Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - április
2019 - Március
2019 - Február
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Augusztus
Fekete Vince - Lövétei Lázár László - Molnár Vilmos

Olvasólámpa

Budapesti ballada

 

Hogy mire számítottam? Pontosan erre. Akkor mégis miért vettem a kezembe ezt a könyvet?1

Kíváncsiságból. Kíváncsi voltam, hogy egy csomó második világháborús könyv után, köztük Márai, Polcz Alaine, Kováts Judit stb., mit ír, hogyan ír egy nem magyar, hanem egy szovjet szerző a dicsőséges, győzedelmes szovjet hadsereg magyarországi átvonulásáról, a harcokról, az ütközetekről, és mindezek mellett, között és örvén a saját személyes benyomásairól.

Georgij Konsztantyinovics Holopov a háborúban haditudósító volt, aki a vonuló, harcoló katonák mögött, a fronton és a hátországban szerzett tapasztalatait vetette papírra. Beszédes nevű már az a katonaújság is, amelyiknek ekkoriban küldözi az írásait: Döntő harcra a lap neve, és én máris elképzelem, amint kérdezik, faggatják egymást a hős szovjet katonák, hogy olvastad-e, komám, a Döntő harcrában azt a tudósítást, amelyben Te voltál a kiemelt példa. Nos, hasonló dolgokról is szó esik ebben nem túl vastag, egy kisregényforma hosszabb írást, meg pár rövidebb, elbeszélésforma valamit, mondjuk visszaemlékezést közlő kötetecskében.

Ami rögtön szembetűnik, hogy egy hatalmas kultúrnemzet (ami egyébként igaz is), kultúraszerető és azt maximálisan értékelő nép, az első bakától az utolsóig, vonul végig a magyar földön és a magyar történelmen. Jóérzésű, emberséges, igazi érző szívű emberek majdnem egytől egyig. Már az említett, beszélő nevű (és sokatmondó) újság tekintélyes szerkesztői úgy választanak maguknak szállást, házat rögtön a mív elején, Budapesttől hetven kilométerre (igen, nem vicc): Liszt Ferenc miatt. A nyitott szellőzőablakból ugyanis Liszt Hatodik Magyar Rapszódiájának a hangjai áradtak ki, mire a szerkesztő elvtársaknak egyszerűen földbe gyökerezett a lába. S akkor bementek. Nem olyanformán, mint más visszaemlékezők, mondjuk Márai esetében, hogy a kaput ki sem nyitva, tankkal vonultak be az udvarra, letapodtatva kaput, kapulábat, és úgyszólván mindent, ami a hatalmas hernyótalpak elé/alá került. A bent lévők pedig, történetesen egy Sándor nevű férfi és egy Erzsébet nevű nő (a zongorázó hölgy), elmondják, hogy mennyire, de mennyire örülnek nekik, és hogy mindent el fognak követni, hogy ittlétük kellemes legyen.

Márainál ez egy kicsit másképp történt Leányfalun, de mindegy, ne piszkálódjunk, hanem haladjunk, mert ezek a Sándorék zizegő lepedőbe, sustorgó paplanos ágyba fektetik, zuhanyozás után természetesen, a vendégeiket, akik már az első napon tökéletesen megismerik „a magyar vendégszeretet varázsát”. És tegyük hozzá zárójelben – egy kicsit rosszmájúan, de a történelmi tényeket nem mellőzve –: hálából nem akarják megerőszakolni, mondjuk, azt a szépen zongorázó Erzsébetet, sem az ellenszenves, kapitány természetű mamáját, mint ahogy akarták ezt Máraiéknál, és oly sok helyen az országban akkoriban, az egykori visszaemlékezések, írók és egyszerű emberek leírásai, emlékei, elmondásai alapján.  Itt a szovjet elvtársak a kedves, szívélyes családdal együtt tanulják a magyar és az orosz nyelvet a saját, rögtönzött „egyetemükön”, zenei, költészeti és művészeti eszmecseréket folytatnak stb. És ez olyan szép, hogy egyszerűen meg kell a szívnek szakadni.

Vannak persze a könyvben – nem túl nagy számmal – nagyon emberi részek, történetek a háború idejéből, szolidaritás, egymás kölcsönös (a magyar nők, az orosz nők) dicsérete, hősies cselekedetek, emberfeletti tettek, színes, érdekes sztorik, megmosolyogtató esetek, stb. Van minden, mondhatjuk egy kicsit Hajnóczyra is hajazva, mint egy sötét és véres háborúban. Nagylelkűség, segítőkészség, bajtársiasság, még egy Ivan Ivanicsként bemutatkozó, István nevű lelkes kommunista magyar cipész is, aki a magyar forradalmi munkásmozgalom történetéből ad nekik (szintén egyetemi) képesítést. Azonban sok helyütt nem tudtam megállni, hogy oda ne kanyarítsak a margóra, a lap szélére egy-egy nagy Haha!-féle felkiáltást, amikor már nekem is sok volt abból, amit ott olvastam. A szállást adó Sándorékról írja például a szerző, hogy: „A cigarettavégekkel színültig megtelt hamutartó láttán megértettem,mennyire fáj nekik, hogy elmegyünk.” Majd odébb: „Vajon módom lesz-e még valamikor eljönni ide?... Vajon találkozunk-e még valahol ilyen gondoskodással, ilyen vendégszeretettel, ilyen kedves és szívélyes emberekkel, mint Erzsébet és Sándor?...És ilyen mamával?...Valószínűtlen, hogy eljöhessünk még ide…” Nos, tudjuk, nem volt az. Mert eljöttek. És (egy ideig) aztán itt is maradtak. (Fekete Vince)

