érdeke;valamint a munkásság azon személyes, belső ösztönzése, hogy munkahelyük nyereségessé tételével a saját megélhetésüket is biztosítsák. A munka megszervezésében pedig nagy szerepet játszottak a szakszervezetek.

1944. október 31-én alakul meg az első vasmunkás kisiparos szakszervezet, melybe kb. 200 lakatos, kovács és más rokonszakmájú tartozott. Ezek első intézkedése egy népkonyha felállítása volt, ahol elsősorban kenyeret sütöttek saját családjaik és a rászorulók számára. Az építőipari munkásokat is mozgósították, első ténykedésük a mészárszék helyrehozatala volt.[115]Még a cukrászok és cukoripari dolgozók is saját szakszervezetet alapítottak, az elmenekült Pillich gyárhelyiségében.[116]De a legfontosabb talán a vasúti munkások szakszervezetének megalakítása volt, melyre hivatalosan október 23-án került sor.[117]Ez nemcsak az e szférába tartozó tevékenységek megszervezésében játszott szerepet, hanem sok más közösségi tevékenységben is. Egy sajátos probléma is felmerül ezeknek a dolgozóknak az esetében: mivel hagyományosan állami vállalatról volt szó, az akkori politikai körülmények között fizetésük nem volt biztosítva. Ily módon gyűjtéseket szerveztek számukra, amelyek során nagyon szép szolidaritási megnyilvánulásokra lett példa. így például november 14-én a városi adminisztráció dolgozói egy napi fizetésüket adományozták a vasúti műhelyek dolgozóinak[118], a Kommunista Párt pedig a maga során, néhány nap leforgása alatt 100.000 pengőt gyűjtött, amit átnyújtottak a vasúti munkások képviselőinek[119]Szakszervezeti vonalon is sok pénzt gyűjtöttek, így például az Orion gyár munkásai 1.000 pengőt, a „Világosság” dolgozói és olvasói 22.000 pengőt, a környező falvak parasztjai élelmiszereket adományoztak,[120]stb.

Az emberek munkaszolgálatra történő mozgósítása az infrastrukturális helyrehozatalok esetében kényszer hatása alatt történt, a gyárak és kisvállalkozások esetében azonban valószínűleg hatalmas szerepet játszott az itt dolgozók azon motivációja, hogy munkahelyüket minél hamarabb helyreállítsák. Az „Erba” bútorgyár esetében például, amit a bombázások nagyon tönkretettek, a helyreállítási munkálatok már a szovjet bevonulás másnapján megkezdődtek, és az ebben érdekelt kb. 40 munkás még éjszaka is dolgozott.[121](ennek ellenére azonban 1946 áprilisában még javában folytak a renoválási munkálatok).[122]Az Acélárugyár is hasonló helyzetben volt, ennek is október 12-étől már munkába állott kb. 260 munkása, és október 23-án már árut termelt, ami azért is fontos volt, mivel a frontátvonulást követően mindössze 50.000 pengő maradt a vállalat kasszájában.[123]A gázgyár részleges helyreállítása és üzembe helyezése 1945. február 14-én történik meg, de mivel a kazánok és csövek helyreállítása ekkora még nem sikerült, mindössze festéket és különböző permeteket gyártott.[124]Maga a gáztermelés csak június 11-én indul be újra.[125]Az „Írisz” porcelángyárat azonban ennek 140 alkalmazottja mindössze 6 hét alatt építette újra,[126]bár ők sem kaptak fizetést három hétig.[127]A vasúti műhelyek esetében a hidraulikus prést mindössze 1945. február 18-án sikerült üzembe helyezni,[128]de a legtöbb gépezetet még ennél is sokkal később. A Napochemia gyógyszergyár esetében az infrastruktúra kb. 75%-ban lett megrongálva, és a kasszában mindössze 51 pengő maradt, azonban itt is meglehetősen gyorsan megtörtént a helyreállítás. 1946-ban például ez volt az egyetlen gyár Romániában, a bukaresti mellett, amelyikben a kor „csodagyógyszerét”, a penicillint előállították.[129]A gyufagyár helyrehozatalára még a tanulókat is mozgósították, de ez egy sokkal hosszabb folyamatnak fog bizonyulni.[130]A rövid időn belül helyreállított téglagyár 1945 júniusában már elérte 1942-és, addigi legjobb termelésének mutatóját, vagyis a 7.000.000 téglát naponta.[131]Sőt a Törökvágás út kiszélesítési munkálatai révén az innen kitermelt agyag új és olcsó alapanyagforrást jelentett.[132]Igaz, hogy egy 1945 márciusában bekövetkező balesetszerű robbanás következtében (mivel a raktárhelyiséget lőszerraktárként is használták), ennek az objektumnak infrastruktúrája ismételten megsérült,[133]de nem olyan mértékben, hogy néhány hónap leforgása alatt ne lehetett volna helyrehozni.

