Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Augusztus
Ambrus Lajos

Mitől petróleumszagú az erdélyi költészet?

Carbonaro: Ha polip szuszog Kolozsvárott– első pillantásra talányos nevű szerző és még talányosabb könyvcím*

Ha kinyitjuk a kétkötetes, gyönyörűen illusztrált és tervezett és kivitelezett könyvet (Méry Ratio), annak is első kötetét: keménytáblás-műnyomós borítóoldal. Üres feketeség. De a fényes, koromfekete balsarokból váratlanul egy befelé húzó színes halottas autóra emlékeztető kísértet-kocsira bukkanunk – hátsó szélvédőjének elhúzott függönye mögül egy rég meghalt költőbarát komoly, érdeklődő arca kandikál a nagyvilágra. A vizsgálódó szemüveges arc valóban a régi baráté: Sziveri Jánosé! Aki a Carbonaro álnevű szerző könyvének különböző pontjain hol János, hol Jancsi, hol Jean Johann Sziveri formában szerepel, de mindvégig és minden lapon jelen van, s aki így e könyv egyik hőse. S aki mindamellett, hogy nagyszerű és mély költő és rendhagyó személyiség és legendás, „karizmatikus lény” volt – barát is.

A Carbonaro álnevű szerző barátja – a miénk is. Annyi személyesség tán megengedhető, hogy ifjúságunk nem feledhető szakaszában valóban „barátkoztunk”; az újvidéki Új Symposion idejéből, amikor Sziverit mint főszerkesztőt kirúgták, elvbarátai, a Sympo-sok, Balázs Attila és Csorba Béla, vagy Fenyvesi Ottó és Kalapáti Feri is elhagyták a lapot. S ekkor, 1983-ban vagyunk, Sziveri pályája nehéz szakaszához érkezett, egzisztenciális mélypontra; nem kapott állást és nehezen tengette életét a titói Jugó-ban, menekült, amerre látott stb. Olykor találkoztunk egy-két éjszakára, felolvasásokon és szerepléskor is (egy alkalommal, pátoszos és ironikus és hetyke garabonciás-produkció, versolvasás közben, szélesen artikuláló mozdulások közt Sziveri felpattant, váratlanul felugrott az asztalra és onnét zúdította hadonászó próféciáit a világra: „nem Páris, sem Bakony: / vér és takony. Hol a léptek, s a lépték is csak olcsó recsegés – / Feledés jár át. / De őrzi a cserép cserepek / szubsztanciáját”. És így tovább – Szabadkán is találkoztunk első, már sikertelen műtétje után, s ezt is csak azért írjuk, mert azt a szabadkai lakást nehéz feledni: Jancsi ’komám’ (szerette ezt a komám-fordulatot) ’88 februárjában pizsamában nézte a műlesiklást a téli olimpiáról; ám a lakás fala úgy mellmagasságig csurom vizes volt. És ekkor Líviának, tán első hazai mentorának arra is jutott energiája, hogy a Sziveri-versek szerkesztése és kiadása mellé orvos és műtét után caplasson és lakást is intézzen Budapesten. Sziveri János fiatal életének utolsó szakasza Kelenföldön kezdődött egészen a Magánterület poszthumusz darabjaiig, a Túlsó part vagy a megrendítő Zavar című utolsó versekig; 1990-es haláláig. (Harminchat éves volt – gyomorrákban halt meg. Mint ahogyan rákban hitvesünk, Mátis Lívia is, 2006-ban.) 

A Carbonaro álnevű szerző pedig nem más, mint Szőcs Géza. (Tudható ez is: Carbonaro éjszakái címmel 2012-ben adott ki egy vendégszöveg-antológiát.) Itt már nyíltan kiírja a szennycímlapra, hogy a „Sziveri beszélgetőkönyv 21 történet, amelyeket Szőcs Géza azért mesélt Sziveri Jánosnak, hogy elvonja barátja figyelmét a gyászos gondolatokról élete utolsó hónapjaiban”.

