Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2018 - Február
2018 - Január
2017 - December
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Február
Lőrincz György

A köztiszteletnek örvendő férfi

I.

A kérdés váratlanul ért, mert ismertem Borostyán Lajos minden hobbiját, még a rémálmait is. Borostyán Lajost a történelem mellett a létfilozófiai és etikai kérdések foglalkoztatták. A tett elkövetése mögött persze ott voltak azok a kérdések is, amelyekről már írtam, azonban Borostyán Lajos gondolataiban mindez csak a torta egy kis szelete volt. Nem is a legnagyobb. Mert őt, ellentétben másokkal, főleg más orvosokkal, akik zenélnek, festenek, írnak, az olyan kérdések foglalkoztatták, amelyektől a sorsunk függ. Vagy amelytől úgymond – bár nem akarok nagy szavakat használni –, a Föld jövője, a földi élet függ. Volt idő, amikor napokig, hónapokig csak az foglalkoztatta például, hogy mi történne egy olyan városban, mint New York vagy Sanghaj, ha egy hétig-kettőig nem lenne villany. Ha egyik pillanatról a másikra elvennék azt. És emberek ezrei, mit ezrei, milliói rekednének a metrókban, liftekben, leállnának a benzinkutak, a kenyérgyárak, vágóhidak.

– Napokig nem alszom, éjjelente csak ez jár az eszembe – mondta meggyötörten. – S ha el is alszom, rémálmok gyötörnek! Hol egy liftben vagyok, ráadásul egyedül, hol egy metróban! – Majd rám nézett: – Mondd, szerinted mi történne ilyen esetben? – De választ nem várt, mintha nem is kérdezett volna semmit, vagy ott sem lennék, folytatta is rögtön. – A mai nemzedékek, bár használni tudják az okostelefonokat, számítógépeket, nem ismerik a legalapvetőbb túlélési technikákat. Nem tudják például, hogy kell kenyeret sütni! Vagy a villanyáram elvétele esetén hogy kell a hűtőben lévő húst lesütni!

– Megtanítják – mondtam. – Az amerikai hadseregben például megtanítják az ehető gyökerek felismerését is –  folytattam.

– És egy atomháború után? Amikor fertőzött lesz minden?!

Fölmérgelődtem: – Eh! – mondtam –, hagyd a fenébe! Ne idegesíts! Miről beszélsz? Hogy kerül ide az atomháború, amikor a villanyról beszéltünk! Az imént még arról beszéltél, hogy az emberek ott vannak a metrókban! A liftaknákban!

– Megeszik egymást! Három-négy nap után elkezdik nézegetni egymást, hogy melyiküket lehetne megenni! Meg sem szólalnának, csak a tekintetükkel szövetkeznének, s kiválasztanák a leggyengébbet! Igen – mondta elgondolkozva, s mert ekkor épp a parkban sétáltunk, még meg is állt a park hatalmas hársai alatt.

– Ebben igazad lehet! De ezt csak az elsővel tehetnék meg! Amíg senki nem is sejti, hogy mindez bekövetkezhet!
– És utána? Utána mi lesz? – nézett rám felcsillanó szemekkel.

De nem hagytam időt elégedettsége megélésére: – Utána? Utána is az történik, mint azelőtt. Az erősebbek túlélik, a gyengébbek nem!

– De hogy? – nézett rám.

– Valaki csak elalszik – mondtam! – Aki először alszik el, nem az a gyengébb?!

– Hát jó – mondta elgondolkozva, megtörve. Majd folytatta: – Ezek után még igazad is lehet, hogy a mai fiatalok nem akarnak gyermeket!

Ez volt a másik örök, nagy témája! Gondja! Népünk fogyása! Hogy elfogy a nemzet! Hogy a mai fiatalok nem akarnak fiakat, unokákat!

II.

Borostyán Lajos sose volt önfeledt. Ezt ő maga is mondta nemegyszer, de tudtam én anélkül is. Úgy ismertem őt, ahogy mondani szokták, mint a tenyeremet! Vagy talán még annál is jobban. Sose tud megszabadulni attól a fájdalomtól, amit a magyarsága jelent, mondta egyszer, régen, nagyon régen, amikor már bízott bennem. Sose! Egy pillanatig se! Még álmában se!