Általában véve elmondható az is, hogy 1945 első felében a termelés mutatói megugrottak, és ezekről a kor sajtója nagy ujjongások közepette számolt be, nemegyszer akár túl is lőve a célon. Így 1945 februárjában a Rendor bőrgyár 50%-al növelte termelését[134], ugyanebben a hónapban az egeresi bányászok ugyancsak 50%-al növelték saját termelési hozamukat.[135]És ez nemcsak Kolozsvár esetében állt fenn, hanem általános jelenségnek számított Erdélyszerte: a marosvásárhelyi vajgyár tízszeresére emelte termelését a frontátvonulást megelőző időszakhoz viszonyítva.[136]A teljesség igénye nélkül, az illusztráció kedvéért következzen az alábbiakban néhány statisztikai példa:

A Ravag vállalat székhelye az Állomás u. 19 sz. alatt volt[137], és 1919-ben alapította Vadász Jenő, kisvállalkozásként. 1926-ban társult be az üzletbe a Max Rapaport & Co. cég is, ettől kezdődően specializálódott a vállalat színesfém-feldolgozásra.[138]A következő táblázat az 1943-1946-os alkalmazotti létszámot mutatja be, a vállat archívumában megtalálható dokumentumok alapján.[139]Ha jól megfigyeljük, első ránézésre egyből feltűnik az a tendencia, hogy a létszám folyamatosan és nagymértékben esik a front közeledtével, hogy ezt követően – miután 1944 októberében elérte a mélypontot – újra emelkedésnek induljon, de ugyanakkor hosszú ideig ingadozzon a létszám, míg végül 1946-ra nagyjából stabilizálódik.

 

 

Év és hónap

1943

1944

1945

1946

január

124 alkalmazott

105 alkalmazott

66 alkalmazott

105 alkalmazott

február

114 alkalmazott

102 alkalmazott

82 alkalmazott

102 alkalmazott

március

115 alkalmazott

107 alkalmazott

93 alkalmazott

108 alkalmazott

április

113 alkalmazott

96 alkalmazott

102 alkalmazott

99 alkalmazott

május

113 alkalmazott

97 alkalmazott

102 alkalmazott

94 alkalmazott

június

94 alkalmazott

55 alkalmazott

90 alkalmazott

 

július

92 alkalmazott

52 alkalmazott

102 alkalmazott

 

augusztus

85 alkalmazott

54 alkalmazott

108 alkalmazott

 

szeptember

85 alkalmazott

57 alkalmazott

107 alkalmazott

 

október

91 alkalmazott

20 alkalmazott

108 alkalmazott

 

november

89 alkalmazott

23 alkalmazott

114 alkalmazott

 

december

88 alkalmazott

27 alkalmazott

108 alkalmazott

 

Ha a Ravag kicsi vállalatnak is számított – bár specializálódott termékei miatt meglehetősen fontos is volt – a Dermata a város legnagyobb ipari létesítményének számított, és egyben a legnagyobb bőr- és cipőgyár volt az egész régióban. A Kommunista Párt archívumában megtalálható egyik dokumentum[140] a következő adatokat jelenti a Párt központi vezetőségének:

 

 

Év

Hónap

Abszolút számértékek( pár cipő)

A termelés aránya százalékokban

1944

október

25081

100%

 

november

53049

111%

 

december

60141

140%

1945

január

56920

123%

 

február

57848

131%

 

március

78116

211%

 

április

70417

181%

 

május

79361

216%

 

június

86961

247

Sajnálatos módon ebből a jelentésből hiányoznak az 1944.október előtti termelési adatok, így nem lehet belőlük megállapítani a háborús időszakhoz viszonyított változásokat. Megfigyelhető az állandó növekedés, azonban ezt úgy is lehet értelmezni, hogy a frontátvonulást követően, ahhoz viszonyítva, a helyzet csak jobb lehetett.

