Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Január
Pál-Antal Sándor

Az utolsó levél

A madéfalvi veszedelemre való megemlékezések kapcsán bátorkodom felvetni egy részletkérdést: folyamodott-e valójában utolsó kísérletként 1764. január 6-án a Madéfalvára összegyűlt nép az önkényesen rájuk kényszerített katonáskodás békés elhárítására valamilyen kéréssel a határőrséget szervező bizottsághoz, vagy nem? Minderre az késztetett, hogy évekkel ezelőtt a Toldalagi család marosvásárhelyi levéltárának rendezése során kezembe került egy Madéfalván január 6-án írt és a határőrséget szervező Csíktaplocán székelő bizottsághoz címezett folyamodvány másolata, amelyről a szakirodalom nem nyújtott megnyugtató ismertetést.

A másolat bizonyosan azért kerülhetett a korszak egyik leghíresebb jogászához, gróf Toldalagi Lászlóhoz, mert ő az akkori gyakorlat szerint – dokumentálódása érdekében – lemásoltatta és saját levéltárába gyűjtötte a jogi szempontból legfontosabbnak tekintet erdélyi vonatkozású iratokat. Ezek között a határőrszervezéssel kapcsolatos iratok is találhatók a szóban forgó levéllel együtt. A levél eredetijét mindeddig – sajnos – nem sikerült megtalálnunk.

A határőrszervezés történetét feldolgozó, és gazdag oklevélgyűjteménnyel kiegészített – 1908-ban közzétett – munkában a kérdés legjobb ismerője, Szádeczky Lajos, többek között közli a legjelentősebb korábbi panaszleveleket és folyamodványokat is. Ilyenek a csík-gyergyó-kászonszékiek Szépvízen 1763. június 18-án és 29-án és a gyergyóiak 1763. július 23-án írt panaszlevelei a katonatisztek visszaélései miatt, a csíkiaknak a határőrszolgálat felvételét elrendelő uralkodói rendeletre tett 1763. november végi elutasító feleletei, a szépvízi erdőre összesereglettek 1763. december 30-i hosszú folyamodványának bő tartalma, valamint a kászoniak és háromszékiek 1764. január 4-ki instanciája.[1] Ugyanott közli a szervező bizottságnak a madéfalviakhoz küldött január 6-ki utasítását is, de a felszólítottak beígért válaszlevele hiányzik a kiadványból.

Kutatásaink során megállapíthattuk, hogy erről a fegyverfelvételre kényszerítettek utolsó tiltakozó leveléről a szakirodalom biztosan csak annyit tud, hogy azt megírták, de a szervező bizottsághoz el nem juttathatták. A csíki szerzők több esetben nem egy, hanem két levélről beszélnek: az egyik a tulajdonképpeni folyamodvány lenne, másik a megtámadottak vezetői által január 7-ének hajnalán sebtében megfogalmazott kegyelemért esedező levél, és állítólag nem a folyamodvánnyal indultak Csíktaploca felé, hanem az esedező levéllel. A bonyodalom elindítójának a kortárs krónikás, Losteiner Leonárd, csíksomlyói ferences szerzetes bizonyult, aki elsőként foglalkozik az 1777-ben latin nyelven írt rendháztörténetben utolsó levelek kérdésével.[2] De nem azért, mert a fennebb állítottakat ő írta volna, hanem mert az eredeti latin szöveget felületesen fordítva, önkényesen kiszínezve és elferdítve használták utódjai.

Az első Orbán Balázs, aki nagy művében, A Székelyföld leírásában, hozzávetőleges fordításban, a rá jellemző romantikus aláfestéssel lábjegyzetben közli, az addig csak kéziratban heverő Losteiner-féle munkát. „A commissio – írja – ezen gyülekezet szétoszlását rendelte, s midőn eredménye nem volt, a Szalonka-völgyében lévőknek nejeit, gyerekeiket több ízben katonák által űzette ki lakjaikból, s a sanyarú hideg időben künn tanyázni kényszerítette azért, hogy ezek nyomora, szenvedése által kényszerítse szétoszlásra a népet. Ezen neroi kegyetlenség után a commissio Rákosról Taploczára jött január 5-én, a nép is, szám szerint 5000, a Szalonka patakából Rákosra és Madéfalvára húzódott, azon szándékkal, hogy kérvényöket a commissionak beadják. Az ezerek aláírását befoglaló könyv 6-kán be is nyújtatott a nép orátorai által, melyre Bukow saját kezűleg azt írta: „Cras 8-va hora accipietis resolutionem.”

