Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2018 - Augusztus
2018 - Július
2018 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Február
Gazda József

Tükör előtt (A Székelyföld történetéből)

„A fajtám. Szeretem minden hibájával együtt, de a hibáit nagyon látom…”

  (FI, 2)

 

1. KÖDBEVESZŐ MÚLT

Belenézek az időbe. Egy ideig látok, ami közel van hozzám, tisztábban, aztán életlenebbé válnak a körvonalak, távolodik a messze, titkok jönnek, rejtelmek, melyeket talán sohase fogunk igazán látni, tudni, megfejteni. A való helyét átveszik a sejtések, sejlések, aztán: az ismeretlen vak homály.

Magamba, magunkba nézek. Magamat, magunkat vallatom. Kik vagyunk? Milyenek vagyunk? Hogyan látjuk magunkat? Milyennek látjuk, vagy véljük látni magunkat? S közben töprengek. Ismerjük-e, tudjuk-e a múltunknak legalább a belátható részét, fontos-e az nekünk? És: teszünk-e, akarunk-e tenni önmagunkért, megmaradásunkért. Mert létünk veszélyeztetett lét, nemlétre kiszemeltekként éljük immár közel száz év óta napjainkat, itt, Románia szívében, ahol az állampolitika célpontja vagyunk, a homogén nemzetállam megteremtésének akadálya, botlasztója, s ezért: nemkívánatos „etnikum”. Mint etnikum, akiknek „etnikai sajátosságaink” is vannak, nyelvünk, kultúránk, lelkületünk, gondolkodásmódunk, úgy is szemet szúrunk. „Az új régióknak – mondá bölcs miniszterelnökünk – nem lehet etnikai jellegük”. Vajon miért? Amikor épp az etnikai sajátosságunk különböztet meg bennünket az ország többi lakosaitól. És földünknek, az általunk lakott Székelyföldnek (a román térképeken ez a megnevezés sem szerepel sehol. Egyszerűen: nem létező!) is sajátos arculata van. Hegyek övezte táj, melynek főértéke vonzereje, felbuggyanó gyógyító erejű ásványvizei, sűrű fenyvesei, lelket építő-szépítő, egészséget is visszaadó varázsereje.

Székelyföld rendkívüli vidék. Én voltam Dél-Afrikától Kanadáig, Kanadától Ausztárliáig, a Csendes-óceáni szigeteken, a Szentföldön, arab vidéken, de olyan szép helyet, olyan szép hegyeket nem találtam sehol. Korvászna környékének a gyönyörűsége! Hihetetlenül szépek azok a hegyek, fenyvesek, egészen a torjai Aporok váráig, a Büdösig, az egy hihetetlen élmény volt, lenézni, gyönyörködni, hogy az Isten milyen csodaszép hazát adott nekünk.(HS, 3)

Ehhez a tájhoz köt hozzá a múltunk, nőtt hozzá a lelkünk, ezzel vagyunk egyek. És ez a táj – gazdag turisztikai vonzata révén – etnikumától, az itt élő többségi nép „etnikai sajátosságától” függetlenül is ugyancsak sajátos „régió”.

A másság még mindig tömbben élő megtestesítőiként nemkívánatosak, s mint ilyenek: örök szemmeltartottak vagyunk; akiknek egy esetleges autonómia, az önrendelkezés valamilyen formájának a megakadályozása az ország politikájának egyik legnagyobb gondja, célkitűzése. Nekünk pedig a továbbélés reménységét, lehetőségét csak ez adhatná meg. Ezért a mi érdekeink meredeken összeütköznek az országos politikával, amely épp ezek érvényesülését akarja megakadályozni.

Tudjuk-e ezt? Vállaljuk-e hát a harcot, a harcot önmagunkért? Önmagunk jövőjéért? – kérdezem. Látjuk-e a helyzetünket, látjuk-e értékeinket és gyengeségeinket? Van-e önismeretünk? .

Kik vagyunk hát? Milyenek vagyunk hát? Jöttünk valahonnan? Vagy itt termett meg a föld, az életadó, az, melyet mi is magunkhoz alakítottunk…

A székelység eredetéről elméletek vannak. Egyik tudós, kutató ezt, a másik azt hiszi, vallja, bizonygatja, de valahol mindenik sántít, mert elvesznek a bizonyítékok, elvesz a való, s maradnak csak a feltételezések. Feltételezések, melyeket csak egy másik feltételezéssel tudunk vagy tudnak annak a vallói alátámasztani. Így hát fogadjuk el a messzeség homályát, a homályt homálynak, melyből – akárcsak a magyarság eredetéről – csak egyvalami körvonalazódik, az, hogy „valahonnan messziről jöttünk”, beláthatatlan messzeségből. Csillagúton, a Hadak Útján, jöttünk vágtató lovainkkal, aláereszkedtünk a földre, rég-rég, nagyon rég, a föld is hozzánk nőtt, lényünk, lelkünk részévé lett, s amikor Csodát várunk; mert azt is örökké várjuk, a Csodát, olyankor föltekintünk az égre, s hisszük, hogy az a csoda bekövetkezik.

Egy nép lelkületét a történelem, saját megélt történelme alakítja. Képzelt és valós történelme is. A székelység hiszi, ma is hiszi, mert alátámasztják legendái, s a valószínűség is, hogy hun-utódok, Csaba királyfi népe vagyunk. S mint ilyen: szabad nép, dicső nép.

Én a székelység eredetét – a hun-avar magyar vonalat – ezt tudom hinni, vallaniIdézném Prohászka Ottokárt, székesfehérvári püspököt, aki a Csíki Székely Kongresszus után 1902-ben járt Tusnádfürdőn, s egy ilyen elmélkedő útleírásban a következőt fogalmazta meg: Csak egyetlen tiszta magyar csíkot, de azt az ország szegélyében a gondviselés megőrzött, aranyos paszomántos csíkot, s ezt a csíkot ma is Csíknak hívják. Ez a csík egy foszlány Attila népéből, egy csík a régi Hunnia palástjából, mely leszakadt, mikor a palást szétszakadt, s ott akadt fönn a Hargita szirtjein, a csendes erődségekben, a havasok gerincein, s azóta is ott van… (DkJ, 2)

Erdővidéken területnevek, patak- és határnevek is őrzik a hun múlt emlékét. Az Attila vára, Rika vára, Rika pataka, erdeje, valamint a Réka királynő sírja nevű szikla, melyekhez legendák kapcsolódnak, Attila királyról és első feleségéről, Rékáról, aki itt élt (volna) és itt lelte (volna) halálát.

Ez a hun-tudat évszázadokon át lelkünk része volt, s ma is él. Régi történelmi kútfők is tudnak arról, hogy Árpád magyarjait magyarok várták a Kárpát-medencében. Magyar testvérek. Székelyek…

Él a „szabad székely” tudat is. Őseink szabadok voltak, egykori királyaink kiváltságokat adtak nekünk. Kiváltságokat, nem ajándékként, hanem szolgálatunk jutalmazásáért. Azért, mert a történelem folyamán mindig feladataink voltak, s azokat a feladatokat – a határok védelme, a haza védelme – becsülettel végeztük el. Ezért lettünk „rendi nemzet”, eredendően nemes és szabad. Saját alkotmánnyal, saját törvényekkel. Ez már nem legenda, ez valós történelmünk. És erről – sokmindent pontosan, adatolva – tudunk. Megvannak „ősi autonómiánk” írásos dokumentumai, melyeket őriznek nemcsak levéltáraink, de őrzi közös tudatunk is. A mindenkori gyepűhöz kötődött eleink élete, ott volt az ország védővonala. Biharban, aztán a mai Szászföldön, majd innen telepedtünk-telepítettek bennünket a Kárpátok lábaihoz, mert ott kellett a feladatunkat teljesíteni. S egy részünk így került Moldvába – amikor a gyepű oda tevődött át, a természetes határok elővédnökének, ott is jelentős magyarságot alakítva ki.

Orbán Balázs írja: Klasszikus földre lép az ember. Nagyon sok a történelmi határnév. Őrhegyalja. Őrhegy, Vigyázó hegy, Királyhitelaka. A legenda szerint Nagy Lajos is megjelent hadseregével, erre járt, azon a részen ahol táborozott, Királyhitelaka. Ennek a szomszédságában Mészárszék… királykútja, Lajos kútja. A templomunkban van egy Anjou címer is.(KGy, 3)

Hát így szorosan kapcsolódtunk a magyar hazához, így lett tudatunk az átlagosnál is erősebb magyar tudat.

Nem osztom meg magam, hogy én magyar vagy székely vagyok. Az egy dolog, egy törzsből valók vagyunk, Árpád apánk utódai. Nem szabad megosztani, hogy te budapesti magyar vagy én erdélyi.. Csak a lakhely s a feladat, az ezer éves határa őrzése különböztetett meg. A székely az nemesnek született, büszkének, konoknak, kitartónak, életét a hazáért feláldozónak.(BlJ, 4)

Így hát úgy vagyunk székelyek, hogy magyarok is vagyunk. Székely mivoltunk nem azt jelenti, hogy nem magyar, hanem azt, hogy nagyon erősen magyar, vagy szinte magyarabb magyar minden más magyarnál.

Szerintem a székelység tartja leginkább, a legtisztábban és egységesen a magyarságát, hiszen nem nagyon keveredett a sok-sok ezer év alatt, mindig nehéz körülmények között a sorssal megküzdve és nagy-nagy tisztasággal, szeretettel élte át... Most mi itt élünk Magyarországon, s nekem külön öröm, hogy ott az emberek nagyrészt egymást szemmel tartják, egymással törődnek, ami itt Magyarországon kevésbé jellemző sajnos. (KöP, 5)

A különbözőség tudata így van meg bennünk, mint saját értékünk tudata!

Az igazán sajátos székely értékek azok, amik megkülönböztetnek az átlag magyartól. Én tudom, hogy a magyar népnek is megvan az a rétege, akik ugyanúgy érzik az igazi magyar léleknek és az erkölcsnek az értékeit, melyek a mai politikai helyzetben nem tudnak felszínre törni. A székelység magára utaltsága örökké nagyobb volt, mint a mai Magyarországon élőké, eredendően is bizalmatlanabb az idegennel szemben, és én azt hiszem, hogy a közösségi értékeknek a megbecsülése a mai napig is jelentősen megkülönböztet bennünket…(BG, 4)

Az idők, a mindenkori helyzetünk, s annak sokirányú jellegzetességei alakították lényünk lényegét.