Másik három statisztika az „Erdélyi Szikra” napilapban jelentek meg, 1945. május 1-én[141]a Dermata, az Acélárugyár és Dohánygyár termelését illetően. A Dermata havi termelésének napi átlaga van megadva:

Okt.

Nov.

Dec.

Jan.

Feb.

Már.

Ápr.

1640

2040

2200

2350

2400

2890

3060

Az Acélárugyár esetében a számadatok százalékos arányban vannak megadva, a viszonyítási alapegység (vagyis a 100%) az 1943-as év termelése:

Idő

1943

Júl. 1944

Aug. 1944

Szept. 1944

Okt. 1944

Nov. 1944

Dec. 1944

Jan. 1944

Febr. 1945

Százalék

100%

84%

51%

31%

11%

38%

86%

192%

195%

A Dohánygyár esetében a statisztika sokkal komplexebb, több adatot is közöl és ennek következtében jobb képet is mutat a termelési folyamatról.

 

 

Sorszám

Idő

Nyersdohány (kg)

cigaretta (db)

dohány (kg )

Megjegyzések

1.

okt. 1944

6292

1979000

3152

A Vörös Hadsereg számára

2.

Nov. 1944

2528

1410000

2484

         ;;

3.

Dec. 1944

2994

3170900

36

Nyersanyaghiány miatt

4.

Jan. 1945.

13318

8085000

3150

-----------------

5.

Febr. 1945

27261

8300900

17337

------------------

6.

Mart. 1945.

6160

7312000

1287

Futószalag meghibásodás miatt

7.

Ápr. 1945

29900

10612000

12560

------------------

Természetesen, csak ezekből a statisztikákból nem lehet általános következtetéseket levonni, de meglehetősen jól illusztrálják a kor viszonyait.

A termelés megugrása mögött valószínűleg nem a technológia fejlődése vagy az emberi erőforrások jobb motivációja áll, hanem egy relatív javulás, az előző instabil állapotokhoz képest.

Kimondottan pozitív hatással voltak a város gazdaságára a Holocaustból hazatérő zsidó túlélők. Nagyon sokan ezek közül újra megnyitják kisvállalkozásaikat, amit a kolozsvári Kereskedelmi- és Iparkamara dokumentumai is illusztrálnak: az iparengedélyt kérelmezők között nagyon nagy a zsidóság aránya.[142]

Összességében véve elmondhatjuk azt, hogy bár Kolozsvárt, saját civil lakosságának szemszögéből nézve, meglehetősen nagy károk érték a frontátvonulás során, ezek távolról sem voltak olyan mértékűek, mint amilyenek más, kevésbé szerencsésebb településeket értek, akár európai, akár pedig regionális viszonylatban véve. A károk helyreállítása pedig meglehetősen gyorsan megkezdődött, és nagymértékben sikeres is volt, egyes problémák azonban akkútizálódni fognak, és hosszú ideig még aktuálisak maradnak. Ez azonban már más tanulmány témája lesz és kell is legyen.



[1]A problémának jó irodalma található meg a következő munkákban: Balogh Béni: A magyar-román kapcsolatok 1939−1940-ben és a második bécsi döntés, Csíkszereda, 2002., Pro-Print Könyvkiadó

[2]Ellenzék” (kolozsvári korabeli napilap – sz. m.)1944. május 3.

[3]Ellenzék” 1944. június 6.

[4]Kb. 4000 munkást foglalkoztató üzem, a korszak legnagyobb ilyen típusú gyára Délkelet Európában – sz. m.

[5]Ellenzék” 1944. június 4.

[6]Ellenzék” 1944. július 3.

[7]Ibidem, 1944. június 7.

[8]Bethlen Béla: Észak-Erdély kormánybiztosa voltam, Budapest, 1989, Zrínyi Katonai Kiadó, p. 145.

[9]Ellenzék” 1944. július 13.

