Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Szeptember
Vaszilij Bogdanov

Versek (Bogdán László fordításai)

VERSEK A HARMINCAS ÉVEKBŐL
 
A SAJÁT FARKÁBA HARAPÓ KÍGYÓ

Eliezer Kamenezkynek

 

1. ALÁSZÁLLÁS

 

Abba a homályos sikátorba, ahol

a farkát harapó kígyó remegett

a pincében rejtőző kocsma cégérén,

egy téli délutánon jutottunk el. 

Amikor alászálltunk,

hogy kedvünkre beszélgethessünk,

ne zavarhasson meg ismerős,

mindig azt hittem,

most ereszkedünk alá az alvilágba,

a holtak huzatos birodalmába,

s hamarosan szétmarcangolnak

a bánat acsarkodó fekete kutyái.

Lehet, hogy jobb is lett volna,

ha széttépnek,

ha ott maradunk,

elképzelni sem tudod a körülményeimet,

azt, hogy hova süllyed körülöttem

szent Oroszország,

elveszítve legjobb fiait,

legragyogóbb szellemeit,

legvakítóbb költőit.

Amikor tombolni kezd a terror,

és puszta számmá változva

tűnnek el százezrek a lágerek mélyén.

 

2. A TITKOS KÉZ RAJZOLATAI

 

Tizenkilenc lépcsőfokot számoltam,

meg-megreccsentek,

féltem, hogy lezuhanunk,

kétszer kanyarodott el a járat,

amire végre leértünk a félhomályos,

ötszögletű helyiségbe,

ahol furcsa rajzok díszítették a falakat.

Lányok bagzottak disznókkal, ölebekkel,

s egyetlen gyertya hazudozó fényében

meredhettünk egymás elképedt arcába,

vagy bámulhattuk émelyegve a rajzokat,

egy elfajzott művész alkotásait,

amelyek körvonalai néha meg-megvillantak.

Láttuk a vicsorgó lovat

és a rajta ringatózó lány eltorzult arcát,

de többnyire belemosódtak a félhomályba,

önfeledten nem gyönyörködhettünk bennük,

mert máris ott volt a gazda,

egy sántikáló, mogorva gnóm

Bort rendeltük, vigyorgott,

de máris ott állott előttünk a kancsó

és számon kérőn villogott a vörösbor.

Amikor másodszor jöttünk ide,

itt legalább nem zavart senki,

kérés nélkül tette elénk a kancsó bort.

És a bora jó volt, emlékszel?

Lángra lobbant bennünk, feléledtünk, szavaltunk,

akkor mondtad el a lisszaboni költő első versét,

akkoriban jelent meg a Centauro című folyóiratban:

 

Nem én, a titkos kéz rajzol helyettem.

A vásznat bennem színeire festi.

Lelkem hagytam e kapcsolatba veszni,

És kezdetem virágzott végzetemben.

 

Az unalom dermeszt halálra engem:

Minek az ősz, a pompa ünnepelni?

S lelkek egyezése? Selyem baldachin, mi

Az éber éjen kifeszült felettem.

 

Széthullt mind… Zárult a legyező óra…

Boltív a lelkem, mélyen ring a tenger…

Csömör? Bú? Álom? Élet? Tégy le róla…

 

Megújulás Egy szárny emelkedik fel?

Meddő árnya elvesztett repülésnek

Az elhagyott mezőn magába réved.

 

Te, rám való tekintettel,

nem tudtam még portugálul,

franciául mondtad, nyersfordításban,

de így is lenyűgözött,

s azóta, lásd oroszra fordítottam.

 

Néztük egymást a félhomályos teremben,

a gyertya pislákoló fényében.

Az ötszögletű terem sarkai sötétségbe vesztek.

Bűbájosan tárult ki a tér. Minden megnőtt.

Mintha mais ott ülnénk, hallom a hangod,

de az elsuhanó két évtizedet

vissza nem hozhatja semmi.

Elrepültek az esztendők,

elhagytak, akár a vándormadarak.

Te Salazar új államában,

én a szovjet paradicsomban,

s a cégért a homályos sikátorban

még mindig megmozgathatja a szél,

és újra meg újra farkába haraphat

a rejtelmes kígyó.

 

3. A SIKÁTOR FOGLYAI

 

Igen, verseket szavaltunk egymásnak,

önfeledten a homályban.

Én akkoriban írtam az Üvegvilágot,

te nosztalgikus szonetteket írtál, még oroszul,

de már kísérleteztél francia szabadversekkel is.

