Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Augusztus
Nagy József

„A szegény huszárnak szomorú a sorsa”

Rácz József Csekefalván született 1921. augusztus 9-én református családban, Rácz Áron és Török Rozália gyermekeként. 1942. október 4-én bevonult a Magyar Királyi Honvédség kötelékébe katonai szolgálatra Szilágysomlyóra a 2. önálló székely hegyi huszárszázadhoz. 1943. januártól Nagyváradon hat hónapos tartalékos tiszti iskolát végez, ahol megkapja a tizedesi rendfokozatot, majd visszavezénylik Szilágysomlyóra. A 2. önálló székely hegyi huszárszázad eredetileg Csíkszereda házi alakulata lett volna, azonban elhelyezési nehézségek miatt Szilágysomlyón alakult meg 1942 augusztusában az akkor feloszlatott Magyar királyi „I. Ferenc József” jászkun honvéd huszárezred 1. századából. 1942-ben és 1943-ban erdélyi, főleg székelyföldi újoncok vonultak be kiképzésre, továbbá erdélyi tartalékosok átképzésre.[1]

1944 tavaszán a német-szovjet front közeledni látszott a Kárpátok hegyeihez a Wehrmacht sorozatos vereségei miatt. Ezért német nyomásra[2] április 16-án a magyar hadvezetés a 185.000 fős 1. hadsereget a Tatár-hágó Stanislau-i vonalban Kolomea főiránnyal vetette be, a mintegy 180−200 km-s rés betömésére a szovjet 1. Ukrán Front csapatai ellen, a német Észak-Ukrajna hadseregcsoport alárendeltségében. A 2. önálló székely hegyi huszárszázad a 2. hegyidandár alárendeltségében dandár közvetlen csapattestként vett részt a harcokban. A huszárok a második világháború emberpróbáló idejében is történelmi múltjukhoz méltóan álltak helyt, habár harcomdoruk igencsak megváltozott a XX. században az újkorhoz képest. A ma 93 éves Rácz Józseffel 2012 decemberében készítettem hanginterjút[3] az 1944-es nyári hadieseményekről, aki úgy elevenítette fel a „küzdelmet”, mintha tegnap történt volna:

„(…) 1944 februárjában megint visszajöttünk Maroshévízre gyakorlatra. Innen indultunk ki aztán a frontra. Jól emlékszem, az állomásról két szerelvény vitt minket. Ugye, 380 ló, s azon kívül a felszerelés. Két szerelvényre voltunk felosztva. A két szerelvény meg volt rakva, s akkor kellett sorakozni, s elénekeltük mielőtt elindultunk Maroshévízről, hogy: „Vihar a levelet ide-oda fújja,/ A szegény huszárnak szomorú a sorsa./ Ma még gyöngy az élet/ Holnap örök álom,/ Ne sajnáld a csókjaidot gyönyörű virágom.” Ezt elénekeltük, s akkor be a vagonba. Minden vagonba ment nyolc ló. Vittek: Szatmárnémeti, Máramarossziget, Ilosva, Keselymező.[4] Akkor már Boronkay[5] volt a parancsnok, emlékszem én olyan favoritja voltam. Kayser[6] nem jött velünk, mert neki meg volt ígérve, hogy az első golyó az övé a fronton. Aztán Keselymezőn nem volt berakodási lehetőség a vagonba, így át kellett menni Técsőre, nagyobb helységbe. Pont Húsvét jött.  Én meg voltam bízva a rajommal a vonat[7] kisérésével, úgy neveztük azt a részt, amelyik fát, élelmet s a többit szállította. Rekviráltak ökröket, teheneket, szekerekkel mentünk. A többi az elment előre. Na, s ott találkoztam az unokahúgommal. Nagy dolog volt. Emlékszem, kaptunk volt a húsvéti kalácsból, mert a faluba, ahova menekültek, megtudták, hogy ott vagyunk. Egy zsák kalácsot hozott volt, úgyhogy az én rajomnak elosztottuk volt, mindenki kapott belőle. Akkor jó hideg volt fent a Kárpátokon, reszketett mindenki. Kőrösmezőn kiszállítottak a vonatból, sorba állítottak. Jó nagy hó volt. Le kellett derékig vetkőzni, s akkor azt mondták: „Első sor, második sor…” az első sor engedi, ha keményebb, ha… akárhogy, engedi, hogy a második sorban levők beleverjék a hóba. S akkor fordítva. A valóság az, hogy nem fáztunk. Avval a hóval ugye, megdörzsölődtünk. Este tíz órára érkeztünk meg Mikuliczyn-be.[8] Ez egy olyan nyaralóhelység volt.

A frontra kivonulás mindig úgy történt, hogy éjjel érkezzünk meg, hogy az ellenség ne tudja követni az alakulat mozgását. Ez már ukrán terület volt. Mondjuk úgy őszintén, hogy akkor féltem. Úgy, ahogy vagoníroztak ki, s a fronton, ugye, folyt a harc elől, hát úgy az ágyúgolyó lövedéknek a nyoma látszott az égen, úgy fényesen. Na, akkor kész, mikor bekerültünk az első ütközetbe, attól a pillanattól többet nem féltem. Érdekes volt, mert mikor Mikuliczyn-ben kirakodtunk, ugye, hideg volt, ott már aztán fáztunk. Hát hova menjünk be? Bementünk a templomba, két szempontból: az ember még imádkozott is, s a másik az, hogy nem volt kint, hideg szél nem érte. Jött a parancsnok,[9] úgy leszidott minket, hogy nem szégyelljük magunkat, hogy templomba vonulunk bé, kifelé! Aztán kint a hóban aludtunk. Egymást költöttük fel, amelyik megébredt, a másikat, hogy nehogy megfagyjon. Akkor másnap reggel átmentünk Zabie-be. Ez is egy ukrán terület volt. Úgy lehet elképzelni, hogy olyan volt, mint nálunk Varság. Jól emlékszem, az erdőn, mikor mentünk át, még látszott, hogy a németek elszaladtak az oroszok elől, s a fákot az útra bedöntögették. Én úgy képzeltem el, hogy a front olyan, mint a laktanyában. Este kilenc órakor lefekszünk, reggel visszavonulunk a frontra, s este, amikor sötétedik bé, hát ki ahova tud… Zabie-ben a házak úgy voltak, mintha a szamár futtában potyogtatta volna el jobbra-balra. Elmentem és egy olyan kisebb ház üresnek látszott, bényitottam. Annyi bolha volt! Na, azt gondoltam, hogy nem lehet itt aludni, mert a bolhák megesznek. Hát az erdő szélén látok megint egy házat, elmentem ki oda. Nem törődtem én az alakulattal, mindenki el volt foglalva. Hát bémenyek, s mondom integetve a gazdának, hogy én szeretnék ott aludni. Ő nem tudott magyarul, én nem tudtam ruszinul. Elég az hozza, hogy kinyitja a szobának az ajtaját, egy ágy volt benne sodronnyal, semmi egyéb. S én mondtam, hogy nagyon jó. Intettem, hogy én ott jól alszom. Én bémentem, s köpeny, mindenbe fel voltam öltözve, puskát magam mellé tettem, lefeküdtem, én jól aludtam ott. Reggel fölkeltünk.

