Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Június
2019 - Május
2019 - április
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Szeptember
Vécsei Rita Andrea

Rövidprózák

EGY CÁPA VOLT

 

Azt mondja, hogy idejárt régen. Nem egyszerűen járás volt az, itt élt tulajdonképpen, nyáron a kerthelyiségben reggelizett vodkát vagy unicumot. Volt, aki azt mondta, sör való reggelire, más szerint bor, bizonyos reggeleken nem tudtak dönteni. És akkor maradni kellett délig, István néha hozott át pörköltet, kenyérért az szaladt, aki tudott, délben már messze volt a sarki kenyérbolt. Lehetett a felfordított felmosó vödörre is ülni, ha többen voltak, mint hét, mert István nem szerette, ha kihordták a székeket. Kint eredetileg nyolc volt a két asztal körül, de egyszer egy kis balhéban az egyik eltörött. Szart se ért, ócska műanyagszék, elöregedett az anyag, mondta másnap Istvánnak, de azért szégyellte, hoz helyette másikat. Nem hozott, elfelejtette, mert elég volt általában a hét, többen úgyse voltak egyszerre, ha voltak is, álltak bent a pultnál. A kávégép fölött a polcon még sehol nem volt az a rózsaszíncsíkos fülű pucsító fehér macska.

 

Fázom, egy gázkályha fűt, a kabátot magamon hagyom. Amikor vécére megy, körülnézek, akkor nézek körül először rendesen, mások is kabátban ülnek. Világos piros a gázpalack csöve, csábítanak ezek a csövek. Régen azt gondoltam, jó lenne egyet kettévágni, valami végérvényes jön ki belőle, gyilkos valami. Lehet előle menekülni, vagy megadod magad, nem a megadós korszakomat éltem. Amikor az összes gáz kifolyik, levágom a gumit mindkét oldalon, lesz két rövidke csövem. Felszeletelem jó éles késsel, ma tapétavágó-késsel csinálnám, egy egész kupac haszontalan világos piros gyűrű, túl kemény bármit összefogni, az ujjamra meg nagy, ha túlélem. Fázom, mert a székem alatt összegyűlt a hólé, vékonytalpú csizma, odébb csúsztatom, de ott is vizes, összehúzom a kabátot magamon.

 

A pultban akkoriban egy szőke lány állt, úgy tűnt, mintha a hasa és a melle összeérne, almaforma lány volt Marika. Reggelente nyúlánkabbnak látta, már-már szögletesnek, estére elpuhult, nem maradtak kontúrjai, olyankor lett volna jó megbaszni. Marika egyszer azt mondta neki, miközben áthajolt a pulton, úgy hajolt át, mint Unicum reklámokon a nagymellű csajok, mutatóujjával egy oválist írt a levegőbe, azt mondta neki, hogy drága voltál. Nem illett visszakérdezni, mi történt, hogy hirtelen drága lett, megkérdezni meg nem volt kitől, nevetni, és megcsókolni a kezét, azt lehetett. Abból nem derült ki, hogy semmire nem emlékszik, annyira részeg volt tegnap este. Később, otthon gondolkodott el, hogy az ovális szív volt-e vajon. A falon egy plakát, Unicum, zöld habokból zöld lány bukkan ki, nedves a blúza, áll a mellbimbója, nem az a csapzott, tipikus hajótörött fej. A haja száraz, és az van aláírva, hogy Minden lehetséges.

 

A kólás óra nem jár. Vekker, piros a számlapja, a csengők a tetején réz egérfülek. A másik asztalnál a bekecses szerint a réz drágább, a másik, aki háttal ül nekem, azt mondja, a titán. Visszajön, vizes a keze, a nadrágjába törölné, de István azt mondja, tessék, Szilvia. Leül, nézem, az arcát, a ráncokat a szája mellett, közben a bekecsest hallgatom, most arról beszélnek, hogy kell fárasztani a halat. Volt az egyiknek öt aranyhala, ekkora, nem hiszem, de, ekkora volt, istenemre, aztán egy hétig csak háton úsztak, mielőtt megdöglöttek, a macska jól járt. Az meg foshatott egy hétig, ennyi haltól, ha tényleg akkorák voltak, mint amekkorát mondott, háttal ült nekem, nem láttam, mekkorát mutatott. A ráncait nézem, cigizik, nevet, és a komodói varánuszokat hiányolja, miért nem jönnek szóba, ha már beszélnek gyíkokról is a halak után.