Sötét viharos éj volt; annak sötét leple alatt készült el a legiszonyúbb gyilkolás ördögi terve; a katonaság csendesen összehúzatott, s Madéfalvát, melynek 3 ágyú szegeztetett, zajtalanul körülvette. A nép értelmesebbjei, orátorai egy másik, a commissiónak benyújtandó kérvényt szerkesztettek, s azt fehér lobogós póznára tűzve, Boross a faluk orátoraival elindult Taploczára. 4 órakor érkeztek a falu szélén lévő Vargaszegbe, hol eldördültek az ágyuk és fegyverek. Boross és társai nagyrészt halva rogytak össze; mire felgyúltak a falu szélső házai, s ezek rémes világánál elkezdődött a vérlázító öldöklés…”[3]

Továbblépve, saját fogalmazásban Orbán Balázs még színesebb képet fest az eseményekről: „Az ország kormányzóját küldik a Székelyföldre – írja – hogy erővel szedjen zsoldosokat azon nemzetből, mely annyi harcost önként ada. Megérkezik e kor nerója Bukow toborzó hadseregével, hogy összeírja a hadképes népességet, a nép zúgolódik, vonakodik felvenni az erőszakosan nyújtott fegyvert, Bukow 1764. január 17-re Madéfalvára hívja egybe tanácskozásra a székelységet.

Össze is gyűl ez Csomortány feletti Szalonka völgyébe, honnan szép módok és ígéretekkel lecsalja Rákosra, vagyis azon helyre, hol ős időkben is tanácskozni szokott volt a székely nép, a még csak pálczát sem vivő fegyvertelen nép egész bizodalommal seregel egybe, csak azért, hogy a népjog-tiprás ellen békés óvást tegyen. A népgyűlés hivatkozva az uralkodótól nyert kedvező válaszra, kérvényt szerkeszt, melyben a népjog elleni erőszakoskodás felfüggesztését kéri. Ezen több ezrek aláírásával ellátott kérvény átadására és a nép ünnepélyes óvásának kijelentésére Boross Istvánt választották meg, mellé adván minden faluból egy-egy orátort. A béke fehér lobogójával vitte ezen küldöttség a póznára szegzett kérvényt, de midőn a madéfalvi Vargaszegből kibontakoznának, az éjszaka oda felállított ágyuk eldördültek, elsöpörve elsősorban a küldöttséget…”[4]

Orbán Balázs írásából kiérződik a jogaik tiszteletben tartásáért síkraszállt székelységgel való lelkes együttérzés. Sajnos, ismertetése pontatlan, inkább hozzávetőleges szövegfordítás mellett tárgyi tévedésektől sem mentes. Losteiner-féle szövegben szó sincs Buccowról, csak „tábornok úrról”, és sem az erdőről lejövők Rákosra való beszállásáról. Buccow akkor már rég nem vezetője a határőrséget szervező bizottságnak, sikertelen tevékenységéért még 1763 májusában visszahívták és helyébe báró Siskovicz altábornagyot nevezték ki, akinek a nevéhez fűződik a vérengzés is. A Csíki székely krónikából merítve, a gyülekezést Rákosra helyezi, ahol – a krónika szerint – az ősi gyülekezések helye volt. A folyamodvány megerősítő több ezres aláírás is kérdéses, hiszen a kor szokása szerint az ilyen jellegű folyamodványokat a közösségek nevében írt beadványként zárják az erre felkértek, és még azt sem tüntetik fel, hogy ki írta. (Amint látható alább, a január 6-i folyamodványnál is.)

A székely határőrség történetét elsőként megíró Teleki Domokos az 1877-ben kiadott munkájában csak a január 6-án délelőtt beadott háromszékiek folyamodványáról ír. Az utolsó levelet nem említi.[5]

Balló István csíksomlyói gimnáziumi tanár A madéfalvi veszedelem c. 1905-ben kiadott művében átveszi Orbán romantikus hangvételét, és elfogadja elődje állásfoglalását a rögtönzött kegyelemkérő levelet illetően. „A vezetők – írja – hamar kegyelemkérő levelet írattak Boros Istvánnal, s abból a házból, hol előző nap tanácskoztak megindultak utolsóútjukra. Boros a levelet egy fehér kendővel együtt hosszú póznára tűzte s társaival együtt, kik fehér kendőt lobogtattak, a Vargaszegen átvezető utczán az országút felé tartott, hol a parancsnokot gyanították…”.[6]

Szádeczky mindezt „alig hihető regényes mendemondának” tartja. Ő a gazdag forrásanyagban ezen feltételezett és alaposan kiszínezett utólagos leírásnak nyomát sem találta. Így annak hitelességét is kétségbe vonta.[7]

A három évtizeddel később Csík-, Gyergyó- és Kászon-székek történetében Endes Miklós, a romantikus levélküldést illetően, csíki elődeit követi, és feleleveníti a fehérzászlós hősi halált halt küldöttekről szóló korabeli írásokat, és kiáll azok hitelessége mellett. A levélküldés körülményeit a következő mondatokba foglalva ismerteti: „A nép halálra rémülve futott az utcára, az első ágyúgolyó egy szobán át, a kemencét s a gyermekbölcsőt szétzúzva, a mellékszobán az alá az ágy alá repült, amelyben Csorja ügyvéd, a háromszékiek egyik vezetője feküdt. A vezetők azonnal kegyelemkérő levelet írattak Boros Istvánnal s abból a házból, hol előzőleg tanácskoztak, megindultak utolsó útjokra. Boros a levelet egy fehér kendővel együtt hosszú póznára tűzve a társaival együtt, kik fehér kendőt lobogtattak, Vargaszegen át vezető utcán az országút felé tartottak, hol a parancsnokot gyanították. Alig ért a küldöttség az országútra, megdördültek a katonák fegyverei, a legelső áldozat maga Boros volt s követték társai is.”[8]