Aztán engem megtanított volt egy ruszin leánka még Ilosván pár mondatra, mikor két hétig ott állomásoztunk, s megismerkedtünk. S én mind kértem, hogy mondja meg mit jelent magyarul, de nem volt hajlandó: „Jane mozsu zsityi maja dusa tejbe varia pacluj terat,”[10] ehhez hasonlókat. Az alakulatnál mikor mondtam a többi katonának, ezeknek a ruszin katonáknak, mert volt köztünk az is, csak kacagták. Zabie-benreggel fölkelek, s jött az öreg, hogy szívesen lát reggelire. Mentem, s hát egy nagy fazékba pityóka meg volt főve, s egy szőke leánka ott ül mellette, s hámozza a pityókát, s eszi. A katonának nem kellett kétszer mondani, hogy étel van, futott neki. Én is leültem, s kezdtem enni. Hogy megmutassam, hogy én is tudok ruszinul, el kezdtem mondani, hogy: „jane mozsu zsityi maja dusa tejbe varia pacluj terat.” S hát az öreg felszökik, akkor már tudott egy-egy pár szót, mert mondta, hogy az osztrák-magyar hadseregben, a közös hadseregben szolgált. Intette, hogy a ruhát vessem le. Hozza a civil ruhát, s a leány az enyém. Én úgy megijedtem, hogy én mit mondhattam. Nekem nem kellett több pityóka, se semmi, vettem a puskámat és nyomás vissza. Na, visszakerültem, lent várt a parancsnok, s akkor jött a leszidás, hogy hol voltam, este kerestek, s nem kaptak. Mondtam én nagy bőszen, hogy odakinn, abba a házba. „Hát te hogy képzelted, hogy mindenki oda megy aludni, ahova jólesik neki? No, ilyen többet ne forduljon elő.” Nem tudom, hogy nem szabad elmenni, és ott kell lenni, mert az erdőben a partizánok elfoghattak volna, s agyonlőnek? S a végén azt mondják, hogy hősi halált halt. Na, aztán megtudtam.[11]

Ugye, tulajdonképpen a huszárság felderítésre volt használva, mert úgy számították, hogy gyorsan mozgó egység. Nem az volt a feladat, hogy megütközzünk az oroszokkal, s véglegesen tartsuk a frontot.[12] Hát naponta a 60 km-t meg kellett csinálni. Beosztottak felderítésre. Mondtam volt, ugye, hogy a németek visszavonultak, s nem lehetett tudni, hogy az oroszok hol vannak. A mi alakulatunkat, a huszárokat küldték felderíteni. Azt mondja, hogy tizenhét ló volt a rajomban, abból egy málhás ló. Minden sorban négyen voltunk. Azt mondja, hogy a hármas számú lóhoz hozza köttük a többit, mikor állásba mentünk. Az egyes számú lovat a ketteshez, a kettest a hármashoz, a négyest vissza a hármashoz. Úgyhogy minden sorban három ment állásba, egy maradt a lovakkal hátrább. A karabélyt a hátunkon vittük. Kézigránátot nem használtunk, csak a fronton. Például én úgy oldottam meg, hogy voltak ezek a gázmaszkák, a gázmaszkát eldobtam, s a tarisznyát megtöltötten kézigránáttal.

Elindultunk, s mentünk… Éjjel meg kellett szálljunk egy faluban. Ott, ha jól tudom, a favágón aludtam. Én arra emlékszem, hogy egy nagy rönkre lefeküdtem, s hallottam mikor mondta az egyik, az én rajombeli, hogy takarjuk be pokróccal, mert megfázik. Másnap reggel indultunk Kuty-ba.[13] Megkellett tudni, hogy oroszok vannak vagy nincsenek, s ha vannak, körülbelül milyen erő van? Na, mi menegettünk, s jól emlékszem, hogy olyan délután két-három órára érkeztünk egy faluba. Ott megálltunk egy pihenőre, s az alakulatunknál mindig úgy volt, hogy a zöm előtt három lovas ment. Úgy nevezték, hogy terepkutatók. Ezek 4-500 méterre mindig előttünk jártak. Ez azért volt, hogy ha valahol ellenség van, akkor őköt támadják meg, s három veszteség inkább kibírható egy alakulatból. Másképp nagyobb lett volna a halottak száma, hogy ha hirtelen támadnak. Így az alakulat elő tud készülni a támadásra. Na, s aztán volt az az úgynevezett átnyergelés. Tehát akkor a nyerget meg kellett lazítani, a pokrócot alatta megigazítani, hogy a lónak a hátát ne törje fel a nyereg. Hát megálltunk, s arra lettünk egyszer figyelmesek, hogy az útra volt kiépítve egy szénacsűr, s ajtója volt az út felé. Az ajtó nyílik, s a golyószóró csövet dugja ki, hát kiderült, hogy egy partizán volt. Na, aztán onnan azt levettük. Időközben a három terepkutató már vágtában jött vissza, hogy a Prutnak a hídjánál, erről is, túl is áll orosz katona, orosz őrök vannak. Előre rendeltük a géppuskákot, s az alakulat felkészült a támadásra. Tehát ez azt jelentette, hogy Kuty-ban oroszok vannak. Na, most azt kellett megtudni, hogy körülbelül milyen erő, zászlóalj, század vagy melyik?

Ugye, mondtam, hogy voltak a lótartók,[14] a négyes sorból, amelyik visszamaradt. S akkor felfejlődtek a többik támadásra. Na, most ott mindig egy raj tartalékban maradt. Mert sose történt meg az, hogy az alakulat egyszerre az első vonalba kerüljön, mindig volt egy tartalék. Örömmel vettük tudomásul, hogy az én rajom tartalékban marad. S jött a parancs, hogy figyeljek, mert az oroszok be akarnak keríteni. Mondtam, hogy én a parancsnoknak, Boronkay századosnak a kedvence voltam. Sónyi Valter[15] főhadnagy volt a másodtiszt.[16] Elég az hozzá, hogy egyszer jön a parancs, hogy vonuljak ki a rajommal a hegy alá, mert az oroszok szivárognak be, hogy bekerítsenek. Aztán mi kivonultunk, s elől folyt a harc. Az oroszok be voltak ásva, tehát gödrök voltak, lövész kutak, s a kutak tetején pléhlemezek, arra gyeptégla. Elvette a pléhlemezt az orosz, egy sorozatot leadott, a pléhlemezt tette vissza, úgyhogy nem látszott, hogy ő hol van. Na, ott volt az első halottunk.[17] Elég az, hogy megtudtuk, hogy körülbelül egy zászlóaljnyi orosz van Kuty-ban. S akkor vonultak vissza, tervszerű elszakadást csináltak. Jöttek vissza, de erre már besötétedett. Mi hallottuk, hogy visszajöttek, de elfelejtettek minket berendelni. Ugye, mi oldalt kint voltunk, biztosítottuk, hogy nehogy bekerítsenek. Hát a szabály az volt, hogy parancs nélkül nem szabad visszavonulni. Várunk, s hallottuk, hogy a miénk lovak csattogása elmúlt. Mondom, hogy: „Fiúk, itt mese nincs. Mi is vissza kell vonuljunk.” Mi parancs nélkül elindultunk, s szerencsénk az volt, mert kiderült, hogy az oroszok ahajt voltak. Amikor beértünk a faluba, ahol táboroztunk, az oroszok annyira voltak, hogy jól hallottuk, amikor az orosz kiáltotta a másiknak, hogy „Stoj, stoj, stoj!”[18] Hallottuk, hogy beszélnek, jőnek. A mi lovaink ember nélkül mentek hátra előttök. A többik, mikor elmentek vagy három kilométerre, akkor vették észre, hogy mi hiányzunk. Aztán megálltak és megvártak minket. Akkor mondta a parancsnok, hogy „Ügyesek voltatok, hogy eljöttetek”, ha nem, orosz fogságba estünk volna. Zabie-ből visszakerültünk Mikuliczyin-be.[19] Ott a lovakot el kellett helyezni. Hát nem volt hova. Ott már vagy négyszer végigment volt a front. Hát a lovakot betettük a földszintre egy nyaraló villába. Akkor mi pedig fent. Jól emlékszem, a végén vicc lett volt belőle, nevetés, mert két lónak nem volt helye a földszinten. Felvittük az emeletre. Ablaküveg, ilyesmi nem volt, csak a rámája maradt meg, s ahhoz köttük hozza őköt. Aztán kidugták a fejüköt, s akkor mondtuk mi, hogy „ne, a kisasszonyok kikönyököltek az ablakon.”  Mi pedig fenn aludtunk, s egy ajtót letettünk a padlóra, hogy ne feküdjünk a kopac padlón, hanem valamire feküdjünk rá.