Erre aznap rá is kérdeztek, mondta, aznap hajnalban, amikor először behívatták. Mert az a szó, hogy magyar – folytatta – egyenlő a fájdalommal! Én persze akkor már rég tudtam, hogy Borostyán Lajos lelkében az a szó, hogy magyar, egyenlő a fájdalommal. Azért voltam a barátja. És ő azért volt az én barátom. És azok, akik tudták ezt, éppen ezt akarták megakadályozni. Hogy neki és nekem se legyen a másik a barátja. Hogy senkinek se legyen barátja. Mert akinek egy diktatúrában barátja van, nem csak ismerőse, az fölér egy kibiztosított gyalogsági gránáttal. És akkoriban persze a Ceauşescu-diktatúra legsötétebb éveit éltük.

Aznap, amikor őt behívatták, este egyszer csak csengettek nálam. Az ajtóban megjelent Z.

– De hát gyere be – szóltam rá –, ne beszéljünk a folyosón, valaki meghallhatja.

Mire Z titokzatos arccal: – Éppen ez az! Csak itt, a folyosón beszélhetünk nyugodtan – súgta.

– Jól van – egyeztem bele –, legyen neked igazad! – Mert Z mindig okosabb volt, mint én, és én ezt nem is tagadtam.

– Ma B-t behívatták – suttogta. Elsétáltunk a folyosó közepéig, majd megálltunk.

– Oda? – kérdeztem.

– Oda – válaszolta.

Majd folytatta:

 – Azt üzeni, hogy este legyél a város fölötti istállónál. Viszont ha valamilyen okból nem tudnátok találkozni, ha figyelnek és követnek, vagy valami hasonló, akkor vigyázz és készülj fel arra, hogy holnap vagy holnapután valószínűleg te következel…

Ebből is látszik, hogy nem volt igazuk azoknak, akik azt terjesztették, hogy minden harmadik személy besúgó volt. Mert sem én, sem Z, sem B nem voltunk azok. Akkor este elmentem a város fölötti istállókhoz. Szép, csillagos nyári este volt, nagy Holddal, a Hold udvarába akár bele is fért volna a Nap. Borostyán Lajos elmondta, hogy azt kérdezték tőle, amit senki mással nem beszélt meg, csak velem! Mégpedig az üzem udvarán, ahol én diszpécser voltam!

– Úgy emlékszem, mintha most lett volna – mondta. – Nemcsak a szavakra, még a mozdulatokra is! – De ő ennek ellenére hisz és bízik bennem.

Két nap múlva valóban behívattak engem is. S mit gondolnak, mit kérdeztek? Tőlem természetesen arra kérdeztek rá, amit mi ketten akkor este az istállóknál, a napi események megbeszélése után beszélgettünk. És mint már mondtam, a Hold udvara akkora volt, hogy akár udvarostul belefért volna a Nap, s mi legalább száz méterre elláttunk. Hát így! A köpenyemben, amelyet az irodában tartottam, lett volna az egyik lehallgató? Az ő kabátjába tettek be a kihallgatása alatt valamit?

Csak azt nem tudták, bár valószínű mégis, hogy én régről ismertem Borostyán Lajost. Ahogy Borostyán Lajos is engem. Hitelünk volt egymás előtt! Bíztunk egymásban, nem lehetett minket apró, kis firkákkal megzavarni. Tudtunk egymásról mindent, azt is, hogy én is nap mint nap csak a pusztulást látom. Amit Borostyán Lajos lát, azt látom én is. Lát és érez. Látunk és érzünk. Fájunk! Ülök az ágyon, látom a századokat, amelyet átéltünk, a lobogó pásztortüzeket, a lármafákat, a várakat és templomokat.