 

Időszerű és/vagy korszerű

 

Giuseppe Tomasi di Lampedusa A párduc című regényéhez írt utószavában (Bukarest, 1965, Kriterion) Deák Tamás idézi az olasz Mario Alicata irodalomkritikust, aki csak A párduc időszerűségét ismeri el, nem annak korszerűségét is. Megpróbáltam beleképzelni magam a marxista Alicata bőrébe, s a következőket sütöttem ki: leszámolni az arisztokrácia „gyalázatos” szerepével (mindegy, melyik országról és melyik történelmi korszakról van szó) mindig időszerű, viszont A párduc két szempontból is korszerűtlen: korszerűtlen egyrészt „világnézetileg”, tehát azért, mert a szerző teljesen azonosul a regény főhősével, Salina herceggel, aki szerint Szicília sohasem fog megváltozni, ergo: a szerző ugyanúgy nem hisz a haladásban, mint pesszimista és dekadens főhőse; és korszerűtlen a regény „irodalomtörténetileg” is, hiszen 1956-ban (A párduc megírásának idején) már megszülettek a nouveau roman legfontosabb művei, Tomasi di Lampedusa műve viszont nem sokkal több egy XIX. századi (stendhali) regénynél. És mindezek ellenére (teszem hozzá ezt már én, LLL) mégis remekműről van szó – mint ahogy remekmű egy másik „korszerűtlen” kedvencem, Székely János „szájbarágósan moralizáló”, „nagy történeteket” mesélő, 1979-ben (tehát a posztmodern kor hajnalán!) megjelent prózakötete, A nyugati hadtest is!

Mindezek után föltehető a kérdés (sokszor föltették már, és még nagyon sokszor föl fogják tenni), nem túlzás-e haladást, „irodalmi” korszerűséget és más mifenét kérni számon egy-egy irodalmi művön? (Hiszen naponta látjuk-olvassuk, mennyi „korszerű” kortárs mű születik, csak épp teljesen érdektelenek, és egy hét elteltével a kutya nem fog emlékezni rájuk.) Íme, mit válaszol ezügyben Király László Készülődés Pazsgába című legújabb verseskötetében2: „…nem szeretnék posztmodern kalangyakaró lenni (…) – ki jó messzire ellátszik, csak épp a kévék hiányzanak körüle” (Reggel fél 7, Márai – 53. o.). De vajon elég-e manapság a szent szándék: gyönyörűket írni? Vállalhatjuk-e akár a korszerűtlenség vádját is (tehát azt, hogy irodalmi munkácskánk nem fog majd kihívást jelenteni az értelmezői körök számára), mondván, hogy ez még mindig jobb, mint ha pihekönnyű versünk észrevétlenül úszna tova az irodalmi fősodorral? A kérdés természetesen költői, s szinte szégyellem, hogy épp Király László kötete kapcsán hangzik el, hiszen a Készülődés Pazsgába sokkal szebb és fontosabb könyv annál, hogysem ilyen (ál)teoretikus kérdésekhez szolgáljon ürügyül. Nem is folytatom, inkább idézem a kötet hátlapversét (Nyitott zsalu – 9–10. o.):

 

„Ebben a szobában

született nagyapa.

 

Kisvártatva a király

orosz fogságba vezényelte,

miután nem végzett vele

sem a golyó, sem a hastífusz.

 

Nem sokkal ezután

végignézte, ahogy

elviszik lovait az újhitűek,

s mégazután végignézte, ahogy

elviszik őt magát.

 

Utoljára itt feküdt,

ebben a szobában,

virágok között,

Szent Mihály lován.

 

Ne cifrázzuk

a történeteket,

értelmetlen kibúvót keresni.

 

Ebben a szobában

születtem magam is.”

 

Ha van hibátlan vers, amibe sikerült hihetetlen könnyedséggel és nyelvi eleganciával „belezsúfolni” az egész mocskos XX. századot, akkor ez a vers az. Egy ilyen vers olvastán ugye mennyire fölösleges időszerűséget és/vagy korszerűséget emlegetni? (Lövétei Lázár László)

 

Meglátni és megláttatni

 

Előrebocsátom: jómagam nem vagyok fotográfus, csak a jó, emlékezetes és művészi igénnyel készült fényképek csodálója. Így nem is szakmai méltatására vállalkozom az Első Székelyföldi Fotóbiennále alkalmából kiadott katalógusnak3, csak néhány gondolatot fogalmazok meg a benne szereplő fényképek kapcsán.