[10]Keleti Újság” 1944. június 3.

[11]Ellenzék” 1944. június 15.

[12]  „Ellenzék” 1944. június 3.

[13]Magyar Újság” 1944. június 3.

[14]Ellenzék” 1944. augusztus 26.

[15]Magyar Újság” 1944. június 10.

[16]A közeli Torda vagy Marosvásárhely városok például sokkal rosszabbul jártak − sz. m.

[17]Világosság” ( kolozsvári korabeli napilap − sz. m) 1944. október 19.

[18]A Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Igazgatósága ( a továbbiakban :KmOL). Comitetul Regional PMR Cluj, Arhiva de Partid. Dosar 2/1945.

[19]Magyar Újság” 1944. szeptember 15.

[20]Puskás Lajos visszaemlékezése. In : Történeti kényszerpályák-kisebbségi reálpolitikák. Dokumentumok a romániai magyar kisebbség történetének tanulmányozásához 1944−1989, szerkesztette Vincze Gábor,Csíkszereda, 2003, Pro-Print Könyvkiadó p. 5−6

[21]Csiha Kálmán: Az erdélyi református egyházkerület. Erdélyi egyházaink évszázadai, Bukarest, 1992, R.M.Sz. Zsebkönyvek, Transil Rt., p. 174

[22]Pálfy Zoltán: The Cluj/Kolozsvár University Amidst Wartime Cultural Politics, 1940−1944. An Assesment of Student Recruitment Patterns, p. 58.  In: „Studia Universitatis Babes-Bolyai Politica “, 1/2005 sz. p. 41−61.

[23]Bethlen Béla, i. m. p. 185.

[24]. Magyar Országos Levéltár, a Belügyminisztérium archívuma. Erdei Ferenc iratok, nemzetiségi ügyek, XIX-B-1-h1 doboz, 1 csomós gépelt kézirat, 117−126. Ismeretlen személy tájékoztatója, Kolozsvár , 1945. február eleje. Apud Vincze, Ibidem. p. 24−29.

[25]Autonomisták és centralisták: Észak-Erdély a két román bevonulás között( 1944 szeptember−1945 március) Válogatta, szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta: Nagy Mihály Zoltán, Vincze Gábor, Kolozsvár-Csíkszereda, 2004, Erdélyi Múzeum Egyesület, Pro-Print Könyvkiadó, p. 55.

[26]Ibidem. 58 o.

[27]Balogh Edgár: Szolgálatban, emlékirat, 1935−1944,  Bukarest, 1978, Kriterion Könyvkiadó p. 362−379.

[28]Zete László: Németek Kolozsvárt,  In: „Népi Egység”, 1944. november 1. p. 2.

[29]Bethlen Béla: Észak-Erdély kormánybiztosa voltam, Budapest, 1989,  Zrínyi Katonai Kiadó, p. 169

[30]Erdély”, 1944. december 4.

[31]Principalele probleme economice ale judeţului Cluj .  In: „Probleme Economice”, 1948. március 2. szám,  p. 93

[32]Erdély” 1945. április 1.

[33]Világosság”, 1944. november 23.

[34]Világosság” 1944. december 2.

[35]Erdély” 1946. május 15.

[36]Müller Béla ( Benjámin) szóbeli közlése, 2005. május 17-én.

[37]Bethlen Béla: Észak-Erdély kormánybiztosa voltam, Budapest, 1989,  Zrínyi Katonai Kiadó, p. 168.

[38]Világosság”, 1944. október 25.

[39]Erdély” 1944. december 4.

[40]Erdélyi Szikra” 1944. december 4.

[41]Világosság” 1944. október 19.

[42]Erdélyi Szikra”, 1945. május 20.

[43]Cupşa Ion, Bătălia Clujului (octombrie 1944), Editura Militară, Bucureşti, 1979, p. 134.

[44]Világosság”, 1944. november 23.

[45]Népi Egység” 1944. december 21.

[46]Világosság”, 1945. június 10.

[47]Bányai László: A Habsburg-elnyomástól a hitleri iga lerázásáig, In: A romániai magyar nemzetiség, Szerkesztette Koppándi Sándor,  Bukarest, 1981, Kriterion Könyvkiadó, p. 89.

