Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2007 - Június
Vida Gábor

Prózatöredék Petri Györgynek

Tudod, Petri, téged én régebb nem szerettelek, nem mintha ez jelentene valamit, de azért így kimondani, hogy hát ez a Petri, mintha mégse lett volna olyan nagy: költő, esetleg mit tudom én, balek, bohém vagy ellenálló, már nem emlékszem, hogy ki mondta, mikor és miért, nem tudom, honnan vettem, hogy létezik ilyen is, a Petri, egy toronyszobában lapoztam a könyvedet, nem torony, csak padlás, de a sok olvashatatlan könyv között – mintha a Központi Antikváriumban lenne az ember – azt hiszem, a te szakállas vén arcod bámult egy borítóról, vagy a tévében láttalak később, színészek mondták a verseidet és ittál, mint mindig, szívtad a cigarettát, azóta sem szabad a képernyőn dohányozni, elvégre szabadság van, különben mindegy, nekem a verseiddel volt valami bajom, én ezt a pesti depraváltságot, a jóléti nihilt sem akkor, sem azóta, nem értettem és máig sem tudom, hogy ebből a csodálatos városból élhető világot miért nem sikerül, pedig hány rosszabb hely van, ahol többet a kevesebből, Isten persze meghalt, nem bánom, az volt neki a dolga, ahogy Friedrich mester mondja, de hogy sose lett volna, ettől egy kicsit elborzadok, persze neked könnyű, nálatok ez akkor már nem volt kérdés, nem ügy, nem filozófia, stílus meg versbeszéd inkább, csak poétika, egyfajta Péter vagy te is, de látod, velük is úgy vagyok, hogy akiről ma legkevesebbet szólnak, aki a legkeményebb volt, azzal nem találkoztam soha, nem volt Pestre érkezésem, nem engedtek, de aztán vége lett a télnek, mondják, puha volt ott és diktatúr, rajtunk múlt, mindenkin, de aki nem pofázott, azt nem bántották, sokan ma is visszasírják, túlélnek mindent és mindenkit, túl a verset, a költőt és korát, tudod, Petri, én ma sem szeretlek igazán, de néha azt gondolom, amit te mondanál, vagy azt hiszem, jó hivatkozási alap vagy, pedig utálom ezt a nekrológos hangütést, hogy megszólítani egyesben második személyt, aki már nincs, és rád hagyom, mert ezt akartad, hogy ne legyél halhatatlan, ne legyen túlvilág neked, ezért a falnak mondom, nagyon szikár vagy nekem, és túl sötét a nihil, nem árad belőled idill, ez olyan kínrímes, igyekszem verset nem írni most, KAF tíz év alatt sokat elmondott a költészetről, ha lett volna rá fülem, tanulhattam volna, prózában meg oly disszonáns, ha összecseng egy pár sor, akár a vég, forma ez is, csak lüktet, mint egy forró pesti délután, amikor meglökött egy haver, a nevét most itt nem, de máskor talán, Unicum és vodka jött, féldeci meg kettő, nem EU-szabvány, azt mondta, hogy ott lesz Petri és főz majd, nagy a bogrács, vagy ki tudja, menjek el mindenképp, hívatlanul, mások is lesznek többen, akik megújították az irodalmat, nyilván érdekel, magyar vagyok akkor éppen, éhenkórász meg erdélyi, kis forint, kis metró, kis ember, mindig a hazáért volt harcolva nálunk is, de te többet tudsz erről, mint a többiek, irodalmilag is rendszert kell váltani, olykor meg paradigmát, írva születnek az ideológiák, gaztetteink sírjára virág és obeliszk jár, végül is nem akarok senkit bántani, téged sem tartalak akkora nagynak, költő, balek és ellenáll, én nem hiszek az újításban, szeretnék régi lenni, ez most nem irodalmi apagyilkosság, mert ezt is csak a hülyék találták ki, hogy baj volna az apáinkkal, nem tudunk olyanok se lenni, mint ők, ez van csupán, de hát ilyen ez a dekon, déconne toi, le kell rángatni kicsit, ha szeretünk valakit, orrba verni, meggyalázni, elnézni válla fölött, hogy talán buzi vagy még rosszabb, bár ez újabban nem csak állapot, hanem dicsőség, megdolgozik érte az ember, mint egy keserves identitásért, nem kellene itt se rím, se ritmus, nem voltam ott, majd kibírjuk, tehát a garden party, vagy mi volt, főzött a Petri, hívatlanul se mentem, talán most olvasom egy interjúban, csupán dolgozni akartam, pénz kellett volna, de meguntam, délután indult haza a Korona, ez egy vonat, tudod, Brassóba érkezik reggel, egy régi város Erdélyben, régebbi Pestnél meg New York-nál is, ’48-ban nem a császárral tartott előbb, hanem