Felragyogott az elveszett haza,

a nyírfák, a hagymakupolás templomok,

végtelen mezőkön kavarta a havat a hó.

Távolodott Oroszország,

feltartóztathatatlanul távolodott.

A gnóm időnként odasántikált hozzánk,

mogorván tette elénk az újabb kancsó bort,

s eltűnt a pult mögött, ki tudja, mit csinált?

Soha senkit nem láttunk itt, amíg

zavartalanul beszélgettünk,

mintha senki nem látogatta volna

ezt a pincehelyiséget,

mintha kizuhantunk volna a város idejéből,

az időnkből, de egy este, váratlanul

megjelent egy vörös rokolyás,

vén cigányasszony. Zöldre pingált arca

megvillant a lobogó gyertyafényben.

Elkapta a kezed, megnézte,

nem tudom, mit láthatott,

de erőszakosan nyúlt az enyém után is,

és röhögött. Háta mögött a falon

megmozdultak a lányok és a disznók,

ugatni kezdtek a kutyák, nyeríteni a lovak.

„Nem a legjobbak a jelek –

motyogta a szipirtyó, elengedve kezem. –

Egy magas fekete férfit látok

és egy gyönyörű vörös hajú nőt,

rácsok árnyéka vetül az arcokra,

vigyázzanak, úrficskák,

a Skorpió kiengedi mérgét,

soha semmihez ne kezdjenek

a Skorpió havában,

főként nagyobb utazásoktól tartózkodjanak,

most biztonságban vannak,

de holnap, tíz év múlva ez változhat.

Maga – meredt rád –

egy fehér városban fog élni,

de soha nem lesz biztonságban,

a fekete férfi állandóan a nyomában jár,

el akarja veszejteni! Vigyázzon!

Maga – nyúlt megint durván a kezem után –,

egy folyó partján mereng,

egy ismeretlen városban,

ahol a paloták árnyéka eltakar mindent.

Hajókürtök, száncsengők miatt nem hallom

azok szavát, akik állandóan követik,

de a veres hajú asszony ott lesz maga mellett,

oltalmazza és nem hagyja el.

Hómezőkön fognak vándorolni,

elhagyva városuk, fel Északra. Vigyázzon!”

Bankót nyújtottál feléje,

de hirtelen eltűnt, szertefoszlott a levegőben,

s amikor a gnómtól érdeklődtünk –

„Ki volt ez a cigányasszony?!

Gyakori vendég-e itt?” –

elképedve nézett ránk,

gyanakvóan emelve fel a gyertyát,

megvillant sápadt arcod,

mindketten remegtünk. 

„Megártott a bor, úrfiak, túl sokat ittak.

Miféle veres rokolyás cigányasszony?!

Itt nem volt senki. Ide nem járnak vendégek

magukon kívül. Már azon is gondolkodtam,

hogy leverem a cégért,

biztosan megijednek a vendégek

az örökké mohón farka után kapdosó,

szent kígyómtól.

A bolond művész sem volt itt,

tudják, aki ezeket az ocsmány rajzokat

festette a falra, mert pénze nem volt,

de inni akart.” Itt szakadt el a film,

bizonyára eljöttünk onnan,

felvánszorogtunk a recsegő lépcsőkön,

a sötét sikátorban botladoztunk,

vonzottak a főutca

biztatóan megvillanó fényei.

„Ha innen kiérünk –

suttogtad és lázasan remegtél –,

elfelejtjük az egészet,

ki tudja, miféle mákonyt kevert borunkba

az a méregkeverő törpe?!”

De a sikátor

valahogy nem akart véget érni.

A főutca fényei ahelyett, hogy

közeledtek volna, távolodtak,

s ahogy vállam fölött visszanéztem,

megláthattam végre a győzedelmesen

saját farkába harapó kígyó

ránk meredő szemét is.

Mozgott a cégér. Borzongtam.

Valahogy nem akart véget érni semmi,

mintha azóta is

abban a sötét sikátorban botladoznánk,

egymás karjába kapaszkodva.

Nem közelednek,

egyre távolodnak a főutca fényei…

Abból a zsákutcából

nem juthatunk ki többé.

Elrepülnek az évek, barátom,

magunkra maradunk,

de a cigányasszony hangját

hallom azóta is: „Vigyázzon!”

És vigyáznék is, ha tudnám. mire,

de olyan keveset tudunk.

