Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Június
2019 - Május
2019 - április
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Február
Fekete Vince - Lövétei Lázár László - Molnár Vilmos

Olvasólámpa

Undercut[1]

 

Nem kalkulál rímet, nem számol szótagszámokat

a költő, ha igazi költő, csak ugat, és sötétben tapogat.

(Isten lába)

 

az írás nem tánc nem élvezet

vállalt és örökös kudarc

bátor nyilvános pironkodás

(Hajnali részegség)

 

Majdnem kétszáz vers a kiadó szerkesztőjének leadott több mint ezerből, válogatás ebből a tekintélyes, mindössze öt év alatt írt verstermésből; ciklusok, nagyobb tömbökre bontások, köteten belüli irányító, a tájékozódást elősegítő „útjelzők” nélkül, lineáris egymásutániságban sorakoztatva fel a majdnem kétszáz költemény. Egy ösztönös (tudatosan ösztönös?, ösztönösen is tudatos?) költő fél évtized alatt írt, mintegy tíz verseskönyv anyagát kitevő lírai termése. Egykori orosztanárom legendáriumából egy zilált orosz avantgárd lírikus, a harminchét évesen éhenhalt Velemir (Viktor Vlagyimirovics) Hlebnyikov jut eszembe, akinek könnyű kézzel papírfecnikre rótt verseit a költő nyomában járó barátai, ismerősei gyűjtötték össze, válogatták ki és jelentették meg később. Ez a verstermelő zseni, aki csak írta (mert nem tehetett másként?) a magáét, hogy aztán majd valaki, egy jó szemű, jó orrú szerkesztő (barát) együvé boronálja, egy kötetbe szerkessze ezt az elszórt, és ily módon világ elé tárt lírai anyagot.

Nem tudom, hogy Jónás Tamás hogyan csinálja az emlékeimből vele kapcsán valamiért beugró orosz múlt századi lírikussal szemben, de egy biztos, hogy nagyon termékeny költő. Akinek – közhely következik –: lélegzetvétele a vers. A költő, mint a titkon pénzt, bankjegyet (értéket) nyomtató titkos ajtó, amelyik minden ajtónyitásra és ajtócsukásra készít egy-egy ropogós ezerest. Facebookos ismerőseim szerint Jónás Tamás is szinte naponta írja, és posztolja is (nem ellenőriztem) újabb és újabb költeményeit. (Egyik versének címe: Mindennapi versgyakorlat). Irigylésre méltó, azt mondhatom. Ilyenkor sóhajt fel az ember (én), mint Toldi Miklós a Laczfi nádor hadait megpillantva, hogy „Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék”. Persze, hiú ábránd, mert az ember, a költő nem egyféle fából van faragva. Hála Istennek. Van, aki elégedetten sóhajt fel, a jól végzett munka örömével a hangjában, mint jó húsz éve egyik itteni szépirodalmi lap szerkesztőségi telefonjába egyik jeles költő ismerősünk, hogy úgy ki van merülve, mert aznap már hét verset írt. És mondja ezt annak a másik kollégának, aki viszont havonta alig présel ki magából, azt is nagy kínnal-bajjal, egy-egy árva darabot. Erre legyint a harmadik, sztentori hangú fiatalabb szerkesztőtárs odébb, a hét versre, hogy: úgy dolgozik, mint a meddőhányó: sok a salak benne. Vajon?

Jónás Tamás költeményeiben valami elemi őserő munkál, valami, amit nem lehet megmagyarázni, amit csak érez, megérez az ember a versek olvasásakor. Persze, lehetne mondani ilyen bölcsességeket, hogy kevesebb több lenne, hogy sok a salak, hogy sok beszédnek sok az alja. De nem kell. Hiszen szinte egy ültömben olvasom végig ezt a több mint kétszáz oldalas verseskönyvet, régi rossz szokásom szerint, ceruzával bejelölgetve a nekem kedves verseket, versrészleteket, rövidebb vagy hosszabb passzusokat. S bár nincsenek útjelző táblák, nincsen ciklusokra bontva az anyag, de ez az egy tömb mégis nagyon összeáll. Egy hangból, sok-sok lélegzetvételből. És néhány igen kitűnő versből. Ha csak a címadó költemény lenne nagyon jó ebben a kötetben, a Lassuló zuhanás, ami zseniális cím is egyébként, szerintem akkor is megérte volna, hogy a kezembe vettem. De, hála Istennek, nemcsak ennyi van. S az az érzésem, amikor leteszem a kötetet, mintha Jónás Tamásnál a költészet – posztmodern divat ide vagy oda – visszatérne az időben, valahová Nagy Lászlóék idejébe, vagy az azelőtti, mondjuk poszt-józsefattilai időbe. (Egyébként minden poszt-józsefattilai, ami J. A. után van.) Ady, József Attila, Nagy László, nagyon erősen Sziveri és még sokan mások futnak össze ebben a lírában, ebben látomásos, metaforikus, képes beszédű líranyelvben, ami jóformán kiátkoztatott a Tandori–Petri-féle váltás utáni kanonizátoroknál. És most, lám-lám!, mint a hatvanas évek undercut frizurája, legalábbis ebben a kötetben, visszatért. (Fekete Vince)

 

Botcsinálta kém története

 

Az 1990-es évek elején méterszámra vásároltam régi folyóiratokat (Nagyvilágot, Látóhatárt, Kortársat) a kolozsvári antikváriumokban. Nemrég a Kortárs 1987/májusi száma került a kezembe; emlékeztem korábbról arra, hogy ebben a számban nagyon alapos „breviárium” olvasható a 100éves Kassákról/Kassáktól (Nemes Nagy Ágnes bevezetőjével), arra viszont már nem, hogy ez a szám közölte Sükösd Mihály A halottak gyorsan lovagolnak című regényének első két fejezetét[2] is.

