Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Március
2019 - Február
2019 - Január
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Március
Tóth Mária

Szenvedéstörténet

Kicsi voltam, alig éltem. Janka nővér, a második elemiben, egyik reggelen, a tanrend helyett, lejött a katedráról és emígyen szóla:

– Rózsika, kislányom, gyere ki!

Minden apáca előneve a Mária volt, az irataimban én is így figuráltam, Mária Rózália. Az osztályban szép számmal voltak sváb meg zsidó kislányok, hangzatos, kacifántos keresztnevekkel. Rózsika egyedül én voltam.

Janka nővér, fiatal, délceg testtartású nő, emígyen fordult az osztály népéhez:

– Kislányok, mit láttok?

Én ott álltam fatalpú bakacsomban, barchent ruhában és vártam elősündörgő sorsomra. Az osztály kórusban mondta:

– Rózsikát látjuk…

A tudat képszélein Janka nővér átvette a menet vezénylését.

– Én most azt mondom nektek, fókuszáljatok Rózsika fejére, várjatok, mert én segítek nektek látni, pisszenést se halljak, szóval Rózsika feje mongoloid formájú, a szeme kissé vágott, a szeme színe sötétbarna színű és a haja színe egyedi, búzaszőke, így van?

Az osztály helyeselt, a kislányfejek bólogattak.

Janka nővér uralta a helyzetet, téli, decemberi reggelre virradtunk, én egészen jól látható voltam.

– Kislányok, Rózsika feje tipikus magyar fej, viseli magán a magyarság minden jellemvonását. Ő itt, köztetek, a tipikus magyar. Így nézzetek rá ezentúl.

Hajdani, háborús világ, az utcákon rendőrség, katonák, a rádiókat elkobozták mindenkitől, titkon, egy-egy háznál azért megmaradt és estelente London dobolt, dobolt és mondta a híreket, mindenki gyanús volt, aki élt, de akkor a papok meg az apácák nem estek gyanú alá, nekik megvolt az Atyaisten, azzal egyezkedhettek. Romániában nem gettózták el a zsidókat, ültek a kis, zavaros üzleteikben, ügyeikben, ám a németek és a svábok privilegizáltak voltak. Janka nővérre se bagóztak, őt hagyták a békésnek tűnő vizein. Magyarkodott. Sok minden belefér a francia zárda fityulája alá. Janka nővér jószándékú és fenemód bátor volt, 1942-ben, Romániában vad-magyarkodott. S ő ezt nem a francia és bécsi anyaházakból ide került nővérektől tanulta el, ez otthonról, a családjából itatódott belé, és lett szilárdan maradandó, s ez valami olyan természetű csoda volt, ahogyan a hóvirág, az ibolya kidugja a fejét, mert ő készen van az életre… Hát Janka nővér is ready volt az életre, ahogyan az angolok mondják. A tavaszi virágok növények voltak? Megannyi döfésre kész, picike dárda.

Janka nővér meg én magyarkodásunk kezdeti fázisában finoman lavíroztunk a humor és az irónia között. Én tiszteltem Janka nővért, de lemosolyogtam magamat, hiszen édeskeveset tudtam eföldi lényemről. Voltam, de alig voltam. És ettől a naptól kezdve az történt, hogy Janka nővér kacifántos dicsérete egész gyermekvalómnak szóló hűség volt, ha ő egyszer, az osztály színe-java előtt rám sütötte, hogy én lennék a magyar típus fő és fejpéldánya, a nővér szűzies lényének lelki motívuma lettem. Ettől a reggeltől kezdve a lelkem árnyalatos átmenetek székhelye lett. Ettől kezdve valaki lettem az osztályban, akire figyelmezni kell.

Janka nővér a nagyszünetben kivezényelt a Notre Dame de Sion zárda udvarára, az ősöreg gesztenyefa alá, körbeállva fogtuk egymás kezét és azt énekeltük:

 

Nyuszi ül a ágon,

Ülve, szundikálva,

nyuszi talán beteg vagy,

hogy egyet nem ugorhatsz.

Nyuszi hopp, nyuszi hopp,

máris egyet megfogott…

 

A kör közepén Janka nővér, s engemet fogott meg, bevitt a kör közepére és kéz a kézben forgolódtunk. Az osztály nézett bennünket és felfogta, hogy hol is van a mi helyünk.

