Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Január
Szőcs János

„Idegen földre siettem, met hazámban nem élhettem”

– A madéfalvi veszedelem és a kivándorlás –

 

Az erdélyi határőrség szervezése 1762-64-ben Csíkszékben megbolygatta az itteni politikai, jogi és gazdasági viszonyokat, általános zűrzavart idézett elő.[1]

A határőrállítás erőszakolása végül az 1764. január 7-i madéfalvi tragikus eseményekben (ágyúzás, a lovassági és gyalogsági támadás, Vargaszeg felgyújtása, a község kirablása) csúcsosodott ki. A kivándorlás, a menekülés ezt megelőzően sem volt jelentéktelen, de ezután majdnem áradattá vált.

 

1. Mit mondanak erről a számadatok?

 

1763 tavaszáig 270 család vándorolt, szökött a Kárpátoktól keletre elterülő tartományba. 1763 július közepéig a menekülő családok száma 292-re, a személyeké pedig 900-ra növekedett.

Tíz nappal a madéfalvi vész után, a Rákoson tartott felesketésen jó néhány felcsíki férfi hiányzott a ceremóniáról. A madéfalvi Zöld Mátyás 1764. májusának az elején 22 társával szökött át a határon. Moinesti térségében állapodott meg, ahol még mintegy 100 csíki család tartózkodott. A fiatalember a következő hónap derekán Zöld Péter plébánossal titkon hazajött, amikor Carato ezredes katonái le is csaptak rájuk és elfogták őket.2

Sántha Alajos a Polek Johann (János?) által gyűjtött források nyomán azt állítja, hogy a madéfalvi vészt követő években Moldvában kb. 7-8000 székely-magyar menekült élt. Legnagyobb részük Csíkból, kisebb százalékuk Háromszékről, még kisebb hányaduk máshonnan származott.

A Moldvába menekült csíkiak, háromszékiek jelentékeny hányada két nagyobb hullámban, de még több kisebb csoportban áttelepült az 1774-ben Ausztria által elfoglalt, az addig Moldvához tartozó, s így a Török Birodalom részét is képező Bukovinába. 1774-1777-ben az első hullám érkezett az újonnan megszerzett tartományba, megalakítva az Istensegíts és a Fogadjisten elnevezésű településeket. A második hullám 1784-1786 között települt le Bukovinában. Ekkor alapították Hadikfalvát, Andrásfalvát és Józseffalvát. 1786 közepe táján az öt falut alapító 702 székely családban 2136 lélek volt.3    

Csupor Tibor a Mikor Csíkból elindultam című munka szerzője úgy tudja, hogy (vélhetően) 1786 végéig 2687-en jöttek Moldvából Bukovinába: székelyek, menekült erdélyi magyarok és magyarországi szökött katonák.4 László János a bukovinai székelyek egyik neves autodidakta történetírója hiteles bécsi levéltári forrásokra hivatkozva állította, hogy 1774 és 1786 között a már említett öt faluban 2287 személy húzódott meg.

A legális átköltözés mindkét hullám esetében a csíkszeredai születésű Mártonffi Mór ferences pap vezetésével ment végbe. Az igazsághoz tartozik az is, hogy a bécsi kormány, a haditanács az új telepeseknek a házépítéshez, a gazdasági felszerelések beszerzéséhez 4 évre szóló 50, illetve 20 forintos kamatmentes kölcsönt nyújtott. Az első termés betakarításáig a családokat törlesztésmentes segélyben részesítették. (A családfőnek 5, az asszonynak 3, a gyermeknek 1 krajcárt adtak.) A családok 5 évre adómentességben, 3 évre robotmentességben részesültek. Családonként használatra kiosztottak 32 hold földet. A kincstár templomot építtetett, és gondoskodott papról.5

A Bukovinából való kitelepedés 1883-ban vette kezdetét és 58 éven át, 1941-ig tartott. Majdnem 20.000 fő települt át az Alduna mentére, Dévára és környékére, Marosludasra, a Bácskába és onnan a második világháború végén a Dunántúlra.6    Valamikor azon a véleményen voltam, miszerint az akkori csíki kivándorlók számát 3000 fölé kell tennünk. Ma sincs más véleményem.7

 

2. A kivándorlás okai

 

Hogyan érzékelték a menekülés kényszerét, miben látták a kivándorlás okait az érdekeltek, a kortársak?

