Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - április
2019 - Március
2019 - Február
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Szeptember
Zsidó Ferenc

Huszonnégy

(részlet egy készülő regényből)

 

A KEZDET

 

Vajda Gergely, a helyi napilap újságírója unottan üldögélt az egyik főtéri kávézóban, a Lila Csodában. A lila színt egyébként utálta, az, hogy a Lila Csoda mégis a törzshelyévé vált, csupán annak köszönhető, hogy eme rikító lokál a szerkesztőség közelében volt. Mindössze háromháznyira. Vajda Gergely, ha már nem bírta a szerkesztőség hangulatát, fogta magát, s átbaktatott a kávézóba. Többnyire mogorva képet vágott, mint aki nem kíván látni senkit, nem mintha annyira búvalbélelt lett volna, csak így biztosíthatta magának azt a pár percnyi magányt, ami a kávéval, féldecivel együtt a feltöltődését jelentette. Végeredményben békés, nyugodt ember volt, a főszerkesztő által kiutalt munkát alapos gonddal végezte, de igazi meggyőződés nélkül. Valami izgalmas, különös témát kívánt felfedezni, kihajtani, de javaslatait a főszerkesztő rendre elutasította, azzal az érvvel, hogy ez a téma nem közérdekű, vagy nem újságba való. Maradtak hát a kötelező penzumok. Heti egy riport, s néhány tudósítás. Igazán nem nagy feladat! De ha nem meggyőződésből csinálja az ember, olyan kínos tud lenni! Ő néhány olyan riportot szeretett volna kiengedni a keze közül, melyek nem piti, mulandó dolgokhoz kötődnek, melyeket később is elő lehet venni, s mutogatni, mint egy bélyeggyűjteményt, vagy kegytárgyat. Olyan riportok kellenének, mondogatta néha a feleségének, melyek utána nőnek az embernek, mint a gyermekek.

Vajda Gergely unottan üldögélt a Lila csodában. Készíts riportot a Lorana Rt. csődeljárási rendellenességeiről, szólaltasd meg az igazgatót, főkönyvelőt, és néhány alkalmazottat. Mert hogy kilóg a lóláb. Járj utána a dolognak, elvégre oknyomozó riporter vagy!, hallotta főszerkesztője izgalomtól remegő hangját.

A fenébe ezzel a témával!, mormogta maga elé mérgesen. Még hogy izgalmas?! Előre látható: azért indították meg a csődeljárást, hogy az így eladásra kerülő vállalatot más tulajdonos kezére játsszák át. Kiszámítható, unalmas. Az újságcikkre, ami ebből készülhet, egy hónap múlva már senki sem fog emlékezni. Bosszúsan végiggondolta a riport felépítését, feltételezéseket és kérdéseket fogalmazott meg, aztán elégedetlenül elhagyta a kávézót. A többit majd holnap, döntött kényszeredetten. Majd holnap. Akkor talán több kedvem lesz. A kínos munka elhalasztása megnyugtatta kissé. Szerencsére nem csak ebből áll az élet! Megvidámodott arccal baktatott hazafelé, néhány kirakat előtt ráérősen megállt. A könyvesboltba be is tért, hosszasan nézelődött, de végül nem választott semmit. A boltból kilépve eszébe jutott, hogy felesége ebéddel várja. Meggyorsította lépteit. Egy tömbházlakás második emeletén laktak, a központtól nem túl messze. Négyemeletes, hagyományos tetőszerkezetű, cseréppel födött tömbház volt az övék, nem a bauhaust csúfoló álló téglatest. Vajda Gergely szerette a lakásukat: otthonos volt és kényelmes. Egy kis, békés világ. A lakótársakkal nem sokat érintkezett, épp csak köszönt nekik, beszédbe ritkán elegyedett velük.