Janka nővér, amikor a kislányok az uzsonnájukat fogyasztották, kihívott a katedrához, hogy látni szeretné, mit hoztam magammal. Egy kis stanecliben darabka málékenyér volt, amit a szerb pék árusított kartellára. A háborúban ez volt a legolcsóbb kenyér. Janka nővér megtapogatta, megszagolta a málékenyeret, visszatette a helyére és elővett egy habfehér szalvétát, abban volt az ő uzsonnája. Felébe törte és átnyújtotta nekem.

– Ezt egyed, Rózsika…

Leültem a padomba és faltam az ismeretlen, finom ízeket, kicsi falatokat haraptam, nem siettem el a dolgot. Az élvezettől kicsordult a könnyem is. Már felsejlett előttem, hogy léteznek csodálatos ízek, finomságok. A kislányok látták, hogy Janka nővér etet engemet, erre ők is porondra léptek, hol az egyikük, hol a másikuk hozott uzsonnát nekem. Előfordult, hogy képtelen voltam megenni és hazavittem. A nagyanyám, a nővére s a harmadik rokon, öreg nő, a keresztanyám bevitte a maradékot a spájszba, s az utolsó morzsáig felfalták. Akkor, gyermekkoromban még nem tudtam, hogy Goethe erősen hitt a pozitív tetterő démoniájában, de igenis részesültem belőle. Hamar rájöttem, hogy amit a nagyszünetben nem bírok megenni, azt el kell dugnom délutánra. A fáskamra volt a dughely. Délutánonként ott, a nedves faillatban ettem. A nekem szánt uzsonna nem volt megszervezve, beütemezve, főleg Román Szonja és Hoffmann Ági jóságára voltam ráutalva, de mások is hoztak néha. Legrosszabb esetben elcsipegettem a málékenyeret. Így alakulgatott az egy személyre szabott élettörténetem.

Egyik nap az apácák kísértek haza. Ők sose járhattak egyedül a városban, mindig párban jártak, s én nem tudhattam, ki kit kísér, de ez volt a házirend, s ebből Kasztilia, az öregedő rendházfőnöknő sose engedett volna. Janka nővér azért szállt ki otthonunkba, mert a bemutatásomkor kapott ruhákból, fehérneműkből, kis cipőkből semmit se látott rajtam, én továbbra is fatalpú bakancsban és barchent ruhában mentem iskolába, amit nagyanyám nővére, a Tádi szombatonként kimosott, s a cserépkályhánál megszárították.

Az öreg nők ámultak az apácák láttán, a konyhában kosz volt, mosatlan edények meg beteg anyám bilije. Nagyanyám kitárta a szobaajtót és azt mondta:

– Tessék, tessék bejönni…

Katalin nővér idős, kövér nő, nem bírta elhurcolni a testét, rögtön leült egy székre. A szoba ágyaktól volt zsúfolt, siralmasan festett. Durva valóként tárult az apácák elé a világunk. Janka nővér rögtön látogatása lényegére tért.

– Nagymama, miért nem öltöztetik fel rendesen ezt a kislányt, rendesen és csendesen, hiszen kapott holmikat, ruhát, fehérneműt, kis cipőt…

Katalin nővér menten ráhelyeselt:

– Igen, hol vannak a kislány holmiai?

Nagyanyám rekedtes, cincáló hangja:

– Tisztelendő nővér, kérem, azt mi a nővéremmel rögtön kivisszük az ócskapiacra, és eladjuk jó pénzért, úgy bizony…

Janka nővér felcsattant:

– Hogy lehetnek ilyen kegyetlenek, ezt hogyan vihetik véghez?

A Tádi névre hallgató öreg nő kiabálni kezdett.

– A holmikra kapott pénzből fizetjük ki Posner doktort, a német doktort, aki most telepedett haza Berlinből. Posner vizitje nagyon sokba kerül… A vejünk géplakatos a Cukorgyárban, ez az egyetlen fix fizetés, no meg a nagynéném nyugdíja, mert az ő ura vasutas volt. Heten élünk ebből a két keresetből, tetszik érteni?

Szakadt, száraz, fojtott köhögés az öreg, nagy támlájú ágy udvarából, anyám, aki lélekben már messze járt, de a fizikai test még itt volt, birkózott a tébécével, és még képes volt jelt adni. Janka nővér nem látta anyámat, de röptében mindent felfogott.

– Jézus Máriám, s ez a kislány itt alszik a haldoklóval, na, gyerünk kifelé, a konyhába!