De nézzük meg, miként hangzik Losteiner krónikájának az utolsó levél kérdéséhez kapcsolódó része: „628. Nem maradt rejtve a Tekintetes Biztosság előtt a székelyek ­titkosnak vélt összejövetele, amelyben valójában a lázongás készületét gyanította, s hogy annak elejét vegye és magát megnyugtassa, megparancsolta, hogy azok szétoszoljanak, és saját házaikba visszatérjenek. Mivel a parancsot nem teljesítették, az erdőben lévő férfiak asszonyait, sarjait és a többi háznépét a huszárok által Madéfalva, Taploca falvakban egymás után saját házaikból a kemény hidegbe és a hóba kiűzette és a szabad ég alatt maradni kényszerítette, hátha így elérik, hogy sajátjaik szerencsétlensége rávegye a családfőket, hogy hazatérjenek, és a sanyargatást elhárítsák. Így eltelvén az 1764. esztendő januárjának első napjai, a királyi biztosok Rákosról Taploca faluba mentek, eközben a székelyek is mintegy ötezren az erdőből a Szalonka nevű helyről a közeli Szépvíz, Szentmiklós, Delne falvakba ereszkedtek, ahonnan január 5-én Madéfalvára mentek azzal a szándékkal, hogy megszerkesztett szöveggel könyörögjenek a Tekintetes Biztosságnál jogaikért és kiváltságaikért, vagy ha az uralkodó akaratából nekik katonáskodniuk kell, ellenállásuk miatt legalább kegyelemben részesüljenek.

629. Ugyanott kettős könyörgő levelet készítettek, amelyek egyikét a kérelmezők régi szabadságát illetően január 6-án követek útján a mondott Biztossághoz beterjesztették. Erre a válasz másnapra halasztódott ezekkel a szavakkal: Holnap 8 órára megkapjátok a választ. Ezen felül, amint mondatott, a méltóságos tábornok úr megparancsolta a székelyek követeinek, hogy az ilyesfajta gyülekezetet nyomban megszüntessék, és a háromszékiek térjenek haza és otthon hallgassák meg őket. Hogy ez a szóbeli üzenet a nép tudomására ne jusson, nehogy a közelgő éjszaka alatt valami más dolog is történjen, ezért a jövendő rendelkezést türelmetlenül váró háromszéki férfiakat másokkal együtt Madéfalván marasztalták, és a mondott gyülekezet is a végzetes éjszakát ugyanott eltölteni határozta. Eközben

630. mivel megparancsoltatott, hogy a rendfenntartás miatt akkor itt tartózkodó rendes katonaságot január 7-i éjszaka Taplocánál összevonták, ezek az éj leple alatt mindnyájan a kijelölt helyre mentek; ezekről a baljós előkészületekről még a katonák szállásadói sem sejtettek semmit. Akkor éjfél után a parancs szerint Madéfalvára mentek, ahová egyszersmind három ágyút vittek, … miközben a három ágyút három irányban (amely részekre a falu osztatott) felállították, a lovas és gyalogos katonaság mindenhonnan körülvette a falut. Hajnali négy órakor bömbölni kezdtek az ágyúk, és mialatt az ilyen mennydörgés visszhangzott, az egész nép felriadva mély álmából megrémült, egy részüket elfogta a rémület, mások dacoltak azzal, megint mások a veszedelem jeleit látva, amaz atyafiak makacsságát rosszallni kezdték és jónak látták, ha maguknak futás segítségével menedéket szereznek.Nem feledve közben azokat sem, akik a Tekintetes Biztossághoz kellett vigyék az e célból már előbb megírt másik kérvényt, hogy ha a régi szabadságot számukra nem biztosítják, akkor ők a 628. szám alatt már mondottak értelmében kérik, hogy ellenállásuk miatt legalább kegyelemben részesüljenek. Ezért midőn egyesek magukról futással gondoskodtak, mások még késő éjszaka is a Biztossághoz siettek. Alig értek azonban a legszélső házakhoz, megdöbbenve látták, hogy fegyveres csapatok közé kerültek, a fegyveresek tüzelni kezdtek, és először azok közül, akik a könyörgő levelet rúdon felnyújtva vitték, Boros Istvánt, a főemberek egyikét végzetes golyóval megölték, a falu egy részét, az országúthoz közel fekvő Vargaszeget lángokba borították, mégis néhányan életük nyilvánvaló veszélyeztetésével a fegyveresek között elszánt lelkesedéssel tovább mentek azzal. Utánuk tüzeltek, és hiába kerülték el a fegyvereseket, az üldöző lovas karddal, más kilőtt golyóbissal leterítette őket, és bár a menekülő csapat olykor könyörgött, senkinek a menekülők közül nem kegyelmeztek.”[9]

Az eddigi kutatások eredményeinek fényében Losteiner leírása tárgyilagos és mérsékelt hangvételű. Látszik rajta a jól értesült kortárs részletes tényismerete. Csak a Madéfalvára vonulók és a falut lövő ágyuk számát tekintve túlzott. Ő az erdőről Madéfalvára vonulók számát ötezerre becsülte (Szádeczky szerint 2500-an voltak), a falut nem három, hanem két ágyúval lőtték. Leírásában nyoma sincs a sebtében fogalmazott könyörgő levélnek, hanem egy sokkal korábban megfogalmazottról szól. Amit nem említ, az a madéfalviakhoz címzett írott felszólítás, amelynek tartalmát szóbeli utasításként tárgyalja. És hozzáfűzi azt az egyébként más oldalról is megerősített hírt, hogy a felszólítottak igyekeztek nem közismertté tenni azt, nehogy az éj folyamán a gyülekezés helyéről tömegesen eltávozzanak.