Amikor a lépcsőház bejáratán belépett, észrevette, hogy a hirdetőpanelen ki van téve a lista a gáz- és vízhasználat költségeivel. Tekintetével megkereste a nevét, megnézte az összeget, s bólintott, mint aki rendjén valónak találja a dolgot. Aztán tovább legeltette a szemét. Nevek, számok. Húsz lakrész van a lépcsőházban. És persze, van itt még pince, a földszinten ruhaszárító (amit biciklitartónak használnak), lépcsőház és padlás, épületanyagokkal, cserepekkel és mindenféle lim-lomokkal. Ez így összesen huszonnégy. Ahány órája van egy napnak, ötlött az agyába, és a furcsa analógián elnevette magát. Amíg a lépcsőket mászta, arra gondolt, milyen keveset tud ezekről a helyekről, a helyeket kitöltő emberekről. Pedig már három év is eltelt, amióta feleségével ide költözött.

Vajda Gergelyben váratlanul megvilágosodott valami: riportot kell készítenie a tömbházzal! Huszonnégy egységből áll a tömbház, hát legyen a riport huszonnégy órás! Van ebben valami misztikum, gondolta izgatottan. Milyen jól hangzik: a huszonnégy órás riport. A huszonnégy óra egy jól körülhatárolt egységet, kezdetet és véget jelöl. Egy kis tökéletességet, de legalábbis befejezettséget. Nem tudta, miről fog kérdezősködni, mi lesz a téma (de hisz a téma az egésszé összeálló huszonnégy egység, futott át az agyán később), csak abban volt biztos, hogy neki ezt a riportot el kell készíteni. Persze, nem újságba valóra gondolt, már csak azért sem, mert emberek és (helyek!) magánélete a középpont, hanem valami összegzésre. Ha nem egyéb, magánriportnak lehetne nevezni, amit készíteni szeretnék, vigyorodott el a különös műfaj-meghatározáson. Végre nem lesz oknyomozás!, ujjongott; előfeltevésekre és keresztkérdésekre sincs hát szükség. Mégis fölöttébb érdekesnek ígérkezik a dolog, tüzelte fel egyre jobban magát.

Már a sorrenden gondolkozott, hol kezdi, hol folytatja a riportot, mert hogy nem mindegy, arról meg volt győződve. Így lőn, hogy kissé szórakozottan, elgondolkozva nyitott ajtót. Arról, hogy hol késett eddig, nem számolt be kérdő tekintettel elébe jövő feleségének, ehelyett előadta különös tervét. Közben ujjait dörzsölgette, mint aki érzi az ilyen történet jólesően selymes tapintását. Életem legfontosabb munkája lesz ez, mondogatta közben többször is.

Felesége csodálkozva, kissé értetlenül hallgatta a tervet. Nem tudta felfogni, miért épp most jutott férje eszébe a tömbházas riportosdi, hisz eddig semmiféle érdeklődést nem tanúsított az itt élők iránt. Vajda Gergely azt mondta, ő sem tudja, épp ez a különös a dologban. Csak annyit tud, hogy sürgősen neki kell fognia, és hogy a riportnak huszonnégy órásnak kell lennie. Felesége továbbra is aggályoskodó kérdéseket tett fel. Mi a téma? És egyáltalán: hogyan képzelte el a huszonnégy órás egységet? Éjszaka is fogja zavarni az embereket? Na és a pincével, szárítóval, lépcsőházzal, padlással készítendő riport? Nem képtelenség?

Vajda Gergely nem tudott megnyugtató válaszokat adni, csak annyit mondott, biztosan meg lehet csinálni a dolgot (hogy miként, az menet közben kiderül), mert érzi, hogy meg kell. Felesége azon érvére, hogy amiért meg kell tenni, az még nem jelenti azt, hogy meg is lehet, csak a vállát vonogatta, valahogy úgy, mintha azt mondaná, ha te ezt gondolod, akkor erről nincs mit beszélnünk tovább. Sietve, étvágy nélkül belapátolta a vacsorát, közben egy szót sem szólt. Elmaradt a szokásos esti beszélgetés, ami általában olyan jól feloldotta a napközben felgyűlt feszültségeket.  Gergely olyankor úgy érezte, ezek az otthonos, nyugodt beszélgetések tartják életben, ez alkalommal mégsem volt kedve beszélgetni. El volt foglalva a riportkészítés részleteinek kidolgozásával, feleségét türelmetlenül elutasította. Az sértődötten vette tudomásul az elutasítást, mint ahogy azt is, hogy férje immár nem hajlandó terve részleteibe beleavatni őt.