– Európa egyik legrégebbi királysága voltunk, s mivé lettünk. Mivé tettek! Vagy: – De hát miért, miért? Mit vétettünk? Miért történt mindez? Mit, vagy mit nem tettünk?! – kérdezte. Majd: –  Lehet egy nép barbár, amely kijön Európa közepébe, s megszervezi a földrész egyik első királyságát? Az egyik legerősebb államot? A tízeseket? – Majd: – És ez lett belőle! Sose telik el nap, hogy valahol valakit ne bántanának! Csak azért, mert magyar! Csak azért! Fáj a lopott ország, s azt szeretnék, hogy ne is létezzünk, mert akkor a létezésünkkel nem emlékeztetnők erre a tényre! Nem lenne bűntudatuk se!

– Igen – nyugtázta a saját szavait –, igen!

Persze nem egyszerre, hanem több év alatt, több évtizednyi hallgatás közben mondta el mindezt, a magányos emberek szomorúságával a szívében! Mert egyébként ketten úgy tudtunk hallgatni, ahogy külön-külön soha! Ketten úgy tudtunk hallgatni, hogy azzal többet mondtunk el, mintha beszéltünk volna! Tudtuk, ismertük egymás rejtett gondolatait is! Sose telt el nap, hogy legalább telefonon ne hívtuk volna egymást! Sose telt el nap, hogy az ő képzeletében ne halt volna ki egy faluból vagy egy városból az utolsó magyar! Azt is mondhatnám, hogy szomorú magányában tekintetével mindig a peremvidéket fürkészte – valószínűleg nem tudott már fájdalom nélkül élni sem. Valószínű, hogy ez a peremvidéken élők betegsége – ahol már csak egy-két ember vállalta a különböző, szerb, szlovák, ukrán, román többségben, hogy ő magyar! És aki már csak imádságos magyar lehetett, könyörgő magyar, aki magával és az Istennel beszélhetett magyarul. És ő mindezt látta. Átérezte, fájlalta! – Hét néppel gyűlöltettek meg minket a nagyhatalmak – mondta –, s nem találok rá magyarázatot, hogy miért? Harmincmilliós nép lehettünk volna, s most lassan a szélek beolvadnak a többségi népekhez. Elpusztulnak – fűzte hozzá. Sokszor elővette a térképet is, nézte, nézte a szélek, a szórványok porladását, pusztulását. De nem is kellett elővegye a térképet, a szívében is ott volt az! Pontosabban csak az volt!

– Jó, igazad van – mondta –, rossz rágondolni is egy ilyen jövőre, hagyjuk a fenébe!

Ez a beszélgetés a villanyáramról és az atomháborúról persze már évtizedekkel az úgynevezett forradalom után volt. Ott álltunk, most is emlékszem, a városi park déli oldalán, a gátnál, ahol egész nap emberek százai fordultak meg, mert aki ott sétált a parkban, mindenki megállt egy-egy pillanatra ott, nézte a gátról alázuhanó, csillanó, fodrozó vízcseppeket, a halakat, amelyek ösztönüktől vezérelve, fölugorva zuhantak újra és újra alá. Hallgattunk, és némán, elgondolkozva szemléltük a kitartó halakat, ahogy újra és újra nekilendülnek a gát átugrásának, aztán felém fordult, és hozzáfűzte:

– Reméljük, nem következik be sem az egyik, sem a másik! – Majd szünetet se tartva hozzátoldta: – De mi lesz a különböző társadalmakkal például akkor, amikor majd nem lesz munkalehetőség? Mert arra fejlődünk, vagy nem? A mostani paradicsomi állapotok után, amikor még van szociális segély…

Ez a másik örök nagy témája volt. Rég ismertem ezt is. Amelyben mindig azt fejtegette, hogy a mostani részleges paradicsomi állapotok után majd mi következhet… – Mindenfajta gépet feltalálunk, már a mosogatást is gép végzi! Közben, persze, nem gondolunk rá, hogy a munkavégzés alól szabadítjuk fel az embert. A pénzkereseti lehetőségek alól! Hogy eljön majd az idő, amikor az állam majd nem tud munkát adni! Még azoknak sem, akik dolgozni akarnának! S mert nincs értékteremtés, nem lesz eladható áru! És ha nincs eladható áru, vagy eladható tudás, szolgáltatás, mi lesz például a szociális segélyen élőkkel?

Épp azokban a napokban láttam egy híradót, amelyben azt mutatták be, hogy Argentínában a csőd következtében kifosztották az üzleteket.