Mielőtt a levél tartalmával megismerkednénk, annak jobb megértése végett vázoljuk röviden a megelőző napok eseményeit. Buccow sikertelen kísérlete után, 1763 nyarán az új szervező bizottság áttanulmányozva a sokat emlegetett székely szabadság kérdését, a katonai kötelezettségek és az annak fejében élvezett jogok történetét, és az abból leszűrt tanulságokat is tekintetbe véve, kidolgozta a szervezés új programját. Ennek gördülékenyebb életbe léptetése érdekében minden településen felolvasták és megmagyarázták Mária Terézia 1763. október 8-i rendeletét, amelyben ismertették a fegyverfelvétel önkéntes, de mégis kötelező voltát, valamint a határőrök jogait és kötelességeit. A november hó végén és december első napjaiban közzétett nyíltparancsra a válasz a határozott elutasítás volt. A fogadtatást, a felcsíki falvakból kapott válaszokat 1763. december 1-jén bizottság elég részletes összefoglaló jelentésében rögzíti, amelyből felsorolunk néhányat:

Vacsárcsi válaszaa falusbíró Bíró Jakab jelenlétben: „Inkább contribuálunk (adózunk) ő Felséginek, mint sem katonaságot viseljünk, s egyszersmind katonáskodjunk s adózzunk is, s méltóságos commendans generalis (főparancsnok)  Buccow úr ő excellenciája is szabadságot adott a csíkszeredai vár előtt,[10] hogy a kik a fegyvert elvették s nem akarják tartani jó akaratjokból, tegyék vissza oda, az honnan elvették, s maradjunk békével, mű pedig sem eccer sem mátszor a fegyverhez nem nyúlván, ahoz és az ő Felsége parancsolatjához tartjuk magunkot.”[11]

Göröcsfalva válasza: „Valamint ennek előtte, úgy ezután is őfelségit adónkkal szolgáljuk, azonkívül relegáljuk magunkot, a kik a fegyvert el nem vettük méltóságos gen. Buccow ő excellenciája a vár előtt tött szavaira, hogy ti. szabadság, a kinek tetszik fegyvert tartani, tartsa, akinek nem, tegye oda, a honnan elvette. Akik a fegyvert elvették volt, így feleltek: Erőszakoson vétették el velünk, ígireteket töttek e mellett, hogy nemes-sót adnak, soha nem adózunk, az országból ki nem visznek.”[12]

Rákos válasza:„Az ő felsége adaját megadjuk, de a katonaságot és contributiót hogy supportálhassuk (hordhassuk) egyszersmind, teljes lehetetlen; ezen kívül a több székely natiótól elszakadni nem kívánunk. E felett a kik a fegyvert vettük, ez az oka, hogy bandurokkal féllytettek,[13] minden jószágukból, hogy kifosztattatunk; nemes emberektől nem függünk, királybíránk a nemességből nem lészen, nemes-sót adnak, Csíkból soha ki nem vitetünk, több efféle igyiretekkel tentáltattunk. Egy szóval valamit igirt a kapitány hüte letételével, semmiben elé nem mehettünk. Eztet észrevévén, így tettük le a fegyvert. Ezen panaszainkat ő felsége eleiben is bocsátottuk, és arra magunkot is referáljuk (előadjuk).”[14]

Madaras válasza:„Mű, kik mind eddig megmaradtunk, továbbra is tartjuk magunkot a magistratuális jurisdictio (polgári, vagyis nem katonai törvényhatóság)[15] alá s ő felségét készek vagyunk adónkkal szolgálni, mint azelőtt.”[16]

Karcfalva válasza: „Nemzetes Lukács Mátyás uram házánál karczfalvi ugyan magistratualis jurisdictio alatt megmaradt öt személyeknek is megolvastuk az írt ő felsége parancsolatját. Ezek tőnek ilyen feleletet: Mü adózunk, vecturázunk (fuvarozunk), mint eddig s katonák nem lészünk.”[17]

Taploca válasza, amelyet írásban küldték a közben Madéfalvára ment bizottság után: „Minthogy in anno 1762 hivattattunk elé mérésre 500 ft., fejünk s jószágunk elvesztése alatt főtiszt urunk ő nagyságától, ezen nagy büntetésnek eltávoztatásáért engedelmeskedtünk, elé is mentünk kételenségből, nem pedig önként való jó akaratunkból. Mü nem értettük az katonaságnak mi voltát, hogy ő felsége csak azokot kévánja, a kiknek jó akaratjok volna az katonasághoz, s magunk hazánkból ki nem vitetünk; most pedig s ennek előtte való decretumiból (rendeleteiből) kitetszik, hogy ő felsége országiba mindenüvé, az hová kévántatik. Mi azért mindezekre elégtelenek vagyunk, mert mü más helységekről hordjuk kenyerünket, hanem mint ennek előtte szolgáltuk ő felségit adófizetéssel, ezután is ügyekezünk teljes tehetségünkből ő felségit szolgálni, nem pedig fegyverrel, hanem adófizetéssel.”[18]