Beszélgetőkönyvvel van hát dolgunk, de amelyben Sziveri alig beszél, inkább kérdez, terelgeti és hallgatja Carbonaro szórakoztató meséit a létezés sötét és kevésbé borús oldalairól, s olykor fölszabadultan nevetgél, ahogy a kötetből is megtudjuk. Mindeközben „nem titkolt mohósággal” arra kéri ez a kelenföldi beteg, hogy C. meséljen neki Erdélyről (1989-et írunk éppen.) Így születtek/születnek az itt olvasható transzilván abszurdok, szürrealista kétpercesek, szür-naturalista víziók és az elszabadult, szárnyaló látomások mint különös bédekkerek. Bennük pedig ott honol egy egész „erdélyi családregény, szürreális pletyka és fantasztikum elegyének” valóságos prózapotenciálja. Főképp Kolozsvárról (ahová a mesélőidőben a szerző már évek óta nem tehette be a lábát), terekről, utcákról, furcsa lényekről, szirénekről, karmesterekről, a svéd király halott kutyájáról, gyerekkorról, faliórákról, a Kioszk teraszára vágódó és szuszogó polipra emlékeztetető hullócsillagról, a pünkösdi napfelkeltéről a Nyeregben, a Salvator kápolna fölött, a határon elcserélt táblákról. Vagy éppen arról a belső borítón is fölbukkanó setét, lefüggönyözött „túrakocsiról” – amely a ramaty erdélyi országutakon bolyong éjente. Erre ugrana föl Sziveri Jancsi az egyik dialógusban, mondván „szerezzünk egy ilyet és azzal utazom el Erdélybe. A kocsiban fogok aludni, s ha mondjuk egy szekust odahozna a kíváncsiság, rávigyorgok majd bentről és azt kiáltom, hogy hihi, huhú! Még szamárfület is mutatok neki.”

A szereplők barátsága régi, „mintha mindig ismerték volna egymást” – a kipróbált dzsungelharcosoké. (Visszakereshető Szőcs Géza emlékezetes darabja is, 1982-ből, tán a régi Mozgó Világbanban jelent meg: És apád merre? A szabadság angyala átutazik Kolozsváron.)

Kedvenc darabunk itt a Lángoló udvarlás című aprócska opusz – egy szépasszony irodalmi szalonjáról esik benne szó; a felolvasásra-udvarlásra stb. József Attila (!) is meghívást kap. De, ezt üzeni vissza, „érzelmeit ezen a napon nem szavakban, hanem máshogyan kívánja kifejezni. Amikor az esti negyed nyolcas vicinális végighalad a közeli domboldalon, jöjjenek ki az erkélyre. (…) Eljött a negyed nyolc, feltűnt a szerelvény. József Attila – mint később kiderült – ekkor petróleumot locsolt a hajára. Kihajolt a vagonablakon, és meggyújtotta a frizuráját. Amely lángolni kezdett (…) és hosszú csóvát húzott, mely egészen a vagon végéig ért. Majd visszabújt a fülkébe és feltette a kalapját.” És nem késik a szürreális szentencia sem, mint valami Heltai-fabulában: „A kolozsvári virágáruslányok is tudomást szereztek az esetről, meg a sétatéri színésznők és a tanítónők és a kalapszalonokból a kisasszonyok… Kolozsvárott ezek után már szerenádozni is csak égő hajjal volt lehetséges a kiválasztott ablaka alatt. Ezért olyan petróleumszagú a mai erdélyi költészet.”  „– Na és te? Te is?” – vág közbe Sziveri. – „Nem. Tudod, én soha nem követtem az uralkodó irodalmi divatokat.”   

Ér az óceánt, demonstrál inspirációt, motivációt, irályt és stílt, nyelvi leleményt, virtuóz meseszövést, szellemes, szenvedélyes asszociációkat, kedélyt és szereplőket. Végül is a szuszogó polip-könyvben (két kötet, gyönyörű, színes festmények, rajzok, fényképek; külön regény) együtt minden, ami fontos. Lokál-anekdotizmus és univerzális emelkedettség, „valóság” és fantázia sokszor frivol, de állandóan egymásra vigyorgó játéka. Virtuális kalandozás újramesélhető és újraélhető fabulák formájában – új olvasásokat és olvasatokat kínálva; „Carbonaro” mellé persze Sziveri János ma is romlatlan költészetét. S a férfias barátság nyíltszívű, remeklő mementója mellé azt is kedveljük benne, ahogyan a szerző a „petróleumszagú poézisről”, valójában szellemről és szabadságról beszél. Mert akár Sziveri is mondhatta volna: „tudod, én soha nem követem az uralkodó (irodalmi) divatokat”.



*Carbonaro: Ha polip szuszog Kolozsvárott. Somorja, 2013, Méry Ratio.




.: tartalomjegyzék