Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - November
2019 - Október
2019 - Szeptember
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Február
Sigmond István

XX-XXI. századi aberrációk

És hogy tetszik lenni?  Vagy ezt kérdeztem már? Mert csak kint süt a nap, odabent félhomály van,  egyébként ezt az öngyilkos gennymaradékot én találtam meg, arccal előre feküdt a mocsokban.

Biztosan tetszik a papunknak, mert éppen a halottat mutogatja a látogatóknak, közben szövegel az istentelenekről, akik nem várják meg az Atya határozatát, hiszen egyedül Ő jogos eldönteni a halál időpontját, ez ellen nincs apelláta, a szív felmondja a szolgálatot, az agy csak később követi, ha már nincs dolgod a földön, mehetsz, de ezt a Fennvaló dönti el, mármint elhalálozásod időpontját, neked ehhez annyi közöd sincs, mint annak az áriának, amit egy agyonvert patkány ad elő a nemlétező arkangyaloknak. De nekem írnom kell tovább, azt mondta a papunk,  ha megállok az írással, kiátkoz az egyház, a disznók lelke csordába verődve lebben el  minden éjszaka a felhők alatt, s ezek úgy visítanak, mintha nap mint nap kiherélnék őket az atya, fiú és szentlélek nevében, na, persze, ezeket nagybetűvel kellett volna írnom, a papunk nagybetűkkel mondja, ebben egészen biztos vagyok, jaj, mi lesz velem?, azzal fenyegetnek, ha nem írom meg részletesen az írnivalót, engem is besorolnak a disznók lelke közé, s talán ki is herélnek a mocskok, hogy nyivákolásom élethű legyen.

Hát, jó, akkor leírom, leírom, mert félek a fenyegetésektől, félek mindentől és mindenkitől, azt hiszem, hogy már önmagamtól is félek.

Engem Ivánnak hívnak.Hogy miért hívnak Ivánnak, ezt születésem után 15 évvel tudtam meg, idősebb barátom úgy határozott, hogy nekem tudnom kell az igazságot, ő ugyanis a temető melletti egyik ház padlásáról mindent látott.

Az én apám a fronton volt akkoriban. Most már anyámmal megyek a temetőbe, hogy virágot vigyünk és megöntözzük az oroszok sírját, mert közöttük ott kell lennie az én apám földi maradványainak is.

– Hogy nézett ki? – kérdeztem sokszor anyámtól.

– Nem tudom – mondta anyám –, egyiküket sem láttam.

A barátom mesélte, hogy hasra fektették, és sorban elernyedtek benne, tízen, húszan, harmincan is talán. Közben anyám mit tehetett volna egyebet, egy ideig ordított, aztán próbálta megfejteni az ég aljára gyűlt felhőket, volt köztük rózsaszál formájú, bikafejet is lehetett látni, meg lapátnyelet, egy gyermek nevető arca is kivehető volt  a felhőfoszlányok között, lehet, hogy szólt is valaki odafentről – mondta a barát –, a felhőkkel állítólag beszélgetni is lehet, de ehhez csendesen, mozdulatlanul kell figyelni,  csakhogy anyád erre képtelen volt, merthogy egyfolytában lökdösték a testét – mesélte a barát –, láttam, hogy az egyik közben ütögeti a fejét is, a vér ízét érezhette a szájában szegény, talán a tarkójáról szivárgott be egy vércsík a szájüregébe, aztán hirtelen csend lett, senki sem mozdult, csak apró nyögéseket lehetett még hallani, olyanok voltak, mintha körömnyi göröngyöket hintett volna el a szél a sírok között.

Aztán anyámnak imádkoznia kellett, valahogy térdre emelkedett, csakhogy a kórusba verődött imák felemelt kézzel megadták magukat, mert a részeg férfiak közben anyám hátára kenték a vért s a combja hajlatába csordogáló spermát, „disznók!” – kiáltotta anyám, de hát nem is értették, hogy mit beszél, egyik-másik megsimogatta a fejét, és keresztet is vetett, mintha otthon, a családja körében érezte volna magát.