Madéfalva válasza: „ahol a bíró, Olti János az communitással (közösséggel) jelen volt, annyira, hogy nem sokan lehettek, az kik elé nem álltak; ezek pedig azt felelték, hogy ők a mint eddig, ennek utána is úgy kévánák felséges Asszonyunkot szolgálni, de fegyverrel elégtelenek.”[19]

Mivel a királyi nyílt rendeletre tett válasz az egyöntetű elutasítás volt, a szervező bizottság erőszakosabb lépéseket tett, amire a válasz több helyen az erdőre menekülés és csoportos gyülekezés lett. Legnépesebb csoportosulás a szépvízi erdőre menekülteké volt, ahová – felhívásra – háromszékiek is érkeztek. Itt döntöttek arról, hogy álláspontjuk és követeléseik ismertetésére nem szóbeli közléssel, hanem folyamodvánnyal fordulnak a szervező bizottsághoz. A tanácskozások eredménye az 1763. december 30-i folyamodvány, amelyet a Szalonka pataki táborból küldtek a bizottsághoz. Ennek lényegét Szádeczky a következőkben összegezte: „Ebben az emlékiratban kijelentik, hogy őfelsége nem akarta és most sem akarja a székelyeket akaratuk ellenére, erőszakkal katonákká tenni, esküvel megerősített törvényeik és kiváltságaik ellenére. A gyergyóiakat is erőszakkal kényszerítették a katonaságra a királyné akarata ellenére, fővesztés terhe alatt hívatván a bizottság elé, mely a vonakodóknak azt mondotta, hogy a szokott fenyegetésre, rettegtetésre sem jelennek meg a bizottság előtt, még az akasztófától sem ijedvén meg. Ne erőszakolja azért a bizottság a fegyver felvételét, hagyják meg őket a fegyverfelvételre és felesküvésre, nem éreznék magokat kötelezve arra. Protestálnak minden erőszak, sérelem, kár, törvénytelen letartóztatás ellen, melyet a királyné akarata ellen szenvedni kényszeríttetnének. Ő felsége 1763. május 31-én azt rendelte, hogy sérelmeiket orvosolják: azért jövőben minden sérelem miatt előtte fognak panaszolni. A katonai összeírás úgy történt, hogy senki sem tudta mi a célja, megméretés pedig fő- és jószágvesztés és 500 Ft büntetés terhe alatt hajtatott végre. Ő felsége akarata ellen is történt, a mi kitűnik 1763. október 8-i rendeletéből, a melyben semmi nyoma nincs a történteknek. Most is mesterséggel akarják az új sorozást végrehajtani, a mi ellen ők protestálnak, nem akarván a katonarendre keveredni, mint a kik a fegyvert soha fel nem vették, és nem is fogják felvenni, hanem ő felsége hű adófizetői kívánnak maradni. A kik a fegyverfelvételre sokféle kínzással, béklyózással, börtönnel, veréssel és másnemű megfélemlítéssel kényszeríttettek is: azoknak a határőrtisztek hit alatt ígértek mindenféle kedvezményt, t. i. adómentességet, ingyen sót, lakóhelyükről ki nem vezényeltetést és más előnyöket, a mik máig sem teljesültek és nem igazak. A miért is a fegyvert letették és többé fel nem veszik, s mint azelőtt, ő felségének hű adófizetői akarnak maradni. Mindezeknél fogva kérik a bizottságot, hogy ne kényszerítsék őket a végső szükségre, s hozzájok e végből ne menjenek. Várják a bizottság válaszát, máskülönben kénytelenek lennének oda folyamodni, a hol sérelmeikre orvoslást nyerhetnek.”[20]

A vakmerő beadványra a bizottság nem válaszolt, hanem az ellenállás katonai erővel való megtörésére Csíkba rendelte az Udvarhely- és Háromszékből téli szálláson lévő katonaságot. Mivel a kérvényezők beadványukra választ nem kaptak, másnap egy újabb folyamodvánnyal fordultak a még Dánfalván tevékenykedő bizottsághoz. De csak üzenetet kaptak, hogy adják fel az ellenkezést, térjenek haza és vegyék fel a fegyvert. A következő napokban küldött sürgetéseikre is csak ez a rövid üzenet volt a válasz.

