Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Március
Telegdi Veress Magda

És vannak, akik tiszták maradtak…

A harmincéves találkozó hosszú, aprólékos szervezést igényelt. A kudarcba fulladt, még ,,aranykorszakbeli” tízéves-, és a nagy változások után meg sem kísérelt húszéves évforduló után most, a stabilabb, lélegzethez jutott világban erőteljesebb szervezéssel próbálkoztak, bár most sem volt könnyű: az egykori érettségiző osztály harminckét tagja közül négyen már nem éltek, ezekből kettő önként vetett véget az életének, tizenegyen külföldre kerültek, az itthonmaradt tizenhétből négyen nem reagáltak a levélre, de túl azokon, akik kimentették magukat, végül megjött itthonról tizenhárom pozitív visszajelzés, és külföldröl is öten jelentkeztek. Egy június közepi napban egyeztek meg már jó előre: a szervezést az osztály egykori élsportolója vállalta.

Az osztályfőnöki óra levezetésére akkori osztályfőnökük helyett, aki már nem élt, egyik, harminc évvel ezelőtt  fiatal, most a nyugdíjkorhoz közeledő tanárnő vállalkozott. Ezekben a délelőtti órákban nem történt semmi különleges: felidézték a régi neveket, ahogyan szólították egymást annak        idején; kíváncsiság volt bennük: kit mennyire változtatott meg az idő, ki maradt csinos, ki nehezedett el, kinek hogyan alakult a sorsa, ki mit valósított meg, hova jutott: házasságok és elválások, felnőtt korba jutott gyerekek, kicsi irigység, kicsi sajnálkozás.

Talán két ember volt, akinek a sorsa élénkebben érdekelte a társaságot: az egyik Eszter volt, az egykori osztály üdvöskéje, aki dús, göndör, sötét haját annak idején egy copfba fonva viselte, aki mindig mindenkit megértett, néha még a stréberség vádja is elérte, mert ostoba csínyeket ellenzett és ki merte mondani azt, hogy a tanár is ember. Orvosira felvételizett, és sikeresen be is jutott, aztán valamilyen politikai ügybe keveredett (hogy mi lehetett az, senki sem tudta), de kitették, külföldre ment férjhez, az egyetlen módja volt –  és az sem könnyű –  a szabadulásnak. Kinn élt néhány évig, közben aztán el is vált, majd a változások után hazajött és orvosi titkárnőként helyezkedett el. Itthon újra férjhez ment egy szintén elvált orvoshoz: a korához képest neki volt a legkisebb gyermeke.

A másik osztálytárs, akinek a beszámolóját fokozottabb érdeklődéssel hallgatták, Stancu Puiu volt, a város egyik nagy gépipari üzemének a jogásza. Vegyesházasságból született, apja román, a Securitate tisztje volt, ezredes, aki valamilyen adminisztratív területen dolgozott, anyja pedig magyar tanítónő, aki sokak számára érthetetlenül bár, de tiszteletreméltóan ragaszkodott ahhoz, hogy a gyermekei magyar iskolát végezzenek. A nővére Öcsinek szólította, az apja Puiunak, s valahogy ez az utóbbi ragadt rá, és az osztályban mindenki számára Puiu volt. A beszámolóját azzal kezdte, hogy: mint tudjátok, jogot végeztem. Az itt következő lélegzetvételnyi szünet alatt ugyanaz a zavar foghatta el, amit gyenge áramütésként ebben a pillanatban a jelenlevők mindegyike érzett – jogra ugyanis abban az időben csak a politikailag legszigorúbban ellenőrzött, hithű párttagok gyermekei kerülhettek be. De ez az átsuhanó, kellemetlen érzés mindenkiben nyomban szertefoszlott, amikor  folytatta: magyar nőt vett  feleségül és két, kamaszkoron túllépő fiúgyerekről számolt be.

Ő volt tulajdonképpen az osztály legérdekesebb tagja. Jól tanult, kedves természete ellenére mindig valahogy kívülálló maradt. Vigyázni, mit beszéltek előtte! – adta fel a leckét annak idején minden szülő. A vélemények megoszlottak körülötte, kevesen, vagy két fiú és egy-két lány viszonyult hozzá titkoltan ellenségesen, a többiek szerették, kívülállóságának érzelmi fenntartásával. ,,Spiclinek tették ide” – mondta egyszer Patai (akit Patkónak szólítottak), a fentebb említett két fiú egyike, akinek az osztályban a legtöbbet járt a szája. Hogy Puiu nem volt az osztály spiclije, annak több bizonyítéka is volt. Egyszer Patkó, vagy valaki más, elszólta magát előtte, valamilyen gúnyos megjegyzést tett az ország lángeszű vezérére. Fogd be a szád, szólt rá durván akkor valaki, s mindenki, aki hallotta, szeme sarkából Puiura pillantott, Puiu pedig úgy tett, mintha nem hallotta volna. Az elszólásnak soha semmi következménye nem lett. Egy másik dolog is Puiu mellett szólt:  nem járt magánbulikra. Ha hívták, kedvesen, de határozottan kimentette magát: sajnos nem mehet  ezért vagy azért. Az ominózus szilveszteri  vacsorán sem vett részt, amiből aztán Securitate-ügy lett – a résztvevők ugyanis meghallgatták egy másik ,,baráti szocialista ország” himnuszát éjfélkor, aminek a következményei sok évre megrontották a kapcsolatot a barátok között. De Puiunak nem volt része benne. Az eltelt évtizedek alatt Puiu csak testileg nehezedett el, egyébként semmit sem változott: udvarias, fegyelmezett, kicsit kívülálló, az osztályhoz melegen ragaszkodó ember maradt.