– Biztosan ide temették? – kérdeztem anyámtól.

– Biztosan – mondta –, hiszen itt, a temetőben ölték meg mindannyiukat a mieink.

Imádkozni is szoktunk a sírok között, hiszen apám maradványai is itt vannak valahol, görgetjük magunk körül a nehéz fohászokat, az ámenek pörölyként zuhannak a sírok domborulatára, engem Ivánnak hívnak.

 

*

 

Szeret mindent, ami körülötte van, a tárgyakat, az embereket, az eseményeket, szereti a hangokat és a repedést a falon, szereti a saját sírhantját, mert már jó előre megcsináltatta, még az elhalálozása pontos dátumát is belevésette a sírkövébe, ezen persze röhögött néha, ahogy ott ült a saját sírhantja mellett, aztán a magával hozott ollóval darabokra vágta a fekete kalapját, s a fekete kalapdarabokkal kidíszítette  a hantot.  Ahogy ott fekszik a hátán, gyönyörködik a felhőkben, csodálja a színeket, nem zavarja, hogy a magasabbra nőtt fűszálak a fülébe görbülnek, az egyik fűszál végéről a fülkagylójára mászó bogarat ügyesen lesepri a sírja mellé, de ez sem zavarja egyáltalán, odalent, a föld alatt biztosan több lesz ezekből is, hozzá kell szokni, előbb-utóbb társai lesznek a koporsóban. Közben a nap elbújik a felhők mögé, úgy dönt, hogy az utolsó napsugarakat magával viszi, a szemében biztosan elférnek mind, hiszen már alig látszanak, nem mintha otthon nem lenne elegendő fény, de a temető sírjaira sütő napsugaraknak sajátos értékük van, ezek mind-mind Isten küldeményei, ezeket össze kell gyűjteni, megőrizni és táplálni a lelkekben.

 

*

 

Szeretem a múltamat. Az elsárgult naptár foszladozó széleibe kapaszkodnak a betűk, a múltat Isten őrzi. A naptár közepére felragasztottam szüleim fényképét, mindennap megnézem és köszöntöm őket. Az udvarunkon látható vakondtúrás is az enyém, és a szobaajtóm nyikorgása is megmaradt nekem, nincsenek kitalált emlékeim, minden valóságos. A stelázsi alól mindig kinyúlt egy macskaláb, szürkén, fehéren vagy feketén, s nem húzta vissza, ha a kezeddel finoman megsimogattad. Ez most hiányzik. A múltamból egy fontos rész, amely végül az udvar végébe, a föld alá került.

Megfigyeltem, hogy általában mindenki egy másik jelent szeretne magának, senki sem elégedett a sajátjával. Kivételnek számítok, mert nekem sikerült egy új jelenben élnem, ezt úgy tudtam  elérni, hogy én magam lettem hétköznapjaimban a bíró, ugyanis kitöröltem múltamnak azokat a részeit, amelyek nem voltak tetszetősek, noha a magam módján még talán ezeket is szerettem, aztán az ismeretlen jövőm leendő történéseit az istállóm kellős közepébe dugtam, jó mélyen a gané alá, s imigyen a semmirevaló jelenemből  egy igazi jelent teremtettem magamnak.