[48]Jakabffy Elemér Kortörténeti Tár gyűjteménye. ( a továbbiakban: JEKT)Fond K 70. Lakatos István szociáldemokrata vezető visszaemlékezései.

[49]Murádin János: Intrarea trupelor germane în Cluj. Martie 1944. Un episod dramatic din istoria capitalei Transilvaniei, In: „Anuarul Şcolii Doctorale. Istorie. Civilizaţie.Cultură”, Cluj-Napoca, 2005, p. 436.

[50]JEKT. Fond K 51. Kolozsvári Krónika: Ungváry Sándor visszaemlékezései

[51]Közigazgatási hivatal, a kor magyar adminisztrációjában a főispánság a megfelelője- − sz. m.

[52]Sajátos kolozsvári lakossági csoport, magyar nemzetiségű, városlakó, földművelésből és kertészetből élő magyar nemzetiségű emberek.

[53]KmOl, Fond 3. Prefectura judeţului Cluj. 9/1945. Biroul de armistiţiu. Subzistenţe ridicate de trupele sovietice. Vol. I.

[54]Kmol, Ibidem. Vol II. Doc. Nr. 77/1945.

[55]Ibidem. Doc. Nr. 75/1945.

[56]Ibidem. Doc. Nr. 195/1945.

[57]Megjegyzések : Az eredeti dokumentumban az adatok lista formájában találhatók, a jobb átláthatóság kedvéért lettek a szövegben táblázatba rendezve. A nevek esetében, habár feltehetően minden esetben, magyar falu lévén, a károsultak mind magyarok, a nevek írását meghagytuk ennek hivatalos, románosított formájában , így például Ştefan = István, Andrei = András, stb.

[58]KmOl, Ibidem. Vol II. Doc. Nr. 2149/1945.

[59]Milovan Djilas: Találkozások Sztálinnal, Budapest, 1989, Magvető kiadó p. 81−83.

[60]Földesi Margit: A szabadság megszállása, A megszállók szabadsága, Budapest, 2002, Kairosz kiadó, p. 143.

[61]Alexander Szolzsenyicin; A Gulág szigetcsoport, II kötet, p. 367.

[62]JEKT Fond 70. Lakatos István szociáldemokrata vezető visszaemlékezései

[63]Lakatos Györggyel készített interjú, 2004. június 5-én, Kolozsvárt, szerző magántulajdona

[64]Tyukodi Rozáliával készített interjú, 2002. május 13-14, Kolozsvár, szerző magántulajdona

[65]Asztalos Lajossal készített interjú, 2006. december 18-án, Kolozsvárt, szerző magántulajdona

[66]JEKT, Unghváry, Ibidem.

[67]Ibidem.

[68]Asztalos Lajossal készített interjú

[69]JEKT Fond K66. Beszélgetés Demény Dezsővel.

[70]Murádin János Kristóf: A megtizedelt város, In : Korunk, 2004. október, 10 sz.

[71]Tyukodi Rozáliával készített interjú

[72]Asztalos Lajossal készített interjú

[73]JEKT. Fond K51. Unghváry Sándor visszaemlékezései

[74]KmOl. Fond 164. Nr. 12. A Kolozsvári református kollégium tanári karának jegyzőkönyve 1945-1946. 1944. december 20-án tartott gyűlés jegyzőkönyve.

[75]KmOl, Ibidem. 1945. június 26-án tartott gyűlés jegyzőkönyve.

[76]Murádin, Ibidem, p 59.

[77]JEKT. Fond K51. Unghváry Sándor visszaemlékezései

[78]JEKT. Fond 44. Csőgör Lajossal készített interjú.

[79]Murádin János Kristóf: Kolozsváriak keresztútja az Urálban 1944-ben, In: „Rubicon” , 2005. 2/3 szám, p. 118.

[80]JEKT. Fond K 70. Lakatos István szociáldemokrata vezető visszaemlékezései

[81]KmOL, Fond 4. Doc. Nr. 6. 1944-45-ös iktató, 19-es lap. 741-es sz. bejegyzés.

[82]„A” kódnevű személlyel készített interjú. apud. Balló Áron: A második világháborús katona képe a kolozsvári köztudatban, kiadatlan államvizsgadolgozat, 1994, p. 153.