A lelkiséget mindenütt a helység, a vidék, a klíma befolyásolja. Színezi a másságot. Egy széles palettára lehet rakni. Ezek fölött uralkodik a szülőföld-szeretet, a hazaszeretet, büszkeség, nemesség. Hogy nekünk nemességet adtak? Nem ajándék volt ez, nemes mivoltunk a szabadság gondolatát is magában hordozza. (BlJ, 4)

A történelem elsősorban egy olyan állandó bizonytalanságban tartott minket, amit bátorsággal, ravaszsággal mindig ki kellett játszani. Több tűz közé kerültünk, hol keményen, hol ravaszul a helyzetet meg kellett oldani. Most is ebben a helyzetben vagyunk, ha nem sikerül autonómiát vagy valami formát találni, hogy túléljük ezt a román tengert, akkor felszívódunk. Meg is van erre a szándék!(MA, 3)

Nemcsak a lelkületünkben, a szemléletünkben is hordjuk a sorsunkat. A székelység mindig a megmaradásáért küzdött, védelmet jelentett, mikor határőrök voltak. Az itteni emberek nem mindenike élte át ezt a helyeztet, ezért nincsen benne olyan mértékben a küzdeni tudás. Mivel nem érezték azt az állandó veszélyt, amit a székelység, bizonyos rétegek könnyebben mondanak le értékekről, mint ahogy tette a székelység. Szerencsére nem ez a többség. Ezért lehet, hogy más magyarok könnyebben feladnak értékeket, mint a székelyek. Mi tudjuk, hogy az értékünk a megtartó erő. Sorsunk alakította ki ezt.(KFS, 3+9)

A szinte kényszerű helyzet-, és az ebből adódó másság-tudatunk az idők során nagyon erősen meghatározták lényünket. A történelmi Erdélyben külön népként határoztak meg bennünket („Unio trium nationem”). Ez a sajátos és önálló székely-tudat ma is él bennünk. Él, de kitéve az újabb megpróbáltatásoknak, újszerű „határhelyzetünknek”, a most már „magunkat, és csak magunkat kell őrizni” helyzetünknek, felerősíti, vagy legalább őrizteti velünk magyarság-tudatunkat.

Én úgy gondolom, hogy a székely közösség ma is népként definiálható, népként bármikor aktivizálható, mozgósítható azon értékek mentén, amiket fontosnak tartunk. Itt van bennünk a személyi és közösségi szabadság tudata, vagy annak ágya, és én nagyon fontos értékként említem a hagyományainkhoz való ragaszkodást. Elsősorban kisközösségekben – amilyen a család, a falu – ez erősen él is. A városokban kevésbé, ott jóval nehezebb a kisközösségi életnek a kialakulása.(BG, 4)

Ezért fontos számunkra a család, a „megtartó székely falu”, a különbözőség-tudatnak, az erkölcs- és hagyományrendnek az őrzése még ebben a mindezeknek ellentmondó, mindezeket eltűntetni akaró világban is.

A székely nem kisebbség, hanem nép. Ezt tudnunk kell, s erre kell a politikának építenie. Az ENSZ alapokmánya szerint önrendelkezési jogunk van. Ha ehhez nem ragaszkodunk, az égvilágon semmit nem érünk el…(SzT, 2+9)

Vajon tényleg egységes nép vagyunk? Ha csak alkatilag, vagy még inkább természetileg vesszük, kissé mások a gyergyóiak, csíkiak, udvarhelyszékiek és háromszékiek... Az sem kizárt, hogy a székely foglalkozásnév, őrt, őrzőt jelent a hasonló szó a mongoloknál is... A közös feladat is kialakíthatta közösségi tudatunkat, együvé-tartozásunk tudatát. Szinte ezt támasztja alá sok-sok különbözőségünk, s köztük a nyelvi változatosságunk is. Az egész Kárpát-medence minden nyelvjárása megtalálható a nyolc-, vagy ha Aranyosszéket is ide vesszük, a kilenc szék, köztük „fiúszékek”, területén.

Nálunk ö-znek, tőlünk 8 km e-znek, 18 km-re á-znak…(KGy, 3)

Vagy az én szűkebb pátriámban: Kovásznán enyhén í-znek, a 4 km-re levő Pákéban íé-znek („Pákiéban diél van!”), a 25 km-re levő Kézdiszentléleken zárt e-kkel beszélnek („Nem, nem, az Istennek sem!”), 32 km-re levő Sepsiszentgyörgyön a rövid á-hoz közelálló nyílt e-kkel beszélnek, vagy 8 km-rrel odébb megjelenik az eö diftongus, Erdővidéken egy egészen furcsa nyílt eó („Bareóti vagyok”). Egészében véve nyelvünk régies, van egy bizonyos patinája, őrzi a régi magyar nyelv ezer színét, zamatját, gazdag árnyalatosságát.

Ezelőtt vagy 15 évvel vagy 20 évvel, volt egy falunap családom ősi fészkében, Havadtőn. Elmentem én is. Annyian voltunk a templomban, még a karzatot is beülték az emberek. Mennyi tudós ember, értelmiségi került ki abból a faluból! Végighallgattam a szavalatokat. Olyan gyönyörű magyar nyelvet Istenem, mióta nem hallottam! Pesten is felfigyelhetnének erre a nyelvvédők, hogy a televízió bemondói megtanuljanak tőlük  magyarul beszélni.(HS , 3)

A magyar nyelvet is másképpen használjuk mint az anyaországiak, parciumiak, mezőségiek. (MA, 3)

Édesapám tanított rá: a magyar mondat alanyból és állítmányból áll, s a bővítmények csak cirádák. Annyi bővítményt használj – mondta -, amennyit az a gondolat megbír. Egyik-másik ember olyan cirádásan beszél, hogy azt se tudod, hová akar kilyukadni…Attól, hogy idegen szavakkal teletüzdelek egy szöveget, attól még nem leszek sem okosabb, sem kifejezőbb. (KM , 4)

Mi ma is a magyar nyelv őstörvényei szerint gondolkodunk. Tömör és a rejtett kapcsolatokat is képes megjeleníteni a beszédmódunk. Ezért nem vagyunk szószátyárok, nem mondunk többet, mint amennyi a gondolatunkban összeáll. Ha az ember megfigyeli a mai magyar nyelvet, amit Magyarországon beszélnek, sokszor nem érti. Erőfeszítés kell ahhoz, hogy tudjam követni, mert nem azon törvények szerint gondolkodnak.(BG, 4)

Nagy kincsünk a nyelv, nagy segítségünk annak gazdag szépsége, kifejező ereje. Mikor Magyarországon a Vigadóban Márton Árpád festőművészünket kitüntették, valaki kérte, mondjon valamit Csíkról. „Csíkban olyan hideg van, hogy a macska mikor a sarkon befordul, eltörik – mondta a Gyergyóalfaluból származó székely művész. Nem értették a pestiek, vagy legalábbis sokan nem értették. Álltak értetlenül. E képi nyelv idegen volt nekik, pedig a képiség a régi magyar nyelv egyik fő jellemzője…(KM, 4)

Vagy nézhetnők „táji” különbözőségeinket. A csíkiak, gyergyóiak mintha szikárabbak, a háromszékiek nyitottabbak, befogadóbbak, az udvarhelyszékiek, marosszékiek – ugyancsak „mintha” melegebb lelkűek lennének... Mégis: történelmünk összekovácsolt, egységes, vagy legalábbis közelálló lelkületűekké tett bennünket az egész Székelyföldön.

Az összetartásunk a bajban születik meg. Abban össze tudunk fogni, másképpen nem. Attól félek, ha ez az autonómia létrejönne, mi megint nem tudnánk megegyezni, hogy ki legyen az első. Ez hibánk is, s ki lehet használni, s ki is használják. Ha nem vigyázunk, az lesz a többi székely városból is, ami Marosvásárhelyen történt. Érezzük, tudjuk, hogy védekeznünk kell! Ha kell, a vérünket is adnunk. Hogy megmaradjon Erdélyben ez a rész, mint az önrendelkezés ősi megtestesítője…(MA, 3)

Ezek révén van ennek a névnek, hogy székely, valami patinája, varázsa, ezért rejlik mögötte egy sajátos, önálló lelkület. Mely a sokszínűség egysége. Gazdaglelkűség, mely a magyarság közös sorsában és külön sorsunkban edződött meg.

Az erős lelkű nép fegyelmezett. És készenlétben van állandóan, virraszt, éber, mint itt, a „határ mentén”. Észreveszi, hol akar betörni az ellenség a határon, az életébe, lelkébe, családjába. Nem nehezedik el a szíve az ilyen embernek a tobzódásokban. És nem fél! Kik voltunk, kik vagyunk, és újból kik kell hogy legyünk. Ki a magyar, ki a székely, fel lehet újra és újra tenni a kérdést. Az egyszerű embereknek is, mindenkinek. (Git, 2)

Kell hát ma is ismernünk önmagunkat!

 

2. SZIKÁR, LELKET ALAKÍTÓ FÖLD

Igen. Szikár és nehéz! S mégis: életet adó!

Ezért a földért mi verejtékeztünk, kezdve, hogy őseink erdőirtással lakhatóvá tették. Hát az őseink verejtéke megszentelte. Ugyanakkor ezen a földön lettünk Isten gyermekei a keresztségben, legyen az római katolikus, református vagy más közösséghez tartozó, de gyökereink a reformáció előtt mindannyiunknak katolikus. A nyelvünk, kultúránk, történelmünk mind közös, ez összekovácsol. És itt, ezen a földön tapasztaltuk meg Isten gondviselő szeretetét, küzdelem és imádság, az élet itt edzett meg bennünket és tett székellyé.(DkJ, 2)

Az életet ki kellett csikarni, ki kellett vájni a göröngyökből, a göröngyök közül. Nehéz és kitartó munkával, a küzdő ember verejtékével. Így lett a székely ember gondterhelt, konok arcú. Így lett sorsedzett, de – mert meg tudta vívni a maga küzdelmét kitartással, állhatatossággal – győztes is.

Mostohák ott a természeti körülmények. A nyári szünetek nagy részét ott töltöttem, én is részt vettem a mezei munkában, mentünk 8-10 km-t is a földhöz. Nagyon keményen dolgoztak és dolgoznak mai napig…(TÁ, 8+9)

Nagyon sűrű volt itt mindig a nyomorúság. Orbán Balázs szerint az egész történelmi Magyarországon itt, a Nyárád-mentén volt a legnagyobb a népsűrűség. 70 km-es folyóvölgyben 68 falu, s nem volt könnyű megmaradni. (CsS, 5)

Életük teljes élet volt. Nagy családok, sok éhes száj és sok munka.

Nagyon igénytelenek voltunk. A tejeskávénkba egy fél kockacukrot kaptunk. Irigyeltük a szomszéd barátunkat, aki annyi cukrot tehetett a kávéjába, amennyit akart. Ebédkor tízen, tizenegyen ültünk az asztalnál, és rendesen volt sült, főzelék, de ki volt szeletelve, ki volt mérve, egy szelet sült járt mindenkinek, de bőséges mellévaló volt, s jóllaktunk. Leves, sült, és hetente kétszer tészta. A kenyeret otthon süttük. Volt sütőkemencénk, s egy hétre való kenyeret sütött meg mindig nagyanyám. (LK, 1)

A családok valóságos kis termelőüzemekké váltak, amelyek kielégítették saját szükségleteiket, s amelyeken belül mindenkinek megvolt a maga külön helye, feladata, kezdve már 6-7 éves korától.