Persze azt is megtehettem volna, hogy leállítom a mostani jelenemet, s helyette továbbra is úgy szeretném a múltamat, hogy annak csodálatos emlékképei felemelő hatással legyenek az egyelőre még meg nem változtatott jelenemre. Ha ez a festőknek sikerült, akkor nekem, aki Isten közelben élek, számíthatok arra, hogy ez a próbálkozás az én esetemben is sikerrel végződik, hiszen a hétköznapokban élő emberek is gyakorlatilag mindenre képesek, hasonlatosan az emberben lakó istenekhez, vagy a föld alatt rejtőzködő szellemekhez, akiket egyesek egyformán hatalmasoknak tartanak. Hogy ezzel kapcsolatosan nekem homlokegyenest más a véleményem, ez nyilván senkit sem érdekel, talán csak a naptáramra ragasztott szüleim bólogatnak helyeslően.  Az előbb jelzett hatalmak ellenpontjaként sokan nehezen hiszik el, hogy a kövekben lakó homokszemek, noha egyhangú szenvedés az osztályrészük, s ennek még csak a tudatában sincsenek, mindent elkövetnek, hogy valahogy kiszabaduljanak börtönükből. Néha ez sikerül is nekik, hiszen van erejük időnként szétmállasztani a börtönőr szerepét vállaló köveket.  Olyan ez, mintha valakit végleg eltiltanának a közösségtől, soha senkit nem engednének, hogy lásson vagy halljon, csak a számára kijelölt térben élhet, mozogni mozoghat persze, és nézheti önmagát, mert más néznivalója nincsen abban a zárt térben, csak a tér maga, ami látnivalónak agyvérzésig menően kevés, lássuk be, hogy ennek a drámája nagyobb dráma, mint a halál. Nem tud öngyilkos lenni, nem azért, mert gyáva, noha fel-felmerül benne ez a tetszetős téma, de hogy nincsenek eszközei hozzá, hiszen egy egyszerű lepedőn kívül semmit sem adtak rá, imigyen az öngyilkosság kiviteleezése megoldhatatlan. Olvasni lehet ugyan, hogy annak idején Jeszenyin az inge ujjával akasztotta fel magát, de hősünk erre nem érezte képesnek magát, aztán meg sem villanydrót nem lógott a magasból, sem ágya nem volt, s egy egyszerű matrac nem volna elég az élet elvételére.

Énekelni énekelt, azt megengedték, és verseket is mondott néha, de rájött arra, hogy előadóművészként nem éri el egy amatőr színvonalát, hanem ordítóan dilettáns. Így hát kénytelen volt abbahagyni az ilyen irányú próbálkozásokat. Maradt a gondolkodás. Amikor viszont rájött arra, hogy a világon mindent ki- és átgondolt, amire agyilag képesnek érezte magát, ezt is kénytelen volt abbahagyni, és azzal foglalkozott mindössze, hogy nézte önmagát. De hogy önmagánál semmit a világon nem utált jobban, behunyt szemmel feküdt a matracán, és nem gondolt semmire. Mint egy svábbogár. Létezett. Ennyi.

 

*

 

A vigyázzállástól a bármilyen megalázó körülmények közötti életmód elviselhetetlen. Szökni kell! A legjobb alkalom a nagy családi esemény, ahol mindenki jelen van, a külföldről érkező, már-már számon sem tartott, negyedrangú unokatestvéreket is beleértve. Ezek már a nyelvünket sem beszélik, de semmi baj, mutogatnak, nyögnek, fel-felkiáltanak.

Ha a szökés vágya megszületik, a kivitelezés semmiség.

A legjobb alkalom a családi temetés, merthogy dédike hatalmas vagyon felett rendelkezett, s mindenki azt várja, hogy neki is csurran-cseppen valami. Akiről most szó van, lehetek én magam is, kezdeményezésekben mindig elöl jártam. Benyúlok dédike halotti köntösének a zsebébe, kiemelem az odatett családi fényképeket, s elkezdem sorban csókolni őket. Sokan sírnak.

– A kastélyt már életében neki adta – mondja valaki.

A kastély súlyos milliókat ér, s a körülötte elterülő 3000 hektárnyi terület szintén a kastélyhoz tartozik, az unokáim is ebből fognak megélni, ha nem hatalmasodik el bennük a vágy, hogy szökni kell. Szökni, mindenáron.

Tudom, mi a feladat. A tudatomra vetett negatív hatások eredményeit, amelyek időközben az évtizedekig tartó pozitív hatásoknak köszönhetően felmagasztosultak, el kell raktározni egy hosszabb időszakra, amikor a tudat, úgymond, felébred, s a való világot való világnak fogja látni ismét. És akkor miért kell elszökni?