a magyarokkal, kurva messze van, ezt akartam vele mondani, az a vonat egy kicsit mindig rád hasonlít, Gyuri, most csak így legyurizlak, hideg van Brassóban reggel, ezt már a Nyugatiban érzi az ember, viszi magával azt, ami bent van, kifelé Kunország felé, térképen ott most Románia, afféle baráti country, mindig onnan érkezem hajnalban a városodba, Petri, Petrovics, mert Pest az igazi, és valóban, ne vedd ezt gúnynak, ti nem tudjátok, mit érez az ember a Duna-parton, ha innen vagy onnan megérkezik, arról beszélek, azt nem tudom elviselni, hogy már ennyire mindegy – láttam én odalent az Istert, kétszer akkora és mocskosabb, de nem jelenti már ugyanezt, kitüntették a nagymarosi embert, végül is ő jó munkát végzett, a Deltában még mindig a folyóból isznak a bennszülöttek –, de az a legkeményebb a Péterek közül, akiről ma már szinte senki vagy alig, az tényleg hülyének nézne engem, hogy most mit vagyok úgy oda, ezért a városért meg egyáltalán érted, értetek, mire kell nekem a haza, mikor sok az egy is, de kettő van, mondhatni dupla, mennyi város még, ahol nem jártam soha, és nem fogok, mind szebb, nagyobb és délceg, legtöbb eleve a császárral tartott, de kényelmes, főként elegáns vonatok indulnak oda, nem hívják úgy, hogy Korona, nem olyan kínos az utazás, mint három agyament székely hajnalig, akik sóhajtanak Váradon, sweet home nekik a tetves Románia, nem mentem el arra a partira, nem tudom, ki volt ott, a történet sem érdekel, én nem tartalak olyan nagy dobásnak, szeszből és nihilből Szisz nekem elmondott mindent, őt se láttam soha – egyidős lenne az apámmal –, vele is csak ittál volna szótlanul, nem volt egy Péter, se szent, se civil, tudott valami retteneteset a halálról, ami túl sok itt ma mindenkinek, szóval a szászok városa, szétverték a románok az egészet, ki kell ezt így néha mondani, mert ott született Áprily, nem az eseted, a medvék lejárnak kukázni a városba, öltek már embert is, szabad medvék komája, mondta Attila, találgatják pesti filoszok, hogy mire gondolt, ám ez csak pitoreszk elem, iratkozni lehet engedélyért, nyílik majd a vadászidény, emberre, nőre, kutyára, cigányra, mert mindegy lassan, a múltkor egy felszabadító amcsi gázolt halálra valakit, még csak le sem fokozták érte, részegen is volt engedélye, tudom, hogy most tíz évet öregednél, és a frász kirázna, emlékeztet ez valamire, je me révolte, donc je suis, elmúlt már ez is, minden rendszerváltáshoz új birodalom jár, flangálnak hülye zsoldosok az utcán, hiába győjtenek tiltakozó aláírást a kárvallottak, talán amerikai vízumra lesz szükségem egyszer, hát nem írom alá, ennyi kompromisszum a részemről, semmit nem írok alá többet, nem én kötök alkut a rendszerrel, hanem ő köt velem, ilyen egy igazi birodalom, akár a bevásárló központ, egyszer betettem egy román érmét, és kurvaoláhozott az utánam jövő, mikor átadtam neki a kosarat, azóta is mindig román érmével próbálkozom a Sparban, majd Brassó felé a Koronán egy néni elmesélte, hogy a beteg mellé népviseletet kell ölteni, plusz ezer forint ez is, etnobiznisz, amikor forgatni kell, használhat kesztyűt, és álarcot, ha rájön a köhögés, Brassó előtt már alig vannak a vonaton, és Földvár felé, nem félúton, ott is volt haláltábor, mert Európából ez már a vég, egy hatalmas kéménybe csöpög az ég, pula lui Braşov, mond’ a román, Brassó fasza, magyarul én ezt így sose hallottam, saját nyersfordítás, azzal akarták megkúrni az eget, amikor volt modernizáció még és technika, hatalmasan nyúlik fel a semmibe, kipusztult már az Isten belőle, nem egy védett állatfajta, mögötte a havasok lilán és kéken, nem csak hegyek, ezt én magamnak mindig kikérem, hegyek bárhol lehetnek a világon, de havasok csak Erdélyben, ehhez ragaszkodom, szóval ott a kémény alatt ’87-ben történt valami, én túl voltam a Kárpátokon, nyakamban egy AK-47-es, dupla tárban hatvan bogyó, bobica, úgy mondja a román, szláv szó különben, és néztünk össze a fiúkkal, hogy ha lőni kell, mi nem fogunk, most milyen szépen hangzik ez, de én tudom, hogy tűzparancs után mindenki meg van illetődve, aztán eljár egy félős kamasz