Vajda Gergely ekkor már az íróasztala előtt ült, és mereven maga elé nézett. Akár a lakást is ellophatták volna a feje fölül. Gondolkodott. Úgy, ahogy, azt hitte, nem is tud. Úgy, ahogyan már rég nem kellett. Egyértelmű, hogy éjfélkor kell kezdenem, mormogta maga elé. Mégpedig a pincében. Onnan haladok fölfelé. Igen, az alapoktól kell indulni, a gyökerektől. Amilyen a pince, olyan a padlás. Vagy még olyanabb. Elővette diktafonját, kávét készített, több adagot, aztán várakozó álláspontra helyezkedett. Milyen kár, hogy még csak tízre jár, gondolta türelmetlenül. Legszívesebben máris nekifogott volna, de tudta, nem szabad. Tíz órakor értelmetlen lenne elkezdeni, eredménytelen lenne a munka. Várni kell, még ha kínos is. Érdekes módon továbbra sem készített elő kérdéseket, az elvi körvonalakon kívül más kiindulópontja nem volt. De tudta, a helyszínen minden eldől. Az is, hogy mit kell kérdeznie, az is, hogy kitől, mint ahogy az is, hogy a különböző egységeknek milyen közük van egymáshoz. Most, várakozás közben sem konkrétumokon gondolkodott. A megszállottak konokságával számolta a csigalassúsággal telő perceket, készült különös munkájára. Hogy az elszántság önmagában biztosítéka-e a sikernek?

Vajda Gergely újból az órájára pillantott. Még öt perc volt tizenkettőig. Felemelkedett az asztal mellől, s elindult a kijárat felé, közben bekukkantott a hálószobába. Felesége már aludt, megbántottsága álmában is kirajzolódott az arcára. Vajda Gergelyen enyhe sajnálatérzet suhant át, odalépett alvó asszonyához, és szájon csókolta. Nem várta meg, hogy felébredjen, kilépett a lakásból. Az ajtót nem zárta be. Lefele tartott, egyenesen a pincébe.

 

I. A PINCÉBEN

 

Pontosan éjfélkor nyomta le a pinceajtó kilincsét. Az nehézkesen engedett. Látszott, ritkán babrálnak vele. Sokszor talán hetek teltek el anélkül, hogy bárki is idevetődött volna. Persze, azért nem kell az elhagyatottság misztikájára gondolni. Úgy igazából nem tudták kihasználni a tömbház lakói a pincét. Kevés olyan holmijuk volt, amit ott kellett tárolni. Pár család krumplit, almát tartott itt, de az alagsor az itt végigfutó fűtésvezetékek miatt túl meleg és száraz volt, így igazából alkalmatlan a zöldség, gyümölcs tárolására. Így a lakók többsége csupán ilyen-olyan lomjait dobálta be ide, azzal a meggyőződéssel, hogy jók lesznek azok még valamire, hogy aztán teljesen megfeledkezzenek az ott hagyott babakocsiról, gyerek által kinőtt bicikliről, megunt sílécről. Eredetileg nem is pince volt ez, hanem egyetlen összefüggő szerelőakna, a lakók parcellázták fel, az ősfoglalás izgalmával, ők alakították ki a kis, egyenként 6-8 négyzetméteres tárolókat, falakat raktak, holmi rozzant ajtókat szereztek, zárat is rá, méretes lakatokkal. Az így körülhatárolt helyiségek szeszélyes alakúak voltak, a falak a vezetékeket, hatalmas csaptelepeket kerülgetve csak a legritkább esetben zártak be derékszöget egymással.