 

Marika megjegyezte, ha valaki nem ott reggelizett, addsza már az ellenőrződet, mondta este, hogy beírjam a hiányzást. Hát odaadta a vázlatfüzetét, az pedig beírta, hogy nem jelent meg a foglalkozáson plusz dátum. Mintha az anyja volna, írta alá a lakótársnője, hogy igazoltan volt távol. Bemutatta másnap reggel, Marikának tetszett, ezt nem lehet sokszor, távol maradni, hiába van a papír. Nem volt az rossz, amikor megkérdezték, hogy miért nem jöttél, na, talán csak nem volt baj, és röhögtek hozzá, így nem volt muszáj elmondani. Ha meg kedve volt beszélni, a nyálveréssel meg menjenek a picsába, úgyse lesz belőle lóvé, hát beszélt. A nőkről, úgy általában, hogy például mind kurva, és hozzá sztorikat. Hogy arról meg ki, mit kérdezett. Ki, hova göngyölítette. Ki meg hogy sírt végül is.

 

Negyvennyolc kilós volt, busa, ezt már egy harmadik mondja, most kapcsolódott be a haltémába, mutatja, hogy neki mekkora. Egy cápa volt, igen, az már alighanem egy cápa. Hátrafordulok, felállok, nézzetek meg jól, negyvennyolc kiló, az pont ekkora. Ha több bennem a szufla, most tényleg felállok. Persze ebben a sok cuccban ötvenegy, -kettő, ki tudja, mennyi lehetek. Nézem a pisilő fiút az ajtón, a gázkályha csövét megint. Gumik közé csúsztatják az árcédulát, árlap, ajánlat, oldalról nem látszik jól, van vagy tizenöt papírcsík, bor, sör, pálinka, kávé, miből hány deci. A lépéseket nem tudom megjegyezni. Voltam bornapokon, ahol minden szépen le volt írva a házmesterig. A maflásra viszont emlékszem, az mindig fifti-fifti.

 

Amikor egyikük azt mondja, hogy milyenek a nők, de milyenek, drága barátom, és a bekecses azt válaszolja, hogy mindegyik melléfogás, az asztalnál ül, szemben velem, megint egy sör, megint egy vodka, nevet, melléfogás, és elvéti a térdemet. A duritpohár aljáról kanalazom a cukrot, alumínium mokkás, nem érhet a töméshez. Fémszínű, a rózsaszínt szerettem, volt még narancssárgában is, el kéne tenni zsebre, de ez az István olyan rendes. Két tejszínt is adott a kávéhoz, azt mondta, ez csak kivételezetteknek jár. Szoktak velem kivételezni a kocsmások. Volt egy hely, ahol főztek is, a rántott velő mellé mindig dupla tartárt kaptam, igaz, oda fürdőruhában jártam, most meg eléggé be vagyok öltözve. Biztos a szőke hajam, talán emlékeztetem egy régi szerelmére, mert szőke volt-szerelme mindenkinek van. Nincs hozzá hosszú köröm, pedig az úgy az igazi. Néha egészen csutkára vágom, épp csak annyit hagyok, hogy még kaparni tudjam a nejlont. Mert az a legjobb, végighúzni rajta a körmömet, hosszú csík, vagy szaggatott, mint a felező. Füzetborítóval kezdtem, a tapintásért csináltam, jók azok a szúrós vonalak.