A székely életerő ebben is megnyilvánult, hogy munkára neveltek, s ki volt adva a munka, amit el kellett végezni. Hány sort kell megkapálni aznap, s utána mehettél focizni. Mindenre volt időnk, elvégeztük a kirótt mezei munkát is, s este még egyet játszottunk. S ennek fizikai következménye is volt, a testre nagyon jó hatással bírt. Testileg-lelkileg egy közösség voltunk. A lélek erős volt, s a test is erős, következménye lett ennek az észbeli gyorsaság is.(CsS, 5)

A kemény munka edzett, folyamatosságra, kitartásra, munkabírásra nevelt, ezeket mint tulajdonságokat alakította ki a népben. A népben, melynek kapaszkodnia kellett, hogy létezni tudjon. Magárautaltság tette, hogy mindenhez kellett értenie, mindent elő kellett állítania, a feladat mindig ott állt előtte, s azt találékonysággal, ráfigyeléssel, ha kellett, okoskodással, de megoldotta. Megoldotta évszázadokon át, s a sok-sok „megoldás” készséggé alakult benne. Sokszínűséggé, s a legtöbb ember ezermesterré vált.

Jellemző volt a leleményesség, az állattartás mellett szinte nem létezett olyan falu a Nyárád-mentén, hogy ne találjon ki magának foglalatosságot. Szalmafonás, gyékény, kőművesmesterség. A nyárádszeredai vásárok igazi sokadalmak voltak, eljöttek ide az emberek, alkut kötöttek, cseréltek egymással. Murok országában megtermett a híres zöldség, mások állatokat, mindenféle tejterméket hoztak, a másik szalmakalapot, a gyékényt, különböző szerszámokat. Mindig csodáltam, hogy a székely embernek milyen friss és találékony észjárása volt, s mennyi mindenre volt képes. (CsS, 5)

A székely embert sok nehéz helyzetben ez mentette meg, vagy ez adta meg a túlélés lehetőségét. Érezte, tudta, hogy ő bármit képes elvégezni, a széleskörű ismeret, az ügyesség, a leleményesség segít átvergődni a legnehezebb helyzeten is. Fogságban, bent a Regátban vagy a nagyvilág valamelyik sarkán, ahová mint sorsüldözött érkezett, meg tudott kapaszkodni, lábra tudott állni.

Édesapámnak amilyen élete volt, tudását, kézügyességét elő kellett venni, s meg tudott élni. Édesanyám is ebben a szellemben nevelődött, ABC üzlete is volt nagyapámnak Felső-Csernátonban, a lányok – három lánya – dolgoztak, megtanultak mindent. Tudni kellett sok mindent, érteni kellett a dolgokhoz, tanulni is kellett, s édesanyám nagyon jó tanuló lett. De minket még Amerikában is munkára nevelt. Ez természetesnek számított az ő felfogása szerint. Nem is azért, mert föltétlenül rá lettünk volna utalva. 8-tól 18 éves koromig újságokat hordtam ki. 13. évemtől a dohányföldeken dolgoztam. Mi ezt úgy fogtuk fel, hogy ez egy kihívás, nem egy teher, nehézség, képesek vagyunk erre is. Mások, idősek is panaszkodtak, mi nem. Ennek a munkának célja is volt, ezt is megmagyarázták nekünk. A keresetünket rakjuk félre, ha egyetemet akarunk végezni, ezt valakinek úgyis ki kell fizetni. (PSzD, 1+11)

Az életeket a sokoldalú tudás kormányozta. S a közösségben teljes volt ez a tudás, mindenre kiterjedt, mindennek megvolt a maga mestere.

Ez is jó volt, mert egy csomó mindenre nem kellett idegen mester. Ha meg kellett javítani a kerítést, fel kellett építeni egy házat, kalákába összejártak, közösen megcsinálták. Egy csomó mindent a székely ember megoldott házilag, alig fizetett szakembert. (CsS, 5)

Így lett munkabírásunk átlagfeletti. S így lettünk a munkában helytállóak, kitartóak.

Az emberek mindenfélét kitaláltak, hogy meg tudjanak élni. Földművelés, nagyon sok állatot tartottak, szarvasmarhát, híres tejtermelő vidék, s rengeteg olyan mesterséget találtak ki, amiből télen is tudtak pénzt keresni. Szalmakalap-készítés, nagyon ügyes gyékényszövő emberek voltak, nyáron művelték a földet, télen gyékényt, az asszonyok nagyon sokat fontak, a gyapjúból szőttek, nyűtték a kendert, ebből is készült kender. Annak ellenére, hogy ilyen sűrűn lakott a vidék, a föld nem olyan kövér, az éghajlat nem olyan jó, ügyesek voltak az emberek. Nagyon sok mesterségnek komoly hagyománya volt. Kovácsmesterek, fafaragók, ácsok. Engem lenyűgözött az, hogy gyermekkoromban mi mindent állítottunk elő. Hihetetlen, egy kicsi földön a szüleim, egy kerthelyiség, szinte mindent elő tudtunk állítani. Mi sütöttük a kenyeret, húsból, amit lehet, édesapám mészáros, vajat köpültünk, sört főztünk, szinte hihetetlen. Gyümölcstermesztés, jó pálinkát főztek az emberek. Édesanyám csokoládét főzött, fagylaltot készített, tortát sütött, vajat köpült, házi laskát készített. Hihetetlen milyen leleményesek voltak a férfiak és asszonyok is. Egy esküvőre szinte semmit nem kellett vásárolni, annyira előállították az ételeket és italokat. Ami enni-innivaló volt, azt szinte mind házilag elő lehetett állítani. Voltak jó suszterek. Szinte nem lehetett eldobni a lábbelit. Olyan jó suszterek voltak, szinte az utolsó kenetet feladták a lábbelire, abban mégis lehetett járni. Ruhát, népviseletet is tudtak varrni, ilyen szempontból is a Nyárád-mente önellátó volt. Milyen híres kőműves csoportok voltak. A mi házunk is úgy épült, volt egy kőműves csoport, a szüleimmel együtt megtervezték, s épült a ház. Téglát is vetettünk, kőműveseket fogadtunk, de csak a faluból, s a székely ember nősülés előtt vagy után, de saját házat épített magának. (CsS, 5)

A szorgalom, a munkabírás, a földből az élet kicsikarásáért folytatott nehéz munka mindenütt összekovácsolta a székelységet.

Ez az Aranyosszék huszonkét valamikori magyar települést jelent. Itt van Alsó- és Felső Aranyosszék. Ez a mi vidékünk Aranyosszentmihály és Várfalva Felső Aranyosszék. Én itt Várfalva községben lakom, Kövenden. Hát itt mindössze egy román település van, valamikor azok is magyarok voltak, de ez most már teljesen román településként ékelődik közénk. A hét falu közül Várfalván, Bágyonban éltek románok, és Csegezben. Kövend kimondottan magyar település. Dolgosak itt az emberek.(CsSzF, 6)

Akit nem bírt eltartani a föld, elvándorolt. A székely munkaerő mindenütt legendásan jóhírű volt. Különösen a régi Romániában szerették eleinket, akik tömegesen sodródtak be oda az itthoni mostoha körülmények közül. Mint egy fejlettebb, magasabb szintű civilizáltság képviselői, ők adták az iparosság jórészét, mindennek mesterei voltak a román fejedelemségekben. Sajnos az eredmény: a tömeges elvándorlás és a tömeges beolvadás.

Édesapámmal mentünk bé kilencszáznyolcban. Innét le, Kézdivásárhelyre, onnét bé Sepsiszentgyörgy, Brassó, Predeál, s onnat vonattal neki Bukarestnek. Egy naccsága meglátott ingemet, s kérdezte, hogy ki vagyok. Aszongya: megfogadjuk a leánka mellé! Osztán ott vótam, kellett játszodjam a leánkával. Én es csak tizennégy éves vótam! Szép lakásik vót, nagy szobák. Nekünk a cselédségnek külön szobánk vót, ahol aludtunk. Nagy úri élet vót, az úrnak gyára vót. A szakácsné magyar vót, a szobaleány magyar vót, én magyar voltam. A gyárban sokan dolgoztak, de ott a háznál mind magyarok vótunk. A naccsága tudott jól magyarul. Nem tudtam én románul, a naccsága járt bevásárolni. Édesapám jött, s akkor vasárnap elvitt engem, jöttünk-mentünk a város között, még bevitt egy-egy sör­kertbe, egy-egy pohár sört megittunk. Több sörkert volt, de volt egy, ahol a magyarok gyűltek össze. Annyin vótunk, hogy! Még száznál es többen vótunk ott Jakabfalvából, ebből a kicsi fa­luból! Nagy asztalt csináltak nekünk, összerakták, s oda leül­tünk, ott mulattunk, még este tízkor es sokszor ott vótunk. Aki csak tudott mozdulni, mindenki ment, mert jó kereset volt. Ó, milyen gazdag város vót akkor az a Bukarest! Gazdag! Galac is pénzes város vót, hogy deszkagyára vót, sok férfi ott dolgozott. (BMÉ, 8)

Valamirevaló boér ház nem volt, hogy ne lett volna benne magyar szakács. Szerették a magyar szakácsokat. Hírük vót a magyar mesterembereknek s szakácsoknak. Nóta is van erről külön­ben, még kilencszáztizennégy előttről való. „Bukarestből jött a posta,/ Idehallszik már a hangja./ Mindenkinek hoz vígságot,/ Csak nekem szomorúságot.” (SzőM, 1)

Én árván nőttem fel. Anyám vót, de az apám tizenegy hóna­pos koromban meghalt. Anyám elment Bukarestbe, ott minisztereknél volt, Tache Ionescu, Ion Brăteanu, akkor Filipescu, Carp, ezeknél volt szakácsné. Brăteanu miniszterelnök volt, Carp itt esett el a Magyarós tetőn a szo­bornál kilencszáztizenhatban. Anyám azoknál volt, de én azt se tudtam, Bukarest merre van. Engem nagyanyám nevelt fel. Úgy nőttem fel, mint egy keserűgomba. Mint a kutya a szemétdombon. (BJ, 10)

Nem, vagy inkább nem Belső-Erdély irányába mentek munkát keresni, hanem be Ó-Romániába.

A román bojárok nagyon szerették a székely munkásokat, mert a székely munkások jobb munkások vótak, erősebb munkások, mint a románok. A románok lágyabbak vótak. Itt nagy családok vótak, kellett a kereset, gyűjtöttek, s vellegették a fődeket a hazahozott pénzből.(AnÁ , 10)

Moldva és Munténia címerében is ott van a nap és a hold, mert székelyek laktak ott. A moldvai és havaselvi vajdák az erdélyi vajdákra támaszkodtak, hogy némi függetlenséget tudjanak kivívni maguknak a törökökkel szemben. Mivel a románság nem ismeri a székelység történetét, akiknek a legnagyobb hálával kellene adózzanak, ezért zavarja őket tudatlanságuk miatt egy székely zászló...(DkJ, 2)

Szorgalmas, életképes fajta... (FI, 2)

Szorgalmasok vagyunk, mindent meg akarunk csinálni az égvilágán. A szorgalmunk által mindenhol alkalmaznak. Hosszútávú, stabil önbizalmunk van. A lelkünk legbelsejében kell megdicsérnünk magunkat, elégtételt kapnunk a pozitív tulajdonságainkért; s a lelkünk legbelsejéből kell az erőt merítenünk…(KM, 4)

Száll ez a belső erő, ez a tudat apáról fiúra akkor is, amikor immár közel száz év óta „tilos” valós önismeretünk, nem tanuljuk, nem tanulhatjuk, nincs benne a „tantervben”, s ha mégis megpróbáljuk becsempészni, súlyos hibát követünk el vele. Mint ahogy legutóbb – 94 év óta első, s ugyancsak mérsékelten óvatos – „tankönyvkísérletünk” önmagunkról ott van jelenleg is a vádlottak padján, olyanok ítélkeznek fölötte érzelmileg és tudománytalanul, akiknek sérti a szemét, hogy nekünk is „lenne” múltunk, s annak az ismeretére szeretnők tanítani gyermekeinket. Ami – úgy tűnik – nagy ellenállásba ütközik, hiszen a jogfosztott egykori jogairól szól, vall, tanúskodik, felelősségteljes múltról vall, apáink becsületéről, helytállásáról, s ha ezt tudjuk; félnek uraink, hogy fel találunk ébredni, s hogy földünkön, szülőhazánkban túlzottan itthon találjuk magunkat érezni. Ott, ahol ma még jogalanyiságod sincs, ahol „idegen” vagy, vagy „jövevény”, s azok vannak itthon, akik talán tegnap érkeztek ide, megtámogatva mindennel ahhoz, hogy kihúzzák lábad alól a földet.