Az az érzésem, hogy senki sem írta meg azt a helyzetet, amikor valaki önmagát terrorizálja, s akármilyen tudatra zuhanó hatástól függetlenül úgy dönt, hogy tulajdonképpen önmagától akar megszökni. Végül is arról van szó, hogy a logikusan beléd építettek érzete tulajdonképpen egy mazochista életmód lecsapódása, amelyben az eredendő bűn hordozójának érzed magad, ebből kifolyólag megvonod önmagadtól az élet természetes örömeit, vagy azzal próbálod terhessé változtatni az örömöket, hogy túlzásba viszed a jelzett örömök élvezetét, például zenét hallgatsz eszméletvesztésig, s ennek kidolgozod az elméletét is. Látszólag az élet fényétől akarsz megszabadulni, mert ezzel végleg meg tudnál szökni önmagadtól, azt szervezem – többféle szcenáriumot is végiggondolva, kidolgozva –, néha valamelyes sikerrel, de mindig találok egy olyan motivációt, hogy ne használjam ki az önmagamtól való megszabadulás lehetőségét. Például amikor már végre szabad lenne az út, visszatérek, hogy újra meghallgassam valamelyik kedvenc szimfóniámnak a harmadik tételét, megint csak eszméletvesztésig természetesen. Ha felélesztenek, szerencsém van, ha nem sikerül feléleszteniük, az semmit sem jelent, a halál is csak egy állapot, utána újabb és újabb életek következnek.

 

*

– Szeretkezni kell, nincs mese – mondta a rendező a színházi ágyon fekvő színészpárnak. – Ad literam benne van a szerzői utasítások között, hogy csak így lehet rádöbbenteni a nézőt a dráma tulajdonképpeni mibenlétére, e nélkül az egész jelenet feleslegessé válhat, sőt, magát az előadást is hiába hoznánk létre. A lényeg vesztődne el, vegyétek úgy, kérlek szépen, mintha a Romeo és Júliából, miután a fiatalok meghalnak, a rendező kitalálná, hogy egyiküket mégis életben hagyja, és összekötné az életét valamilyen jöttmenttel. Arról már nem is beszélek, hogy a világhírű szerző, a hírek szerint, megtiszteli azzal a színházunkat, hogy részt vesz majd a bemutatón.

– Fricikém – mondta a színész, s egy kicsit felemelkedett az ágyról –, tudod jól, hogy a szó alázatos szolgája vagyok, soha egyetlenegy színházi törvényt sem szegtem meg, de ez lenne a legmegrendítőbb színházi feladat, amit életemben kaptam, ha komolyan gondolod, hogy nem puszta imitálásról van szó, hanem amit kérsz, azt egy az egyben meg kell csinálni.

– Meg kell csinálni! – ismételte a rendező. – Ezért kaptok majd egy bónuszt a fizetés mellett, meg fogjátok érdemelni, mese nincs. Majd elintézem az igazgatóval.

– És mennyi ideig kell tartania? – kérdezte a színésznő.

– Amíg elélveztek, drágaságom. Ne búsulj, értek hozzá, amikor látom, hogy félig-meddig  kidülled a szemed és a hanghatások is meggyőzőek lesznek, meg lehet majd állni.

– Fricikém – a színész most már teljesen megmerevedve ült az ágy szélén –, emlékeztetni szeretnélek, hogy a mai főpróbán megengedted, hogy részt vegyen a feleségem, az édesanyám és a három kislányom. Itt vannak a nézőtéren, az első sorokban.

– Mellékzöngék, Lajoskám, mellékzöngék. Annyi színházi év után, nagyon jól tudod, hogy a színház az szent. Fontosabb, mint a család, a születés vagy a halál.