Vízkereszt napján, miután az ellenkezők Madéfalvára vonultak, a már Taplocán működő bizottság az újabb rendelettel egyenesen a madéfalviakhoz fordult. A rendeletben gyors választ vártak írásban vagy két józan követ által arra a kérdésre, hogy engedelmeskednek-e a királyi utasításnak vagy nem, és mikor? Megtiltották, hogy idegeneket házaikba fogadjanak, és ne tartsanak; a vezetőket feljelentőinek bűnük elengedése mellett jutalmul húsz aranyat, és az elfogott és személyesen bevitt személyekért 100 aranyat és kedvezményeket ígértek; és végül felszólítják a háromszékieket, hogy azonnal térjenek haza, és a január 10-ki vizsgálat idején házaiknál legyenek.[21]

A rendelettel Vízkereszt délutánján, nem Bornemisza főkirálybíró (mint ahogy azt Balló tévesen állítja), hanem Balázsi Ádám alkirálybíró és Zöld János [adótíró] biztos jelent meg Madéfalván. (Egy Kálnoky-huszárral öt példányt is küldtek a faluba szétosztani.) A rendelet elküldése után megjelent a bizottság előtt a kászoniak és a háromszékiek kéttagú küldöttsége. A küldöttek madéfalvi László József és kökösi Nagy József voltak, akik levélben értesítették a bizottságot, hogy az ünnep miatt folyamodványukat csak másnap terjesztik elő. (Azt bizonyosan nem tudjuk, hogy a levelet Menaság felől Madéfalvára jöttükben küldték a bizottsághoz, vagy az is – amint Losteirner írja – a gyülekezés helyén fogalmazódott.) Ennek a levélnek a verzójára a bizottság röviden összefoglalta a Madéfalvára küldött levél tartalmát, figyelmeztetve őket a helyzet komolyságára és nyakasságuk súlyos következményeire.[22]

De hogyan is folyt le január 6-a Madéfalván?

Losteiner a madéfalvi gyülekezést azzal magyarázza, hogy közelebb kerülve a bizottsághoz, onnan „könyörögjenek jogaikért és kiváltságaikért”. Szerinte ott két levelet szerkesztettek, amelyek közül az egyiket január 6-kán követek útján a bizottsághoz küldték, ahol arra választ másnapra ígértek, de szóban felszólították őket a föltétel nélküli engedelmességre. A második levéllel egy Boros István nevű főember vezette küldöttség az éj leple alatt, mindjárt a támadás megkezdése előtt indult útra, de mindnyájan a támadás áldozatává váltak.[23]

Szádeczky, január 6-ával kapcsolatosan előbb a két küldött által beadott levélről és a Madéfalvára kiküldött felszólítás csendben való fogadtatásáról ír, majd a fegyveres támadás kezdetét és lefolyását ismerteti. Kiemeli, hogy „Carato ezredes az éjszaka leple alatt reggel 3 órakor Taplocáról megindítván hadait, Madéfalvát minden oldalról közülvétette”, és hogy hajnali négy órakor, még virradat előtt, beléágyúztatott az csöndes faluba. „Madéfalván – folytatja – a nép mély álomba volt merülve. A megelőző este megszerkesztették kérvényüket, melyet másnap a bizottságnak átandandók voltak (!). Az erdőben kiállott sanyarúság, az előző napon való hazavándorlás s talán az ünnepi lakomázás is (ha ugyan volt miből lakmározni a gyönge aratás után) hozzájárult ahhoz, hogy síri csend honolt a faluban és senki sem vette előzetesen észre a katonaság felvonulását.”[24]

Endes csak arról ír, hogy „a nép abban a hitben volt, a küldötteik 7-én a bizottság elé kerülnek, késő estig tanácskozott s a községháza mellett lévő Székely Mihály-féle házban a kérelmét megszerkesztette, azután nyugalomra tért.”[25]

A madéfalvi veszedelem eseményeinek kivizsgálására létrehozott bizottság jegyzőkönyvében, a vallomások némelyikénél utalások találhatók a fennebb feltett kérdésre.[26]

A 44 éves taplocaiMiklós György vallomása: „Vízkereszt napján reggel harangoztak a kápolnánál Madéfalván. Az esperest úr, Barabás, rákosi pap, aki Madéfalván is szolgál, odajött, s az egész kösségnek misét mondott. Annak előtte, hogy az miséhez fogott, azt mondta az úr a kösségnek a kápolnában, a holott én is jelen voltam, s ezen szókat hallottam: Keresztények! Ajánljuk a szentmisét a közönséges jóért! Mise után ki-ki a szállásra ment. Aznap osztán semmi sem történt.”[27]

A 24 éves menaságiMihály Antal vallomása:  „[A méltóságos commissiótól érkezett parancsolat] nem publicáltatott (kihirdettetett), mert azt mondták azok a két háromszékiek Csorja János és egy Óvári nevű, hogy ha megérti a nép, akik nem tudnak hozzá a dologhoz, felzúdulnak és elbomolnak. Addig pedig légyen együtt a nép, amíg választ ád instánciánkra a commissió (folyamodványunkra a bizottság).

Egy óra múlva azután vicekirálybíró Balás Ádám uram a szék commissáriussával, Zöld Jánossal Madéfalvára jöttek, és Raduly Mihályhoz bémentek – akikhez Csorja és Óvári, s mások sokan, én is elmentünk – akik egy írást hoztak volt a méltóságos commissiótól ugyan, de én nem tudom, mi volt benne. Nem is hallottam felolvasását, mert nem mehettem be a házba.