Ez a cél, a „felső” szándék.

A másságod, saját arcod nem elfogadott. A lelked sem elfogadott. Pedig az van! Mert mindenkinek van lelke, és van kollektív lelkület is. A székelységnek is van kollektív lelkülete. S saját kultúrája, mely ezt a lelket, lelkületet tükrözi és őrzi. A néphagyomány szájról szájra továbbadta a múltunkat, s az benne él a köztudatban. És benne a leírtakban is.

 

3. FÉNYLŐ ARCUNK

Edzett, idő-cserezte, idő-szikkasztotta, „bajviselt, konok” arc. Mögötte a nehéz, munkás, felelősségteljes élet. De benne az egymástól való függés, s ezzel együtt: az embertársadra figyelés is. És a leszűrt tapasztalat is: egymással többre megyünk, mint egyedül.

A székelyekben a hosszas történelmi különállás következtében az egymásra utaltság érzése sokkal erősebb…(BG, 4)

Benne az őrhelyeken átvirrasztott éjszakák, a nemcsak be, de kifele is figyelés, és annak a tapasztalata is, hogy légy éber, mert hanem pórul járhatsz. Légy készen, mindig légy készen a váratlanra, arra, hogy meg kell védened magadat, meg kell védened a testvéreidet, nemzetedet. És ez nem ma, hanem évszázadok hosszú során át alakult így, ilyenné.

Makacs és kitartó…(HS, 3)

Nagyon bigott emberek, amit maguk elé tesznek, megvalósítják. Ugyanakkor barátságosak, vendégszeretők és dolgosak. Szeretik a munkát, nem szaladnak el tőle. Problémáik mellett kitartanak. (GKI, 3)

A becsületesség, egyenesség is a közösség jellemzője volt az évszázadokon át. .

Nem tudunk gyalázatosan viselkedni másokkal szemben. Soha a magyarság nem viselt háborút, amit ő indított volna el, csak védekező háborúja volt, s ráfizetett, mert másokat is megmentett, aki mögötte volt, miközben ő vérzett. (NyE, 8+11)

Nem vagyunk megalkuvók, nem alkuszunk meg, inkább vállaljuk a bujdosást és elvándorlást, mintsem hogy feladjuk elveinket, szabadság- és igazságszeretetünket. Ezek az alapvetők a bukovinai székelyeknél.Inkább elbujdostak, mintsem hogy felvegyék az idegen szolgálatában a fegyvert. (VS, 7+9)

Nem bírjuk a megaláztatást, szeretjük és védjük az igazságot, s bátrak is vagyunk. Ez az, ami kéne jellemezze az embereket. Ha megváltoztunk, más kérdés. (MCsK, 1)

Eszes nép is vagyunk! Igazság és szabadságszerető, édesapám mondta ezt. Nagyon sokat adott a becsületre és egyenességre. „Amit mondasz, vállaljad, s egyenes legyél!”(CsSzA, 6)

A csíkiak, felső-háromszékiek indulatosak, hirtelen vesztik el a fejüket. Könnyen kerül elő náluk a bicska.

A szomszédfaluban, Bágyonban is bicskások. A bágyoniaknál valamikor minden bálon verekedés került…Nálunk ez alig fordult elő. (CsSzA, 6)

Elég hirtelen, bátor, magabiztos emberek a székelyek. (FZs, 1)

Jellemző a székelységre a szigorú következetesség.

Ez a szigorúság nem önmagáért való szigorúság, az a pof nem önmagáért csattan el, a székely nem azért pofozza fel a fiát, hogy az ő nagyságát bizonyítsa ezzel, hanem mert tisztában van azzal, hogy nagy pofokat ad majd az élet is. Amikor ez a belső fegyelem meglazul, a közösség gyorsan széthullhat…(MvP, 5+9)

Büszkék is vagyunk. Büszkék a szótartásra, az egymással szemben való becsületességünkre. Embertársainkat becsapni bűn volt. Szégyen volt.

Az adott szónak szentnek, igaznak kellett lennie. Megkövetelték ezt az emberek. (AE, 2)

Haragszik, ha kétszínűséget vagy megalkuvást lát. (MCsK, 1)

A székely ember csavaros eszű, mint egy gyertyánfa. De másképp neki a vagyona a becsületje. Nem a pénz a vagyon, hanem a becsületje. Erősen vonzódik a szülőhelyéhez.(SzB, 5)

Megkövetelte ezt a közös sors, az egymásra utaltság, az összetartozás. Csak a közösséged révén valósíthattad meg önmagadat is..

Biztos összefügg, a mentalitás hosszú idő alatt alakul ki. Nagy különbség van az örök szolgaságban élők és a szabad rétegek magatartásmódja között…(DGK, 1)

Mi nagy nem ajándékba kaptuk a jogokat, megharcoltunk, megküzdöttünk értük az évszázadokon át. Így lettünk büszkék a vérrel szerzett szabadságunkra. Mindig egyenes gerinccel állhattunk, nem kellett meghajtanunk a fejünket.

Kialakult a jobbágyoknál egy csendes, alázatos mentalitás. Nálunk nem! Mi szókimondókká váltunk, büszkékké, s kevésbé, vagy egyáltalán nem alázatosakká. A szabad státusunk tett ilyenné. Nagyobb volt a mobilitásuk, munkát vállaltak másutt is. Mi hányavetibbek vagyunk.. Büszkébbek vagyunk Büszkék az eszünkkel, karunkkal, kardunkkal szerzett eredményeinkre. Rengetegen jártak tanulni Enyedre, s még külföldre is. A székelyek között sokkal több volt az iskolázott ember, mint a jobbágy falvakban. Nem voltunk gazdagok. Inkább csak titulus volt, mint reális nemesség, nem járt vele vagyon…(DGK, 1)

Azt őseim azok tudom, hogy nagyon szenvedtek attól, hogy csángóknak kezdték nevezni őket. Csángótelepnek nevezték azt a helyet, ahová őket visszatelepítették. Mindig akarták bizonyítani az önazonosságukat. Érték volt az, s ezt nem akarták. Csúfolták, hogy ők nem székelyek, hanem csángók. Ez a lelkületükben fájdalmas volt. Egyértelmű, hogy nekik a csángókhoz semmi közük. A Madéfalvi veszedelem után Moldovába menekültek, és akkor úgy gyűjtötték őket össze Bukovinában…Én büszke vagyok a székely mivoltomra, mert úgy érzem,, hogy a székelységnek olyan sarja vagyok, akik méltán viselik a székelységnek a legjellemzőbb vonásait.(VS, 7+9)

Ugyanezzel jár, hogy erős a nemzettudatunk. Fontos számunkra a magyarságunk. Akár tűzbe is mennénk érte. „Én nem vagyok magyar?” – mondanánk Adyval. Erényeink kétségbevonása tűzbe visz, hevesen, lobbanékonyan tudunk tiltakozni is. Ugyanez a nehéz, örök éberségre késztető élet alakította ki szellemi éberségünket.

Csavaros eszűek vagyunk. Az idők folyamán a mindennapi életben is rá voltunk kényszerítve, hogy túléljünk állandóan valamit. Ezért…Talán ez a humorban is megmutatkozik. A székely humorban…Amikor a Hargitán volt egy nagy vihar, s a szél egy csomó fenyőfát kidöntött, megérkezett az újságíró, hogy megkérdezze az éppen ott szolgálatot teljesítő erdészt. Mondja el, hogy történt a nagy vihar. Annyit mond ott hosszas idő után: Hát…(BÁ, 3)

Leleményes. Ha szembe kerül egy nehézséggel, keresi a megoldást. A mi családunkban is így volt, nem adjuk fel céljainkat, s megkeressük a megoldást. Kitartó is, ilyen értelemben, a nehéz helyzetben szívós is, a fizikai nehéz helyzeteket is át tudja vészelni…(PSzD, 1+11)

Türelmesek, megfontoltak, s józanul ítélkezők is tudunk lenni.

Meggyújtotta valaki a másik nagyapám csűrét, elégett az összes termés. Hét gyermeke volt, nem kicsi gond zúdult hát rá. Kiállott a verandára. Ég-e még valaki? „Adjunk hálát az Istennek!” Aztán kibogozta magát. (KM, 4)

Belső különbözőségek is vannak közöttünk. A csíkiak és gyergyóiak szíjasabbak, az udvarhelyszékiek szelídebbek, a háromszékiek hamarabb polgárosodtak.

Mi Küküllő-menti székelyek nem vagyunk annyira vehemensek talán. Nem vagyunk annyira indulatosak. Van ez a műemlék-templom, mindenütt a Szent László legenda dominál, nálunk csak nők vannak, a falu neve is, „mint a galamb” – Galambfalva. A galamb Noé bárkájánál mint lélek, Jézusnál mint a szentlélek.(KGy, 3)

Vendégszerető nép vagyunk.

A székely ember a lelkét kiteszi azért, aki hozzá fordul. Sokszor vissza is élnek a jóságunkkal.(BG, 4)

A vendégszeretettel kapcsolatban jut eszembe. Amikor meglátogattak magyarországi vendégeink, a süldőt, amit 120 kilósan decemberben akartunk levágni, levágtuk 60 kilósan júniusban, mert a vendég mindent meg kell hogy kapjon.(FZL, 1+9)

Az átlagnépeknél legjobban a becsület s a tartás a székely emberekben van meg. (SzB, 5)

A nehéz élet gondolkodóvá is tett, csiszolta is az agyakat...