A színpadot körberakták virágzó fákkal, hogy a pikniknek álcázott eseménynek  színhatásai is legyenek, aztán meg hangulati elemként is azok a fák igencsak jól néztek ki a színpadon, felül műfellegek úszkáltak, közöttük egy hatalmas napkorong zúdította rájuk a fényt, a rendező behozatta azt az ágyat is, amiről már szó volt, pedig ez nem is volt természetes, hiszen ki visz ki piknikezéshez egy ágyat magának otthonról, hiszen közismert, hogy az ilyen eseményekhez, függetlenül az azon résztvevő személyek számától, fűre teríthető takarókra van szükség, ételre, italra, esetleg valamilyen hússütő berendezésre, társasjátékokra, ha igényli valaki, és rendszerint egy-két fényképezőgépre is szükség lehet, hogy megörökítsék a ritkább pillanatokat. Csakhogy az a világhírű egészen másként gondolta, ki tudja, milyen vidékről származik, ahol nem a mi szokásaink vannak divatban. 

Miután levetkőztek, a színész magukra takart egy ponyvadarabot, amit kívülről bekért, nem kimondottan azért, hogy megkímélje a látnivalóktól a nézőtéren feszülten figyelő feleségét, édesanyját és leányait, hanem, hogy ők maguk ne lássák a történteket. Aztán meg ilyen látnivalóra nincs szüksége a műfellegeknek sem, amelyek szédítő gyorsasággal szelték át a színpadi eget. De az a Nap is odapillantott leginkább, ahol a legfelemelőbb volt a látvány. A színésznek az volt az érzése, hogy azok a virágzó fák körös-körül a színpadon erősen élvezik a látványt, s közben röhögnek.

A nézőtéren ülők viszont merev testtel követték az eseményeket, aztán hogy néha lecsúszott a szeretkezőkről az a ponyvadarab, és jól láthatóvá vált a testek tevékenysége, s az rendkívül életszerű volt, merthogy annak is  kellett lennie.  A család tagjai nem sokáig bírták követni az eseményeket, az anya állandóan felsikoltott, „Jézus! Jézus!”–kiáltott közben, mintha imádkozni szeretett volna, de ilyenkor nehéz megfogalmazni az eseményhez illő fohászt, hát, valószínűleg arra várt, hátha maga Jézus kerül a nézőtérre, de természetesen nem történt semmi. A rendező viszont térdre vetette magát, amikor látta, hogy a család tagjai felmásznak a színpadra, a lányok zokogtak, s hogy a jelenet korántsem zárult még le, a színésznő a legkisebb jelét sem adta annak, hogy valamennyire is kifordult volna a szeme,  a hangok viszont felvinnyogtak a színésznő ajakán. Én magam, noha feleségként alig tudtam levegőt venni, látszólag rezignáltan néztem a jelenetet, közben valami csoda folytán az is eszembe jutott, hogy az a szerencsétlen Prométheusz most is cipeli a hátán azokat a láncokat, a férjem közben kurva lett, s ennek gyakorlása a család szeme előtt valamivel könnyebb feladatnak számít az állandó lánccipelésnél. Olümposz ide, Olümposz oda, a hátán maradt láncok miatt biztosan most is szenved az a titán, s ki tudja, hány emberi évszázad vagy évezred után még mindig kénytelen elviselni ezt a szenvedést, s akkor nekem, aki állandóan örömöket akartam szerezni az uramnak, ami néha szintén gyötrelemmel, megalkuvással és szenvedéssel járt, de össze sem lehetne hasonlítani a titán szenvedéseivel. Csak példaként említsem meg, tekintve, hogy egészen fiatalon kerültünk össze, beleszólásom volt a pályaválasztási gondjaiba, és én, a tökkelütött, megengedtem neki, hogy a színészi pályát válassza. Ez azért is indokolt volt, mert színész barátai állandóan erre sarkallták, jóképű volt, a  nők bálványozták, járkáltak utána egyre-másra, amikor valamilyen táncos helyre mentünk, egyfolytában hölgyválaszt rendeltek az ott lévő lányok, s egyik kapkodta ki a másik után a pasimat, csakhogy magához szoríthassa egy kicsikét, hódított is eleget közben, amíg velem járt, ezt persze később tudtam meg, de megalkudtam a helyzettel, mert ragyogó férfi volt, akivel megtisztelő volt karonfogva járni az utcán. Engem irigyelt mindenki. Miután befejezte a Színművészeti Egyetemet, a rendezők általában olyan szerepekre osztották ki, ahol szerelmi jelenetek is voltak, ezekhez nagyon értett, és sikereit is ezeknek a jeleneteknek köszönheti. Természetesen minden előadásán ott voltam, lehetőleg az első sorban ültem, onnan láttam mindig, ahogy csókolózik a partnereivel sorban, ahogy ráfonódik a nőkre, s ők is a derekára kulcsolják a lábukat, s csókolják vadul. Néha már-már az ájulás kerülgetett, amikor megláttam, hogy milyen nyelvmunka folyik a színpadon, engem soha az életben nem csókolt meg így senki, ő sem természetesen. Még álmomban sem volt részem ilyen élményben, nemhogy az ágyamban. De tűrtem, eltűrtem neki mindent. 