A konyha kicsi volt, álltunk ott és hallatszott a nagyanyám sípolása.

– Nem bírok csak egy szobát fűteni… Tetszik érteni?

Janka nővér döntött.

– Mától a kislány a konyhában csinálja a leckéit, és itt is alszik. Megértették? Le fogom ellenőrizni.

Ettől a naptól kezdve a világom szűkült, a konyhaasztal szélén írtam a házi feladatot, ott mondtam fennhangon a verset, ott silabizáltam az olvasókönyvet, és éjszakára kihoztak nekem egy elkoszlott fotelt, azon aludtam. Az lépett elő ággyá. A három fekete ruhás is ott élte életét, ami végeérhetetlen veszekedés volt. Egyik délután betoppant apám egyik húga, aki raktáros volt a harisnyagyárban, s a Czmor elegáns üzletéből bőrvirslit meg vérbélnarancsot hozott, azt próbálta anyám szájába tömni, ő viszont már képtelen volt nyelni, fuldoklott tőle, úgy szedték ki a szájából. Anyám nem ismerte meg Mancit, arra kérte az anyját, hogy ennek a szegény nőnek adja oda a tejbegrízt. Manci sírva futott el tőlünk. Az öreg nők rá se bagóztak Mancira, felfalták a bőrvirslit meg a vérbélnarancsot. Az öreg nők aztán betódultak a szobába és szemrevételezték anyámat. A keresztanyám legyintett.

– Na, világos, hogy ez már haldoklik.

És anyám tette azt. Az öreg nők kihoztak a szekrényből egy szürke szövetruhát, fehérneműt és fehér selyemharisnyát. Apám ült a díványon és sírt. Én úgy ültem a konyhában, mint aki a sorsára vár. Hát ez a tragédia ilyen lehet?

Lélekvezetőnek tehetséges volt Janka nővér. Amíg élt anyám, én a sötétbe buggyanó konyhában aludtam, a mosogatórongy avas bűzében, mert az öreg dámák tessék-lássék mosogattak, és hallottam anyám fojtott köhögését, ami az éj leple alatt nem és nem szünetelt. Még kisgyerek voltam, nem ismertem se fájdalmat, se rosszaságot, csak annyit éreztem, hogy a családom csúnyán néz le rám. A zárdából hoztam haza egy mondatot: cherchez la mére. Gondolat-vándorok jártak a fejemben. Nem láthattam, hogy mi csírázik a konyhai éj sötétjében.

Koromhoz képest túl sokat foglalkoztam a porhüvelyemmel. A saját káromon rá kellett jöjjek, hogy a túléléshez kompromisszum kell.

Növedésemmel egy időben ment végbe a térnyerésem is, az utcámon kívül már felfedeztem a párhuzamos utcákat, s az egész Rácz-fertályt. Az ősök fájdalma ott motoszkált bennem minden álmatlan éjszakámon, mert nálam az álmatlanság már gyermekkoromban vette kezdetét, ugyanis nekem soha, senki nem mondott mesét. A házban egyetlen könyv volt, nagyanyám zöld, bőrkötésű imakönyve, se mesekönyv, se képeskönyv. Az engem nevelő öreg nők erőszakosak, durvák voltak, s az erőszak szélsőséges formái a halálhoz vezetnek, s én szinte beleszülettem a halálok menetébe. Ez aztán jól kiporolja a lelket. A végleges betegségekből nincs fölépülés, láttam a cipő nélküli, fehér harisnyás holtakat, a szemük kissé fölhúzva, mert a halottkém el kellett végezze a dolgát. Ami biztos, az biztos, a halott legyen végleg, visszavonhatatlanul halott. Minden temetéskor előkerültek az ősök csontjai, s az öreg nők fennhangon találgatták, hogy kié is lehet ez a maradék. József Attila írta le: „finomul a kín”. Öreg nőrokonaim krónikus léthiánytól szenvedtek. A kínok aztán egyszer a végtelenbe csúsztak át, s a kín rászáradt a bőrre, vájatokat mélyített benne. A világ eljárt hozzám, nem kellett keresnem. S ahogyan eltűnt a nap, úgy tűntek el a konyhából a feketébe öltözött csoroszlyák is. A földszinten laktunk, alacsonyan vágott ablakok, este kiálltam oda.