 

Hogy ezek az Eliezer Kamenezkynek ajánlott versek pontosan mikor íródtak, nehéz megállapítani. Tény, hogy nagyapám a Ricardo Reis Szibériában versei közé iktatta őket, s 1944-ben, amikor a sorozat szerkezete kialakult, már lehetett készen egy előző változat, amely nála volt(?) vagy emlékezetében őrizte meg(?) és átírta(?) Nagymama emlékezései szerint egykori költőbarátja, az időközben Párizsból Lisszabonba költöző Kamenezky levelét és a verseskönyvét, Pessoa Üzenetcímű kötetét, s a portugál és angol irodalmi folyóiratokat, versfüzeteket Pessoa és alteregói verseivel, valamikor 1937-ben vagy mégis 1938-ban kapták meg és igen meglepődtek. „Akkor már olvasott portugálul, s lelkesen kezdte fordítani Pessoa és különös alakmásai verseit, ezekben az években Rilke mellett talán Ezra Pound, T. S. Eliot és Fernando Pessoa izgatta igazán, s ahogyan a három, Eliezer Kamenezkynek ajánlott vers is bizonyítja, barátja levelének hatására váratlanul feltámadt a múlt, áradni kezdtek közös emlékeik, felidéződtek találkozásaik, együttléteik, beszélgetéseik, ifjúkora kalandozásai. Ami a címzettet illeti, Eliezer az egyik legbizarrabb figurája volt a párizsi orosz emigrációnak. Magas, sovány, fekete hajú, sasorrú férfiú volt, emlékszem furcsa, éneklő hangsúlyára, ahogyan a verseit mondja és fekete szemének átható pillantására, amint társalgás közben figyelmesen partnerére néz. Igen, ezoterikus, misztikus verseket írt, kötött formákban, de már kísérletezett az áradó szabad versekkel is, és sokszor elmondotta, hamarosan áttér, átvált a francia nyelvre, egyáltalán nincs választása, nem tehet mást, a félig vagy mára már teljesen elfelejtett francia versformákat, a rondót, triolettet, rondelt, a balladát összehasonlíthatatlanul alkalmasabbnak találja őt izgató, misztikus, okkultista, ezoterikus témái kifejtésére. Ezen, emlékszem, nagyapáddal kedélyesen ugyan, de sokat civódtak is. Kamenezky, a húszas évek elején valóban írt és közölt irodalmi lapokban francia nyelvű szabadverseket, bátran kísérletezett a kötött formákkal is, feltűnést keltettek Villon modorában írt balladái, de amint az 1932-ben megjelenő könyve is bizonyítja, az orosz nyelvhez sem lett hűtlen. Verseit bizonyára franciára is lefordította, így ismerhette meg Pessoa és elég izgalmasnak találhatta ahhoz, hogy meleg hangú előszót írjon eléje. Kamenezky akkor már Lisszabonban élt, de már a tízes évek óta – ezt én is bizonyíthatom, hiszen ő hívta fel nagyapád figyelmét a kísérletező, alakmásokat teremtő portugál költőre – Fernando Pessoa lelkes hívei közé tartozott. Az előszóban az akkoriban már ismert portugál költő alkalmat talál arra is, hogy hosszabban kifejthesse az akkoriban őt izgató témákat, véleményét a kereszténységről, a szabadkőművességről és az őt akkoriban igen intenzíven foglalkoztató rózsakeresztesekről.” Bogdanov számára is ürügy Eliezer Kamenezky személye, hogy kimondhassa, bizarr emlékei alapján, véleményét az életünkben uralgó misztikumról, s ezoterikus versei, mivel racionálisan értelmezhetőek, már-már az önparódia határát súrolják, mindenesetre ezen a határon lebegnek, s hogy mégsem billennek át, annak – véleményem szerint – elsősorban a melankólia a fő oka, amely ott bujkál az egymásra csúszó, egymást takaró kísértethistóriák hátterében és intonálja a versek hangulatát. De az első versben utalás történik Salazar „új állama” és a szovjet állam különös hasonlóságára is, s a diktatúrákban élő emberek elképzelhetetlen, iszonyatos kiszolgáltatottságára. Hogy ezekben az években nagyapám olvashatta-e Pessoa Salazar tekintélyuralmi rendszerét szatirizáló verseit, például a hírhedett Szerelmes vers az új állambancíműt – kérdéses. Ebben található egy nagyapámat megejtő fragmentum:

 

„Számomra te vagy a rend kormánya:

Portugália nem csak egy ábra

a térképen, még az is te vagy.