A vacsorát egy nem sokkal a változások után létesített étterem-komplexum egyik kis különtermében tartották huszonnyolc terítékkel. Legtöbbjük a házastársával jött, vacsora közben rövid látogatásra  egy-két szülőnek a gyermekei is benéztek. Ülésrend nem volt, csak a tanárnő helyét jelölték ki és azokét, akik vállalkoztak, hogy mellé üljenek, a többiek érkezési sorrendben foglaltak helyet a hosszú asztalnál. A kitünő vacsora, a gondosan kiválasztott bor, a szomszéd teremből áthallatszó zene (külön zenét kölcsönös megegyezésre nem kértek) megteremtették a hangulatot: halk beszélgetések zsongása, egy-egy innen-onnan feltörő hahota – az este kellemesnek ígérkezett. A  tanárnő mellett ült természetesen a szolgálatos ,,jókislány” Eszter, aki sötét, sűrű, engedetlen haját, amelybe már fehér szálak is vegyültek, most is valamilyen sajátos fonattal zabolázta. Mellette kapott helyet a férje, de a helyek cserélődtek, ide-oda vándoroltak, hogy egy-egy szót váltsanak egymással vagy a tanárnővel az osztálytársak. A kávéillat  már belengte a termet; a tanárnő  éppen életének egyetlen nyugat-európai útjáról beszélt az őt körülvevőknek, amikor az asztal vége felől ingerült párbeszéd szárnyalta túl az étteremi zsongást. Az egyik hang a K. Zsolté volt, aki egy gépipari üzemben dolgozott mérnökként, a másik hang pedig a Patkó-Pataié, aki anyagbeszerző volt ugyanabban a gyárban.

– Te csak hallgass, te besúgó,  azt hiszed, nem tudom, hogy miket jelentgettél rólam?

A beszélgetések zsongása csenddé merevedett, és mindenki figyelni kezdett.

– Semmit nem mondtam, amiből bajod lett!

– Nem a fenét, talán kávézni invitáltak a Secura?

– Engem is hurcoltak.

– Hurcoltak a fenét, mentél  te magadtól.

– Honnan vagy olyan biztos, hogy magamtól mentem?

Itt Zsolt valami vaskos durvaságot mondott, amitől mindenkiben megfagyott a vér. S akkor a dermesztö csendben felállt Eszter:

– Na, ebből elég legyen – mondta. – Csillapodjatok. Nem ezért gyűltünk össze. Ezeknek semmi köze sincs a mai találkozáshoz.

Patai felállt, rászólt a feleségére, aki addig jóízűen beszélgetett az asztalszomszédjával és szemmel láthatóan maradt volna. Zsolt folytatta a dohogást. Mindenki rosszul érezte magát, a tanárnő is hazatelefonált, hogy jöhetnek érte.

– Vannak dolgok, amikről beszélni kell végre – fordult most mindenkihez Zsolt.

– Ez igaz, Zsolt – mondta Eszter –, de ne most. Most fejezzük be. Van egy javaslatom: találkozzunk holnap délután esetleg, ugyanitt, egy sör mellett, és őszintén kibeszéljük magunkat. De ne most. Mondjuk ötkor, holnap délután. Ki van mellette?  Majdnem mindenki felemelte a kezét. Patainak közben sikerült felráncigálnia a feleségét az asztaltól és köszönés nélkül elmentek.

A társaság próbálta összeszedni magát, újra megteltek a poharak, újraindult a beszélgetés, de a kezdeti hangulatnak már csak a romjai maradtak. A tanárnőért is megjöttek. Újabb koccintás után K. Zsolték is feltápászkodtak és búcsúzkodtak. – Akkor holnap találkozunk? Ötkor? – kérdezte tőle Eszter. Zsolt elengedte a kérdést a füle mellett. A hangulat már nem jött rendbe, lassanként mindannyian hazamentek.

Másnap délután Eszter érkezett elsőnek, kevés várakozás után szorongani kezdett, hogy talán el sem jönnek. Gyéren azért mégis szállingóztak, végül nyolcan ülték körül az asztalt, és általános meglepetésre köztük volt Puiu is: mindenkinek az volt az érzése, hogy van számukra valami mondanivalója.