Csorja és Óvári kijövén királybíró uramtól, nagy szóval felkiáltottak: most is csak azt parancsolták, amit az imint; és csak annyival többet, hogy a madéfalviak ne adjanak szállást senkinek. […] Csorja és Óvári evvel visszamentek a szállásra, mondván, hogy választ írnak erre is őexcellentiájának; de mit írtak, mit nem – azt én nem tudom, mert senkit sem bocsátottak magokhoz.”[28]

Az 50 éves madéfalvi Tamás Szilveszter vallomása: „A veszedelem előtt való nap, estve felé, a méltóságos commissió egy Balás Ádám nevű nemesembertől és Zöld János commissáriustól parancsolatot küldött Madéfalvára; melyet azok ketten egynehányszor a népnek (az én jelenlétemben) felolvasták. Melyben a többi között az is volt, hogy menjenek haza a háromszékiek azon az úton, amelyen feljöttek; és a madéfalviak ne adjanak nekik szállást.

Erre a parancsolatra a háromszékiek választ írtanak a commissiónak: ne gondolja a méltóságos commissió, hogy ők valami rossz szándékkal legyenek, mert csak éppen instantiát akarnak béküldeni a méltóságos commissiónak, s másnak reggel el is küldik.

Azt is hallottam, hogy másnap reggel (minekelőtte a veszedelem megindult) el is küldték volna az instantiát – egynéhány csíki s háromszéki emberekkel – de a katonaság találkozván a követekkel, Madéfalván kívül egyiket agyonlőtték volna.”[29]

 

A felsorolt három vallomással kiegészített rövid leírásokból elfogadható képet alkothatunk a Vízkeresztkor Madéfalván. Reggel Barabás Márton, rákosi plébános és felcsíki főesperes, aki a rákosi egyházközséghez (akkori szóhasználattal egyházmegyéhez) tartozó Madéfalva papja is volt, a helybeli kápolnánál (Madéfalva filia egyházközségnek akkor temploma még nem volt.), az összegyűlt népnek istentiszteletet tartott. A nap csendes várakozással, tanácskozással és pihenéssel telt. Estefelé megérkezett a szervező bizottság több példányban elküldött utasításával Balázs Ádám ideiglenes felcsíki alkirálybíró[30] és madéfalvi Zöld János biztos, akik több alkalommal is felolvasták azt az összegyűltek előtt. A küldöttek Ráduly János helyi lakos házához mentek, ahol találkoztak az ellenkezők vezetőivel ezek közül Csorja János és Óvári János nevű háromszéki ügyvédeket név szerint is megemlítik a szemtanúk. Azt is megemlítik velük kapcsolatosan, hogy amikor tudomásul vették az utasítás tartalmát, felháborodva fejezték ki elégedetlenségüket. Ez után közölték a küldöttekkel, hogy választ írnak „őexcellentiájának”, vagyis Siskovich tábornoknak, amelyet másnap reggel a bizottsághoz juttatnak. Amint az elfogadhatónak bizonyult leírásokból, amelyeket Tamás Szilveszter vallomása is megerősít, január 6-kán délután vagy este csak egy folyamodvány készült, és azzal indultak a bizottsághoz kora hajnalban a küldöttek. Ez az utolsó folyamodvány valószínűleg nemcsak a háromszéki vezetők műve, hanem a csíkiakkal közösen írt munka, hiszen tartalma általános, és záró sorai is mindnyájuk nevében szólnak.

Az utolsónak bizonyult instancia pedig így szólt:

„Méltóságos Királyi Commissio!

Mivel ő Felségének soha szándéka és akarattya nem volt, a mint e mai napig is nincsen, hogy a székelység és azok között mü felcsíkiak és alcsíkiaknak kedvünk és akaratunk felett erőszakosan katonákká tétessünk, törvényeink és sok rendbéli Felséges boldog emlékezetű és mostan dicsőségesen országló fejedelmünktől jure jurandó confirmáltatott (vagyis: igaz esküvel megerősíttetett) diplomáink, privilegiumink ellen, a mint törvényeinket és szabadságainkat nem akarja ő Felsége megsérteni, kitettzik in benigno rescripto suae Majestatis (ő Felsége kegyelmes leiratából), melyet adott 8-va Octombris ezen folyó esztendőben 1763. Közöttünk a tisztelendő clerushoz, mely publicáltatott. […]

Azt értvén mű a Gyergyóban történt dolgokból, hogy minket, mint azoknak, nagyobb részét erőszakosan fejek vesztések alatt az commissió eleiben hivattattak és állíttattak, kik is magokat az erőszakos katonaság ellen mentegetni akarván, illy válasszal a fegyvert nyakában hányták, hogy ha kedved nem lett volna a fegyver felvételre, előnkbe nem jöttél volna. Excellentiátok a mostani mód szerint és formán ő Felségének szándéka és akarattya ellen cselekszik, kihez képest jelentyük Excellentiátoknak és magunkat végképpen declarállyuk (kijelentjük) előre, hogy nem gondolván semminemű szokott fenyegetéseivel, rettentésivel Excellentiátoknak, de még ezeknek effectumban (alkalmazásával) való vétettetésivel is, az akasztófáig is, sem egyszer, sem másszor Excellentiátok eleiben nem megyünk, hivattatván, nem azért mintha engedetlenek volnánk Felséges Asszonyunk tiszteinek, hanem csak azért, hogy erőszakot ne kényszerittessünk szenvedni, azért Felséges Asszonyunk szándéka és akarattya ellen egyszersmind declarállyuk végképpen, azon ne igyekezzenek Excellentiátok, hogy velünk, akaratunk ellen felvétetnék a fegyvert, mert soha a mostani norma szerint szabad akaratunkra hagyattatván a nekünk, a mint most hagyattatik, soha fel nem vesszük a fegyvert, ha pedig casu quo (abban az esetben) úgy megszoríttatnánk is, hogy nem volna hová fogjunk, s felvétetnék velünk a fegyvert és úgy megeskettetnék is, soha azon szerint való kötelességünkhöz nem tarttyuk magunkot […]