Sükösd Mihályról csak annyit tudtam, hogy könyvet írt Hemingwayről, az elmúlt napokban tehát kénytelen voltam egy kicsit nyomozni Sükösd után, mire kiderült, hogy szép kis firma volt ez a figura, például egy komplett felvonást lopott el egyik erdélyi szerző drámájából, majd a botrány kirobbanása után Aczél elvtárs ösztöndíjával kiment egy fél évre Nyugatra…

A halottak gyorsan lovagolnakkülönben nem rossz regény – röpke fél nap alatt végig lehet vágtázni rajta (úgy látszik, nagyon megvénültem, de én már annak is örülni tudok, ha egy regény nem rejtvényként olvastatja magát). 1919. augusztus 1-jén indul a történet; a Tanácsköztársaság megbukott, a következő hat napra a Peidl Gyula-vezette, ún. „szakszervezeti kormány” igazgatja Magyarországot (főleg az antant utasításait követve); totális a káosz az országban, a román királyi csapatok Mărdărescu tábornok vezetésével már Budapest határában vannak, Horthy csapatai is hamarosan megindulnak Szegedről észak felé, Friedrich István (Habsburg József főherceg segédletével) kormánybuktatásra készül, sőt, gróf Bethlen István Antibolsevista Ligája is hazafelé készülődik Bécsből. Mit tehet ilyen kaotikus állapotok között a szürke kis veréb, Peidl Gyula miniszterelnök? Természetesen igénybe veszi egy igazi profi, a Tanácsköztársaság idején Korvin Ottó belügyi népbiztos alatt dolgozó ifjabb Zerffi Gusztáv titkosügynök, a legendás Alfred Redl tanítványának szolgálatait (idősb Zerffi Gusztáv, a regénybeli főhős nagypapája valóban létezett: a Honderűben támadta Petőfit és népieseket, a szabadságharcban Schweidel József tábornok segédtisztje volt, Világos után Belgrádba menekült, 1849 novemberétől 1865-ig Bécs fizetett ügynökeként működött, Kossuthról és a magyar emigrációról írt jelentéseket stb.). A sok dilettáns történelemcsináló között tehát van egy „hideg fej” is, aki eleinte tartja is magát mentora, Alfred Redl axiómájához: „Ebben a mesterségben nincs magánérzelem. Ebben a foglalkozásban kemények és hidegek vagyunk, mint a jégcsap. Mint a jéghegy.” (147. o.) „[Ifj. Zerffi Gusztáv] számára az eseményeknek nincs sem morális, sem politikai tétje. A terep sem számít [kiemelés tőlem – LLL], jóllehet ennek minden zegét-zugát, teljes labirintusát ismeri, sőt a rejtett vészkijáratokat is. Ő ügynök” (idézet a regény fülszövegéből). Nem is lenne semmi baj (a regénnyel), ha ügynökünk (érthetetlen módon) nem kezdene el érzelgősködni: „meglepődve tapasztalom: az eszement, műkedvelő történelemcsinálásnak akad olyan fokozata, ahol a semleges szakembernek is elszorul a szíve, ökölbe szorul a keze” (109. o.); „A munkámat végzem, a szolgálatomat teljesítem. De közben fohászkodom, magamnak is váratlanul. A létező vagy nem létező Isten irgalmazzon ennek a nyomorúságok szabdalta, bizonytalan országnak. A létező vagy nem létező Úristen legyen kegyelemmel e tragédia (vagy operett? vagy burleszk? vagy nemzethalál?) valamennyi résztvevője és szereplője iránt” (131. o.). Főhősünknél végül az veri ki a biztosítékot, amikor megtudja, hogy egykori főnökét, Korvin Ottót előbb-utóbb ki fogják végezni…

Ezek szerint – kérdezheti az olvasó – hiába hangzottak el Alfred Redl intelmei? Teljesen fölösleges volt Epiktétosz, Seneca, Montaigne, Pascal és más híres auktorok olvasása? Bezzeg idősb Zerffi Gusztáv igazi vérprofi volt (a nagypapa emlékirata a főhős kedvenc olvasmánya)! Igaz, azok más idők voltak – és idősb Zerffi Gusztáv nem otthon, hanem a civilizált Nyugaton fejtette ki áldásos tevékenységét (egyáltalán nem véletlen, hogy ifjabb Zerffi Gusztáv is olyan „eszményi munkaterületre” vágyik, mint az Amerikai Egyesült Államok vagy Szovjet-Oroszország). Korcs időkben viszont, és hazai talajon – úgy látszik – még a kémek is menthetetlenül elkorcsosulnak… (Lövétei Lázár László)