Anyám élő arcát képtelen vagyok felidézni, egy sötétszürke, nagy, háromszögletű kendővel a vállán, a belső láz és a külső hidegség végleg lebírta, látom, hogy nekem háttal, lépdel kifelé a konyhából, s a hátán vitte a halált. A gyerekkéz kinyúl utána, marasztalná, de már nem tudom elkapni. Egy félelmetes szorosban állok, nincs mozgási helyem és lehetőségem. Fojtogató tehetetlenségem dühe feltüremlik a torkomban. Ez nem sírás, ez egészen másvalami.

Valahányszor Janka nővér csak úgy mellékesen bemutatta a pórnépnek tipikus magyarságomat, hogy ne feledjék el, ők is csak magyarok, s azt érzem, hogy rámtelepszik a henye diadalérzet. S ez volt a közvetlen tisztaság, Trianon ide, Trianon oda, de lám a magyarok túlélték az elszakítást is. Anyám hangja 1942-ben, apához szólt: Arad, Brassó, Temesvár, magyaroknak visszajár… Én ezt megjegyeztem és bevallottam Janka nővérnek, hogy az én hótbeteg anyámban létezik egy másmilyen, lelki fájdalom is. Janka nővér bólogatott: úgy, úgy, de ezt csak gondolni szabad, kimondani soha… Az apácáknak nem volt szabad politizálni, de kultúrát, biológiát és népszokásokat terjeszthettek, s akkor váratlanul, újból és újból következett a felmutatásom. Janka nővér belopta a magyarok szívébe tipikus képesfelemet. Ha már egyszer ilyenné formálódtam az anyaméhben.

Május elsején Janka nővér kivitt bennünket a csálai erdőbe, ez az erdő Arad határában van, a természet világos zöldbe öltözve fogadott, s az erdő mindenestül magába zárt. A tanítónőnk a májusfa állításának hagyományáról mesélt, ez egy régi, szép népszokás. Persze nem városon, hanem faluhelyen. Van az egésznek érzelmi vonulata is, mert legények állítják szívük párjának. Aztán a néprajzba, a folklórba belecsúsztam én, a felmutatásom, hogy íme, a tipikus, magyar fejem. A bokrok tetejéről friss, zöld gallyakat téptünk, csokorba kötöttük, hazavittük és rátűztük a kapufélfára.

És utaztunk is, például Világosra, ahol véget ér a Hegyalja. Szó se esett politikáról, fegyverletételről, Petőfi-verseket szavaltak a kislányok. Én ott álltam Világoson, a templomkertben és köröttem zengett az apácák vezényelte szavalókórus, nyilván Petőfi-verseket mondtak fel. Világoson a tekintetem elöntötte a főteret, amin valaha végigment a történelem. Világos egy olyan helység, amely egyszerre emlékezik meg felejt is. Mikor is volt a fegyverletétel? Ó, ez már egy másik világban esett meg velünk, magyarokkal. A hegyekből lezúduló víz átmossa a falut és kilocsog a síkságra. Mitől világos Világos? Az itt bolyongó vértanúktól, akik ehelyt estek el. Soha, semminek nincs vége. Na, ehhez a román hatóságok nem pusmoghattak hozzá semmit. És ott állt mögöttem hátvédül és háttérül a fiú líceum igazgatója, dr. Berthe Nándor, akit díszvendégként hívtak meg. És én jól hallottam dr. Berthe Nándor kifakadását: hogy ezt a kis növésű Petőfit hogy fel lehet fújni, mi a francért sétifikált kihívó modorban a fehéregyházi csatatéren, fehér inggallérja alaposan kiterítve a kabátjára. S ahogy ott ágaskodott, világos, hogy föltűnt egy muszkának és leszúrta… Hát ez nem hősiesség. Hirtelen az egész olybá tűnt nekem, mintha a nemzeti költőt beszuszakolták volna egy vidéki mesterember dilettáns szobrába. Erre felröhögtem, gyerekésszel és magyar fejjel. Janka nővér mindent látott és mindent hallott, erős, fiatal keze a vállamra nehezedett: Rózsika, viselkedjél… Mi egyebet tehettem volna, mert következett a felmutatásom, dr. Berthe Nándor szorosan mellettem állt és hallhatóan azt mondta: ebben tényleg lehet valami, a sok sváb és zsidó kislány között akadt egy magyar is… A parókiáról a pap házvezetőnője egy kis dobozban házi tésztát hozott nekem, amire a tanítónőm rögtön, még nagyanyám előtt, lecsapott s a kosarába csúsztatta. Az autóbuszban nagyanyám szipákolt és azt suttogta a fülembe: utálatos nő ez a Janka nővér… Az autóbuszban a kislányok azt énekelték, de megállás nélkül, egészen Aradig: „Befordultam a konyhára,/ rágyújtottam a pipámra…” Én nem énekeltem, beértem azzal, hogy fényt sugározzak magamból, ami egy belső forrásból fakadhatott. Magyar fény volt. Nemzet és kultúra egybefoglalása nem egyszerű feladat.