Innen Excellentiátok méltóztatnék minket in hac extremitate praemissis rationibus ne urgealni (ebben a végletekben menő fennebbi meggondolásból ne sürgetni) és irántunk kérjük nem fáradni. Várjuk is Excellentiátok válaszát, különben kényteleníttetünk folyamodni oly helyre, a hol bajainkat megorvosolhattyuk, és maradunk Excellentiátoknak

Említett székely még fegyvert nem vett

és ugyan fegyvert letett bús lakossi és szolgái.”[31]

 

Összegzésként kijelenthetjük, hogy az „utolsó” levél 1764. január 6-án délután vagy este íródott, az pedig tartalmát tekintve nem lehetett kegyelemkérés, hanem határozott állásfoglalás. Másnap hajnalban a levéllel elindult küldöttség pedig nem a sebtében fogalmazott állítólagos kegyelemkéréssel, hanem a fennebb olvasható folyamodvánnyal esett a váratlan támadás áldozatává, anélkül, hogy küldetését teljesíthette volna. És a támadásban elhunyt vagy fogságba esett küldöttek valamelyikétől került az bizottsághoz, amelynek levéltárából gr. Toldalagi László lemásoltatta.



[1]DR. SZÁDECZKY LAJOS: A székely határőrség szervezése 1762– 1764-ben okirattárral (1761–1790). Írta és szerkesztette… Bp., 1908, 869. p.

[2]P. LOSTEINER LEONARD: Cronologia Topographico Chorographica… 1777. Kézirat a csíksomlyói ferencrendi kolostor tulajdonában. 627–630. rész.

[3]ORBÁN BALÁZS: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból. II. Csíkszék. Pest, 1869. 64

[4]ORBÁN BALÁZS: i. m. 62–63.

[5]TELEKI DOMOKOS: A székely határőrség története. Budapest, 1870. 100–102. A szerző hátrahagyott irataiból közzé tette Szabó Károly.

[6]BALLÓ ISTVÁN: A madéfalvi veszedelem. Az Erdélyi R. Kath. Status Csíksomlyói Főgimnáziumának értesítője az 1905 – 1906-ik iskolai évre. Csíkszereda, 1906. 60.

[7]SZÁDECZKY: i. m., 179.

[8]DR. ENDES MIKLÓS: Csík-, Gyergyó és Kászon-székek (Csík megye) földjének és népének története 1918-ig. Bp., 1938. 208.

[9]LOSTERINER: i. m. 628–630. Dr. Géczy Lajos főlevéltáros fordítása latinból.

[10]Ez az esemény 1762 októberében történt.

[11]SZÁDECZKY: i. m. 136., 488.

[12]Uo.

[13]Vagyis pandúrokkal fogják családjaik biztonságát megvédeni.

[14]SZÁDECZKY: i. m. 136., 448.

[15]Értsd: nem katonai közigazgatás.

[16]SZÁDECZKY: i. m. 137., 448.

[17]Uo. 137., 489.

[18]Uo. 491.

[19]Uo.

[20]Uo. 161–163.

[21]Uo. 525–526.

[22]Uo. 175.

[23]LOSTERINER i. m. 629–630.

[24]SZÁDECZKY: i. m. 178-179.

[25]ENDES: i. m. 208.  Megjegyezzük, hogy ekkor községháza még nem lehetett.

[26]IMREH ISTVÁN: Látom az életem nem igen gyönyörű. A madéfalvi veszedelem tanúkihallgatási jegyzőkönyve 1764. Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi… Bukarest, 1994. 286. p.

[27]Uo. 76.

[28]Uo. 154.

[29]Uo. 140.

[30]Balázs a fegyverfelvételt ellenzők pártján álló, azok egyik hangadójának bizonyult és ezért hivatalából felfüggesztett csíkszenttamási Boros Ferencet helyettesítette.

[31]Román Nemzeti Levéltár Maros Megyei Hivatala, Toldalagi család levéltára, 74. sz. A levelet először a Hargita Népe 1991. január 5-i számában közöltük részletesebb magyarázat nélkül.  Az újságban leközölt szöveg utóbb bekerült A madéfalvi római katolikus egyházközség története c. 2011-ben kiadott könyvbe is, anélkül, hogy annak szerzője, a forrásra vonatkozóan bármilyen hivatkozást tett volna.




.: tartalomjegyzék