Ó, te Új Állam, te Terror Háza,

menekülj előlem, ha tudsz, szaladj!

 

Nemzeti Egység, te kedves,

Hogyan is nőjön a blokkunk,

Hogyan is férjek szívedhez,

Víz fölött siklik a talpunk,

Hát együtt kéne maradnunk.”

Fernando Pessoa: Szerelmes vers az Új Államban. Vörös István fordítása

 

Megérezte ennek a helyzetére mégiscsak, ha távolról is, emlékeztető szituációnak az indiszkrét, kihívó báját, s a maró szarkazmust. Talán ezért is fordíthatta le, bár eddig még nem jelent meg, talán majd az összegyűjtött műfordításainak a huszadik századi költők verseinek fordításait tartalmazó, készülő gyűjteményében.       

.

 

AZ ELTŰNŐ KOCSMA

Eliezer Kamenezky levele

                 

1. A PUSZTULÁS SZELE

 

Kerestem is a múltkor, se sikátor, se kocsma,

eltűnt a kígyós cégér, mintha nem is lett volna.

A Montmartre-on is dühöngött a pusztulás szele,

A gnómot se találtam, hogy beszélhessek vele.

 

2. KÉTSÉGBEESETT HELYSZÍNRAJZ

 

Megpróbáltam módszeresen rekonstruálni

sétáinkat a kígyós cégéres kocsma felé.

Balra lehetett a Saint Coeure templomtól,

emlékezz, biztosan balra volt.

Egy kivilágított utcán sétálgattunk,

céltalanul, verseket mondogatva.

Akkoriban nem siettünk sehova,

nem voltak határozott céljaink,

így el sem késhettünk sehonnan.

Egyszerűen nyugodtan

szerettünk volna beszélgetni

az okkultizmusról, a fekete mágiáról,

a boszorkányokról, a baljós jelekről,

babonákról, álmokról,

a démonok jelenlétéről életünkben, 

s ehhez igazán nem kellett társaság.

Akkori barátaink kiröhögtek volna,

se Hodaszevics, se Tokajevszkij, 

se Kuprin, se Sztravinszkij, se Malevics

nem hittek efféle badarságokban.

Talán Gyagilev?

De őt eleve nem akartuk beavatni,

volt enélkül is szegénynek baja épp elég.

Egyszerűen megszöktünk előlük,

a harmadik vagy a negyedik zsákutcába

tértünk be. Mindig. Félhomály volt,

baljósan elmosódtak a házak körvonalai,

de azonnal megláttuk azt az elátkozott cégért.

Teljesen valószerűtlen volt, rémisztő,

mozgatta a szél, o1ybá tűnt, mintha

állandóan saját farkába akarna harapni

az a valószerűtlenül valóságosnak tűnő,

rettenetes kígyó és szeme közben

ránk szegeződik, követ minket,

egyszerűen nem fordulhatunk vissza.

Amikor eléje értünk, már dideregtünk,

rázott a hideg. A sikátorban

süvöltözött a szél,

mint egy angol rémregényben,

és váratlanul láttuk meg a pince lejáratát.

Habozás nélkül ereszkedtünk alá

az alvilágba. Már nem volt megállás!

Beszélgetéseink az időben

még megvannak valahol,

egy másik dimenzióban rejtőzködnek,

de ez a dimenzió, a kocsmával,

a mogorva gnómmal, a pincehelyiség falán

illetlenkedő obszcén rajzokkal,

és az örökké farkába harapó,

s közben eszelősen minket figyelő

kígyóval együtt, mindörökre

megközelíthetetlenek számomra.

Mintha álmodtam volna?

De hát itt a leveled, a versek,

ketten együtt mégsem álmodhattuk

pontosan ugyanazt.

 

3.TALÁLKOZHATUNK MI MÉG…

 

Ó, hogy elsuhant minden. Zuhogott érvre év.

Vegzáltak és besúgtak. Ködbe veszett a rév.

Süllyedt kísértethajónk párizsi tengeren.

Elvesztek mind a társak, már mindenki idegen.

Már nem hihetjük többé, hogy átváltozásunk

sikerülhet valaha. A tükörből halálunk

mutat fityiszt röhögve. S a farkába harap

valahol az a kígyó. Már nincsenek szavak.