– Az emberek rabolni, fosztogatni kezdenek – mondtam.

– És amikor már elraboltak, kifosztottak mindent?

– Hogyhogy elraboltak s kifosztottak mindent?

– Úgy, ahogy mondom: kifosztják az üzleteket, széttörnek mindent. Már nem lesz semmi lopni való! Mert attól, hogy lopnak, még nem lesz majd új munkahely! Megszűnnek a paradicsomi állapotok! Megszűnik, hogy csak várjuk a postást, hogy hozza a pénzt! Mert az államnak se lesz!

Elégedetten nézett rám, hogy most aztán megfogott, de rögtön lehervasztottam a mosolyt az arcáról.  

– Te, ezek szerint, nem hallottál a csodafegyverről: a megélhetési bűnözésről – kérdeztem.

– Nem. Miről beszélsz?

– Arról – mondtam –, hogy bizonyos esetekben az állam, önmaga tehetetlenségében, megengedi a lopást!

– A lopást? – húzta össze a szemöldökét.

– Azt! Amikor az állam már nem tud más választ adni a társadalomban felmerülő gondokra, megengedi a lopást!

– Kitől? – kérdezett vissza megdöbbenve.

– Hát ez nagyon egyszerű – mondtam. – Akinek van, attól. Tőlem! Tőled!

– És akinek van, annak miért van? – csattant föl. – Hisz ez ugyanaz, mint amit egyszer már átéltünk! Amit a kommunizmus tett és hirdetett, hogy akinek van, attól el kell venni. És aki dolgozik, egyszer csak rádöbben, hogy nincs értelme dolgozni, mert elveszik azok, akik nem dolgoznak? Vagy elveszik azoknak, akik nem dolgoznak? És ha majd nem lesz amit elvenni?

Valósággal ledöbbent a hallottaktól. Séta közben meg is állt, csak nézett maga elé. Aztán rám nézett, fölcsillant a szeme:

– És mi történne, ha én lopnék?!

– Te nem lophatsz, mert törvények szabályozzák a lopás összegét!

– Hogy érted ezt?

– Húszezer forintig lehet lopni, de csak élelmiszert!

– És ezt ki állapítja meg?

– Az állam! Törvényt hozott rá!

– De hisz akkor ez jog!

– Jog, persze, hogy jog!

– Ne okoskodj – mondta.

– Okoskodom? Micsoda hülyeségeket beszélsz, én hoztam a törvényeket? Én?

– Na jó, persze, hogy nem te hoztad – töprengett el –, de nagy marhaság!

– Marhaságnak látszatra marhaság – mondtam –, de mit lehet tenni? Az alapigazság az, hogy a megélhetésért mindenkinek dolgoznia kellene. Mivel azonban nincs munkalehetőség, az állam nem tud munkát adni, nem tud szociális segélyt fizetni sem! Amit, egyébként is, csak azért fizetett, hogy védelmezze a szociálisan leginkább rászorulókat!

– Ördögi kör – szólalt meg elgondolkozva –, hisz ennek alapján el fog jönni az idő, amikor a gazdag államok „szociális segélyben” részesítik azokat az államokat, amelyek kiszorultak a munkaerőpiacról!

– Ha akarják!

És hozzá is fűztem rögtön:

– No, látod! – mondtam. – Kapiskálod! Ilyen egyszerű lesz! Lesznek államok, ahogy vannak is, csak mind többen és többen lesznek, akik a létminimumon élnek majd, mert csak a természeti kincseiket tudják majd eladni. A munkaerőt nem. Mert munkaerő nem kell! A munkaerőt pótolják a gépek!

– De hisz ez szörnyű – mondta elgondolkozva.

A parkban megrekedt a hőség, szél se lebbent! Egy ideig hallgatagon mentünk egymás mellett, aztán ismét megszólalt, mint akit nem hagy nyugodni egy gondolat:

– És ha nekem nem elég, amim van?

– A lopás csak a megélhetés érdekében, a létfenntartás érdekében engedélyezett!

– Tehát nekem nem?

– Nem!

– Azt akarod mondani, hogy a társadalmon belül bizonyos köröknek külön jogai lesznek?