A második világháborúban a meghódított területeken a németek német óvodákat és iskolákat nyitottak, így lett Aradhoz közel, Glogovácon az aradi Notre Dame de Sion fiókintézete, egy négyelemis iskola. Nővérek jöttek az osztrák anyaházakból.

Janka nővér meghirdette, hogy a glogováci kálváriát fogjuk bejárni, s ott rózsafűzért imádkozni. A falusi zárdába szép számmal beiratkoztak magyar és román diákok is. A kálvária a faluval szemben volt, innen rá lehetett látni a Hegyalja szőlőskertjeire. A keresztút végén következtek a Petőfi-versek s az én bemutatásom. A zárdába járó kislányok tökéletesen beszéltek magyarul, előbb csak bámészkodtak rám, a tipikus fejemre, és rögtön tudták, hogy nekem aztán semmi közöm sincs a szalmasárga hajú, csontos, hosszúkás arcú, kék szemű németekhez, de azért rokonszenvvel vettek szemügyre, szerettek engemet. Egy fehér főkötős, konyhás nővér kis dobozkában tésztát hozott nekem, amire Janka nővér pillanatokon belül lecsapott és a fedeles kosarába süllyesztette. Nagyanyám csak szipogott, grimaszolt. A versek szövegét ki kell nyitni. Hogyan? Mondással, és vonatkozik ez Petőfire is. Az irodalom az örökkévalósághoz szól. Ahány mondás, annyi nyitás. Érettnek lenni a legnagyobb – mondja Shakespeare: ripeness is all. Böhme szerint, ahol a szellem legmélyebben szellem, az már mámor.

Amikor Janka nővér kivezényelt Glogovácra a második világháború még javában állt, sorsa még nem volt eldöntve, még csak ezután jöttek a rémségek, Auschwitz, még alig tudtunk valamit a másik tömeggyilkosról, Sztálinról, de ami jó volt az egészben, hogy az idő telt a végkifejlett irányába. A Petőfi-szövegeket élteti a megragadott jelenség, a mindent lebíró őszinteség, ezek nélkül az apróságok nélkül nincs irodalom, nincs jó vers, hogy ne említsem a szonettet, a szonett-koszorút. Janka nővér anélkül, hogy tudta volna, a nemzeti összetartozás zászlóját vitte. Nem, kevéske ez a vitte szó, ő fennen lobogtatta. S akinek valóban magyar feje volt, azt Janka nővérnek hívták. Belülről. Tehát, íme a párosunk, az én fejem kívülről, és az övé belülről. Még csak így alkottunk egy egészet.

Amikor családom engem kézkez kapott, már réges-régen kicsorgott belőlük minden érzelem. Funkcióik voltak, éhség, szomjúság, ürítés, s ami a kezük ügyébe került, azt tüneményes gyorsan felfalták. Nem élet volt ez, hanem valamiféle túlélés, aki fresszolt, az talpon maradt. Érzelemhiányukkal magyarázható, hogy sose vettek magukhoz háziállatot, hogyne, hogy elegyen tőlük valamit. Anyám halála után minden figyelmük arra összpontosult, hogy mit vehetnek el tőlem. Én voltam a jelen meg a jövő. Nagyanyám minden fellépésemre elkísért engem, rám se bagózott, ült terpeszkedve az asztal végében, és két kézzel tömte magába az ételt, néha egy staneclibe csúsztatott valamit, azt a nővérének szánta.