A prózában is a tömör, kevés szóval sokat mondó írások kedvelője lévén, mindig lenyűgöztek a jól sikerült művészfotók, amelyek szavak nélkül is képesek elmesélni egy történetet, közvetíteni egy érzést, megragadni valami lényegeset. Olyan valamit tárni a néző elé, amit csak a fénykép tud, amit szavakkal elmondani esetleg csak erősen felhígítva lehetne.

A biennále egyik zsüritagja, a maga is nemzetközileg elismert fotós Ádám Gyula mesélte nekem egyszer, hogy évekig el-eljárogatott egy gyergyóvidéki öreg falusi kovácsmesterhez, ezalatt többször is elbeszélgetett vele, amíg meg merte csinálni róla az első, kiállításra is érdemesnek tartott fotókat. Amelyek így már többet adtak vissza, mint egy ember külalakját, valamiképpen tükröződött rajtuk az öreg mester sorsa, a foglalkozásához és az élethez való hozzáállása is. A jó fotó mindig túlmutat önmagán. Többet jelent, többet mond el annál, mint amit ábrázol. Úgy láttat meg egy dolgot, kap el egy tekintetet, örökít meg egy mozdulatot, hogy a szemlélőben is megmozdít, előhív valamit. Valamit, amit talán a szemlélő is tudott, de a fénykép varázslata nélkül felidézetlenül, örökre elfeledve maradt volna.

A folyton változó világban, a dolgok szüntelen újrarendeződésében, a születés és a halál közötti megállíthatatlan metamorfózisban semmi sem fordul elő még egyszer ugyanúgy. Sokszor még az sem mindegy, hogy a fényképész egy másodperccel előbb vagy utóbb kapja-e lencsevégre ugyanazt a témát. Épp ez a művészet a fotográfiában: megragadni a megfelelő pillanatot. Elkapni a még nem és a már nem között azt a villanást, amikor nagyon igen. Úgy merevíteni ki az örök változás egy-egy momentumát, hogy az ne váljon holt képpé, de annyiszor elevenedjen meg, ahányszor a szemlélő tekintete rávetül.

A Hargita és Kovászna Megye Tanácsainak, a két megye kulturális-művelődési intézményeinek  összefogásával megrendezett Első Székelyföldi Fotóbiennále, valamint az ennek alapján összeállított és kiadott katalógus témája a Székelyföld. A neves szakmai zsüri négy országból (Románia, Magyarország, Németország és Szlovákia) beérkezett 881 alkotás közül választotta ki azt a 111 színes és fekete-fehér fotót, amelyeket méltónak talált bevenni a katalógusba, illetve a végén, mintegy porondra lépve maguk is, a zsüri tagjai is jelen vannak 15 saját fotóval. Hogy nemcsak székelyföldi fotósok lencséjén keresztül csodálkozhatunk rá Székelyföld embereire és tájaira, az külön érdekessége a kiállításnak és a kiadványnak. Három kategóriában (Székelyföld értékei, Fekete-fehér és Színes fotó) osztottak ki számos díjat az alkotóknak.

A fényképek nem egy művileg létrehozott, óriási skanzenről adnak hírt. Szó sincs üres, külsőségekben megnyilvánuló, turistacsalogató látványosságok mutogatásáról, arról, hogy úgymond „öltöztessük székelyruhába a népet és futtassuk meg párszor a templom körül, amíg filmeznek.” Az igényes kivitelezésű kiadvány (a hivatalos katalógus megnevezés helyett én szívesebben mondanám fotóalbumnak) megtekintése után a nem errefelé élők számára is nyilvánvalóvá válik, hogy Székelyföld igen sok részén a népviselet, a népszokások, a népi mesterségek még élnek, viselőik, művelőik nem pusztán hagyományt ápolnak, hanem örömüket lelik benne, életük természetes része. Hogy errefelé némely táj lehet zordon, de mindig szép. Hogy errefelé az élet lehet, hogy nem túl könnyű, de korántsem szomorú.

Befejezésül még csak annyit, hogy egy közösségnek számbavenni és felmutatni saját értékeit nem befelefordulás, nem köldöknézés. Hanem kötelesség. Saját magával és a világgal szemben is. Különös tekintettel arra, ha ez művészi kivitelezésű fényképekkel történik, lévén a fotográfia – akárcsak a zene és a tánc – mindenfelé érthető nemzetközi nyelv. (Molnár Vilmos)

 



1Georgij Konsztantyinovics Holopov: Budapesti Ballada. Budapest, 1975, Szépirodalmi Könyvkiadó.

2Budapest, 2013, Orpheusz Kiadó.

3Első Székelyföldi Fotóbiennále. Sepsiszentgyörgy, 2013, Háromszék Vármegye Kiadó.




.: tartalomjegyzék