Persze az örömszerzési próbálkozásaimat folytathatnám egyébbel is, szintén a szex témaköréből, merthogy olyasmiket próbáltam  nyújtani neki, amelyerk az óriási gyakorlattal rendelkező, első osztályú prostituáltaknak sem jutna eszébe, az ilyesmiket különféle kiadványokból könnyedén el lehet sajátítani, a Káma Szútra kutya füle azokhoz képest, amit, mármint a Káma Szútrát teljes egészében végiggyakoroltam vele, ezeket hamarabb megtanultam, mint a négyzetgyökvonást, amit meg lehet ugyan tanulni, de sem nekem, sem másnak az ilyesmi örömöket nem szerez, izzadság és kínlódás az egész. Az izzadásról, a verejtékről jut eszembe, ha Isten látta azt, amit én ma este kénytelen voltam végignézni a színpadon, biztosan verejtékezett volna, ha lenne homloka, arca, nyaka, de talán nem áldotta meg magát ilyen emberi haszontalanságokkal, bizonyára csak sóhajtozó kétségbeeséssel követte az eseményeket, én magam, anyám és a lányaim viszont őrjöngtünk a látottak miatt.

Ezek a gondolatok nem azért születtek meg bennem, hogy enyhítsem a férjem tetteit, egyszerűen csak arra gondoltam, hogy amíg az a titán mindent elkövetett, hogy embert csináljon az emberből, addig ez az én elkurvult férjem részéről ez lett a köszönet. Még arra is gondoltam, hátha álom ez az egész, a valóság viszont ott feküdt elernyedve azon a színpadi ágyon, most már ponyva nélkül, merthogy már teljesen mindegy volt.

A lavinát nem lehetett megállítani. Elsőre a leányaim értek fel a színpadra, hogy anyám hogyan mászott utánuk, fogalmam sincs, de ott volt ő is a lányok mellett, én meg azt hiszem, soha nem ugrottam akkorát, de közvetlenül az ágy mellé kerültem én is. A lányok nekiestek a nőnek, anyám segített nekik, olyan erősen szorongatták a torkát, hogy nemsokára jobbra lefordult az ágyról a színpad padlójára. Vége volt.

– Apát is! Apát is! – rikácsolta a leggyengébb idegzetű, tizenhét éves leányom, aki egész testével reszketve zuhant az apjára. Hosszú körmeivel belekapott a férjem nyakába, a párom nem ellenkezett akkor sem, amikor mindannyian nekiestünk. Hogy fért el tíz női kéz egyetlenegy férfinyakon, fogalmam sincs, de alig telt el vagy három perc, a férjem nyitott szemekkel fordult le a színpadi ágyról, ő persze az ellenkező oldalon. Anyámnak volt a legnagyobb tapasztalata, ezúttal szépen, finoman lehajtotta a nyitva maradt szemhéjakat a párom arcára, nyitott szemekkel nem lehet eltemetni senkit sem.

Nemsokára legalább harmincan gyűltek össze a nézőtéren. Legelöl az igazgató ordított rendőrség után, a rendező látszólag megrendülve hallgatott egy ideig, aztán megszólalt ő is:

– Világhírű, nem volt mit csinálni. S akkor én most honnan szedjek össze egy másik szereposztást?




.: tartalomjegyzék