 

Volt csengettyűnk is, ugyanabból, mint a mokkáskanál, sárga nejlonzsinórral a végén, a madzag szálaira dörzsölődött szét. Most a fejem fölött egy egész kollázs, csengő, szerpentincsavar, hungarocell-műselyem kombó karácsonyi gömbök, fellógatva a tévétartó konzolra, nincsen rajta tévé. Focimeccs ment általában, néha meg vetélkedő. Marikával az volt a baj, hogy mindig nézte. Kihúzta magát szépen, külön a melleit, odafordult a kuncsafthoz teljesen, mosolygott, ahogy kell, érdeklődött, milyen az idő odakint, nincs-e túl meleg, hogy hova tette a haverokat, miért nem jöttek vele. Figyelt mindenkire, különösképpen a tévére, és lelkesen, hálásan beszélt, ha valaki a műsorról kérdezte. Aztán Istvánnak egyszer elege lett, pont az Áll az alku ment szakmányban, Marika helyett a tévét dobta ki. Az unokaöccsének ajándékozta, aki a nyáron nősült, de Marika nem húzta ezután sokáig, úgy érezte, hiányzik valami, neki mennie kell.

 

Piszkálja a bőrét a köröm mellett, elkérem a kezét, lerágom a felpiszkált részt. Sokat járkált itt, ezeken az utcákon, néha egy lány is volt vele. Néha meg Erzsike kísérte haza, főleg téli hajnalokon, nehogy elálmosodjon az úton annyira, hogy ledől, nem marad belőle semmi reggelre. A nő persze azt remélte, hogy egyszer akkor is elmehet vele, amikor nem eszméletvesztésig részeg, és onnantól jut neki is valami, dugással járó kis szerelem. Simogatta a fejét, ha hagyta, ha nem volt nagyon mogorva, az ölébe vonta, és úgy aludtak el. István nem zavarta el őket, nem zavart el senkit, legfeljebb kínálni kezdte, mit innának még, amikor elege lett abból, hogy csak alszanak.

 

Ragacsos, hideg tél van, a bakancs nyomot hagy a szőnyegen, formátlan nyom, mégis ki lehet venni, hogy bakancs, a barázdák miatt. Nincs nyerőautomata, se zenegép, se Marika. Azt mondja, idejárt régen, nem egyszerűen járt, itt élt tulajdonképpen, ezért a nyirkos-hideg melegért jött minden reggel, este, maradt egész éjjel. Nyáron, a kis betonplaccon ment a mutatványoskodás, amikor jó kedvükben voltak. Mert itt megjött a kedv, egy idő után megjött, István segített, meg a cimborák, testvér, így nevezték, és húzták el egymást a halál elől. A kerítésnek dőlök, tömör, fehérre festett téglafal, narancssárga, cirkalmas betűk, kommersz italok, a csapolt söröket félig eltakarom, az megmarad, hogy örök, mellettem folyó borok.

 

ELAPRÓZZA

 

1. ALBUM

 

Csináltam pár képet. A vonat ugyanaz, mint húsz éve, és ugyanúgy fékez. Megnyomom a kilincset, magától vágódik ki, viszi a lendület. Vasszagúan megyek anyámmal szembe a peronon, mellettünk elindul a vonat, nem értjük egymást. Lángost eszünk állva a piacon, hazaviszek kettőt, vacsorára, hidegen. Veszek kukoricát, mindenkinek két csövet. Az előszobában ledobom a sarum, onnantól mezítláb vagyok. Kicsomagolok, apám azt mondja, szerzett arabicskát, ötévesen ettem utoljára a Tiszán. Loptuk, csak egy hálószatyrunk volt, nem szóródott ki belőle, jó nagy szemek jó szorosan egymás mellett. Anyám kompótot főzött a maradékból. A hajamat csomóba fogom. Oroszlános autóból kiabál a hangosbemondó, hogy hattól cirkusz. Az ebéd hasaalja-szalonna, piros, pörcös, nem kan disznó szerencsére. Estefelé biciklizek a határban, a vásártéren megnézem kívülről a cirkuszi sátrat, találok egy kést műkrokodilbőr nyéllel. Céllövölde, sörgő, az albínó óriáskígyó leszerepelt, cipelik a ketrecbe, egy lakókocsi mellett a fűben az artistanő nyújtógyakorlatokat végez. A főutca felé megyek haza, nyolc órakor minden törökmézszínű. Lábat mosok, felteszem a könyvespolcra a kést a Kerouac mellé. Úton, meg voltam győződve, hogy könyvtári, mert én biztosan könyvtárit olvastam. Nem könyvtári, 1983-as kiadás egy levelezőlappal, mióta megszülettél, az első eset, hogy nem személyesen köszöntelek születésnapodon. Éjjel mindig csönd van, csak a kutyák. Kihalászok egy főtt kukoricát, harapás van rajta, beleharapott a fiam még nyersen. Lecsapok egy rohadék legyet, kattog a konyhai óra. Messziről Isztambul, Lazítani, próbálj meg lazítani, lakodalom. Ráncos és barna az ujjam, tíz kiló sárgabarackot pucoltam meg, közben elkezdtem hársfákra vágyni. Kimentünk a temetőbe, nyikorgattuk a kerítésajtót elég lassan, kriptahang, pedig nem kripta. Voltam csontvázszellem is. Ment le a nap. Az egyik síron vörös volt a kardvirág, és a nap pont ugyanolyan. Vártam, amíg elmúlik, a színek csak percek kérdése. Ültem forró biciklinyergen, galambok gurguláztak, a galambokról mindig Szeged jut eszembe. Nyirkos albérleti szoba, becsuktam az ablakot, hogy ne halljam a burukkolást, mert ott meg mindig ez jutott eszembe, az itteni galambok. Vasárnap hajnalban turkálok a cigánynál egy fehér blúzt kétszázért, hófehér, áttetsző pamut, láthatatlan apró, fehér gyöngyökkel a mellén. Végigolvasom a júliusi főzőújságot, szalonnás fagyi sárgadinnyén. Lefényképezek egy óriás-májkrémkonzervet, Globus, mellette egy hangya viszonyítási pontnak.