Akkor onnan átkerültünk Delatyn-ba.[20] Az egy olyan Keresztúrszerű mezőváros. Ott aludtam egy éjszaka. Másnap erőltetett menetben kellett az első vonalba menni. Az emlékemben megmaradt, mert engem visszahagytak, hogy a lovaknak szedjem össze az orvosságot, s vigyem a század után. Na aztán, ugye, a parancsnok mondta volt, hogy vigyázni kell, mert partizánok vannak. Hát egy ilyen taligával visszamaradtam, abban hordtuk a gyógyszert s ilyesmit, ilyen kétkerekű szekér volt. Ketten menegettünk. Megérkeztünk Delatyn-ba, a többik már el voltak helyezve. Emlékszem, egy olyan teremben aludtam éjjel, amelyikben mosószóda volt felhalmozva, s a mosószódán aludtunk. Másnap mentünk előre Rungury[21] felé. Ott délután négy órakor megérkeztünk, lóról szálltunk, s riadó! Ez volt a második ütközetben való részvétel. S előre mentünk az első vonalba, s ott hiába mondtuk a legényeknek, hogy ne menjetek, majd csak parancsszóra! Székelyek! Nekifogtunk, s az oroszokot visszanyomtuk egészen be Kolomea-ba.[22] Hát székely virtus… Mentünk. Volt, aki kapkodta a fejét, ugye, a golyó süvített, aztán mondtuk, hogy „ne kapdosd a fejedet, mert amelyiket hallod, hogy süvít, avval nincs baj. Avval a golyóval van baj, amelyiket nem hallod.” Mert, ugye, a süvítés az az után volt, hogy már a golyó elment. Amelyik nem süvített, avval volt a baj. Na, akkor, jól emlékszem, egy erdő szélén kellett harcba szállni az oroszokkal. Ott aztán hiába mondtuk, hogy ne siess! Ott kaptuk meg az első nyeles kézigránátokat. Vécsei volt, csak rá lehetett egy ilyen hosszú fanyélre csavarni, s úgy könnyebb volt az eldobása. Hát kiderült, hogy gyutacsot nem adtak hozzá. Mi eldobtuk az oroszhoz a kézigránátot, s ő visszadobta, s mi megint. Nem robbant, mert nem volt gyutacs benne. Úgyhogy aztán jött is a parancs, hogy kézigránátot ne használjunk. No, aztán akkor az oroszok vissza… s bekergettük volt őköt Kolomea-nak az előteribe. Ott, ugye, a helyzet az volt, hogy a lőszer elfogyott, ellövöldöztük, mert futva mentünk az oroszok után. Ők előttünk futtak, s mi utánuk futtunk. Mikor beérkeztünk Kolomea előteribe, jött a parancs, hogy a géppuskának és a golyószórónak a lőszere elfogyott. S jöttek, hogy mindenki adjon lőszert. Volt, aki nem adott, mert az volt a helyzet, hogy a fronton az embernek a puska volt az utolsó védekező eszköze. S a vezetésnek a hibája volt, hogy a város szélén volt egy torony, azt a tornyot le kellett volna ellenőrizni, hogy nincs-e valaki az oroszok közül a toronyban, s figyeli-e a mi alakulatunknak a mozgását. Olyan ötszáz méterre a toronytól füves terület volt, s árok. Aztán a parancsnok oda minket bégyűjtött az árokba, abba behúzódtunk. S ott, ugye, a század egyben volt. S ezt az oroszok látták. Akkor még nappal volt. Na, aztán akkor, amikor besötétedett, akkor jött az ágyútűz, aknavetők, s minden. Össztűz! Hát ott maradt nekünk sebesülve, halottan hatvan ember. Na, akkor ott hallottam a legelső parancsnoki nem-megfelelő parancsot.[23] Azt mondta, hogy „kinek merre lehet, ebbe az irányba vissza.”Hát hogy lehet ilyent mondani? Én a rajomnak mondtam, hogy egymásnak a derékszíját fogjuk meg, libasor alakuljon ki, s úgy menjünk. Mert én tartottam magamot a parancsnok felé, mert tudtam, hogy van neki iránytűje, villanylámpa, térkép, s ő aszerint menyen. Bízzanak bennem, mert én ővele próbálok menni. Na, aztán visszamentünk egy házhoz az erdőbe.[24] Mindenütt, ugye, tele volt katonával, aludtak, hát egyebütt nem volt, lefeküdtem a kóróra a ház mellett. Falun, ugye, a kukoricaszárat odaadják a teheneknek, s a tehenek a levelet leeszik róla, s azt a megmaradt részt kidobják. Az udvaron láttam, hogy az van, és arra lefeküdtem. Hát reggel kiderült, hogy ganyélébe aludtam. Másnap reggel jöttünk vissza a kijelölt helyre. Persze megkaptuk a letolást, mert nem lett volna szabad az első vonalat otthagyni.[25]

Aztán onnan visszajöttünk Sloboda Rungurska mellé.[26] Ott volt egy domb, azt kellett védeni, mert az stratégiai jelentőségű volt. Ott voltunk a domb oldalában, aludni nem tudtunk, mert az oroszok egész éjjel lőttek aknával. Volt a „Sztalin gyertya.” Ejtőernyőre erősített világítótest volt, amelyik lebegett a levegőben, s olyan fényes volt, hogy a földön mindent lehetett látni. Na, ezzel tartottak tíz nap. Egy estefelé volt, tíz nap után, azt mondja, hivatott a parancsnok, s kiadta parancsba, hogy válasszak magamnak nyolc embert, mert tisztes kéne, hogy vezesse a csoportot, s avval a domb aljába fogok lemenni, s vigyázzunk, hogy ők fent a domb tetején tudjanak pihenni. Én akkor már tizedes voltam, visszakaptam a rangot.[27] Mondtam, hogy aki nyolc velem akar jönni, az álljon a hátam mögé. De megmondtam, hogy elmenni elmegyünk, de visszajönni nem biztos. Ez így is volt, a parancs is. Fordulok meg, hát az egész mindenség ott áll a hátam mögött. Aztán mondom: „Nem úgy, fiúk. Neked van-e feleséged? „Nincs.” „ Állj oda! Neked van-e?” „Van” „Te állj ide!” Kiválasztottam nyolc embert, s azt mondtam: „Na, nekünk feleség nincs, gyermek nincs, nincs aki sírjon utánunk.” Volt egy öreg. Úgy sírt, mint egy kicsi gyermek, hogy jön velem. „No, gyere, legyen neked igazad.” A legényembert csak az édesanyja siratja, a házas embert a felesége s a gyermekei.