Vajda Gergely megindult a lépcsőn lefelé. Néhány napja a pincében javítási munkálatokba fogtak, esetlenül botladozott a szertehagyott szerszámok, csövek között. A világítás gyenge volt, egy szál negyven wattos égő szórogatta halovány sugarait a zegzugos folyosójú alagsorban. A vízvezetékek mindegyre keresztezték az ember útját, ilyenkor le kellett hajolni, hogy át lehessen haladni alattuk. Vajda Gergelynek eszébe ötlött, hogy nem ártott volna, ha hoz egy villanylámpát, ugyanakkor meg volt győződve arról, hogy anélkül is boldogulni fog. Körülbelül harmadszor járt itt életében, mégis meglehetősen otthonosan mozgott. A falakat meg-meglapogatta, mint aki régi ismerőseit köszönti. Szimatolni kezdett, a levegőt szimmogva szedve, orra életszagot jelzett. Tudta, nemsokára rátalál riportalanyára.

Ahogy óvatos léptekkel beljebb haladt az üres zöldséges ládákkal, befőttes üvegekkel, limlomokkal díszített folyosón, rá is talált. Egy patkány volt, az édesebbik fajtából, keresztben feküdt előtte. A hátán. Nem volt döglött, sőt nagyon is élt. Bajsza meg-megrezdült, szeme furcsán villogott. Fölfelé fordított hasán egy ép alma volt, mit könnyed eleganciával nemrég csórhatott el valamelyik ászokról.

Vajda Gergely megkönnyebbülten nézett le rá, azzal a jóleső érzéssel, hogy na, végre rád találtam, s épp arra gondolt, bemelegítésként megkérdezi, miért a hasán tartja azt a csodaszép almát, mikor a patkány megszólalt:

– Ez a kedvenc mutatványom: a hátamon fekszem, hasamon az alma. Lábaim közé fogom, görgetni kezdem. Igazi zsonglőr vagyok. Sajnos, kevesen nézik meg a produkciómat. Az embereket nem érdekli az ilyesmi. Csak jönnek nagy sietve, kivesznek a pincéből egy kosár krumplit, s továbbállnak. Engem észre se vesznek. Pedig milyen nagy örömet szereznének egy kis tapssal! Sajnos, sosem kapok tapsot, ezért bánatomban mindig megeszem az almát. Ha kapnék, nem enném meg. Az emberek csak csodálkoznak, miért fogy az almájuk, ahelyett, hogy figyelnének rám, s megtapsolnának. Csupán az egerek lesik meg néha, mit művelek, de őket is az alma érdekli jobban.

Vajda Gergely legyűrte meglepetését, s sietve bekapcsolta diktafonját. Elkezdődött! Ettől a pillanattól kezdve semmit sem szabad elszalasztanom! Azt, hogy a patkány beszél, természetesnek vette. Egyebet is.

– Mi szükség van erre a mutatványra? – kérdezte meg nyomban, ahogy a patkány abbahagyta mondandóját, nehogy első riportalanya a bizalmatlanság, netán rossz szándék jelének vegye hallgatását, s eliszkoljon.

– Hát a te riportodra mi szükség van?

Vajda nagyot nézett, pár pillanatig torkára fagyott a szó, majd nagy nehezen kinyögte:

– Az emberek szeretnek értelmes dolgokat tenni…

– Ez nem is igaz! Az emberek unalmasak.

– Unalmasak? Dehogy unalmasak! Az emberek gondolkodnak! Ezzel szemben ti, patkányok…

– Még hogy gondolkodnak! Csak néznek ki a fejükből, s vegetálnak.

– Tényleg?

Vajda Gergely nem tudta eldönteni, mulasson-e a szigorú kritikájú patkányon, vagy bosszankodjon fölényessége miatt.

– Igen. Többnyire csak esznek, alszanak, s ürítenek. Ne félj, itt, a pincében pontosan tudom, milyen gyakran! Jól hallom, amikor lezúdul a csöveken életük salakja.

– Engedelmeddel: dolgoznak is!

– Persze, kelletlenül és esztelenül.

Vajda a Loranás riportra gondolt, s nyelt egyet. Mégis folytatta az ellenkezést:

– Nincs igazad!

– Ezt mondod te, mert magad is ember vagy.

Vajda elhúzta a száját.Beszélgetésük egyre inkább A kis hercegre kezdte emlékeztetni, s ez nem volt ínyére.