Az 1763. július 18-19-én Szépvízen tartott székgyűlésen (derékszéken) a katonaállítás ügyében a legjobban érintettek, a szabad székelyek és az egyházhelyi nemesek képviselői folyamodvánnyal fordultak Csíkszék vezetőihez. Kifejtik, hogy a határőrséget szervező katonatisztek, az új határőrök olyan zavart, erőszakhullámot indítottak el, idéztek elő, amilyenre példa itt nem volt.

A katonatisztek, az új határőrök a létező privilégiumaik ellenére erővel „hadi regula alá” akarják őket vetni, és emiatt vagy idegen országokra kell emigrálniuk vagya legvégsőbb eszközhöz, a fegyveres önvédelemhez kell folyamodniuk. „Fegyvert is viseljünk, rurális ökonomiánkat folytassuk, egyszersmind kontribuciót is prestáljunk”, ez ellen a jogsértés és súlyos tehertétel ellen ünnepélyesen tiltakoznak.

Róluk, meghallgatásuk nélkül, kérdezik, hogyan akarnak, hogyan lehessen dönteni?

A szék tisztviselői a gyimesi passzushoz kijáró menekültek okadását rögzítették: nem akarták, hogy katonasorba kényszerítsék őket. Békességet itthon már nem remélhettek, s így nem viselhették el a sok erőszaktételt.

A szökött jobbágyok a zaklatást tovább nem türhették, és a javaikból való kifosztástól, „kimelyeztetéstől” tartottak, emiatt mentek volna el.

A Moldvába „átállt” havasi románoknak a határőrség zaklatásából volt elegük. Elégtételt pedig sehonnan sem nyerhettek. Aggasztotta az 1762-es őszi összeírás, amikor őket a papok, akárcsak a székelyeket a katonatisztek, nyilvántartásba vették.8

A kivándorlást, amely az erőszakos határőrszervezés talán legsúlyosabb következménye volt, a madéfalvi véres dráma felgyorsította.

Az ún. bűnfenyítő bizottságnak a későbbi kiküldése szintén az elrettentő intézkedések közé sorolandő. A bőnfenyítő bizottság titkárának, a szász Heidendorfi Conrad Mihálynak az Önéletírásából tallózom: „A halottakat..., kiknek számát gondosan eltitkolták, de így is tehető elég pontosan úgy négyszázra, Madéfalván kívül egy magas kereszttel megjelölt domb alá temették.” 45 ember földi maradványai nyugszanak ott, tesszük mi hozzá. 40 háromszéki, a többi csíki. „Mintegy száz sebesült foglyot a szeredai várba küldtek.” A titkár így folytatja: „Alapos megfontolás után a fenti foglyokat szabadon bocsátották, kivéve azokat, akiket a határőrtisztek felbújtóknak mondottak. Ezzel a csíkiakat akarták megnyugtatni.” Ugyanis „félelem ült az emberekre, kik azt gtondolták, hogy a nyomozó bizottság mindüket felakasztatja, kerékbetöreti vagy felnyársaltatja, mihelyt valaki miközülünk, bizottsági tagok közül valahol mutatkozott, minden asszony és gyermek rohant és elrejtőzött.”9 A fiatal Zöld Mátyás, akit a plébánossal, Zöld Péterrel együtt tartóztattak le a katonák, a kivándorlás okának a katonai szolgálatot az „egzercírozást” hozta fel és azt, hogy nem szenvedhetik, ha a hajukat befonják.10

A madéfalvi veszedelemként ismert történeti események kérdéskörével foglalkozók zömében úgy látták, hogy nem csupán a jogtiprás, az erőszak alkalmazása, hanem más indítékok is közrejátszodtak a nagy kivándorlási hullám kialakulásában. Sántha Alajos azt az álláspontot fogalmazta meg, többek között, amely szerint a szegénység, a kenyértelenség űzött idegen földre számos felcsíki és gyergyói családot.