Elmentünk, s le kellett menjünk a domb aljáig, s ott lövészteknőket ástunk. Abba feküdtünk, s úgy osztottam be, hogy kettő-kettő-kettő. De mondtam azt, hogy nem lehetett aludni. Tíz napig nem tudott aludni a társaság. Na, s aztán mondtam: „Te aluszol! Te figyelsz! Te aluszol! Te figyelsz!” Egy negyedóra múlva olyan aluvás, horkolás volt. Aztán mentem, felköltöttem. „Fiúk, itt a mi életünkről is szó van!” Hát annyira voltunk az oroszoktól, hogy éppen az ők horkolásukat nem hallottuk. Kétszáz méter maximum. Gondoltam, ha ők már nem tudnak éberen lenni, hát legalább én. Olyan holdvilág bújócska volt. A felhőben hol megjelent a hold, hol eltűnt. Ahogy néztem, ahogy a hold bebújt a felhő mögé, s kijött, hát úgy tűnt, hogy előttem valaki ugrik, s hát mind közelebb, s közelebb van. Néztem, s mellettem volt a pisztoly, karabély, kézigránát. Fogtam a pisztolyt, s mondtam: „Állj, ki vagy, mert lövök!” S akkor arra, durr! Kiderült, hogy egy bokorba lőttem. Előttem, bennebb egy bokor volt. S én abba lőttem, azt hittem, hogy ember. Úgy tűnt nekem. Erre fel fölülről futtak le a parancsnokok, hogy mi történt, hát szégyelltem azt mondani, hogy bokorba lőttem. Hát azt mondtam: „Valaki jönni akart, s belelőttem,” „S há’ hol van?” S mondom: „Ne milyen nagy az oldal, legurult.” Na, ezzel a lövéssel kezdődött meg az aznapi harc. Hol itt, hol ott egy-egy lövés elhangzott. Na de ez a lövés mentett meg minket, mert az oroszok azt hitték, hogy ott vagyunk elhelyezkedve, az alakulat. Ezért megkerülték a dombot, s a dombnak a másik oldaláról támadtak, úgy, hogy mi még a helyünkön voltunk, s akik fent mondták, hogy pihenni akarnak, azokat kiverték onnan. Mi maradtunk. Aztán jött a parancs, hogy mi is vissza. Na, ott kezdődött aztán a harc, ahogy megvirradt. Aztán az hullámzott. Három kilométeres területen hol mi nyomtuk az oroszokot vissza, hol ők, mert ugye, mikor annyira visszanyomtuk, akkor ők erősítést kaptak. Akkor ők kaptak erőre, s minket nyomtak vissza. Mire minket három kilométerre visszanyomtak, arra nekünk is megérkezett az erősítés, úgyhogy ezen a területen folyt reggel négy órától, délután négy óráig. Akkor megszűnt. Az eredmény az volt, hogy csomó halott és sebesült volt. Na, s tudva azt, ugye, hogy ennyi halott milyen veszélyes, mindenki az önmaga halottját igyekezett eltemetni, s ezért nem lőtt egyik sem. Féltek a járványtól.

Na, s összekerült a század, akkor a parancsnok már a főhadnagy volt,[28] mert Boronkayt kilőtték.[29] Voltak a távcsöves puskások, s azzal vadászták a tiszteket. Jött a parancsnok, s azt mondja, hogy menjünk, s a terepen nézzük meg, hogy huszár van-e megsebesülve. S ha kapunk az alakulatból sebesültet, azt vigyük be az elsősegélyhelyre. Hát mindenki, ha egy percre is, de igyekezett az első vonalból elhúzni a csíkot, mert az esetleg életet jelent. Elmentem, s kaptam hármat a miénkből. Az egyiknek a dobhártyája volt beszakadva a légnyomástól, a füle vérzett, a másiknak a karja volt átlőve, s a harmadiknak a nemi szerve. Az úgy ordított! Na, megfogtam, s na: „Gyertek velem.” Bevittem az elsősegélyhelyre, ahol kötözték a sebesülteket. Mikor jöttem ki az elsősegélyhelyről,menni akartam vissza, s egy tábori csendőr leállított: „Hol jártál?” Valamit nekik is kellett mutatni, hogy milyen lelkiismeretesen csinálják a dolgot. Mondom, sebesülteket hoztam. „Hol van a papír?” Há’ mondom: „Maga így le van maradva, az első vonalban milyen papír? Ott iroda nincs. Vagy úgy képzelte el, hogy ahhoz, hogy egy sebesültet béhozzak, leülünk az elsővonalban, s kezdünk gépelni engedélyt, hogy parancsra hoztuk be.” Na, bévitt egy udvarba. Hát ott voltak még. Vagy huszonötön összekerültünk. Jött az ottani parancsnok, egy alezredes, s elkezdte, hogy „…ti gyáva kutyák, megszöktetek az első vonalból, nem érdemlitek meg a hazának a kenyerét, megérdemlitek a fejbelövést, megtizedelést.” Amíg így papolt, esett jól az eső. Sorba állítottak. „Mondjátok el az utolsó miatyánkot.” Tetszik hinni, hogy el tudja mondani? Nem létezik. Az ember belekezdett, de nem tudta. Atyám, hát még ilyen fiatalon, s nem az első vonalban, hanem itt, a sajátomtól fogok meghalni? Hogy mondjam, na? Főbe akartak lőni. Nem tudta elmondani egy sem a miatyánkot. Jól emlékszem, szerencsénkre a partizánok bélőttek egy aknát oda az udvarra. Hát az alezredes a robbanásra úgy eltűnt, mint a kámfor. Öt perc múlva jött egy őrnagy. „Ti vagytok a hazának a leg… − ne mondjam, hogy hogy használták a katonaságnál −…milyen katonái vagytok? Meg kell védeni a parancsnokságot!” Gondoltam: Majd, hogyne, megvédünk, amikor te ezelőtt tíz perccel főbe akartál lőni minket. Székely dac! Hát azt mondja az őrnagy, hogy „gyertek utánam!” Reteszállás, úgy nevezték. Az út mellett azt mondja, „Itt a legveszélyesebb, ki jelentkezik?” Mondom: „Parancs! Én!” Jött még egy másik is, jelentkezik. Mondom neki, hogy „Te miért jelentkeztél? Te azt hiszed, hogy én harcolok, s én az életemet áldozom azért, aki ezelőtt tíz perccel engem főbe akart lőni? Én nem fogok itt harcolni!” Nem tudom, milyen elgondolásom volt, hát amikor az őrnagy eltűnt a többivel, ahogy a vonalat megalakította, én elindultam, s vissza. Azt mondtam dacból, hogy ha már azt állították, hogy megszöktem, hát akkor szökjek meg, akkor legyen igazuk, s nyomás visszafelé. Én visszajöttem egészen vagy 12 km-t a dandárparancsnokság épületéig. Láttam, hogy van egy villaszerűség. Oda drótok szaladnak bé, vezetékek. Azt gondoltam, itt parancsnokság van, ide nem jó közel menni. Ahogy mentem, az őr elkiáltotta magát, hogy: „Állj! Ki vagy? Azonnal fordulj vissza! Ne jöjj errefelé!” Szerencsére az ablakban a tábornok[30] meghallotta. Rumy volt a neve.[31] Odamegyek hozza, s azt mondja, hogy: „Ki vagy?” Jelentkezem nála, hogy „Rácz József karpaszományos tizedes a 2. hegyi huszárszázadtól.” „S mi baj van fiam?” „Megszöktem.” „S tudod-e mi jár ezért?” „S igen, rögtön ítélő bíróság, s fejbelövés.” „Hát akkor, hogy csináltad?” Hát mondom: „Ezelőtt akartak fejbelőni, s én be akartam bizonyítani, hogy megérdemlem, hogy fejbelőjenek, mert megszöktem.” „S az hogy történt?” S mondom, hogy „Sónyi főhadnagy utasítást adott, hogy a sebesülteket vigyük be, kapjanak elsősegélynyújtást. Egy tábori csendőr elfogott, bekísért a parancsnokságra.” „Jaj, tudom, azt mondja, az a hülye!” Na, azt mondja, „Éhes vagy-e?” S mondom: „Az.” „Álmos vagy-e?” „Az.” Akkor kiadta, hogy adjanak ennem, s fektessenek le, hogy tudjak aludni. Hát mikor elment a tábornok, az ottani őrsparancsnok, egy őrmester, kiküldött őrségbe. Én álltam vagy tíz percet, s akkor kiáltotta: „Őrsparancsnok kifelé.” Mondom, „Nem tudom vállalni a felelősséget.” Na, akkor leszidott. Ezután bémentem, s oda a kopac padlóra lefeküdtem, s olyan jót aludtam. Reggel jött a tábornok: „Na, hogy aludtál fiam? Mi a szándékod?” Hát mondom, mi a szándékom: „Visszamenni az alakulathoz, mert én velük jöttem ki, és velük akarok hazamenni.” De azt mondja: „Nem ott van az alakulat, ahol volt, mert a frontot visszább vontuk, s az erdő között van. Megkapom-e?” Mondom: „Meg, mert ez az út oda vezet.”Azt mondja: „Lefelé látod-e azt a sok füstöt?” „Igen.” Na, aszongya: „Az mind tábori konyha,”s menjek, s mondjam, hogy az ő parancsa, hogy etessenek meg. Na, gondoltam, míg minden tábori konyhánál megetetem magamot, hát abba egy hónap belételik, mire visszakerülök. Na, s megreggeliztem, s visszakerültem a századhoz. Jött a parancsnok, Sónyi, hogy hol voltam? S elmondom neki. S azt mondja: „Ismerem az illető alezredest, egy kicsit, azt mondja, kottyant.” Estefelére érkeztem meg, vissza volt vonva az alakulat, egy erdő között voltunk. Persze őrséget álltunk, felosztottuk egymás között, hogy most melyik lesz az őr. S a többik ilyen ágakból összetákolt bunkerben voltak. S akkor egy erdő között volt a vonal. S ugye, álmosok voltunk. Hát előttünk még valakik lehettek, mert gallyakat vágtak, s azokat összeállogatták, s alatta, ugye, lehetett pihenni. Hát bébújtunk volt oda. S éjfélekor arra ébredtünk, hogy valaki elordította magát, hogy itt vannak az oroszok. Na, alvásban mikor az embert úgy felköltötték, nem gondolkozott senki. Mindenki megfutamodott. Hát én is megfutamodtam volna, de, ugye, ahogy az ág csomó össze volt rakva,sahogy az ág le volt vágva, a csönkbe beleakadt a derékszíjam, úgyhogy se előre, se hátra, se föl, se le nem tudtam futni, csak úgy lógtam a levegőbe. Addig mozogtam, amíg aztán leestem. A többik már elfuttak volt, így én is elfuttam utánuk. Egy fenyőágba megbotlottam, s még a puska es elrepült a kezemből. Leérkeztünk a hegy lábához. A hegy lábánál, az erdő szélén persze ott voltak a tisztek. Az első vonalban nem kaptál tisztet.[32] Ott akkor pisztollyal kint voltak: „Aki még egy lépést tesz, azt agyonlőjük! Vissza!” Meglátom a parancsnokot. S azt mondja: „neked hol a puskád?”Mondom: „ha én tudnám.” S hát mikor megyek vissza, valami fejbe üt, s hát nem a puskám volt felakadva az ágakra? Aztán levettem, s fölmentem a hegyre. Puskát nem szabadott használni, csak kézigránátot. Na, el lehet képzelni, milyen zajt csinált a kézigránát. Na, aztán visszamentünk, s elfoglaltuk a helyünket. Az oroszok, ugye, a sok kézigránáttól aztán ők futtak vissza. Hát gondoltam, hogy most már komoly a dolog, mert az oroszok támadhatnak akármelyik pillanatban. Hát kiálltam a fák közé. Egyszer egy golyó elsüvít mellettem. Mondom, hogy te ki vagy, hogy agyon akarsz lőni? Hát egy kicsi idő múlva megint. Gondoltam, hogy mégis jó lesz a fa mögé beállni. Még lövöldözött. Hát reggel kiderült, hogy az éjjeli támadásnál egy orosz lemaradt, s az lövöldözött. Aztán jöttek leváltani, reggel négy órakor történt a leváltásunk, a pihenőbe vivésünk, mert mondtam, hogy azelőtt milyen nagy veszteségünk volt. Jött a parancs, hogy addig senki a figyelő helyét el nem hagyhatja, amíg a felváltó meg nem érkezik. A budapesti 1. gyalogezred[33] váltott le minket, s akkor visszamentünk pihenőbe, akkor láttuk a lovakat is. Volt olyan is, hogy az oroszok cigányzenét szolgáltattak nekünk éjjel, s mondták, hogy vonuljatok vissza, mert éjjel két órakor megtámadunk. S éjjel két órakor megtámadtak!