– Na, és ti, patkányok? Ti milyenek vagytok? – nézett rá kihívóan.

– Mi? Kitartóak. Ami rólatok korántsem mondható el!

– Ha a hülyeség kitartással társul… – próbálta sarokba szorítani Vajda Gergely a moralizáló szándékú patkányt.

– Na látod, ehhez aztán értetek: kiforgatni a szavakat.

– És ti, patkányok, mihez értetek?

– Mi olykor megharapjuk az embereket…

– És ez jó? – kérdezett vissza kissé ingerülten Vajda Gergely, arra gondolva, hogy az, ami kialakulóban van, egyáltalán nem riport, még csak nem is interjú, hanem legföljebb csak egy céltalan párbeszéd. Egy céltalan, kínos párbeszéd.

– Jó, mert legalább tudatosítjuk az emberekben, hogy nekik sem szabad mindent. Mert ők hajlamosak azt hinni, mindent megtehetnek. Hogy elpusztíthatnak minket.

– Büdösek és undorítóak vagytok!

– Ti is...

Vajda elképedt. Ismét. És hamarjában nem tudta, mit replikázzon. A patkány is hallgatott, lábaival újra görgetni kezdte a hasán az almát.

– És… – szólalt meg kisvártatva Vajda, az elfojtott dühtől akadozón – rólam…, rólam mit gondolsz?

– Azt, hogy mérges vagy, amiért ellenkezni merészelek veled, a teremtés koronájával… Aki riportosdiba fogott, s azt hiszi, ettől hű!, de menő…

– Kis nyamvadt provokatőr!

– Na ugye, megmondtam!

Vajda Gergelynek úgy tűnt, a patkány gúnyosan elmosolyodik. Váratlan ötlettől vezérelve előrelépett, és teljes testsúlyával rátaposott a még mindig háton fekvő, védtelen patkányra. Addig nyomta, míg érezte, hogy a patkány gerince roppanva eltörik, bőre alól pedig szaporán serkenni kezd a vér. Ekkor lábát fölemelte, a vért a talpáról utálkozva lerázta, s megirtózva továbblépett.

Miért kellett letapossam?, kérdezte magától nemsokára. Persze, jól tudta a választ, de magának se merte bevallani. Gyorsan továbbiramodott, megzavarodva, idegesen. A félhomályban többször is megbotlott. A cipője talpára tapadt vérre gondolt, és gyomra összerándult. Rossz előérzete támadt: az első fejezetet elszúrta. Valahogy nem így képzelte el induláskor. Kitűzött céljától messze került. Vagy még nincs veszve semmi? Csak ezután találkozik az igazi riportalannyal? De akkor miért akadt utamba ez az átkozott patkány?, tépelődött. Nem lehet véletlen! Ahogy újra rágondolt, ismét dühös lett, s már csöppet sem bánta, hogy eltaposta. Diktafonját visszacsúsztatta táskájába, s tovább baktatott a pince zegzugos folyosóján. Nem tudta, még mire számíthat. Nem, nem emberrel kívánt találkozni – arra a későbbiekben kellett sor kerüljön –, hanem a pince szellemével, ha van neki ilyesmije. Hogy megtudja azt, amit a mély gondol a magasságról, a kezdet a végről. A sűrűsödő félhomályban elnézegette a falakon kirajzolódó penészfoltokat, ezeket a pimasz vízjeleket, melyek állandóságuk tudatában lenézően tekintenek az emberre. Beszívta a nehéz, fojtó szagokat, és úgy érezte, a környezet ellenségesen viszonyul hozzá. Azért, mert szóra kívánja bírni? Vagy azért, mert felülről jött? A lent és a fent összekapcsolódik, mégis ellenségek? Tudják, hogy függenek egymástól, ezért gyűlölködnek?