És rám vár az Új Állam, reád Szibéria,

háborúk, forradalmak. Fekete mágia

irányítja életünk, meg nem menthet már semmi,

a rémpincébe megint alá kell ereszkedni,

megkeresni Szibillát, megkeresni a törpét,

hátha fiatal arcunk visszalophatnánk onnét,

s újrakezdődne minden! Másként élhetnénk újra,

elátkozott éveink tűnnének a seholba.

Állnánk az Új Hídon, mint egyszer, akkor, régen.

Mikor hittük, sikerül nekünk végül is minden.

Erre már semmi esély. Elnyelte festett kígyó

boldog fiatal arcunk, és hullni kezdett a hó,

mint egy Dickens regényben, vagy az orosz pusztákon.

A hóförgetegbe tűnő, hajnal-arcunkat látom.

Mégis él, vigyáz reánk a menyben fenn az Isten,

találkozhatunk égi halálos förgetegben.

 

Hogy ezek a versek valóban Eliezer Kamenezky alkotásai-e – kérdéses. Léna nagymama szerint „nagyapa valóban válaszolt egykori, kedves barátja levelére, és egy meleg hangú, barátságuk momentumait felelevenítő levélben köszönte meg a könyvcsomagot is, de hogy a Kamenezkynek ajánlott verseket elküldte volna, a szovjet postára merte volna bízni, amikor közismert volt a (már a cári időkben, az Ohrana irányítása alatt is szorgalmasan működő) levélcenzúra, amely a bolsevik hatalomátvétel után is fennmaradt, de sokkal lassabban, körülményesebben, idegesítőbben működött, s volt, amikor bizonyos levelek, csomagok, küldemények el sem jutottak a címzettekhez, helyettük a Cseka örökké szimatoló, minden bokorban kémeket, ügynököket, osztály- és államellenséget sejtő emberei érkeztek meg, recsegő bőrkabátjukban, simléderes bőrsapkával ostoba kobakjukon. Ráadásul az ő első versében félreérthetetlen politikai utalások is találhatók, Salazar Új (minta)Államára és a dicsőséges szovjethatalom működésének sajátosságaira, hasonlóságaira, amelyek  – ha postázza – akár az önfeljelentéssel is felérhettek volna. Nagymama szerint (s ez azért eléggé bizarrnak, valószerűtlennek tűnik nekem, az amerikai állampolgárnak, aki soha nem élhettem diktatúrában, de megcáfolhatatlan, kőkemény tények igazolják!) sokkal kevesebbért is vegzálhatták volna, zaklathatták volna, sőt le is tartóztathatták volna akkoriban az embereket. De én – nézett rám ábrándosan nagymama – azt se hiszem, hogy ezek a versek akkor, 1937-ben (de inkább 1938-ban) készen lettek volna. Ez nagyon kérdéses.” Én is úgy látom, hogy a Ricardo Reis Szibériábanciklusban, az ő verseire válaszoló Eliezer Kamenezky stílusában íródó, ezek sajátosságaival ironikusan el is játszó, az előző bizarr kísértethistóriákat hallucinatórikusan hitelesítő és a rémregényt folytató, s önfeledten, mondhatni szemtelenül játékos, de rá jellemző gesztussal az egykori barátjának az életében váratlanul leveleivel, csomagjával, könyveivel, a Pessoa verseket tartalmazó portugál avantgárd folyóiratokkal ismét megjelenő, távoli, de életében ismét feltűnő Eliezer Kamenezkynek odaajándékozott költemények egyértelműen Vaszilij Bogdanov saját versei, és a versfüzérben, vagy a készülő könyvben(?), hiszen a jegyzeteiben két helyen is egy lehetséges verseskötet szerkezetét vázolja fel(!), közvetlenül a Kamenezkynek ajánlott költemények után következnek, tehát szervesen a kátéhoz tartoznak. Nem is beszélve, hogy a két ciklus a cikluson, vagy könyvön belül is egyértelműen külön áll, s dialógust kezd és folytat egymással. Megpróbáltam utánanézni, mi is történhetett a rejtélyes Kamenezkyvel, élnek-e még Lisszabonban leszármazottai, de csak annyit tudtam kideríteni, hogy 1943-ban váratlanul Brazíliába távozott, s itt aztán eltűnt a képből, nyoma veszett. Ezúton is felhívnám azon érdeklődő olvasóim figyelmét, akik tudnak valamit erről a különös sorsú, méltatlanul elfeledett, oroszul és franciául, de