Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2018 - Február
2018 - Január
2017 - December
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Február
Lakatos Mihály

Madéfalvát eltiporni...

A Siculicidium („madéfalvi veszedelem”) 250. évfordulójára jelent meg Móser Zoltán fotóművész és Tamás Menyhért költő Holtak vigasza (Csíkszereda, 2013, Pro-Print Kiadó) című albuma, amelynek ünnepélyes bemutatójára 2014. január 5-én, Madéfalván került sor, míg az eredeti képekből készült – és az albuméval azonos címet viselő – kiállítást január 7-én nyitották meg a csíkszeredai Székelyföld folyóirat Galériájában, a szerzők jelenlétében. A kiállítás február végéig tekinthető meg.

 

Jaj, jaj, én Istenem!

Én Istenem, jaj, jaj!

Ágyútűztől, füsttől

Hollósul a hajnal!

Hollószín madarat

Szárnyaltatsz éjünkre,

Hollószín virradat

Havas véred üszke,

Havas véred üszke

-  indítja az albumot Tamás Menyhért ez alkalomra írt nagyszerű költeménye, a Siculicidiumaink könnytelen oszlopa, s nehezen lehetne ennél találóbban költészetté emelni mindazt, ami 1764. január 7-re virradóan Madéfalván történt. És nehezen lehetne egy ilyen költeményt megírni istenadta tehetség és a témával való érzelmi, lelki azonosulás nélkül. Tamás Menyhértnek mindez megadatott. A tehetség forrását nem firtatjuk, ez kettejük dolga: Istené és az övé, de azt tudjuk, hogy ő maga is bukovinai származású, s ha nem lenne az, akkor is megérintené Madéfalva tragédiája, mert költői lélek nem mehet el érzéketlenül egy effajta esemény mellett, amelyről ő maga is azt írja, az album lapjain: „Ekkora gonoszság ellen az Isten is tehetetlen.”

És lám, Móser Zoltán nem Bukovinában, hanem Szekszárdon látta meg a napvilágot, hogy aztán az ugyancsak Tolna megyei, Madéfalvához hasonlóan nem kevésbé hányatott sorsú Tevelen gyermekeskedjék (ahol a második világháború idején besorozott 230 férfi közül 158 soha nem tért haza), s mégis - a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Központjának a madéfalvi veszedelem kapcsán kiírt képzőművészeti pályázata közzétételének másnapján az elsők közt jelentkezett nálam, mondván: a téma megérintette és azóta folyton azon gondolkodik, mivel szolgálhatná az ügyet. E gondolkodás nagyszerű eredményét tükrözi a Pro Print Kiadó gondozásában megjelent „Holtak vigasza” című album, és az azonos címet viselő fotókiállítás.

Egyébként első hallásra magam is elgondolkodtam azon, hogyan idézhető fel, miként közelíthető meg egy 250 évvel előtti történelmi esemény egy olyan, viszonylag fiatal technikai eszközzel, mint a fényképezőgép, melyet a madéfalvi vérengzés után közel háromnegyed századdal szabadalmaztattak egyáltalán… Hogy napjaink haditudósítói már számolatlanul küldik a sajtónak a világszerte zajló konfliktusokat megörökítő felvételeiket, az természetes, azon egy pillanatig nem akadunk fenn. A fényképezőgép – Cappa, Fenton és mások óta – elnyerte a teljes jogú „hadieszköz” minősítést. De miként „haditudósít”, mondjuk, Móser Zoltán a madéfalvi veszedelemről?! Roland Barthes francia kritikus, irodalomtörténész azt jegyezte le a múlt század derekán a fotóművészetről: "Fotográfiai ábrázoltnak" nem azt a fakultatíve valóságos dolgot nevezem, amelyre egy kép vagy jel utal, hanem a fényképezőgép lencséje elé állított szükségszerűen valóságos dolgot, azt, aminek híján fotográfia sincs. A festészet a sosem látottat is képes imitálni. A beszédben olyan jelek kombinálódnak, amelyeknek van ábrázolt-juk, de ezek önkényesek is lehetnek, és nagyon gyakran valóban azok. Ezzel szemben a Fotográfiát nézve soha nem tagadhatom le, hogy a dolog ott volt. Benne a valóság és a múlt együtt van jelen.”