Botladozva haladt előre, a folyosó hosszú volt és zegzugos, újabb villanykörte már nem volt, a tárgyak kontúrjai elmosódtak a félhomályban. Valami elsurrant a lába között, csakis patkány vagy egér lehet, gondolta, és megborzongott. Egyre sötétebb lett, ahogy csoszogó, bizonytalan léptekkel beljebb araszolt. Mit keresett, maga sem tudta. Aztán a következő lépésnél nekiütközött egy falnak. Nem volt elég elővigyázatos, kezét nem tartotta maga előtt, így jól bevágta az orrát. Aha, itt a pincének vége. Vége? Vagy ajtó van itt, ami tovább vezet? Lejjebb? Egyáltalán érdemes lenne lejjebb menni? Egy még mélyebb pokolba?

Vajda Gergely elkáromkodta magát, s visszafordult. Be kellett látnia, a tudománya egyelőre csődöt mondott. Aki része a lentnek vagy fentnek, az nem képes egyszerre beszélni a lentről és fentről. Mi több, kérdezni se tud… Ezt akár a riportszériám első fejezete eredményének is elfogadhatom, mormogta kelletlenül, szégyenkezve. Szégyenkezve, mert tudta, kilóg a lóláb, mégpedig a lent és a fent szempontjából egyaránt.

Ahogy visszafelé ment, a földön megpillantott egy széttaposott almát. Az alma leve kis tócsává gyűlt a széttrancsírozott gyümölcs körül. Vajda Gergely meghökkent. Ez lenne az a bizonyos alma? Amivel a patkány zsonglőrködött? De akkor hol a patkány? A patkány, amit szintén széttaposott, aminek gerincét a talpa alatt szétroppanni hallotta? Biztosan nem élhette túl a taposást! Vére szaporán serkent ki a bőre alól, még belei is kibuggyantak. Itt kellene hevernie, a széttrancsírozott almával együtt! De nyoma sincs. Hová tűnhetett? Vagy nem is volt? És akkor a beszélgetés?

Vajda Gergely riadtan indult meg a kijárat felé, zavart sietségében fejét többször beleverte az alacsonyan elvezetett csövezetbe. Ismét elkáromkodta magát, ami különben nem állt szokásában. Egy újabb, szinte megmagyarázhatatlan indulattól vezérelve futásnak eredt. Mint akit üldöznek. Futás közben a szeme sarkából mintha egy kapkodva szeretkező párt pillantott volna meg egy félreeső zugban, de nem volt kedve megállni, hogy meggyőződjék, jól látta-e, vagy ne adj Isten, hogy szóba álljon velük. Az, hogy akár végzetes mulasztás is lehet, csak később fordult meg fejében, ekkor csak egy gondolat zakatolt felforrt agyában: Ki innen, minél hamarabb! Ez a hely számomra értelmezhetetlen. Semmi közöm sincs hozzá.

Az, hogy az ajtóban nem találta benne a kilincset, már nem is lepte meg különösebben. Azok után, amik lent történtek, ez természetes folyománynak tűnt. Nem baj, kijutok én innen, feszült neki vállal a csukott ajtónak. Az nem engedett. Ekkor vadul dörömbölni kezdett. Teljes erejéből verte az ajtót, mindkét öklével. Kisvártatva motozást hallott kívülről, aztán egyszerre kinyílt az ajtó. Könnyedén, kilincsről, mely természetesen megvolt, csak Vajda Gergely a félhomályban, ideges zavarodottságában a másik oldalon matatott utána. Az egyik idős földszinti lakó volt.

– Jöjjön, már vártam! – mosolyodott el.

– Várt? – lepődött meg Vajda Gergely.

– Igen.

Bár bővebb magyarázattal a földszinti lakó nem szolgált, Vajda Gergely mégis megnyugodott valamelyest. Lám, működik a dolog. Ezek szerint ebben a kilincses históriában elrendelés volt. Az, hogy a pincét felemás eredménnyel hagyta el, immár nem aggasztotta különösebben. Az órájára pillantott, az pontosan egyet mutatott. Ezen elcsodálkozott, így utólag visszagondolva, mintha csak tíz percet töltött volna odalent. Talán azért telt el olyan hamar az idő, gondolta, mert a patkány ideje volt.




.: tartalomjegyzék