Az útvonal visszafelé Delatyn-on[34] keresztül jött, s ott, ahol én visszajöttem volt, amikor mondták, hogy megszöktem, hát azon a vonalon jöttünk, s egy erdő szélen megtámadtak a partizánok. Persze lóról kellett szállni, s lóval ugye vissza kellett menni, mert a ló elég nagy célpont. Hát ott megtámadtak volt, de nem lehetett semmit csinálni. A partizánok be voltak helyezkedve egy házba, onnan lőttek minket. Ők védve voltak, mi pedig nem. Hát ott feküdtünk reggel nyolc órától délután négy óráig. Aztán akkor jött egy német tank,[35] amelyik a házból kifüstölte a partizánokat. Aztán visszajöttünk Delatyn-ból Mikuliczyn-be. Másik nap aztán átkerültünk Sălășeni[36] nevű helységbe, amelyik azt hiszem, most Ukrajnához tartozik. A folyón túli rész az Ukrajna volt, az innenső az Románia. A Czeremos folyónál volt. Ott voltunk pihenőbe.[37] De én nagyon beteg voltam, mert hasmenést kaptam. Érdekes, hogy az írnokunk egyszer jött elő az első vonalba, s akkor is a karját átlőtték. Ott hívatott a parancsnok, s azt mondta, hogy a pihenő idején én leszek a századírnok. Aztán mondtam, hogy „Ne haragudjon, de én azt sem tudom, a papírt hogy fogják meg, gépelni sem tudok.” „Nem baj” − azt mondja. − „Megtanítlak én tégedet, hogy hogy kell a papírt megfogni, s arra is, hogy hogy kell a jelentést írni.” Hát a parancs az parancs. Legépeltük úgy, ahogy tudtuk. Fél kilométerre egyik betűt a másik után pittyegtettük. Vittem aláírni. „Vidd vissza, nem jó.” Újraírtuk. Megint vittem, ránézett. „Vidd vissza.” Nem volt mit csinálni. Elővettem az irattárt, böngésztem, aztán rájöttem. Másnap vittem, s azt monda: „Megtanultad-e?” Mondom, meg. Mikor féllábbal a koporsóban leszek, akkor is tudom, hogy hogy kell. Három szón múlott az egész. Ha egy felsőbb szervnek írtunk, akkor jelentem. Ha ugyanolyan színvonalú alakulatnak, mint a miénk, akkor értesítem. S ha alacsonyabb beosztású volt az alakulat, akkor utasítom. N,a ezen a három szón múlott az egész. Aztán mit irtam tovább, az már nem érdekelte. Na, aztán ott voltunk elég sokáig.  A dandárparancsnokság velünk szemben volt a Czeremos-on túl, de a híd az jó messze volt, úgyhogy nagyot kellett kerülni. S minden nap a postát el kellett vinni.