keze, kezdődik a lövöldözés, mint egy buta kóbojfilmben, ilyen az éleslövészet, lőttem volna, Petri, ezt most egész pontosan tudom, és két évvel később megöltek ezer embert vagy többet, nem volt az forradalom, Kolozsvárott – egy másik csodálatos város – hónapokig nézegettem egy kis csontdarabot az égen, vagy nem is, egy felső ablakszegélyen tapadt meg, koponyaszilánk, barna hajcsomó, vércsepp és szürke agyvelő, a Continental szálló harmadik ablaka, ahogy a Házsongárd felé megy az ember, aztán renoválni kezdték az épületet, tudod, Petri, azért, ami itt az elmúlt évtizedekben történt, valójában senkit nem vontak felelősségre, és már megszoktuk, hogy nem is felelős érte senki, új rendszer, új birodalom, a Sparban egy román pénzérme, kurva oláh, aki a kosárba tette, meg egy új irodalom, a régit már meguntuk, mindig újítani kell, ha egyre butábbak vagyunk, de mikor Brassóba a hegyek felől egyszer megérkeztünk, azt mondta délután a lányom, hogy hurrá, itt mindenki magyar, neki nem Szolnoknál vagy Bécs alatt kezdődik a Balkán, éppen indult hozzátok a vonat, magyar volt a kalauz meg pár utas, rengeteg kagylót hoztunk a Pontusból, ezt te nem érted, hogy milyen Brassó falai alatt egy magyar tengeri kagyló, itt született Áprily meg OJD, őt is hozzá kell venni, így becsületes, és ahonnan jöttünk, ott halt meg Ovidius, a szobrát 16-ban ledöntötték a bulgár katonák, nem védte rajta kívül más Tomist vagy Konstancát, van valami furcsa ebben az egészben, ha Délről jön az ember, Brassónál kezdődik Európa, és ahogy elzötyög hozzátok a Korona, már nem hiszünk az egészben, megható, akár egy téeszdráma, tele van vele, igen, azt akartam mondani, hogy az a nagy kémény, amit le kell majd bontani, mielőtt kidől, akár egy székely fenyő, bár ez is csak retorikai alakzat, kivágják utolsóig mindet, a székely és a román fenyőket, rablásban testvérek a népek, hisz senki nem felelős itt semmiért, tudod, Petri, én régebb nem szerettelek, de kezdem érteni, amit mondasz, egyszer én is meghalok, mint amikor ’87 november egy reggelén kitört a balhé, mert nem volt, amit enni, elege lett már az embernek egy kicsit mindenből, és szeretném azt mondani, hogy én, én biztos nem lőttem volna, csak a levegőbe, lőjetek hát sört nekem vagy értem, mert mindig a hazáért van harcolva nálunk, ám volt egy ember, János úrnak emlegetik, Székely volt és gondolkodott, nem hiszem, hogy kedvelt volna téged, de ő elmondta, hogy „az apámért most is megtenném”, ő is úgy tudta, hogy nem csak meghalt, nem is volt Isten soha, gyűlik megint a korszak mocska, szóval ez a János úr, ez a kemény materialista, engedett a rendszernek, megírta az apjáért a pártverseket, ő volt az egyetlen, a többiek mind, mind ellenálltak, ki így, ki úgy, utólag nyilván, hisz mindig a hazáért van harcolva, csak a körülmények és a birodalmak változnak, egy kadétiskolás tudja, mi a túlerő, szóval azt ő akkor is tudta, hogy aljasság, nem csak miután bemondták, hogy szabad és Európa, megtette János úr, mint aki felelős érte, el is mondta ezt a rádióban, nem sokáig élt már, mintha tudta volna, nem várta meg, hogy rákérdezzenek, hogy kiássák a levéltárból, amit mindenki tud, vagy tudnia kellene mindenkinek, mert mindig a hazáért van harcolva, bontsátok el már egyszer, fiúk, írjátok szét végleg, ez most nem irodalmi apagyilkosság, az enyém Világoson született, afféle márciusi mondat, zsákutca, mellékszál, kis etnikai alap, melyre semmit építeni nem szabad, csak hát a nyelv, the rest is silence, éppen magyar, büszke vagyok rá, mert száz éve minden felmenőm, olykor véresen megfizet, hogy megmaradjon a nevemen az ékezet, minden nyelvben vannak ékezetek, mert a nyelv a legsötétebb provinciánk, erről dalolt a gétáknak Ovidius – afféle baráti plebsnek –, fekete volt akkor is a Pontus, mint a lélek, melyet nem ismerünk, tudod, Petri, én ma sem szeretlek, de rád jár a nyelvem, és túl sokszor gondolom, hogy amit mondanál, azzal már egyetértek, ennyi volt e kis politikai trakta, fecsegtem, ócsároltam sok embert, lőttem volna inkább, és majd ezért kilőnek egyszer engemet…


.: tartalomjegyzék