Nos, ha fellapozzuk az albumot (esetleg megnézzük a Székelyföld folyóirat Galériájában kiállított képeket), látjuk, hogy a feladatot ez utóbbi kulcsmondat jegyében, azaz: „a fotográfiában a valóság és a múlt együtt van jelen” oldotta meg, és nagyszerűen megoldotta. Tény, nem a klasszikus értelemben vett haditudósításról van szó, hanem annak szublimáltabb, komplexebb és áttételesebb változatáról, mely nem a napi sajtó, a napi hírek, pörgő, sokkoló, de múlandó világában születik, hanem a művészet, a költészet, a filozófia felségvizein nyeri el súlyos jelentésekkel terhelt, de örökké tartó formáját. Alkotójában megvan mindaz a tudás, ami egy kiváló haditudósító fényképész arzenálját jelenti, de van ennél több is: az a tudás fölötti érzékenység, amely egy több évszázados fájdalom és szenvedés fotóra vihető nyomaira képes rálelni akkor is, ha az egy facsonk fura alakzatába, vagy egy öregasszony törődött, napszítta és ráncos kezeibe rejtőzött el. És nehogy azt higgyük, hogy ezek a sorslenyomatok bárki számára és könnyedén felfedik magukat. Vannak annyira rátartiak, hogy csak értő szemek és kezek, érző lelkek számára nyilatkoznak meg, és akkor is csak egy futó pillanatig. Ezeket a pillanatokat rögzítette számunkra Móser Zoltán a fotóival. És ezek a fotók ihlették meg Tamás Menyhértet, amikor mintegy „második szólamként” (anélkül, hogy ez rangsorolást jelentene) megírt költeményeivel hol felerősíti, hol új értelemmel, értelmezési lehetőségekkel dúsítja a fotók jelentésmezejét.

Madéfalvát eltiporni hajnalban és álmában könnyű volt. Az amúgy is cérnaszálon függő emberi életeket kioltani, Madéfalvát a földdel egyenlővé tenni könnyű volt. Ami nem volt könnyű, és ma sem könnyű, az a kiontott vér és az üszkös romok fölött – mintegy a bibliai vizek fölötti lélekhez hasonlóan - ott lebegő szörnyű kérdések megválaszolása. Hogy: miért? Mi okból és mi célból? És mind közül a legszörnyűbb: hogyan tovább? Hogyan tovább, gyilkos és áldozat? Hogyan tovább, Isten és ember? Hogyan tovább, Élet?!

Mindezek a megválaszolatlan kérdések visszaköszönnek ezekről a főként téli képekről. Mert Móser Zoltán nem tavasszal, nyáron vagy ősszel indult keresőútjára, amikor a hétköznapi élet buja és dús növényzete elrejti az emberi szem elől a lét nagy és nyomasztó kérdéseit, hanem télen. Télen, amikor minden a maga pőreségében kénytelen megmutatkozni, amikor a fák, bokrok alélt és időrongálta kérgéből visszaköszönnek az eltelt két és fél évszázad nyomasztó kérdései, s a téli vackára húzódott embernek is több ideje van ezeken eltöprengeni. És nemcsak a természet görcsös, elkínzott alakzatai, de a nagyszerű „kéz-portrék” is szorongásról, aggodalomról, az idők jármában nyűglődő emberi lélek fájdalmairól tanúskodnak. Mégis, úgy vélem, bár sötét gaztettre és véres tragédiára emlékeztetnek, Móser Zoltán azért az album második felében a képeivel a „nem felejteni, ami nem felejthető”-üzeneten kívül igyekszik „békévé is oldani” ezt az emlékezést. Mert hát nemcsak szorongást, de néha békét is sugároznak az összekulcsolt és az egymásba fonódó kezek, és reményt sugároznak az olyan képek, amelyeken a törődött, öreg kézbe gyönge, fehér gyerekkéz simul, amikor férfi és nő keze diszkréten, de jól láthatóan egymáshoz ér, hogy egymásból merítsen erőt, mint Ádám és Éva óta mindig, és amikor több évszázados fa kopár és megviselt gyökereinek öleléséből mintegy madáchi módon bújik elő egy zsenge virág. A léleknek azt a békéjét, derűjét és reménységét nyújtják ezek a fotók, amelyek nélkülözhetetlenek a továbblépéshez. Márpedig továbblépni kell!

Ezt önti szavakba Tamás Menyhért is a következő sorokban:

„Ha

valamikor idejét éreztem az erősödésnek, az

most van… Eleget féltük elleneinket, vessen

a sors bárki-hatalom kénye-kedve szerint,

őrizzük magunkat tovább…”

És hadd zárjam írásomat Móser Zoltánnak az utószóba foglalt szavaival: „Az évforduló alkalmával megszólítottuk és vallomásra bírtuk a kezeket és a fákat. Ők, vagyis ezek a képek a szülőkre, rokonokra, ősökre emlékeznek: a nehéz sorsú elődökre, a Bukovinába menekültekre, és a 250 évvel ezelőtt Madéfalván meghalt ártatlan áldozatokra. Szelíden, szomorúan, vigasztalón.”

Nehéz erre mit mondani… Azon kívül, hogy: köszönjük mindkettőjüknek!




.: tartalomjegyzék