 

2. SZAG

 

Kaptam szarvasgombát vagy fél éve. Mint egy amfóra, olyan üvegben két kicsi, barna göb. Barna volt, és rugalmasan ütődött az üveghez. Nem lehetett csak úgy felbontani, szarvasgombát nem lehet csak úgy. Vártam az alkalomra, és nézegettem recepteket. Lett recept, aztán lett alkalom. Nem bontottam fel, nem mertem a szag miatt, féltem a szagától. Nemsoká itt van mindenféle ünnep, majd akkor. Egy ideje fekete, már nem barna. Mintha egy állat lenne, pedig gomba, lapul az üvegben, sárga lét ereszt magából, teste van meg feje. Mint egy bogár, legfeljebb olyan. Nem járt le a dátum szerint. Most ősz van, ilyenkor való először megkóstolni a szarvasgombát. Spagettit főzök, egyszerűen csak olívaolaj, fokhagyma. Pukkan a fémtető, nyilván a gázok. Megfogom az egyik szemet, aszalt gombaszem, ráncos, csúszik, lecsöppen a lé. Vékonyra vágom, átlátszó, vékony szeletekre. Végig a számon veszem a levegőt. Nem nyúlok hozzá, rákaparom a tésztára. Felpöndörödik, mint a képeken. Nem tudom bekapni, mint valami szerv metszete. A csirkét megeszem, tüdő, zúza, mindent. Hagyom leszóródni a spagettiről az összes szarvasgombát. Sikerül leszórni majdnem az összest. Az íze sötét, és hosszan elnyúló bánatra emlékeztet. Sétákra, amikor vársz valakit, esőre egy kirándulás előtt.

3. -TALAN

 