Eszter felkészült erre a találkozásra: a nap folyamán gondolatban összeszedte a mondanivalóját. Elmondja majd az egyetemi meghurcoltatásának történetét, amikor a vallatók gennyes udvariasság mögé bujtatott fenyegetésekkel emlékeztették rá és felidéztették vele egy magán irodalmi est legintimebb beszélgetéseit is. Hogy végigjárta a megaláztatások minden stációját, hogy aztán mindentől és mindenkitől undorodjék, hogy tiszta világra vágyott, ezért ment férjhez – meggondolatlanul talán – nyugatra, ahol első találkozásai alkalmával figyelmeztették, kivel kell vigyáznia, ki az, akit ,,odaküldtek”. Akkor értette meg a szennyes blöfföt, amely az egész világot behálózta. Két évnyi házasság után elvált, a változások után hazajött és azt remélte, hogy minden másképp lesz. De személyre szóló dossziék kerültek felszínre, szennyes levük ide-oda szivárgott és Damoklész kardjaként fenyegettek a még ki nem nyitottak. Minderről beszélni akart, mert úgy érezte, beszélni kell már róla, azt akarta mondani, kiabálni, hogy térjünk észre végre! Amíg ujjal mutogatunk egymásra, amíg úgy érezzük, hogy vannak kényelmetlen emlékeink, amikről szívesebben hallgatunk, addig a rendszer tovább hat. Amíg vannak leleplezők – elnyomorítottak ők is –, addig a rendszer, az a Rendszer, az a lassan ölő méreg működik. Nincs haderő, ami ennél eredményesebben pusztíthatott volna. Térjünk észre, akarta ismételni újra meg újra. Természetesen annak a rendszernek is megvoltak a maga haszonélvezői, önkéntesei, becstelenjei. De az ég szerelmére: szülők, barátok, kollegák, rokonok, szeretők tíz meg tízezrei? Lehet tíz-, százezer áruló – de száz- meg százezrek? Hát ennyire megfélemlítettek lettünk, ennyire agymosottakká tettek minket, hogy évtizedek után mi magunk visszük tovább, mi magunk működtetjük a rendszert? Hát mikor leplezik le végre őt magát, az aljas rendszert, amely hazugsággal, szennyel borított be mindent? Mert a szenny mindenkit elért: vannak, akiknek bokáig ért, vannak, akiknek derékig, és vannak, akiknek a kloákába nyomták a fejét is, de amíg méricskéljük, hogy kit milyen mélyre nyomtak, addig a módszer, a megosztó szenny bizony működik. Beszéljünk róla nyíltan: ki az, aki nem tapsolt, ki mert nem tapsolni a nyilvánosság előtt a nyomorúság éveiben? Ez a kor nem teremtett hősöket, erről gondoskodtak.  Ebben csak túlélők voltak. Hősök azok, akik meghaltak: akiket eltettek láb alól, vagy akik önként vetettek véget az életüknek. Az egyetlen túlélő, akit hősként ünnepeltek, valamiképpen az is manipuláció eszköze volt, mert akik valóban útban voltak, azokat a rendszer hosszú évekre elítélve kivette a forgalomból, fizikailag vagy erkölcsileg megsemmisítette. Főleg K. Zsoltnak és Patainak szerette volna mindezt elmondani, de ők nem jöttek el. Elmondani, hogy nincs miért szégyenkeznünk, és nincs miért megbocsátanunk: mindannyian egy ördögien céludatos, előrelátó apparátus áldozatai voltunk és vagyunk. Mindezt el akarta mondani, mert tele volt mondanivalóval, s még sokkal többel is, de ott, nyolcadmagával egy vendéglői asztal körül zavarba jött, hogy elmondhatja-e. És azt sem tudta, hogyan kezdhetné el. De mindenki várakozással nézett rá. És akkor, egy abban a pillanatban támadt ötlettel azt mondta:                                                                                                                

– Van-e közöttetek valaki, akit a Securitate sohasem citált be?

Egy másodperc töredéknyi súlyos csend után önkéntelenül mindenki Puiura nézett. A szája kinyílt, a keze bizonytalanul felemelkedett az öléből az asztal pereméig, ott megállt, majd valamennnyi idő után visszaereszkedett az ölébe. A csend hosszú, rossz sejtelmű várakozássá fagyott, amikor hirtelen, mindenki számára váratlanul, anélkül, hogy valakire is ránézett volna, Stancu Puiu felállt. – Sajnálom – mondta. Odalépett az asztal közelében lévő fafogashoz, enyhén kopaszodó fejét úgy hajtotta le, a dzsekijét olyan mozdulattal dobta a hátára, mint aki egyszeriben mindent megértett. Megértette a maga múltbeli kivételezettségét, védettségét, mindazt, ami a többiektől mindig is elválasztotta.

A társaság ijedten, megmeredve, döbbenettel nézett utána, amint búcsúköszönésre emelte a kezét, majd hátat fordítva, szótlanul, az ötven felé közeledő férfi nehézkes lépteivel elhagyta a helyiséget.




.: tartalomjegyzék