– Pontosan!

–A kék vagy a barna szeműeknek? És miért csak azoknak? Miért nem lophat, ezen az alapon, az is, akinek az igényei nagyobbak? Miért csak az lophat, aki a létminimumon él, aki éhezik.

– Mert jogállamban élünk – mondtam. – Most még csak azok lophatnak, akiknek a törvény megengedi azt!

– És ha egyre többen lesznek ilyenek? Akkor mi lesz?

– Hát erről van szó! – mondtam. – Éhséglázadások lesznek! Ilyen egyszerű ez – fűztem hozzá fölényesen! Majd: – Csak az áruból lehet pénz csinálni! És amelyik állam kiszorul a munkaerőpiacról, az bebukik! Mert már hitelt sem tud felvenni! Hitelt csak az tud felvenni, akiről feltételezik, hogy vissza is tudja fizetni! Akiről nem hiszik el ezt, az nem kap! Egy fordított folyamat indul majd be – mondtam bölcselkedve –, eddig a jólét bővült, mostantól majd megfordul a trend, s a szegénység fog bővülni! Visszafele fogunk menni az időben! Még az úgynevezett jóléti társadalmak is kiszorulnak a „jó” létből! Egyre többen!

Szünetet tartottam, aztán folytattam!

– És persze a gondok csak majd ezután következnek.

– Hogy érted ezt?

– Térjünk csak vissza Argentína példájához! Miért is fosztogat a tömeg? Mert nincs pénze, hogy kifizesse a mindennapi megélhetéshez szükséges dolgokat! A kényszer viszi rá, igaz? Ilyenkor már nincs bűntudat! A nincstelen ember fölszabadul a társadalmi szabályok alól, mert vagy túlél, vagy… És szerinted kinek sikerül túlélni? Hát annak, aki hamarabb fölvállalja a bűnt! Aki átlépi a korlátokat! És mi történik? Egy újfajta kontraszelekció indul el a társadalomban, ahol a bűnöző túlél, a tisztességes ember nem!

Elkomorulva rám nézett, majd izgatottan megszólalt:

– És egy értékek nélküli társadalomban hogy működik majd ez? Mert arrafele haladunk, vagy nem? Minden nap arra törekszünk, hogy lebontsunk egy-egy erkölcsi megkötést! Egy-egy erkölcsi gátat! De úgy is feltehetném a kérdést, hogy egy értékek nélküli társadalomban mi alapján igazodik el az ember? Ha nem lesznek elfogadott normák! Ha nem ismerik a jó és rossz fogalmát? Most arra nevelnek minket, hogy a személyiségfejlődés érdekében ne szóljunk rá a gyermekre, igaz? Gondolkozzunk csak el a legegyszerűbb dolgon, a szabad–nem szabad fogalmán. Ha például nem mondjuk el, hogy mit szabad és mit nem, honnan jön rá egy gyermek, hogy a szomszédból nem szabad elvenni semmit?

És újra rám nézett, kérdőn!

Hagytam, hogy gyötrődjön, vívódjon a gondolataival, aztán amikor már elmélyült a csend, megszólaltam:

– Hogy jutottunk el idáig, azt kérded? Megmondom! Egy idő után bontogatni kezdték a társadalom szövetét. Először elvették a közösségtől a legjobb „ópiumot”, az Istent! Azzal, hogy elvették az Isten eszményét, a vallással együtt eldobták a hitet is. A hit elvételével reménytelenné tették az embert, akinek gondjai vannak, és egyetlen reménye az Istenhez való fordulás joga volt! Az imádság!

– Ez nem igaz! A csendes estéken imádkozhat bárki! – mondta. – És fájdalmában, vagy vigaszként is!