Az osztályom fele egyszerű, de értelmes gyermekekből került ki, a kollégium fenntartotta és megőrizte azokat, mire érettségiztek, megállták a helyüket az egész világban. Osztálytársaim közül 3 professzor, 1 teológiai tanár, 9 orvos, két képzőművész, 3 mérnök került ki, és a többi mint köztisztviselő élte át a kommunizmust. A lányok érettségi után férjhez mentek. Valamennyi értelmes, józan, a nemzetét szerető férfi és aszsony lett. Ebben az én reménységem. Ez a virtus, értelem, magatartás, ami a mi vidékünkön volt 800 év folytán, megmard. Az én családom is 1222-ben telepedett le ezen a vidéken, amikor II. Endre a szentföldi lovagrendet kiparancsolta Erdélyből. Amikor azok a Szentföldről eljöttek, a király engedélyt adott, a Barcaságban letelepedjenek. Két feltétellel. Nem építenek kővárat, ha jön az ellenség, ne a falak mögé álljanak, hanem harcoljanak. A másik: nem verhetnek pénzt. Mind a kettőt megszegték. A király megbocsátotta nekik a kővárat, de a pénzverést nem. A székelyek verjék ki őket a Barcaságról. András vitéz vezette a lovagokat, kiverték őket…Nekik adta a király Havadtőt. Onnan van az én nevem. A havadtőiek kőfaragó, építő emberek lettek, fehérre meszelt kőházakat építettek, bejárták az egész világot, észrevették, hogy a hegyoldalakon kitűnő szőlőt lehet termelni. Felhúzódtak a hegyekbe, kitűnő bort termeltek(HS, 3)

Nem vagyunk megelégedve soha. Állandóan kétségeink vannak. Önmagunk iránt is. Vajon jól látjuk-e a dolgokat, vajon nem rontunk-e el megint valamit. Önmarcangolók is vagyunk. Ezt én nem a széthúzás talaján látom. Hogy állandóan egymásnak ellentmondunk, csak az ellentmondás kedvéért. Én azt hiszem, az emberek nagytöbbségének azért van annyiféle véleménye, a saját véleményét próbálja körbejárni.(MvP, 5+9)

Megértők és érzékenyek vagyunk legbelül. Nem vagyunk önzők. Hasonlítsd össze magadat a németekkel. Egy sváb hogy tudja, hogy mi az érdeke. Németországot nézzük meg. Lényegében sokkal toleránsabbak vagyunk, mint azok, akik nem teszik szóvá az apró-cseprő dolgaikat, csak nem engednek az elveikből, s nagyon magabiztosak.(KM, 4)

S ami szinte csoda, kialakult ebben a népben a szépre érzékeny lelkület, a szépnek, a kultúrának a szeretete.

Szilaj temperamentumú, találékony és poétikus…Poétikus, mert meglátja bizonyos közönséges helyzetekben az elegáns megoldást. Itt van Tamási Áron, mint olyan. Az az Ábel, aki ott úgy kínlódik a hegyekben, hogy az kétségbe is ejthetné, mégis meglátja az élet szép oldalát. Jó humorérzékkel megáldott. Az én nagyapám 80 esztendős korában bottal a kezében felmászott a gyergyói hegy legmagasabb csúcsára,. Voltak ott tulajdonai, fölment, hogy vegyen búcsút a helytől. Mi ez, ha nem poétikusság. Fölment, hogy elbúcsúzzon a helytől. Bizonyos helyzetekben, amikor kell ez a poézis nagy széles lélekkel társul. (KM, 4)

Kultúraszerető emberek lakják a falut. Sokan olvasnak…(CsSzF, 6)

A sok munka mellett volt idejük énekelni, összejárni. Kórusok, nagyon híres volt a nyárádmenti kórustalálkozó. Nem létezett olyan falu, hogy ne legyen saját kórusa. Gyermek és felnőttkórus. Kórusmozgalom volt. Színjátszó körök, színjátszó csoportok, erre is volt idejük az embereknek, hogy színdarabot tanuljanak, s énekeljenek.(CsS, 5)

Ott van a székelykapu, Nyikó mentén, Székelymalomfalván vagy Fenyéden, Máréfalván nagy gondot fordítnak erre is.(BÁ, 3)

Néprajzosként felvállaltam az idegenvezetést is. Egy kapu előtt állva arról beszélek, elsősorban minden kaput a funkciójáért állít a gazda. Itt kezdődik a népművészetnek a jelentősége…Akkor is betöltené funkcióját, ha egy átlag kapu lenne. De az a gazda áldozott érte, anyagi áldozatot hozott, s ez már árulkodik arról az emberről, arról a közösségről, annak a szép iránti igényéről. Egy munkaeszköz is vallhat erről, az az orsó, az a guzsaly, az az ekeszarv. Van egy ekeszarvunk, a fogantyúja közepén gyönyörű tulipán. Mindig elmondom: Ez kell ide? Mit árul el? Szép iránti érzéket, igényességet. Amit mindennap kezébe vesz, hogy legyen szép. Nézd meg a kapuját, s megtudod, ki lakik ott. Lelki gazdagságról, szép iránti érzéke fejlettségéről, s lelkiségéről beszél. A felírásnak is üzenete van a világ felé. Erkölcsi, tulajdonképpen. Erkölcsi helytállást, erkölcsi értéket fogalmaz meg benne a falusi ember. Oroszhegyen gyűjtöttem ezt a tökéletes erkölcsi megfogalmazást:

Igazság és becsület.

Hűség és szeretet,

Szorgalom és hit Istenben,

Lakozzék mindörökké ez életben.

A gazdaságot mondja Életnek. Sima kapu, nem teljesen faragott, ez a szöveg a kaputükörben van felírva. Mikor az iskolában állítottunk kaput, ezt írattam fel. Mikor átadtuk ezt a kaput, a mai elit is ott volt. Akkor én így fogalmaztam, ne vegye rossz néven a tantestület, ha egy ilyen szöveget írunk. Minden itt megfogalmazott szóban a gyerekek s tanítóik, ki-ki megtalálhatja az értékrendjét. Én úgy éreztem, s úgy érzem ma is, időszerű, amit ezekről a kapukról le lehet olvasni, meg lehet érteni. (KP, 3)

Vegyük csak ezt a tömör szépségű visszatérő felírást:„Áldás a bémenőre, Béke a kijövőre” Több ez, mint poézis. Valahol a lélek gazdagsága is, jóság, emberszeretet, az embertárs megbecsülése is benne van, s ezek a tulajdonságok jellemzőek erre a népre. És jellemző a szép szeretete is.

Én nem mondok semmi újat... Én tulajdonképpen csak ismétlem, ha azt mondom, a szerkezetüket ha tekintjük, a háromszékiek monumentálisabbak. Arányaikban egyediek. Az udvarhelyvidéki kapuk szerkezetileg nem ennyire tökéletesek, de díszítésüket illetve sokkal gazdagabbak. A minta-kincsük egyedi, s – mondják − túldíszítettek. Vannak, akik ezt a túldíszítettséget megvédik, én is megvédem ezt, mert azt mondom, igaz, hogy a teljes felülete díszített, akárcsak a kalotaszegi írásosnak. A teljes földje díszített, de nem ötletszerűen, hanem díszítési mezőkre tagolva. Mindennek megvan a maga helye, a maga motívuma. Rendszert alkot az a sok indasor, tulipán, pálma, ha így tekintjük, nem túlzsúfolt. A kalotaszegi írásos sem az. Sajátos díszítési mód, s nem ötletszerűen. Egészében rendszert alkot ez a sok-sok motívum, az a gyönyörűség benne. S az sem utolsó rendű, hogy festett, színes. Ez is szinte egyedi. A téglavörös, ez a 800-as évek elején már volt. A levéltári adatok már ott az 1700-as években festett, színes díszítésről beszélnek. Az udvarhelyi kapunak ez a színezés is tényleg melegséget ad. A zsúfoltságukat feloldja, mert a színekben sincs ötletszerűség, hanem egyáltalán törvéynszerűen kialakult, hogy az inda mindig téglavörös, ultramarinkék, egy közép-zöld, és még valami… Már túljutott ez a kapu mindenféle naturalizmuson, 3-4 évszázadra visszavezethető a léte. Egyszerűen megálmodottan, nem naturalista szellemben színez. Vagy alakítja a motívumkincseit. A helyük ott van a népművészet legszebb értékei között.(KP, 3)

A székely ember általában vallásos. Hisz Istenben, egyházai tartják össze, lelkészeit tiszteli, megbecsüli.

Én úgy gondolom, hogy a székely ember a vallását az átlagosnál jobban gyakorolja. És talán ennek is a következménye az, hogy a családi kötelékek viszonylag erősek. Véleményem szerint még az is a következménye ennek, hogy az értékrendünk az átlagosnál lassabban liberalizálódik… Ezt az is alátámasztja, hogy akik Székelyföldről elvándoroltak, tartják egymás között a kapcsolatot. Összejárnak, ápolják a hagyományokat, s a kapcsolatokat is ápolják. (BÁ, 3)

Székelyföldön aligha marad gyermek kereszteletlenül. S az Isten nélküli, lelkész nélküli temetés elképzelhetetlen. Az elpogányuló, vagy az erre szervezett – nevezzük így: globalista – erők által elpogányított világ tünetei ide alig jutottak el.

 

4.ÁRNYÉK-FOLTOK…

Sok szépet írtak le, mondtak el a történelem folyamán a székelységről. Rosszat, elmarasztalót jóval kevesebbet. De ha belenézel a tükörbe, kell látnod azt is. Kell látnod arcod elfakulásait, erőd, kitartásod gyengülését, azt, miként fészkelődik beléd a kényelem, miként kezdesz rohanni az árral, hogy könnyű sikereket érj el, miként lépsz ki a közösségedből, vagy miként fordulsz szembe azzal, ha az érdeked azt kívánja. Mert a közösségi érdeket mindinkább átveszi az egyéni érdek, a kor törvényei is egyénekre szabatnak, nem közösségekre. A közösség megfosztatik a jogától, hogy az egyént magához idomítsa, s ha él is benne a szándék, a kor hívó kürtjei más dallamot fújnak, s az egyén, ama független és szabad, nem fog tartozni sehová.

Akik voltunk valamikor, azok nem vagyunk ma…(Git, 2)

Az évszázadokon át kialakult kötelékeink fellazultak, fellazulnak, a közösség, mely számára szent volt a haza, s minden izmával, minden idegszálával azt szolgálta, kiszakíttatott a haza béklyójából, védőkarából, s utcára, országok útjára, idegen földre löketett. Vagy: elidegenedett tőle a föld, más arcok jelentek meg azon, mondván, hogy ez a föld az enyém. Jöttek, és eltaszítottak téged, letaszították a kezedet a rögről, rögökről, melyeket évszázadokon át morzsoltál, s melyet izzadságod cseppjei itattak át.

Amióta román fennhatóság volt, egy idő után kommunizmussal, a székely gerinc nem olyan egyenes, mint amilyen volt. Megtört. Meghajlott. A létünknél fogva egy óriási felelősségünk volt, a nemzetnek és az országnak a védelme. Amióta ezt tőlünk elvették, a felelősségtudat sem erősíti a székelységet. Emellett megfosztották önállóságától, önellátási lehetőségünktől. Elvesztettük a jogot és a lehetőséget az önrendelkezésre is. Ezzel nagyon sokat veszítettek a székely családok és a székely közösség, mert üldözötté tette őket a hatalomhoz és a világ gazdasági helyzetéhez való igazodás kényszere.(BI, 5)

Balkanizálódtunk is. A román politika ránk nyomta a bélyegét az elmúlt száz évben… (FI, 2)

És hogy a külső erő elfojtotta, s fojtja, egyre fojtja, egyre gyengíti a te erődet, foltok, a rossz foltjai – melyek az új idők parancsolatjaihoz idomulnak – fakítják, torzítják az arcod. És: meg kell látnod ezeket a foltokat, a tükörnek meg kell mutatnia ezeket is, mert ha elveszíted tisztánlátásodat, még inkább elveszted gyökereidet, nem tart, nem fog tartani a föld, mely mégiscsak a tied, s elsodor az ár…

Az én férfi felmenőim sokkal határozottabb, harciasabb, bátrabb férfiak voltak, mint a felnövő fiatalok. Ma is oda kellene adják vérüket a Székelyföldért, mert harc folyik érte, az autonómia-harc. S a harcban ők alig-alig jeleskednek. Tehát erőt vett rajtunk az érdektelenség. Ezt nagyon szomorúan és keserűen mondom. (BI, 5)

Így hát elsősorban ránk vár, hogy meglássuk, kimondjuk lelkünk, arcunk torzulásait. Kell látnunk, meg kell látnunk azokat is. Torz vonásainkat, melyek részben eredendőek, részben az Új Idők rakták ránk, sorsunk hozadékai!