A főhadnagynak az volt a mániája hogy én, amikor a postát megvittem, a parancs az volt, hogy én a postát bontogassam, s ahogy jövögetek, úgy szép lassan olvassam el, s tudjak referálni, hogy ebbe az van, amabban az. Hát csináltam magamnak egy jelentésnaplót, mikor melyik, mit kell, s úgy írtam be, hogy mindig egy-két nappal hamarabb küldtem a jelentést. Aztán jött a főhadnagy, hogy „Te mit csinálsz, annyit dicsérik a mi századunkat?” Mondom: „Azt, hogy én egy vagy két nappal hamarabb küldöm a jelentést, mint ahogy elő van írva.” Na, azt mondja, hogy „Már hagyj ki vaegyet, hogy ne dicsérjenek tovább.”Mert ugye, járt érte kitüntetés. Hát egyik nap volt egy olyan boríték, hogy szigorúan bizalmas, csak parancsnok bonthassa fel. Persze, hogy ez volt a legelső, amelyet felbontottam szigorúan bizalmasan. Bontom fel, ekkor már szakaszvezető[38] voltam, s hát az van, hogy: „A század kötelékébe tartozó Rácz József karpaszományos szakaszvezetőt azonnal visszavezényelni a hátországba tartalékos tiszti tanfolyamon való részvétel céljából.” Én vissza a borítékba, visszanyálaztam, ahogy lehetett visszaragasztottam, s adtam le, s mikor odaadom, hát azt mondja: „Abban mi volt?” Mondom, nem bontottam ki, mert azt írja, hogy szigorúan bizalmas, csak parancsnok bonthassa fel. „Nem bontottad föl?” „Nem.” „Biztos?” Mondom: „Biztos.” „No, add ide.” Felbontja, s azt mondja: „Na, most visszamész, készülsz, a birgeli csizmádot lecseréled más csizmára, s holnap reggel hét órakor irány haza!” Éjjel persze nem tudtam aludni. Másnap reggel adott egy szekeret, s öt kiló vajat egy csomagban. Ugye, mi lovasok voltunk, zabmotorunk volt. Kiadta a parancsot, hogy üljek fel a szekérre, s a huszárnak azt mondta, csapjad a lovakot, s vágtában menjetek ki a faluból. Hát kiderült, hogy azért kellett vágtában kimenni a faluból, mert ő már megkapta volt a parancsot, hogy az alakulat visszamegy az első vonalba, s hogy ne érjen engem a parancs.[39] Hát mondom, hogy: „Énnekem ilyen sokáig kell utazni, hogy az öt kiló vajat megegyem?” Azt mondta, hogy: „Meglátod, hogy milyen nagy segítség lesz ez neked.” Vissza kellett jönni, ide Zabie-be, itt volt az ellátó központ. A szekér megkapta a parancsot, hogy velem bejön, s ha egyebet nem, bár szalonnát rakasson a szekérre. Megmondta nekem a parancsnok, hogy két órakor van a vonat Mikuliczyn-be, amelyik megy Ukrajnából haza Máramarossziget felé. S igyekezzek, hogy azt érjem el, hanem másnapig kell várjak. Hát Zabie-ben egyetlenegy autó volt, s kérdem... Nézi a sofőr az órát, s azt mondja: „Ó, már a vonatot nem lehet elérni.” Eszembe jutott, hogy nekem van öt kiló vajam. Mondom, hogy: „Abból a vajból kap, felét magának adom.” Azt mondja: „Hamar üljön bé a kocsiba. S a kezivel tartsa a fejit, hogy ne verje belé az autóba.” Mikor beértünk, a vonat már bent volt az állomáson, de az úgy meg volt rakva, hogy hely nem volt. Én felültem a mozdonyra lovaglóülésbe elől, van az az ütközője. A lényeg az volt, hogy nem számít, hogy hogy, csak jöjjek. Aztán két mozdony hozta fel a határra. Mikor felértünk az utolsó állomásra, a hegy tetejire, jöttünk át a magyarokhoz, a második mozdonynak a mozdonyvezetője kijön s mondja, hogy: „Fiú, te onnan szépen le fogsz pottyanni, gyere bé az én mozdonyomba.” Mondom: „Én nem esek le, mert huszár vagyok.” „Ne bőcsködj fiam, te onnan leesel, gyere be a mozdonyba!” Aztán megtanított, hogy mikor Hosszúmezőre megérkezünk, ott lesz egy tehervonat, üljek át egyik vagonba, húzzam be az ajtót. Onnan többet ne nézzek ki. Az a vonat nem fog megállni csak Máramarosszigeten. A személyvonatról a katonákat leszedik, s ha tetszik, ha nem, fertőtlenítésen, s nem tudom min kell átmenni. Valóban, aztán megérkeztem Máramarosszigetre. Onnan kerültem haza Szilágysomlyóra.

Odajutottunk, hogy az alakulatot úgy számítottuk, mint egy családot. A hadvezetés elégedett volt velünk. Jó katonáknak számítottunk. Már az is, amikor, ugye, elküldtek éjszakára, bizonyította, hogy nem ijedtünk meg. Én megmondom őszintén, egyszer féltem csak. S az akkor volt, amikor vittek ki a frontra, s éjjel szálltunk ki a vonatból, s az ágyúlövedékek nyomán látszott az a fényesség. Na, gondoltam, ha oda békerül az ember… Többet eszembe sem jutott, nem féltem. Aztán voltak többen, akik elestek, de én sebesülve sem voltam, csak valami apró szilánkot kaptam. Bent a hátországban veszítettem el a három ujjam gyakorlaton. A lovak is sokat szenvedtek amiatt, hogy nem volt mit ennük adnunk. Megtörtént pihenő alkalmával, hogy elküldtünk egy csoportot kaszálni. Elkapták őket a partizánok, s anyaszült meztelenül küldték vissza az alakulathoz. Ruhát, mindent levettek róluk, úgyhogy ádámkosztümben jöttek vissza, s azt mondták még nekik, hogy „ez a fű nem a tiétek, hozzatok otthonról füvet, s azt adjátok a lovaknak…”

Rácz József hátországba érkezése után a tartalékos tiszti tanfolyam második évfolyamát (?) Nyíregyházán kezdte el, azonban a front elől a hadvezetés a Dunántúlra, Ozorára helyezte át a tanfolyam helyszínét. 1944 októberében a tanfolyam végetértével megkapta a hadapródőrmesteri rendfokozatot, majd csatlakozott a 2. önálló székely hegyi huszárszázad pótszázadához, mellyel 1944 telén szlovák területeken vonult vissza társaival nyugati irányban. A háború végén Bibelsheim-ban, Bad Kreuznach-ban, majd Epernay-ban volt amerikai hadifogságban, ahonnan 1945 novemberében érkezett Magyarországra, majd rövid Dunántúli tartózkodás után, haza Romániába. Hogy az elmondott események valóban így történtek-e, nem a megfelelő kérdés. Az emlékezet konstruktív módon épül fel, és az utókor munkája. Egy személyes, szubjektív egyéni élettörténeten keresztül kaptunk betekintést a háborús események forgatagába. A kérdés, amit fel lehet tenni, hogy mit üzen az utókornak, mire tanít történetével a szemtanú, és milyen képpel rendelkezik saját életéről? Erre azt hiszem választ kaptunk.



[1]1943 őszén a század előírás szerinti békelétszáma: 4 hivatásos és tartalékos tiszt, 45 tiszthelyettes és tisztes, 209 fő legénység, továbbá az alakulat állományába tartozott: 251 ló, 3 országos jármű, 4 taliga, 1 kerékpár, 12 1931 M 8 mm-es golyószóró, 2 1936 M 20 mm-es nehézpuska, a legénységi állomány részére 1895 M 8 mm-es ismétlő karabély. Hadtörténeti Levéltár, Honvédelmi Minisztérium, 43000./Elnöki (a továbbiakban: HL HM Eln.) 1./a. – 1943. szám. 35. számú melléklet.

[2]1944. március 19-én Németország megszállta Magyarországot. Horthy Miklós kormányzó német nyomásra németbarát kormányt nevezett ki az ország élére.

[3]Az interjú szövege annyiban változott a publikálás során, hogy kihagytam a kérdéseimet, több helyen rövidítettem a szövegen és a helytelenül kimondott személyneveket, településneveket helyesen írtam. Több helyen fordul elő benne ellentmondás, összevetve egyéb forrásokkal az interjú szövegét.

[4]1944. április 10-én, Húsvéthétfőn érkezik a század Keselymezőre, ahol pihenőt rendelnek el. Hadtörténelmi Levéltár, Tanulmányok és visszaemlékezések gyűjteménye (a továbbiakban: HL Tgy.) 3385. SÓNYI VALTER: A Magyar Kir. 2. honv. székely hegyi huszárszázad története. 3. old.

[5]Boronkay Lajos (Budapest, 1909. március 14. – Kluczow, 1944. április 29.)huszárszázados. A Ludovika Akadémia elvégzését követően, 1931-ben a nyíregyházi 4. huszárezred állományában kezdi meg tényleges katonai szolgálatát. 1938-tól átvezénylik a budapesti I. önálló huszárszázadhoz. 1940. szeptember 1-től századosi kinevezést kap. 1944 nyarán a 2. önálló székely hegyi huszárszázad parancsnokaként teljesít frontszolgálatot. 1944. április 29-én támadást vezényelve éri halálos lövés. Hadtörténelmi Levéltár, Tiszti anyakönyvi lapok (a továbbiakban: HL AKVI) 4865.