elmaradt minden, aminek ilyenkor kéne, hogy legyen, leuraljon, eldöntsön, szedjen szanaszéjjel, cincálja a lelkedet, a testedet, nincs más, csak kusza erek a szemben, szép képek, csodálatos képek lökik tele vérrel, minden elmaradt, a te rohadt geci, megszámolhatatlan hívás plusz még több sms, fájdalmas posztok a facebookon, keresem, várom, fölkészülök, mit fogok hazudni, miért sírok, de nem jön, nincs semmi, hogy lehet hatás nélkül megszűnni, hova volt letéve, ha nincs nyoma, hol élt, ha nem érzem a fantomlüktetést, mikor voltam vele, ha nem csellengek az időben, gyűlölni kellene, kierőszakolni, könyörögni, zsarolni, hogy lássam, hogy lásson, lássa, mekkorát bukik nélkülem, megmutatni combot, finom, puha hajat, illatost, kacagni, mintha minden ugyanúgy volna, előhozni oscart, pár kritikát, okos vagy, közben hozzáérni, lágy vagy, széttenni a lábad, hagy fényképezzen be, elmaradt az egyezség, ördöggel alku, nem kötöttem, hogy mi legyél nekem, mi leszel, innentől mi, nincs megrémülés, hogy inkább mégse, nem akarlak másként, csináljuk vissza, csináljad vissza, megígérem, pont nem ígérek, keresek valakit, mint a szív, pumpálom bele, amit beléd raknék, egy darabig így van ez, akkor megkérdezem, milyen most neked, ne a vákuumról beszélj, nem kell a duma, egy sima délelőttödet meséld el, simogatással ébreszt, hozzád bújik, rád fekszik, még csak el se képzelem, az elejét igen, a simogatást, figyelem, hogy milyen, aztán nem megy tovább, a hozzád bújásnál elakad, elfordulok, nem fájdalom, nem érdekel a bőröd, mennyire sima, és elfelejtek magamról mesélni, hiába kérted, elfelejtek, mint visszavinni egy könyvtári könyvet, fontosak a dátumok, pinaszőrt dobtam a teádba, szentestén meg akartam halni, ültettünk egy fenyőt, új zélandra akartunk szökni, azt mondod, beleszerettél, nem gyászoltalak, ez maradt el, most akkor megcsinálom még a kedvedért.

 

4. MOSOLY

 

Szorosan összefont kar plusz mosoly, nincs más, mosoly, kar, pólóigazítás. Szőke, szabályos pihék a kezén, gyerekkéz, tiszta, semmi szögletesség. Lágy és halvány a bőr. A köröm rövid, kerek. Arcán színtelen borosta, mosoly. Eltakarja a szemüveg szára a szemét, nem lát engem. Nem akarok beszélgetni. Beszélgetni kell, nincs kérdése, nincs mire válaszolni, mosoly van minden helyett. Szeretném máskor, vagy mástól, ha mosolyogna, ez lenne az egyetlen dolog, amit szeretnék tőle meg tőle, hogy mosolyogna végre. Most van mosoly, egyforma, nincs különbség, lehet jó és rossz is.

El kéne kezdeni, beszélgetni kell, idegenekkel nem lehet hallgatni. Egy fényképről a falon, arról beszélek. Szép, mosolyog, azt hiszem, egyetért, hogy szép. Vagy nem ért egyet, azon mosolyog, hogy ez meg milyen nő, nem ért semmit a képekhez. Gondoltam, mosolygok, nem szólok, néha lenézek, néha fel. Szóljon ő, ne okosat, ne túl okosat. Mondjuk, a képről még mindig beszélhet, ház, előtte akác, van-e fa a házuk előtt. Tavasz van, ez segíthetne, de nem. Régen egyszerű dolgokról beszéltünk, kedvenc szín, kedvenc rajzfilm, kedvenc fagyi, szám, betű, matchbox, mindegy. Ilyet mi nem kérdezünk. Nem kérdezek, nem tudok, aztán nem akarok. Hosszú csönd, kellene valami, ami továbblendít. Anyád kék szemű, hogy a tiéd ennyire kék? Harcsapörkölt túrós csuszával, melyikre tippelsz, inkább tojásos nokedli?

Nem illik csak úgy odébbállni. A múltkor ugyanitt, mondom, de elakadok, nem azt mondom, amit akarok. Nem tudom, mit akarok, egy merő hülyeség az egész, hallom magam, legalább hallok valamit. Nem vagyok fesztelen, ezt sajnálni szoktam, se könnyed, nem vagyok jó társaság. Ha visznek, megyek, magamtól csak álldogálok, ülni jobb. Néha mindenkit nevetségesnek találok. Mosolytapasz, szednék le egy csíkot, legalább egyetlen vékony csíkot hadd vegyek le. Nem találom, hol a vége, ahol alá lehetne nyúlni. Felpiszkálni, hol kezdődik el, mosolyogsz tovább. Vagy azt hiszed, az vagy, egy ógörög szobor? Mindegy, hogy illik-e, én leléptem.




.: tartalomjegyzék