[83]Duţu, Alesandra: Sub povara armistiţiului 1944–1947, Bucureşti, 2003., Ed. Tritonic p. 46.

[84]Csatáry Dániel: Forgószélben, magyar-román viszony 1940–1945., Budapest, 1968, Akadémiai kiadó, p. 438.

[85]KmOL. Fond Nr. 164. Unitárius Kollégium. 127-es regiszter. 1945–1947.

[86]Világosság” 1944. október 31.

[87]Balogh Edgár: Szolgálatban, p 362.

[88]80 de ani de administraţie românească la Cluj-Napoca, Primăria Municipiul Cluj-Napoca, II kötet, 1999, p 18.

[89]Világosság” 1944. október 27.

[90]Világosság ”, 1944. november 21.

[91]KmOL. F1. 2/1945. p. 113.

[92]Világosság”, 1944. október 22.

[93]Erdély”, 1946. június 27.

[94]Ţene, Ionuţ, Procesul de comunizare a universităţii clujene în memoria studenţească (1945–1948). In : Anuarul de Istorie Orală, Cluj-Napoca, 2005. p. 133–162. p. 139.

[95]Világosság”, 1945. január 30.

[96]Erdély” 1945. augusztus 14–18.

[97]Erdély” 1946. július 17.

[99]Erdély” 1946. május 18.

[100]Világosság” 1948. augusztus 18.

[101]Csatáry, i. m. p. 438.

[102]Virágok Völgye = Dézs városának egyik külvárosi területe

[103]Világosság” 1944. december 13.

[104]  „Világosság” 1945. január 9.

[105]Târău, Virgiliu: Politica şi locuinţele la Cluj (1945–1946), In:Viaţa privată, mentalităţi colective şi imaginar social în Transilvania, szerkesztették: Sorin Mitu, Florin Gogâlţan, Seria Studii de Istorie a Transilvaniei, 1996, nr 2. p. 317–326.  

[106]Cosma, Ghizela: Stilul de viaţă urban în România interbelică, Doktori disszertáció, Kolozsvár, 1998, p 36.

[107]Scurtu Ion és Buzatu Gheorghe: Istoria românilor în secolul XX, Editura Paideia, 1999, p. 70.

[108]KmOL. F1. 2/1945.

[109]Lakatos György szóbeli közlése

[110]Erdély”, 1946. május 9.

[111]Erdély”, 1946. június 9.

[112]Világosság”, 1945. június 19.

[113]Református Egyházi Levéltár, Kolozsvár. Iskolák államosítása fond.  I. 8. IV. 1725/1948.

[114]Illusztrációk a csatolt dokumentumoknál

[115]Világosság” 1944. október 31.

[116]Világosság” 1944. december 2.

[117]Világosság” 1944. október 23.

[118]Világosság” 1944. november 24.

[119]Világosság” 1944. december 5.

[120]Világosság” 1944. december 6.

[121]Világosság”. 1944. október 31.

[122]KmOL. Fond 1. “ Comitetul Regional PMR Cluj”. Secţia administrative. Dosar 8/1946. Doc. 11. I. 1946.

[123]Világosság” 1944. október 23.

[124]Világosság” 1945. február 14.

[125]Erdély” 1945. június 12.

[126]Világosság” 1945. március 4.

[127]Erdély” 1945. december 18.

[128]Világosság” 1945. február 18.

[129]Erdély” 1945. május 15.

[130]Erdély” 1945. április 1.

[131]Erdélyi Szikra”, 1945. június 24.

[132]Világosság” 1944. november 29.

[133]Világosság”, 1945. március 24.

[134]Világosság”, 1945. február 1.

[135]Erdélyi Szikra”, 1945. március 22.

[136]Világosság” 1945 április 20.

[137]KmOL Fondul întreprinderii „Ravag” Dosar nr. 14.

[138]Ibidem. Dosar nr. 13.

[139]Ibidem. Dosar Nr. 16.

[140]KmOL. Fondul PMR. F 1. Doc nr. 2/1945.

[141]Erdélyi Szikra” 1945 május 1.

[142]KmOl. Fondul Camera de Comerţ şi Industrie Dosar 17/1946.




.: tartalomjegyzék