Mert nem tudunk – s már-már nem is akarunk – ellenállni az időnek, mely tépi, szaggatja gyökereinket, s mássá akar formálni, mássá akar alakítani.

Hibáink? Szívemből azt mondanám, hogy nincs, nincs hibánk, de tudom, biztosan tudom, hogy vannak. Talán büszkeségünkből fakad az egyik főhibánk, egyik negatív tulajdonságunk, a makacsság. Sokszor azért kerülünk bajba, túlságosan ragaszkodunk olyasmikhez, amikről úgy valljuk vagy véljük, hogy igazak. (FZL, 1+9)

Túl önközpontúak a székelyek. A szórványról sokszor elfeledkeznek. Azt is jobban kellene pártolni, a szórványt. Ott még nagyobb baj van! (GKI, 3)

Olyan ez, mintha nem vennél tudomást a rád zúduló vizekről, melyeket a történelem nagy viharai indítottak el, s hinnéd, hogy ezek a vizek nincsenek, s a sodrásban akarnád úgy művelni az életedet, mint ahogy ezt eddig tetted.

Az igazságszeretet el is torzulhat. Ha képtelenek vagyunk felismerni valós igazunkat. S arra is képtelenek vagyunk, hogy tévedésünket – ha már látjuk – beismerjük. Elfogultság ez? Butaság? A kellő önismeret vagy kor, helyzetismeret hiánya? Talán ez is és az is!

A túlzott indulatosságunk is negatív vonás. Pillanatok alatt indulatba jövünk, nem bírjuk palástolni az érzelmeinket. (MCsK, 1)

Itt, a háromszéki népen tapasztaltam, az anyagi, az életnek az anyagi oldaláért olyan fáradságos munkákra is képesek vagyunk, ami tönkreteszi a fizikumunkat. Sokszor talán nem kellene annyira hajtani, kitartóbbnak kellene lennünk, mert következetes munkával megoldódnának a dolgok. De mi add meg uram, de most mindjárt nép is vagyunk. Képtelenek vagyunk egyensúlyba hozni a dolgokat. (KM, 4)

Makacs a székely. Azt csinálja, amit akar. Erőszakos, makacs.(PF, 1)

Ez talán temperamentumunkból adódik. Az állandóan harcban álló, vagy állandó harci feladatokat végző, megoldó embernek ritkán jut ideje a megfontolásra. A kényszerítő helyzet gyors, azonnali megoldást követelt évszázadokon át. Ezért nem latolgatunk, hanem kimondunk, s mert kimondtunk valamit, ezért ahhoz ragaszkodunk. Sokszor makacssággal még akkor is, ha már tudjuk, hogy tévedtünk, vagy hogy a Ma Igazsága már más igazság, s így mi már nem igaz igazunkkal akár szánni valóak is lehetünk.

Megkopott bennünk a közösségi tudat. (IB, 3)

A közösségi tudatunk, mely hajdan erős volt. Mert közösségben, sorsközösségben éltünk. Hull szét közösségünk, s egyre inkább védtelenné válunk.

A szülő a gyermekét, unokáját nem tudja kezelni, a családok szétmennek, azt a gyönyörű magyar beszédet, amely igeként hangzott valamikor, sok csúnya beszéd, káromkodás ronbdítja, s az így élő, viselkedő ember lelkében romlott. A szellemi hatalmat elveszítette a hagyaték fölött. Eleink egyedeikben is egészek voltak. És ama szellemi hatalom alatt érem azt is, hogy nincsenek megművelve a földjeink, végigmegyünk az országúton, ki van írva: eladók a földjeink, mind azt jelenti, elveszítettük a hatalmat.A családok szétmennek. A fizikai erő – mely nem szellemi hatalom − nem összehoz, hanem inkább szétválaszt. Ez a fogyasztói társadalom egyre ostobább igényeket korbácsol, beűzi a népet, s az egyre gyengébb lesz. Nem boldogabb. (Git, 2)

A sorsközösség, a háborús helyzetben törvényszerűnek mondható egymásrautaltság ma is meglenne. Hiszen háború van, folyamatos, több mint 90 év óta tartó háború ellenünk. Rombolja az idő állásainkat, gyengíti ellenállásunkat, hogy el tudjon pusztítani, de mi ezt nem érzékeljük eléggé. Nem tudjuk, vagy már nem is akarjuk érzékelni. S ez a folyamatos harc ellenünk, mert érzed, hogy velejéig igazságtalan, mert nem vétettél. Úgy vagy bűnössé nyilvánítva, hogy nem vagy bűnös, vagy csak annyira vagy az, amennyivé épp ez a kor tett, s úgy vagy célpont, vagy azoknak vagy célpontja, akiknek évszázadokon át nyújtottad a baráti kezet. Mindez a sok visszásság a megcsömörlés, a félrevonulás, s ezzel az egység megbomlásának lehetőségét erősíti. Mert te már nem vagy ott a vártán, nem vagy egy a harcosok között, feladtad őrhelyedet.

S egyre többen vagyunk ilyenek! És gyengül a közösség ereje, összetartása, s fakul önismerete. Nem tud már a helyzethez igazodni és a helyzet szerint cselekedni.

Azt mondják, a székely karakán, de bizony sokszor nem következetes, és sokszor nem is elkötelezett a saját fajtája iránt. Nincsen meg bennünk a katarzisra való képesség. Vagy megvan a képesség, de egy kicsit aszkétikusabban, következetesebben kellene a vágyainkért, követeléseinkért küzdeni, s akár szenvedni is. Azonkívül a megalkuvás is bennünk van. Túl könnyen mondunk le dolgokról, és az se igaz, ami nagyobb tömbben élve úgy tűnik, hogy nagyon ellenállunk az asszimilációnak. Trianon óta annyi székelyt nyelt el Bukarest, bekerül, s egy nemzedék alatt eltűnik. Az asszimilációval szemben is – ha kikerül a tömbből, a környezetéből – elveszti az ellenálló képességét.(FI, 2)

Így lehetünk önfeladókká, tartás nélküliekké. Már nem elég drága nekünk a nyelv, nem elég drága nekünk Balassi, Petőfi Sándor vagy Arany János szava, fájdalomban és küzdelemben született töviskoronás – de koronás, mert megszentelt – kultúránk. Az Anyám, anyám édesanyám, édes fölnevelő dajkám jajgató vagy lassan hömpölygő dallama, nem drágák már ezek nekünk, vagy nem elég drágák, könnyen feladjuk szavainkat, sok évezredes dallamainkat, vagy az azokat megtartani akaró iskoláinkat, kultúránkat.

Érdekes jelenség itt Zsil-völgyében, hogy a régóta itt élő magyarok tartják még fenn eléggé kínnal, keserűséggel a magyar iskolát. A templomok is elfogadható állapotban vannak, s mi több, még építkezünk is az ebben az évben megtartandó 100. évfordulóra a református közösségben, de a Katolikus, Unitárius, Baptista közösségekben is. Az újonnan érkezettek Erdély minden tájáról, de legtöbben a Szilágyságból és a Székelyföldről jönnek… Leginkább a székelyekre jellemző: egykettőre román iskolába adják a gyermekeiket.(BD, 8)

S így van ez Bukarestben, ahol az újonnan érkezettek javarésze székely, s lenne magyar iskola, de nem kell. Vagy így van a világszórványban is, így van ez, hogy száz emberből csak néhánynak fontos, hogy meghozza ezért a szükséges áldozatot, csak nekik szent a nyelv, s vele a magyarságuk. Pedig a fülekben, a fülünkben csenghetnének a szent szavakkal megfogalmazott szent tanítások: „Ne szórjátok gyöngyeiteket a disznók elé!” És odadobjuk!

A székelységnek Bukarest fele származó része kevésbé tartja a magyarságát. Többször hallom, hogy az oda elszármazott székelyek rokonai elrománosodnak.(KöP, 5)

A szórvány jobban megtanulta az ellenállást. Beke Gyuri is mondta, ez volt a tapasztalata. Tudom a saját családomból, apai nagyapámnak egy lánytestvére, múltkor előkerült egy fényképem, ez városiasan Brăilai rokonok. Brăilában tűn el. A férje is magyar volt, bekerültek oda. Azok a székelyek, akik a régebbi időkben, a csángók felé telepedtek, azok nem annyira, de akik a nagy központokba kerültek, Bukarest, Galac, Brăila, eltűntek. Már csak a nevek beszélnek, akár nagy politikusoké is. (FI, 2)

Feladjuk hát magunkat, odadobjuk magunkat – nemzeti szempontból − a többség, a „tenger” felszívó erejének. Meg sem próbálunk ellenállni! Miközben:

Dölyfösek, gőgösek, önteltek vagyunk. Az önteltség mindenképp erősen bennünk van. (DGK, 1)

S az öntelt ember nem hallgat másra. Nem tanácskozik, nem mérlegel, önmagát érzi fontosnak, saját megalkuvását taszítja szembe a meg nem alkuvással, s gőggel utasít vagy utasítana el mindenféle józanságot. S saját önteltségéből nem, vagy nehezen enged.

Hőbörögni is tudunk, s ha van is valami tartásunk, de ez a tartás nem föd feltétlenül öntudatot is… A székely himnuszt szeretjük énekelni, vagány emberek vagyunk, de sokszor el is hisszük magunkat, s a látszat nem födi a valót…(DGK, 1)

Igen, mert a büszkeségnek valamiféle nyoma – mely már álbüszkeség, mert nincs mögötte tartás, semmi nincs mögötte, csak valamiféle nosztalgikus emlékezés, még a hangodat is rezegtetheted, miközben fújod a Ki tudja merrét, de hogy ne jöjjön az a végzet, nem teszel ellene semmit. Sőt: megalkuvásoddal segíted!.

A leleményességet sokszor negatív formában is használja. Van egy családtagunk, aki nem éppen jóra fordítja azt. Képes a saját fajtáját – még családon belül is − becsapni…(PSzD, 1 +11)

Bár inkább egyedi jellege van az ilyennek, s a közerkölcs még elutasítja ezt. A kor erkölcse sajnos errefelé sodor. Ezek a fogalmak, hogy igazság meg jó, elfakulnak, s helyüket az érdek veszi át. „Miért legyek én tisztességes”, ha a világ becstelen. Sajnos feltehető, és joggal feltehető kérdés.