Csupor Tibor a már említett  könyvében az andrásfalvi László Márton nevű tollforgatót idézi: nem csupán a katonaság elől, hanem a szegénység miatt menekültek Moldvába. A kivándorolt csíkiak szájhagyományát rögzítette tömören László Márton: „gyengék voltak a fődek, sokaknak főgyik nem volt”.11

Nem rendelkezünk elégséges adattal ahhoz, miszerint a viszonylagos túlnépesedést is a kivándorlást előidéző okok között emlegessük. Éppen az 1750-es adóügyi összeírásra támaszkodva, de későbbi adatokat is felhasználva a történészek, Imreh István, Trócsányi Zsolt arra a konklúzióra jutottak, hogy 1 szem vetőmag Felcsíkon legfennebb 3 szemet ha termett.12  Kérdéses: mennyire gondolhatunk a viszonylagos túlnépesedés meglétére, hiszen száz évvel később kb. háromszor annyi lakost tartott el Csík, Gyergyó és Kászon földje, mint a XVIII. század közepe táján.

Ezzel szemben Dimitrie Cantemir néhány évtizeddel korábban a Moldva leírásában így dícséri a fejedelemség földjét: „a búza bőséges esztendőkben huszonnégyszeresét, az árpa hatvanszorosát, a köles...háromszázszorosát adja vissza a földművesnek.” Cantemir állítását látszik megerősíteni a Beke Pál jezsuita levele, amelyet 1644-ben küldött Rómába. „Földje termékenyebb, mint Erdélyé...Termékenysége lakóit lustává teszi...nem anyira szántanak, inkább turkálják a földet, mégis bő termést aratnak...búza, árpa, zab és főleg köles...bőven terem.” Ezek a tények sem zárhatóak ki abból a sorból, amelyek arra késztettek többeket, hogy vándorbotot ragadjanak a kezükbe és Moldva irányába vegyék az útjukat.

A hagyományok, a névanyag vizsgálata erre a következtetésere juttat: bár a csíki menekültek nagyarányban költöztek át Moldvából Bukovinába, ugyancsak nagy volt a száma azoknak, akik régebbi vagy újabb moldvai csángó-magyar településeken húzták meg magukat, utódaik  mindmáig ott is élnek.13





[i]  Szádeczky Lajos: A székely határőrség szervezése 1762-64-ben. Bp., 1908. 187., 241–243.

2  Imreh István: Látom az életem nemigen gyönyörű. Buk., 1994. 185., 212–218., 249.

3  Sántha Alajos: A bukovinai magyarok története. Kv., 1942. 27., 35., 38., 57.

4  Csupor Tibor: Mikor Csíkból elindultam. Bp. (1987) 70.

5  László János: A Bukovinában élő (élt) magyarság és kirajzásának története az elsó világháború kitöréséig. In Székelyföld, 2001/2. 116., 118;2001/3. 70.; Sántha A.: i. m. 30–31.

6  László J.: i. m. 2001/4. 82–110.; Sántha A.: i. m. 89., 130., 135.

7  Kozma Mária – Szőcs János: A madéfalvi veszedelem. Fénymásolattal készült füzet. Csíkszereda, 1990. 10.

8  Imreh I.: i. m. 78., 82., 90.; László J.: i. m. 2001/1. 86.; Szádeczky L.: i. m. 85., 425–428., 438–445.

9                     Heidendorfi Conrad Mihály Önéletírása. In: Erdély öröksége. VIII. Bp. (é.n.) 104, 109;Losteiner Leonard: Cronologia. 792. (Kéziratos könyv. Csíksomlyói kolostor.)

10                 Imreh I.: i. m. 212–218.

11     Csupor T.: i. m. 67.; Sántha A.: i. m. 19.

12                 Benkő Károly: Csík, Gyergyó és Kászon. Kv., 1853. 41–43.; Egyed Ákos: Székely-vándorlás a múltban. In Hargita Kalendárium. 1972. 162–169.; Imreh I.: A törvényhozó székely falu. Buk., 1983. 224–225., 515.; Imreh I.: Erdélyi eleink emlékezete. Bp., 1999. 264–268.

13                  Borbáth Erzsébet: A Csíkszeredában tanuló moldvai csángó-magyar iskolások névsora.;

Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság. Bp., 1987. 89–91., 172–175., 190., 199–200., 216., 213., 222–226., 228–229., 234., 237., 240–242.; László J.: i. m. 2001/4. 92–110.;Moldvai Csángó-Magyar Okmánytár. I. Bp., 1989. 268–270.

 

 

 

 

 




.: tartalomjegyzék