[6]Kayser Vilmos (Bak, 1900. április 25. – Keszthely, 1999. augusztus 26.)huszáralezredes.Tényleges katonai szolgálatát a Ludovika Akadémia elvégzését követően 1920. augusztus 20-án kezdte meg. 1942. október 1-én Szilágysomlyóra, a 2. önálló székely hegyi huszárszázadhoz helyezték át századparancsnoki beosztásban. 1944. augusztus 28-tól a IX. hadtest bevonulási központjának parancsnoka, egyben különleges feladattal megbízott tiszt. Decembertől a Fővezérség, a HM és a HFP meghatalmazott tábornokának személyi segédtiszti teendőit látta el. 1945. január 21-én Alsószeliben egy huszárcsoport osztályparancsnokának nevezték ki. Alakulatával április végén Freistadt környékén szovjet fogságba esett, ahonnan 1948. július 1-én tért vissza. BENE JÁNOS – SZABÓ PÉTER: A magyar királyi honvéd huszár tisztikar 1938−1945. Második, bővített kiadás. Budapest, 2006, Heraldika Kiadó, 224. old. (a továbbiakban: BENE – SZABÓ i.m.)

[7]Az alakulat utánszállítását és ellátását biztosító egység, mely fogatolt (országos) járművekből állt.

[8]1944. április 18-án érkezett be az alakulat a jelzett településre, ahol kirakodtak, mivel tovább nem volt biztosítható a vasúti szállítás a bevetési irányban. HL Tgy. 3385.

[9]Valószínűleg Boronkay Lajos századosról van szó, de lehet Nyúl-Tóth Mihály tartalékos zászlós, a nehézfegyverszakasz parancsnoka is, mivel Rácz tizedes közvetlen felettese volt. HL AKVI 302/1217.

[10]A helytelenül elmondott ruszin kifejezés egyes részei a következőt jelentik:„já ne mozsu zsityi” – én nem tudok élni, „mojá dusá” – az én lelkem, „tjebe” − téged, „paculuj” – csókolj.

[11]A helyi lakossággal való érintkezés számtalan veszélyt rejthetett magában a partizánveszély miatt. Ezzel szemben szigorúan büntették a lakossággal szembeni visszaéléseket is. Sónyi főhadnagy feljegyzése 1944. június 23-án: „Délelőtt kihallgatások, mert panaszt kaptam, hogy huszárok egy szegény hegyi lakostól elvittek varróanyagot, s mást is. Ezt nem engedhettem meg fenyítés nélkül. Nem akartam a falu, de a környék eddig békés, barátságos lakosságát magunk ellen hangolni. Szakaszparancsnokokkal, tisztesekkel erről megbeszélés, tartsák nyitva a szemüket azokon, akik erre hajlamosnak tűnnek.”HL Tgy. 3385. 10. old.

[12]A második világháborúban a m. kir. csapat-  és sereglovasság kard helyett golyószóróval, géppuskával vagy karabéllyal harcolt. A ló csupán a gyorsabb mozgást szolgálta, lovasrohamok elvétve fordultak elő. A fegyvernem feladata volt: a harchoz kedvező feltételek teremtése, közreműködés a döntésben, döntés után a siker kíméletlen kiaknázása, vagy a balsiker ellensúlyozása és a felderítés. KELENIK JÓZSEF – SÁGVÁRI GYÖRGY – SZABÓ PÉTER – ZACHAR JÓZSEF: A magyar huszár. Budapest, 2000, Corvina, 120. old.

[13]1944. április 20-án reggel vetik be először az alakulatot rendeltetésének megfelelően, hogy felderítse a Prut felső folyása mentén lévő területet a 2. hegyidandár részére. A visszamaradó rész Worochta településen marad. HL Tgy. 3385. 4. old.

[14]Helyesen: csatlásvezetők. A lóveszteségek csökkentésére a lovat már csak a helyszín megközelítésére használták. Három huszár lovát egy negyedik, a csatlásvezető, a tűzvonaltól nyeregből vezetve, hátra, biztonságosabb, jól rejtett helyre vitte. 

[15]Sónyi Valter (Újpest, 1919. október 12. – Sparta /USA/, 1996. március 10.)huszárfőhadnagy. 1940. július 4-én a Ludovika Akadémián avatták hadnaggyá, majd a 2/II. huszárosztály 4. lovasszázadához helyezték. 1942. október 1-től, mint a visszamaradó különítményhez beosztott tiszt Szilágysomlyón, a 2. önálló székely hegyi huszárszázadban szolgált. 1943. május 1-én főhadnaggyá léptették elő. Alakulata mozgósításakor a visszamaradó különítmény parancsnoka volt, majd 1944. március 26-tól arcvonalmögötti tisztként Galíciában, illetve a Kárpátokban frontszolgálatot teljesített. 1944. április 27-én Kolomea közelében sebesülés érte, de parancsnoka április 29-i hősi halála után ő vette át százada irányítását. 1944. október elején különleges megbízatással a fővárosba vezényelték. A háborúból való kiugrás meghiúsulását követően Kisfaludra, alakulata pótszázadához vonult be, s átvette annak vezetését. 1945. május 1-én Kollerschlag köze­lében csapattestével amerikai fogságba esett.Az 50-es években elhagyta az országot, s az USA-ban telepedett le. BENE – SZABÓ i.m. 270. old.

[16]Helyesen: arcvonalmögötti tiszt.

[17]HAJDÚ ISTVÁN (Körtvélyfája, 1915. július 15 – Kuty, 1944. április 20) tartalékos honvéd. Anyja neve: Páskúj Lídia. A felderítés alkalmával halálos fejlövés érte. 1944. április 22-én Worochta-n temették el katonai tiszteletadás mellett. HL Tgy. 3385. www.hadisír.hu

[18]Orosz nyelven: „állj!”

[19]1944. április 23-án délelőtt Tatarow-ról vonul az alakulat Mikuliczyn településen keresztül északi irányba, ahol délutánig pihenőt tartanak. HL Tgy. 3385.

[20]1944. április 24-én hajnalban érik el a települést. Boronkay százados pihenőt rendel el. A várost éjjel szovjet légitámadás éri, azonban a század legénysége közül senki sem sérül meg. HL Tgy. 3385.

[21]1944. április 25-én kedden, reggel 9.00 órakor az alakulat Rungury-n keresztül Kluczow-ba vonul és csatlakozik a Kolomea város irányába támadó erőkhöz. A vonatrész havas esőben, rossz utakon késő este ér Kluczow-ba. HL Tgy. 3385.

[22]A 2. hegyidandár a Prut folyó nyugati oldalán támadott keleti irányban. A merész előretörés igen heves ellenállásba ütközött. Kolomea előterében a várostól 12 km-re jutott a huszárszázad. A szovjet 18. hadsereg ellentámadása súlyos veszteségeket okozott a hatalmas tüzérségi és aknavető támogatással végrehajtott páncélos ellentámadással, géppisztolyos gyalogsági tűzzel. A magyar 1. hadsereg részsikert eredményező támadását másfél hónap állóháború követte a Kárpátok előtérében lévő arcvonalon. A 2. önálló székely hegyi huszárszázad 50%-os veszteséget szenvedett (sebesült, eltűnt, fogságba esett, hősi halott), majd Kolomea-tól dél-keleti irányban, Kluczow és Sopow térségébe vonják vissza. A magyar 1. hadsereg összesen 15571 fő embert veszített április 16-tól, a támadás megindulásától, április 30-ig. ADONYI-NAREDY FERENC− NAGY KÁLMÁN: A magyar huszárok a második világháborúban. Sárvár, 1990, Huszár Múzeum Baráti Kör. 95. old.