Janka nővér hamar rádöbbent, hogy nagyanyám puszta jelenléte difamálóan hat rám, és megtiltotta, hogy engemet kísérgessen. Valahányszor bebuktam otthon a konyhába, a fekete ruhás matrónák rögtön lecsaptak rám: na, mit hoztál? Gyűlölet szikrázott rám, ha azt feleltem, hogy én bizony semmit se hoztam. Janka nővér a katedra fiókjába zárta el a tésztás dobozt, s a nagyszünetben maga mellé rendelt és elém tárta: egyél, kislányom, egyél… Én faltam a házi sütésű tésztákat, olyan öröm bírt le, hogy még a könnyem is kicsordult. Janka nővér, ha kis inget, ruhát, cipőt kaptam, rögtön rám adott mindent, s az én gönceimet a szemétbe dobta. Amíg anyám halokolt, de még magánál volt, a nagyanyám többször is megkérdezte tőle: Etuskám, nem akarsz te valamit leírni? Anyám makacsul hallgatott, a ház az ő nevén volt, abból nem akart engemet kisemmizni. Nagyanyám valahányszor kiperdült a konyhába, jövet a szobából, levágta magát a konyhaszékre, az arcán fekete árnyak voltak a gyűlölettől. A tét a ház volt, és anyám ezt jól tudta. Hallani se akart róla, hogy a házat az anyjára írassa.

Janka nővérnek volt irodalmi ízlése, ő nem bírta elviselni az amatőrséget. A gimnáziumi osztályokban tanító tanárnők voltak a kebelbarátai. Szép Ernő, amikor már öreg volt és fáradékony, de azért még bejárt a kávéházakba, a cukrászdákba, az írók meghívták az asztalukhoz, rendeltek neki habos kávét, kuglófot, süteményeket, s ő úgy mutatkozott be az irodalmi újoncoknak: Szép Ernő, voltam… Már alig, alig volt. Janka nővérhez bejárt az osztályba egy idősödő, de még délceg arszlán, könyveket árusított, és így mutatkozott be. „Molnár Sándor vagyok, a költő…” Ő aztán az aradi gyárakba is bejáratos volt, könyveket árusított, abból élt meg. Janka nővérnél megjelentek az anyukák, még fiatal, virulón egészséges nők, és a költőtől könyveket vásároltak. Volt pénzük bőven, ezek az úrinőkhöz tartoztak. Janka nővér hangja: „Kislányok, a költő az, aki szép szavakkal, szép verseket ír… Ő ezzel a tehetséggel bújt ki a világra.” Könyvem nem volt, de költőm igen. Janka nővér odavitt engemet Molnár Sándorhoz és felvilágosította a tipikus magyar fejemről. Janka nővérnek most már cinkosa is volt a magyarkodásban, és Molnár Sándor kézcsókkal biztosította az apácát hódolatáról. Hódolattal. Ez az elismerés egy szűzies nőnek szólt, aki módját ejtette, hogy kimutassa magyarkodását. Gyönyörű kettes voltak. Ady iskolázatlan volt, de sajtó-művelt, ezt ő mondta így magáról.

Aki sokáig él, az sokat csalódik, látnia kell, hogy céljai, tervei dugájukba dőlnek. A lényeg az, hogyan működnek az emberek közötti kapcsolatok, az erőviszonyok. Valahányszor bejött az osztályunkba Molnár Sándor, a költő, én, a gyerek egy mukkanásnyit se értettem abból, amit szó-váltottak, de minden porcikámmal felfogtam nézésüket, gesztusaikat, testbeszédüket, s ez egy gyönyörűséges szemjáték, színjáték volt, még a süketek is megértették volna. A kultúra kezdeti kezdete a játék volt. A költő és az apáca kettősét így is fölfoghattam, amikor a lélek játékba kezd egy másik lélekkel. Jó lett volna akkor megállítani az időt a zárda falai között. Az irodalom a legnemesebb játék, fő, hogy Janka nővér és a költő, aki magáról terjeszti, hogy költő, egy picit se, de pillanatkora se fáradtak bele ebbe a játékba. Bódulatban jutottam haza, a koszos konyhába, s ott a szutyokban a szépséges áhítat eltörpült, szerte foszlott, s ahogyan kiürült a napom, én tudtam, hogy ez a nap nem telt el hiába.

Aradot karéjban fogják körbe a nagy gyárak, és Molnár Sándor könyvárusítás közben elhírelte a munkásoknak, hogy van itt, a városban, a zárdában egy tipikusan magyar fejű kislány. Apám hamar újraházasodott, egy vidéki öreglányt nézett ki magának, az öreg nők hazaköltöztek Mikalakára. Nevelőanyám fehér-fekete pettyes organdiból varrt nekem ruhát a Soborsinban megtartott esküvőjükre. Miután nevelőanyám beköltözött Aradra, heteken át takarított, pingált, de az öreg, lusta és magatehetetlen nők koszát nehéz volt eltüntetni, megszabadulni tőle.