 

Túl az Óperencián

 

Számosanhivatkoztak már az „amerikás magyarokra”, arra a (József Attila idejében még csak) „másfél millió emberünk”-re, aki a XIX. és XX. században „kitántorgott Amerikába”, kiment dolgozni, hogy bizonyos idő után hazatérve, az ott szerzett pénzzel javítson itthoni helyzetén. De nemigen vette senki a fáradságot, hogy a témából szociográfusi alapossággal felkészülve, egy több mint hatszáz oldalas nagyregény keretében dolgozza fel a témát. Oravecz Imre megtette.3                        

Nem véletlenül említettem szociográfiát. Az Ondrok gödre folytatásának tekinthető családregény jónéhány fejezete kezdődik úgy, hogy átfogó ás aprólékos helyszín- meg korrajzot ad a XIX. század végi és XX. század eleji Amerikai Egyesült Államok két olyan vidékéről is, ahol külföldi bevándorlók, illetőleg magyarok is nagyobb számban dolgoztak. Teszi ezt a szerző úgy, hogy nem hat zavaróan, ellenkezőleg, a sok érdekes, széles körben kevésbé ismert háttérinformáció jótékonyan árnyalja és érthetőbbé teszi a regény szereplőinek döntéseit, sorsuk alakulását.                

 A szülőföld megszokott környezetéből idegen világba szakadt bevándorlók folyamatosan választások elé kerültek. Dönteniük kellett arról, hogy gyermekeiket angol vagy magyar nyelvű iskolába adják-e (működtek magyar iskolák is ott, ahol volt rá igény és megfelelő számú gyermek), hogy bankban tartsák-e nehezen megkeresett pénzüket, vagy más, esetleg jövedelmezőbb dologba fektessék, és sok más egyéb mellett főleg arról kellett dönteniük, hogy visszatérjenek-e egyáltalán Magyarországra, s ha igen, mikor?                                                     

Jó volna pontos adatokat ismerni arról, hogy a kivándoroltak közül kik tértek vissza nagyobb számban: azok az egyszerű földművesek-e, akik Amerikában szakképzetlen munkásokként dolgoztak, hogy keservesen összekuporgatott pénzükből az óhazában majd földet vegyenek, s azon gazdálkodjanak, vagy a képzett munkaerő: szakmunkások, mérnökök, más értelmiségiek, akik nagyobb béreket kaptak a tengeren túl, de talán éppen ezért kevésbé voltak érdekelve a hazatérésben.                                                   

 A Kaliforniai fürj nemcsak arról szól, hogyan illeszkedik be fokozatosan egy Heves megyei földműves család az Egyesült Államok XIX. század végi, XX. század eleji felgyorsultan iparosodó világába, hanem arról a kevésbé ismert és nemigen tárgyalt problémáról is, hogyan látták az akkori amerikaiak a magyar vendégmunkásokat, és hogyan viszonyultak hozzuk. Mert – sajnos – az ottani utca embere nemigen látta jó színben a frissen érkezett magyarokat. Bár döntő többségükben szorgalmas, megbízható munkaerő voltak, néhány otthoni szokásuk igen visszatetszőnek tűnt az amerikaiak számára, amit aztán kipécéztek, felnagyítottak és úgy terjesztettek, mint a magyarokra általánosan jellemző vonást. Például az ottani kocsmákból kijövet sok magyar akadt, aki a sötétben hazafelé tartva, az út szélén vizelt, nem a kocsma vécéjét használta. Ezért aztán sok büntetést kellett fizetnie, az ottani rendőrök valósággal lesben állva vadásztak rájuk. Nem tudom elképzelni, hogy egyes, más nációhoz tartozó kelet-európai bevándorló szintén ne így járt volna el, ha éppen úgy hozta a szükség, mégis csak a magyarok keveredtek ilyen hírbe. Jellemző. De az amerikaiak kigúnyolták azt is, hogy honfitársaink sok szalonnát esznek. A szalonna egyrészt ott is olcsó volt és kiadós táplálék, aki spórolni akart és nehéz munkát végzett, annak fontos élelmiszere, másrészt a magyarok gusztusosan tudták elkészíteni. Keletkezett is rögvest egy új kifejezés, a magyarok által nyárson sütött szalonnára a jenkik azt mondták, hogy az a magyar  pulyka.   

Még csak annyit fűznék hozzá, hogy nemcsak élvezetes olvasmány, de népi önismeretünk tágításában fontos könyv is a Kaliforniai fürj. Különös tekintettel arra, hogy napjainkban is folyamatosan tart a magyar munkaerő elvándorlása külföldre.(Molnár Vilmos)



[1] Jónás Tamás: Lassuló zuhanás. Budapest, 2013, Magvető.

[2] Kötetben: Budapest, 1987, Szépirodalmi Könyvkiadó.

3 Oravecz Imre: Kaliforniai fürj. Pécs, 2013,Jelenkor Kiadó.




.: tartalomjegyzék