[23]Sónyi főhadnagy árnyaltabb képet fest a visszavonulásról: „Sikerült veszteség nélkül a közöttünk lévő sebesültekkel együtt a Rungury felé vezető úton visszavonulni, halogatva, új védőállást felvéve a Rungury-ba vezető műút két oldalán. Itt kötelékrendezés, előzetes események felderítése a visszavonultaktól. A legrosszabb az volt, hogy az állandó esőzés miatt még a dombok tetején sem lehetett megkísérelni magunkat beásni, még egy gyalogsági ásó mélységet sem, mert állt a víz benne. Így ki voltunk téve annak, hogy az ellenfélnek nem volt nehézsége meglátni a vonalainkat, fegyvereinket. Ruházatunk már át volt nedvesedve. Sem kávé, sem meleg étel!” HL Tgy. 3385. 5. old.

[24]1944. április 27-én Sónyi főhadnagy, arcvonalmögötti tiszt, a következőket jegyezte fel a támadásról: „Boronkay százados előkerült néhányadmagával. Tájékoztatott a történtekről. Szomorú képet írt le. Nagy veszteségről számolt be. A szakaszparancsnokok elestek. Bohár őrmester fogságba valószínűleg. Sokan sebesülten kerültek fogságba. Nem volt ideje az állandó erős ellenséges tűz, nehézfegyver tűz miatt az embereket felkeresni, megnézni, hogy él-e, vagy csak a légnyomások miatt eszméletlenek. Állandó aknavető tűzben kíséreltek mozogni. Az oroszok teljesen lekötötték őket tüzükkel. Jelenlegi felvételi állásunk is erősen tűz alatt áll. Boronkay százados nem Kluczow felé, hanem a Runguryba vezető útra tért ki, így ért be a dandárparancsnoksághoz, ahol közölték vele, menjen fel a dombvonalakra, ott fogja találni Sónyit, a maradék századdal védelemben. Védelemben egész éjjel. A visszaszivárgók felvétele és beosztása a védelmi vonalba. Állandó esőzés. Egész délelőtt erős aknavető tűz. Délután egy előttem becsapódott akna lövedéktől magam is légnyomást kaptam. Félig szédült állapotban, tudaton kívül, mellettem fekvő sebesült hírvivőmet vittem hátra a hátamon az ő későbbi elmondása szerint, a műúton levő kötözőhelyre. A dandárparancsnokság közelében tértem magamhoz. A közelben levő vezetéklovaknál kissé megpihentem. Kórházba nem engedtem magamat vitetni, tudtam, hogy mint egyik, tényleges tiszt, rám szükség lesz. A század kitartott reggelig védelemben Boronkay százados vezetése alatt.” HL Tgy. 3385. 5. old.

[25]1944. április 29, Sónyi főhadnagy naplója: „Fehér Géza vezérőrnagy, dandárparancsnok meglátogatja az állást. Dicséretét fejtette ki kitartásunk felett. Közölte, hogy meleg élelmezés fog rövidesen beérkezni. Ez lesz az első április 26 óta.” HL Tgy. 3385. 6. old.

[26]A 2. önálló székely hegyi huszárszázad 1944. május 1-én érkezik a kijelölt helyre. HL Tgy. 3385. 6. old.

[27]Rácz József elmondása szerint Szilágysomlyón jogtalanul, büntetésből lefokozták őrvezetővé.

[28]Sónyi Valter főhadnagy 1944. április 29-én veszi át a század parancsnokságot a dandárparancsnok utasítására. HL AKVI 2437.

[29]1944. április 28, Sónyi főhadnagy: „Boronkay százados a balszárnyon korlátozott támadást vezetett. Magához vette karórámat, mert az övét az előző napon elvesztette. Nálam volt zsebóra is. Eredménytelen volt. Visszajött Nagygellért őrvezető és jelentette, hogy a százados úr súlyos haslövéssel sebesülten visszamaradt, egy kunyhóban van elhelyezve minden elsősegély nélkül. Nem volt min visszahozni, járőrét visszarendelte, üzente, ha lesz mód, jöjjünk érte.” HL Tgy. 3385. 5. old.

[30]Helyesen: törzstiszt, mivel a 2. hegyidandár gyalogsági parancsnoka volt Rumy Lajos ezredes. A dandár parancsnoka ekkor Makray Sándor vezérkari ezredes volt.

[31]RUMY LAJOS (Győr, 1895. február 13. − Budapest, 1982.  május 8.) ezredes. 1942. június 20-tól 1943. május l-ig a 13. gyalogezred parancsnokaként tevékenykedett a Donnál. 1944. május elején kinevezték a 2. hegyidandár gyalogsági parancsnokává, majd 1944. október 16-tól parancsnokává. 1945. január 16-ával bízták meg a 24. gyaloghadosztály parancsnokságával. Április 8-án szovjet hadifogságba esett, ahonnan 1955. november 22-én tért haza. BENE JÁNOS: Adatok a Magyar Királyi ungvári 24. gyaloghadosztály történetéhez (1944−1945). In.: Szabolcs-Szatmár-Beregi Levéltári Évkönyv 12. Szerk.: NAGY FERENC, Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár, Nyíregyháza, 1997. 67. old.

[32]A valóságban a tisztek szintén súlyos szenvedéseknek voltak kitéve. Sónyi főhadnagy 1944. április 29-én a következőket jegyzi fel: „Sötétedéskor újabb erős aknatüzet kaptunk. Mellettem robbant ismét egy lövedék. Elájulhattam vagy eszméletlen lettem, mert csak arra tértem magamhoz, hogy valaki beszél hozzám és rázogatnak. Gyomrom felfordult stb. Légnyomás már másodszor két nap alatt. Most is az emberekkel maradtam, mint az egyedüli tiszt velük a hegyi századtól. Csak járásomban volt változás. Botot kellett használnom. Egyik lábam nem működött rendesen. Még sokáig azután is. Az éjt tovább ott töltöttük az erdős magaslaton.” HL Tgy. 3385. 6. old.

[33]A nagyváradi 25. gyaloghadosztálynak alárendelt ezredről van szó, mely súlyos harcokban vett részt.

[34]A század 1944. május 1-én partizán felderítést végez Lucky-ban, amit több napi pihenő követ. Május 15-én vonulnak vissza Dora irányába, érintve Delatyn települést. HL Tgy. 3385. 8. old.

[35]Népies megnevezés. Helyesen: harckocsi (ha valóban az volt!).

[36]A század 1944. május 20-án érkezik Sălășenitelepülésre, hosszabb pihenőre. Útvonal: Delatyn-Dora-Mikuliczyn-Tatarow-Worochta-Zabie-Uscieriki-Stebne-Sălășeni. A jelzett települések ma Ukrajna, Ivano-frankivszki közigazgatási régiójában találhatók. HL Tgy. 3385. 8. old.

[37]A század mindennapjait a pihenő alatt érzékletesen mutatja be Sónyi főhadnagy naplójában: „Június 9 hétfő. Keret lovak egyeztetése. Igénybe vett lovak vizsgálata, jártatás. Lovak egészségi állapotának értékelése a jövőre vonatkozóan. Délután gyalogkiképzés a napirend szerint. Beérkeztek az előléptetések. Parancskihirdetésnél azok felolvasása. Június 10 kedd, Igénybe vett lovak egyeztetése, utána lófürösztés (…). Június 11 szerda, Kivonulás lóháton, napirendi gyakorlatok. Délelőtt kihallgatás a dd. pk. úrnál (…). Július 5 hétfő, gyalogkiképzés, legeltetés, fegyverhasználat. Töltés, ürítés. Útkarbanttartás. Délután további gyalogsági kiképzés. Vendégem még itt van (…).” HL Tgy. 3385. 11. old.

[38]Rácz József 1944. május 1-én kapta meg a szakaszvezetői kinevezést.

[39]1944. július 26-án vonják vissza a huszárszázadot Kárpátaljára a Tatár-hágón keresztül. Majd Ökörmezőn keresztül a Moloda folyó vidékén vetik ismét harcba partizánok ellen. HL Tgy. 3385. 13. old.




.: tartalomjegyzék