Egyik reggelen elsőnek érkeztem az iskolába, a táblán krétával felírva ez állt: Janka nővér sugároz… Majd, amikor a tanítónőm belépett az osztályba és szemrevételezte a feliratot, a fejéhez kapott, majd letépte a fityuláját, sokáig, széles mozdulatokkal mosta, sikálta a táblát. A Költő üzenete kettőnké volt, Janka nővéré meg az enyém. Világos volt, hogy Molnár Sándor vallomásos üzenetet továbbított az apácához. Janka nővér odajött mellém, ráült a padom tetejére és emígyen fakadt ki: ezt nem szabad soha így kimondani, te Rózsika, kislányom, nem láttál semmit. Igaz? Megjátszottam magamat, tagadással ráztam a fejemet: „Mit kellett volna látnom?”

Janka nővér egy másik Európának a lánya volt, városok, utak felégetése, hidak felrobbantása majd azután következett, a háború átzúgott Európán, még a zárdába is behatolt. Emlékezni muszáj, fontos, és gondolok itt a közösségi emlékeinkre. Orwell írja le: aki uralja a múltat, uralja a jelent is… A lélek a mondatokon túl van, a kirostált emlékezéseken is túlontúl. Csak az élet gurulhat el velünk. Janka nővér már nem halhat bele a lét játékaiba, mert ő már meghalt.

És ettől a naptól kezdve Janka nővér, amikor tudta, hogy a költő jönni fog, odainvitált az osztályunkba, a katedra melletti székre egy apácát, hol Beátát, hol Katalint, hol Gusztávát, ők tértek be hozzánk, s ők már időn kívüliek voltak, roskatag, sápadt, enyhén bajuszkát viselő nőszemélyek, akik ott magaslottak a költő előtt, azt hirdették: innen egy lépést se tovább. Janka nővérnek a gyárakban nagy szüksége volt Molnár Sándorra, ő volt ugyanis a közvetítő, a közönségtoborzó. Hol a cukorgyárba, hol a vagongyárba, hol a harisnyaszövödébe, hol az óragyárba vonultunk szavalókórussal, hegedűkkel, akordeonnal. A harisnyagyárban Janka nővér elámult a munkásnők nagydarab keze láttán, azt kérdezte: nem tépik fel vele a harisnya selymét? Az egyik munkásnő felnevetett: este rápisilünk mind a két kezünkre, attól lesz selymes és puha. Janka nővér zavarában elvörösödött… És kilúgozott szavakkal, biztosan beágyazva következett a lényeg, az én tipikus magyar fejem bemutatása. Gazdaságtan, biológia és költemények közé beágyazva. Ott ültek a prolinők is, a munkások feleségei, akik házi sütésű tésztákat hoztak. Janka nővérnek már volt gyakorlata, lecsapott rájuk, és a csukott fedelű kosarában eltüntette. A magyar típust táplálni kell, hogy nagyra nőjön, és az se mellékes, hogy szépen felvirágzott Molnár Sándor üzlete, magyar könyvek jutottak be az otthonokba.

És negyedik elemi után Janka nővér bevitt a zárda konyhájába azzal az indítással, hogy elkél itt egy kis segítség. A fehér fityulás konyhás nővérek rögtön odatettek mosogatni, s az ebédlő asztaláról a hulladékot csavaros üvegekbe kaparták, azt hazavihettem.

Ősszel hallottam, hogy Janka nővér kiugrott a zárdából, vagy menesztették. Erre sose derült fény. Tanítónő lett egy külvárosi iskolában, és később férjhez ment egy Gémes nevű, özvegy tanárhoz, akinek két árva gyermeke volt. Janka nővér neve Zsikai Borbála volt.

Apám a vasárnapi ebédek alatt pöffeszkedve taglalta, hogy ő a fizetéséből még mindig el tudta tartani a családját. Ő ezt így hitte. Kopogó, csóró szegénységben éltünk, s amíg a kommunisták fel nem oszlatták a zárdát, én lettem a családfenntartó az apácák asztalának hulladékából. És tettem ezt a tipikus magyar fejemmel. 




.: tartalomjegyzék