Hogy terjed a globalista kultúra által kínált olcsó szórakozás, főleg a televízión keresztül, ami székely fiatalokat is képes butítani… Ez egy óriási veszély, pont annyira rombol, mint az alkoholizmus. Az olcsó szórakozás.Az alkoholizmus különösen faluhelyen terjed, ahol az ifjúságnak az értelmes időtöltése nem megszervezett. (IB, 3)

Már 1920-ban, a június 4-e után tartott Románia két házának együttes ülésén föltette az egyik szenátor a nagy kérdést, hogy megnőtt az ország, de az ország közepében a székelység olyan, mint egy alvó bomba. És mit tudunk tenni? A választ I. C. Brătianu volt miniszterelnök adta meg, hogy betelepítünk a Székelyföldre két szeszgyárat, és az genetikailag elintézi a székelyeket. (DkJ, 2)

Mint jelenség „jelent meg” a vénlegény kór! A teremtés által társnak, házastársnak elképzelt fiatal fiúk tömegesen nem házasodnak meg, s a szerelem, a társas élet boldogsága, mámora helyett az alkohol mámorát választják. Munkájuk nincs, nem művelik meg a földet sem, vagy nem ők, szüleik művelik meg azt, ők engednek a kor szorításának, élik az útszélre-lököttség, a nincsen szükségünk rád állapotát, s nem tesznek, mert képtelenek tenni ellene bármit is. Az alkohol rabságában tengetik értelmetlenné vált életüket. És a társadalomért, a világért, a közösségért – melynek cselekvő emberekre lenne szüksége – nem tesznek semmit. A kor nagy igénye szerint a maguk kis lehetőségével belevesznek a „fogyasztók” tömkelegébe.

Eltorzulnak, eltorzulhatnak valamikori nemes vonásaink is. A kedélyesség, a tréfás hajlam, az önérzetesség, s az ugyancsak régi örökségünk, a magányosságra való hajlam.

Nekem édesapám írta le, s neki is igazat adok mindig abban, hogy azt, hogy nagyon sokan kívülállók perlekedő embereknek ismernek bennünket, vagy annak mondanak, az a székelység egyik legjobb tulajdonságából adódik, a fejlett jogérzékből. Ez is az évszázadok alatt rögzült, hogy jogi úton igazságot lehet szerezni. De nagyon sokszor csalódnunk kellett. Még akkor is! Nem véletlen, hogy a magyar jogtörténetben a székely jog külön fejezet. De ez nemcsak egy történelmi adat, hanem egy olyan történelmi valóság, ami rögzült is az emlékezetben. Ha innen közelítjük, akkor nem perlekedők vagyunk, hanem a jog népe.(IB, 3)

És mégis − hagyományainkból is „táplálkozva” oktalanul és értelmetlenül perlekedőkké, egymás ellen cselekvőkké is silányulhatunk.

Az ugratás, az egymást heccelés is megvan. Rászállnak valakire, a szájukra veszik, akkor örömmel csipkelődnek azzal az illetővel. Élvezik, hogy milyen fordulatokkal, hogyan lehet valakit piszkálni folyamatosan, felszínen tartani.(MvP, 5+9)

Az is rossz tulajdonság, a gőggel határos önérzetünk van, amin rengeteget veszítünk, mert minden olyan helyzet, amikor úgy érezzük, hogy a méltóságunk a legkevésbé is kockán forog, az érintve van, akkor rögtön szóvá tesszük, s minden diplomácia nélkül tesszük szóvá, fölháborodottan, hirtelen, s ezzel nagyon sokat veszítünk.(KM, 4)

Nem tud, nem szokott alkalmazkodni. Ritka ember, aki tud alkalmazkodni rendesen. (PF, 1)

Sadoveanu: a magyar ember futul, öntelt. Büszke. A büszkeségnek a negatív árnyalatáig megyünk el. Fele büszkeséggel is méltósággal lehetne élni. Mikor ideköltöztem Háromszékre, akkor tudtam meg, hogy a más nemzetek mit rónak fel a székelyeknek. Ezt a túlzásba vitt büszkeséget, kivagyiságot. A túlzásba vitt büszkeség nélkül is méltósággal lehet élni. (KM, 4)

Ugyanaz a hetykeség sokszor gyengeség is. Ilyen bölcsködés, fenn az ernyő, nincsen kas jellegű viselkedést is jelenthet. A sok székely legény milyen bölcs (öntelten bölcsködő) sokszor…(DGK, 1)

Vannak gerinctelen embereink is. Arányban nem tudom megmondani, hogy szaporodik a számuk. Sokaknál, akiről eddig jó képem volt, lassan rájövök, hogy az csak máz volt. S egyre több az ilyen. Szemedbe mosolygós, nem tiszta arcú... (MCsK, 1)

A kor… Megint a kor kialakította torzulás:

Sajnos a nép nagyon átment arra az oldalra, pénzben gondolkodik. (FZL, 1+9)

A kor, a már közel száz éve tartó „rendkívüli állapot”, mely egyre jobban meggyökeresedik, rombol bennünk, vagy felerősíti elve meglévő gyengéinket.

Kezd felbomlani a valódi tradicionális összetartozás. A kollektív idejében, amikor az állam kivette az emberek lába alól a talajt, az értelmesebbek mentek el dolgozni. S itthon a nem azt mondom, gyengébbje, tehetetlenebbje maradt. Nagy érvágás történt minden faluban, az a réteg, amelyik ügyesebb volt, a megélhetésért tovább ment. Enyhe vigasz, hogy most nyugdíjas korukban jönnek haza. Mindenfele dolgozott, s most hazajött… (KGy, 3)

Nem tartunk (eléggé) össze, vagy egyre inkább nem tartunk össze. Darabjaira hull a közösség.

A székelység is teljesen megosztott. Az elmúlt 20 évet tekintve, az a kegyetlen életcél, valahogy életben maradjanak, bárhova meghajolnak, bárhova beállnak, csak hogy fenn tudják tartani a családjukat. Nincs élettér. Mindegy, hogy kinek fekszik le, volt kommunistáknak, jelenlegi liberálisoknak, bárkinek. Oda kell menni, ahol a pénz van. (SzT, 2+9)

Egymást nem támogatjuk eléggé. Vagy még tovább menve: irigyek vagyunk egymás sikereire.

Nem tartunk össze, nem építjük a közösséget. Nem vagyunk eléggé büszkék a magyarra, hogy a mi társadalmunkat segítsük, megtartsuk, építsük.(HS, 3)

Van, aki elfelejti, hogy honnan jött. Az emberek nagyon jól érzik, hogy anyagilag egyik a másiktól elfutott… Nemcsak az irigykedés működik ilyenkor, hanem az elfutott féltése is. Féltik azt az embert, akinek, mert jól megy, megtagadja az övéit… (MvP, 5+9)

Viszont áll a másik oldal „bűne” is, aki tehetőssé vált, tehát tehetne, a közösségért nem teszi meg azt, amit meg kellene tennie. S ezt általánosítva: túlságosan csak önmagunkra gondolunk. Én vagyok a fontos, nem az az ügy, melyet képviselek, vagy kellene képviselnem. Vagy csak addig képviselem, amíg az engem gazdagít vagy fényesít.

Igazodni akarunk a világhoz, önös érdekek. Egyre több van ilyen.(MCsK, 1)

Ilyen Önös érdekeink egyike: a kényelmes, minél gondtalanabb élet, melybe még az utódok vállalása, s hadd tegyük oda ezt is: annak az öröme sem fér bele. De ez már a kor számlájára is írható, a fehér faj önmagát halálra ítélő jövőt nem vállalása.

Már a születéskor a hagyományainkat nem őrizhetjük meg, először szükség lenne ezen változtatni. És az Isten által adott és a kitapasztalt útra visszatérni… Arra gondolok, hogy nekem minden felmenőm, és a székely emberek és a ma ötven éves székely asszonyok-férfiak még a családi otthonok szakrális helyén, az első házban, vagy tiszta szobában születtek, saját szimbólumaik, formáik, színeik közé. Nem vették el az édesanyától a kicsinyét, már a születésnél nem idegenítették el őt az övéitől. Emellett a születés asszonydolog és családi esemény volt. (BI, 5)

A jövő nem vállalása más formában is jelentkezik.

Jelenleg nem tudjuk a követeléseinket eléggé markánsan megfogalmazni. A jó vezetőket megtaláljuk-e? Véleményem szerint nem mindig… Nem mindig a helyzetnek megfelelően választjuk ki a vezetőinket.(BÁ, 3)

Nem vagyunk közösségi emberek. Intelligensek vagyunk, sokat tanulunk, igyekszünk feltalálni, jó szervezők vagyunk, meg tudjuk szerezni a mindennapi kenyeret. Nem vagyunk közösségi emberek, nem építjük a közösségünket, ahogy kellene. Az RMDSZ nem nézi a magyar közösséget fontosnak, ő azt tartja fontosnak, hogy mi az ő előnye. Így vannak az egyháznál is. El kellene menjenek máshová, inkább engedik, hogy az egyházuk tönkremenjen. A fizetést megkapják, maradnak… (HS, 3)

Nem védjük meg eléggé érdekeinket sem.

Tehetséges, nagyon tehetséges nép vagyunk, de sajnos nem elég rámenős, mindennel megegyezünk, még azzal is, ami a kárunkra van, ez mind a régi szellemi örökség eredménye. Nem tudunk előre menni, mert a világ az ellenkező előjelű tudást dicsőíti, és azt segíti… (NyE, 8+11)

Lehet akár melldöngető székely, hangosan üvölti: tősgyökeres székely vagyok, lehet érdektelen és közönyös, szinte mindegy, mert se ez, se az nem cselekvő, nemzetéért cselekvő ember. Ilyenek vagyunk többségünkben.

Mert széthúzunk, csak a negatívumokat látjuk, kibányásszuk a rosszat… Én azt szoktam mondani, nem csak széthúzás a miénk, ami tényleg tapasztalható sorainkban. Valóban olyan sokfélék vagyunk, és olyan sokféle szempontból vagyunk képesek az eseményeket, történéseket követni… Mindenkinek van saját véleménye, összegyűl három magyar, s három véleménye van. Sokféle véleményünk van ugyanarról a dologról. Látom a jótékony oldalát is ennek. Olyan sokféle tapasztalatunk van, kényszerű módon sokféle, s ezt egymással próbáljuk megosztani, nem egymást meggyőzni, hanem igazából saját magammal is birkózom, saját magam véleményét teszem próbára. Ezt a széthúzást, sokféle véleményezést egy olyan pozitív folyamatnak látom, amikor ütköztethetjük. A saját véleményünk mellett azért kardoskodunk sokáig, újabb és újabb próbára tesszük saját magunkat, saját véleményünket, mert kíváncsiak vagyunk, jó úton járunk-e. (MvP, 5+9)

Ám a jelenlegi politika ellentmond e sokféleség érvényesülésének. A mindenütt-hatalom maga alá gyűri az okoskodókat, nincs szüksége a józanságra, inkább a lehetőségek, a saját érvényesülése lehetőségei szabják meg az egyének mozgásterét (a nemzetközi jog is csak egyéni jogokat ismer, a kollektív jog ismeretlen fogalom). Egyebekre nem kíváncsi, azokat elnyomja, s el is fojtja. S így rá is kényszerülünk a már említett önfeladásra. Könnyen feladjuk hát nyelvünket, nemzetünket, önazonosságunkat. Mindent, ami a miénk, és csak a miénk, s amit a kor szorításában csak harccal, állandó harccal tudnánk megvédeni, nem vállaljuk azért a harcot. Ilyen értelemben legnagyobb gyengeségünk, már-már bűnünk: a cselekvésképtelenség, a sorsunk iránti elhatalmasodó közöny.