lehet, akkoriban már portugálul is alkotó ezoterikus költőről (akinek költészetéről, 1937-ben Vlagyimir Szirin[1] is írt egy izgalmas tanulmányt, egy viszonylag magas példányszámban megjelenő, orosz emigráns folyóiratban) sürgősen értesítsenek… Szirin azt is fontosnak tartja kiemelni, hogy a költő két-három nyelven is alkot, orosz, francia, portugál versei között bujkálva keresi önmagát, elveszített énjét. Ekkoriban már Szirinben is érlelődhetett a nyelvváltás gondolata,1939-ben meg is jelenik első angolul írt regénye, a Sebastian Knight valódi élete, és ettől kezdve angolul ír, sőt az ötvenes évek végétől fia segítségével angolra fordítja, s részben újra is írja pályakezdő, a húszas évektől megjelenő orosz nyelvű regényeit és elbeszéléseit. Ezek az átírások azt eredményezik, hogy egyik legnépszerűbb ifjúkori művének, az 1932-ben oroszul Camera obscuracímen megjelenő regénynek az angol változata, a Nevetés a sötétben(amelyből, 1969-ben híres film is készült) tulajdonképpen egy, ugyanarra a „témára” írt másik regénynek is fölfogható. S majdnem ugyanez a helyzet népszerű sakkregényével, amely oroszul a Végzetes végjátékcímen ismert, s az ettől több ponton elütő angol változata, a Luzsin védelemcímmel, mintha egy másik regény lenne, variáció a nagy sakkozó tragédiájának témájára. Hogy Eliezer Kamenezky esetében mi a helyzet, tulajdonképpen oroszul írott verseit fordítja-e franciára, vagy esetenként portugálra, netán ezeken az őt izgató nyelveken más verseket ír, jelenleg nem tudom eldönteni, mert a nagyapám birtokában lévő, orosz nyelvű verseskönyvén kívül még nem tudtam megszerezni, felkutatni más köteteit, néhány francia folyóiratban közölt, franciául írott versén kívül, amelyeknek viszont orosz eredetijét nem lelhettem még fel. Mintha Eliezer Kamenezky írásos működésének nyomait valakik szánt szándékkal rejtegetnék, vagy, rosszabb esetben, amit azért nem hihetek, megsemmisítették volna… Annyit mindennek a margójára még el kell mondanom, hogy nagyapámat – noha kitűnően tudott angolul és francául (tíz esztendőt mégiscsak Párizsban élt), és különböző szinten más nyelveken is, számtalan nyelvből fordíthatott hosszú élete folyamán – soha nem is foglalkoztatta a nyelvcsere kérdése, soha nem akart nyelvet váltani. Eszébe sem jutott, mint ahogy élete nagy részét szintén idegen nyelvi környezetben leélő barátjának, Hodaszevicsnek sem (aki sokat élt Berlinben, még többet Párizsban), hogy más nyelven írjon, hűséges maradt az orosz nyelvhez… Persze párizsi együttléteik során Hodaszeviccsel francia nyelvű bökverseket is írtak, az egyik sort Bogdanov, a másikat a barátja írta. Bizarrériák, szikrázóan szellemes, játékos versek keletkeztek így, volt, amikor jelen volt maga Eliezer Kamenezky is, vagy a magányos különc, Tokajevszkij, Bunyin vagy Kuprin, és ilyenkor természetesen ők is „beszálltak” a játékba, több füzetben maradtak fenn rögtönzéseik, de ezek, hittem először, nem képviselnek különösebb irodalmi értéket, csupán játéknak, kuriózumnak tekinthetők. Utána, néhány darabon elmerengve és néhányon derülve, rájöttem, hogy talán mégis érdeklődésre tarthatnának számot az egymást sokszorozó bizarrériák miatt. Íme egy, Hodaszevics, Bunyin, Kamenezky és nagyapám által, ebben a sorrendben írott nyolckezes, négysoros vers, saját fordításomban:

 

„És jött két görög és három dalmát.

Az asszonylelkek, mind oly éji barnák.

És a tükörbe néznek vágyakozva,

mert ifjúságuk vissza szél se hozza.

 

Talán nagyapám füzeteinek tervezett reprint kiadása során ezeknek a sziporkázó rögtönzéseknek, többkezes költői játékoknak a közzé tételére is sor kerülhet. – Tatjána Bogdanova



[1]Vladimir Nabokov orosz álneve.




.: tartalomjegyzék