Átsiklottam a válaszán. Bosszantani akartam, tehát folytattam:

– Az Istennel együtt kidobták a közgondolkodásból a tízparancsolatot is!  Elvették azokat az értékeket, amiket hirdetett a keresztény vallás! Az önmegtartóztatást, felebarátod szeretetét, tiszteletét. Aztán elvették az egyéntől a családot mint óvó, féltő, megtartó közösséget! Megszüntették a család, az apa, anya, gyermek szentháromságát! A család szétverésével nemcsak a férjet és feleséget száműzték a családból, hanem magányossá tették a gyermeket is, elvették a létbiztonságát, az apa, anya fogalmát, a szülőt mint mintát. A szeretet legfontosabb fészek-melegét! De a családdal együtt elvették az egyéntől a rokonságot, a sógorságot, a komaságot is! Az esküvő szépségét! A lakodalom, keresztelő közösségformáló szerepét! A kalákát!  Aztán elvették a rohanással a szerelmet… A szeretetet… Az erényt… A nőktől az anyai érzéseket! A nyugati társadalmak viszont a magányért cserébe megkapták a pénzt, s vele a fogyasztást mint a lét egyetlen örömét. A széthullt családokkal nőtt a fogyasztás, külön lakások kellettek, külön autók, külön tévé, mosógép. Persze ezzel egy időben megkapták a magányt mint létformát. Az önemésztést mint lassú halált. S mert minden vágyat elérhetővé tettek, ezzel elsilányították az ember érzéseit. Leszoktattak a gondolkodásról. Majd amikor a közösség atomjaira hullt, már egy tömbházban sem köszöntek egymásnak az emberek – hogy ne sértsék egymás személyiségi jogait –, már-már állati sorba süllyesztettek újra az embert.

Elhallgattam. Elégedett voltam magammal, de folytattam:

– Most pedig rabszolgává teszik az embert…

Erre a beszélgetésre még azelőtt került sor, mielőtt megtörtént volna az, ami megtörtént. És a rátörő vagy a töprengéseiből feltörő gondolatok nem hagyták nyugodni. Valahányszor csak találkoztunk, mindegyre visszatért rá.

– Nincs igazság – mondta. – Sohasem is volt.

És felindultan, már-már lázasan, újra és újra megismételte: – Mi lenne, ha én venném el? Mi lenne, hogyha én vennék el ezt-azt? Na, mit szólsz?

Most, ahogy tárgyaltuk a lehetetlent, vagyis ami megtörtént, váratlanul átvillant rajtam, hogy sétáinkon, különböző beszélgetéseinken hányszor és hányszor fogalmazta meg ezt felém! Hányszor gondoltam arra, hogy már-már zaklat az örökös vívódásival! És a felismeréstől ledermedtem:

– Csak nem akarod azt mondani, hogy tudatosan loptál?

És a szemét kerestem a tekintetemmel. Elkapta a tekintetét rólam, de visszakérdezett:

– És ha mégis? Hisz feltételezem, hogy tudat alatt minden régi gondolatom hatással volt a történésekre!

Megborzongtam: – De hát akkor te nem vagy normális! Ilyen őrültséget csak egy beteg lelkű ember követhet el! Veszélyezteted az egész karrieredet! Mindent!

És kínomban elébe léptem, szembefordultam vele, már-már megmarkoltam, hogy megrázzam, kijózanítsam az összekuszált gondolataiból, de olyan ártatlanul nézett rám, mint aki azt sem tudja, hol van.

– Akkor be kell vallanod a lopás tényét is! – mondtam csendesen. – Hogy éld át, amit át kell élned, ha már pokollá tetted az életed! Hogy majd meg is védhesd magad! Mert te, bárhogy is csűröd-csavarod, nem lophatsz! Lophat az, aki éhezik, vagy akinek otthon éheznek a gyermekei, beteg a felesége, apja, anyja, de még az sem! Az is először kérjen! Kolduljon! S ha majd az emberekben nem talál semmi szeretetre, együttérzésre, ha már megtapasztalja a társadalom kegyetlenségét s az egyéni ember érzéketlenségét kiszolgáltatott helyzete iránt, vagy a közönyt, a közömbösséget, akkor majd lophat! Ha rájön, hogy a társadalom őt kiközösíti! Magára hagyja! Vagy elutasítja! De addig, amíg egy csöpp reménye is van az együttérzésre, nem!

– De hát én nem a megélhetésért loptam!

– Annál rosszabb! Ne is beszélj róla! – legyintettem dühösen, s szó nélkül ott hagytam. Egyedül.

 

*Részlet az azonos című regényből.




.: tartalomjegyzék