 

5. A JÖVŐ REMÉNYSÉGE

A magyarság jó félezer éves kérdése: a megmaradás kérdése. Ugyanez fokozottan vonatkozik ránk, székelyekre. Meg tudunk-e maradni? Van-e jövőképünk? Látjuk-e a kiutat jelenlegi helyzetünkből? Fontos, megválaszolásra váró kérdések. Kulcskérdések.

A székely nép, melynek „minden csepp vére drága gyöngyöt ér” (Petőfi) egy, a történelem körülményei által kialakított magyar nemzetrész vagy e nemzeten belüli „önálló nép”.

Miközben ehhez az íráshoz gyűjtöttem az anyagot, megvallom, magam is meglepődtem, mennyi sok szép tulajdonságunkról vallottak a megkérdezettek.

Önámítás? Megszépített arc? – teszem fel, tettem fel magamnak a kérdést. Lehet, hogy az is van benne, de egyenként megvizsgálva arcunk jellemzőit, mindenik igaznak tűnik, s a megállapításokat legtöbb esetben érvek is alátámasztják Így el kell fogadnunk, hogy egy olyan nép vagyunk, melyben sok a szép, emberi vonás. Ha küldetéses feladatunk teljesítményében mérjük: szép a múltunk, s bár már nem szép a jelenünk, de: „Nincs veszve bármi sors alatt, Ki el nem csüggedett” – mondhatjuk Vörösmartyval

De vajon nem csüggedtünk el a több mint kilenc évtized óta tartó kilátástalanságban? Amikor ama szép vonásaink külön-külön is, s egyben is, bűnné, bűnünkké nyilváníttattak. Hogy szorgalmasak, célratörők, kitartók és tehetségesek vagyunk. Hogy szokásrendünk van, csodálatos dalaink, táncaink vannak, ez is bűnünk volt. S voltak idők, mikor különítmények járták – s néha még ma is járják – iskoláinkat, hogy bebizonyítsák: nincs azokra szükség. És olyan idők is voltak, amikor ama különítmények embervadászként jelentek meg falvaink, városaink utcáin azzal a megbízatással, hogy elhurcolják azokat, akik vállalják nemzetüket. És azokat is, akik félelemből vagy a megmaradás ösztönétől hajtva megpróbálták (volna) letagadni azt. Nem tudták, mert arcunkra, tekintetünkre is rá van írva nemzeti mivoltunk. S ha magyar voltál, menned kellett, meg volt már számodra ásva a sír; melyben nemzetnek kellett (volna) elsüllyednie. S nyelvünk, ez a „te szent, te drága” ugyancsak ott volt s részben még ma is ott van a nemkívánatosak, a ma is tiltottak, vagy „nem hivatalos”-ként csak megtűrtek között. Törvényszékre adatik a polgármester azért, mert „diszkriminál”, egy adott állás betöltéséhez feltételnek szabja a magyar nyelv tudását, ott, ahol a lakosság 80%-a magyar. És ugyanez még soha nem történt meg, pedig nap mint nap jelennek meg ilyen pályázatok, ha például angol vagy francia nyelvtudás kívántatik egy adott feladatkörhöz. És az ellenoldal, a másik oldal: Csíkszeredában be akarnak zárni egy üzlethálózatot a régi „szigorú fiúk” mai szolgálatos utódai csak azért, mert bizonyos áruikon – főleg Magyarországról importáltakon – nem szerepel az áru megnevezése és mibenlétének jellemzése „az állam nyelvén”. Mert az állam nyelve az szent, a tiéd kidobni, elvetni való, sőt, ha „feltételül szabod” annak ismeretét, törvényszékre adatol. S megint másik oldal: az nem baj és nem is bűn, hogy a 100%-ig magyar lakosságú településen a bank pénzlehívóján a választható négy nyelv között nincs az, amelyen ott mindenki beszél. Vagy az sem baj, de ebben már mi is ludasok vagyunk, hogy az árunevek csak románul szerepelnek a színmagyar faluk magyar tulajdonos működtette üzleteiben is. Pedig „még” nem tiltja ezt törvény. És arra is van példa, hogy ellenőrök járják az egységeket, piacokat, s nem bevallottan a nyelvedért vagy nemzeti mivoltodért, de csak és mindig nálad találnak büntetnivalót. És a mi itthoni arcunk, a mi itthon való szavaink idegenek nekik, azokat szeretnék kitörülni, letörülni az ország térképéről. Románia alkotmánya első szakasza értelmében.

Így hát egyértelmű tény: halálra kiszemeltek vagyunk. Kultúránk: elpusztításra célpontozott kultúra. Nyelvünk, mely ugyanazzal a szóval fejezi ki a teremtést, a teremtőt, azaz az Istent és a teremtett világot, mindenséget, s magát a teremtőnek köszönehető áldást, azaz termést – tehát egy történelem előtti ősi filozófia rejtőzik benne – ugyancsak elpusztításra kiszemelt. Ezért kell megbüntetni az üzlethálózatot, s már azokat az árusokat is, akik nemcsak magyarul, de magyarul is merészelik hirdetni áruikat.

Mi tudjuk, látjuk s értelmezzük a helyzetünket. Értelmezik politikusaink is, akik legtöbbször félreértelmezik a „békés egymás mellett élés” elvét, s ha ez jogfosztásunkkal jár, beleegyeznek, belenyugszanak a jogfosztásunkba. Beleegyeznek; belenyugszanak, hogy a mi nyelvünk diszkriminált, úgymond sehol nem hivatalos, még regionális nyelv szintjén sem, ott sem, ahol mindenki azt beszéli.

Ám az ébredés jelei is mutatkoznak. Közel másfél évtized tengődés, lapulás, „békés egymás mellett való élés” után kezdtek arcot ölteni követeléseink. Van már Székely Nemzeti Tanácsunk, mely szemben az országos vezető erőnkkel – a ,magyar vezetőinkkel is −, azoknak ellentmondva (hogy meri a kis kölyök a nagyok dolgába ütni az orrát?!) zászlajára tűzte a területi autonómia elérésének, kivívásának az ügyét. És próbál – nemcsak hazai, mert itt alig akad szövetségese – nemzetközi szinten is tenni érte. Hogy végre itthon érezhessük magunkat szülőföldünkön.

De azt tudnunk kell, az önrendelkezés nem sült galamb, mely a szájunkba fog repülni. Csak kitartó harc árán érhetjük el. Olyan harc árán, melynek a Nagy Ügyéhez mindnyájan hozzáteszünk valamit. „Erőnk szerint a legnemesbekért.” Csak annyit, amennyit ott, ahol van, ki-ki tehet..

Mert a megalkuvás, a vészhelyzetben való nem cselekvés bűn. S a vészhelyzetben álomport szedők megérdemlik a halált.

Ezért mondhatjuk: ennek a bajviselt, konok arcú népnek van jövője. De csak ha vállalja önmagát, vállalja a családot, utódokat nemz, s akkor, ha küzdeni akar, és küzdeni is tud népe sorsa megoldásáért. Azaz: a megmaradásért.

 

NÉVJEGYZÉK

(1) Háromszék, (2) Csíkszék, (3) Udvarhelyszék, (4) Gergyószék, (5) Marosszék, (6) Aranyosszék, (7) Bukovina, (8) Erdély, (+9) Magyarország, (+10) Európa, (+11) Amerika

 

AE (2) Csíkdánfalva, 1932, Sepsiszentgyörgyön él

AnÁ (1) Antal Árpád, Nyújtód, 1896

BÁ (3) Bán Árpád, 1948, Alsóboldogfalva

BD (8) Benedekffy Dávid, 1963, Nyárádszereda, Lupényban él

BG (4) Borsos Géza, Gyergyócsomafalva, 1941

BI (5) Bernád Ilona, Makfalva, 1963

BJ (1) Baricz János, Ojtoz, 1900

BlJ (4) Blénessy Jenő, Gyergyószentmiklós, 1916

BMÉ (3) Bodó Sándorné Máthé Éva, Kászonjakabfalva, 1894

CsS (5) Csíki Sándor, Backamadaras, 1958

CsSzA (6) Cseri Szabó Ferencné Szász Anna, Kövend, 1945

CsSzF (6) Cseri Szabó Ferenc, Havadnádas, 1947, Kövenden él

DGK (1) Demény Istvánné Gazda Klára, Zalán, 1944. Sepsiszentgyörgyön él

DkJ (2) Darvas Kozma József, Csíkszentsimon, 1950, Csíkszeredában él

FI (2) Ferenczes István, Csíkpálfalva, 1945, Csíkszeredában él

FZL (1 +9) Fejér Zoltán László, Sepsiszentgyörgy, 1971, Sárospatakon él

FZs (1) Fejér Zsuzsa, Gelence, 1983

GIt (2) Gergely István (Tiszti), Vice, 1955, Csíkszeredában él

GKI (3) Gállné Kiss Irén, Fiatfalva, 1939, Brassóban él

HS (5+11) Havadtőy Sándor, Kovászna, 1924, Milfordban (Amerika) él

IB (5) Izsák Balázs, Sepsiszentgyörgy, 1953, Marosvásárhelyen él

KFS (3+9) Körtesiné Felszeghi Sára, Székelyudvarhely, Miskolcon él

KGy (3) Kányádi György, Nagygalambfalva, 1962

KM (4) Köllő Margit, Gyergyócsomafalva, 1944, Sepsiszentgyörgyön él

KP (3) Kovács Piroska, Máréfalva, 1932

KöP (5) Körtesi Péter, Marosvásárhely, 1951, Miskolcon él

LK (1) László Kálmán, Sepsiszentgyörgy, 1900

MA (3) Márkos Albert, Kolozsvár, 1944, (felmenői Udvarhelyszékiek)

MCsK (1) Molnárné Csoma Katalin, Kovászna, 1952

MvP (5+9) Molnár Veres Pál, Marosvásárhely, 1950, Tangagarde, Svédország

NyE (8+11) Nyárády Elemér, Zilah, 1923, Clevelandban él

PF (1) Pozsony Ferencné Kovács Erzsébet, Zabola, 1930

PszD (1+11) Pándi Szekeres Dávid, Hamilton, 1953, Sárospatakon él

SzB (5) Szabadi Béla, Nyárádmagyarós, 1952

SzőM (1) Szőcs Mihály, Ozsdola, 1894

SzT (2+9) Száva Tibor, Csíkszereda, 1944, Bécsben él

TÁ (8 +9) Tanászi Árpád, Bonyha, 1932, Sárospatakon él

VS (7 +9) Vidra Sándor, Déva, 1955, Szolnokon él




.: tartalomjegyzék