Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - November
Székely Ferenc beszélgetése a 75 éves Szász István Tas orvos-íróval

Aki úgy ment el, hogy szívét mindig itthon hagyta

– Kezdjük a legrégebbi időkkel, a szövérdi gyökerekkel…

– Erdély zivataros múltjában a család útja már a „szövérdi gyökerekig” is hosszú volt. Visszatekintve, maga a név, tehát a férfi ág vérvonala a XV. századig követhető. A női ágak ennél is érdekesebbek, és még régebbi időkig vezetnek.

De lássuk a Szászokat! Izabella és Martinuzzi idejében keveredett egy (minden valószínűség szerint) vallon zsoldos Somosd környéki harci cselekményekbe, mai szemmel s a mi szempontunkból bizonyára nem is jó szándékkal, de feltehetően jó pénzért. Isten akaratából azonban, általa fel nem fogott bűnéért, eme – gondolom, nyalka – vitéz egy új székely család alapításával vezekelt. Történt ugyanis, hogy súlyos sebesültként a község székelyei vették ápolásba, mégpedig egy helyileg jeles család, s főként annak szépséges leánya. A szerelmi történet elkerülhetetlen volt, s a derék „szabadfoglalkozású” zsoldosból a szép leány rabja lett. A házasság meg is kötetett, de amikor lustrába akarták venni, „kucifántos” neve és beszéde gondot okozott. Minthogy pedig ama nyelvezet hasonlított némileg az erdélyi szászok beszédére, hát új nevet kapott, s lett belőle Szász. Egyébként feljegyzések szerint hasonló sorsra jutott a különféle okokból a székelységbe vándorolt vagy szökött több erdélyi szász férfiú is. Ezért e név a székelységben nem számít ritkaságnak.

Hősünk eredeti mesterségét nem hazudtolhatta meg, mert újabb vitézségéért hamarosan nemesi előnévhez jutott, mégpedig a „somosdi”-hoz, s a következő, immáron helybéli – székelyvérű – házasságokkal folytatódó generációk somosdi Szász néven élték életüket. Ama ősapa fia lehetet az első István, ki 1550 körül született, s 1603-ban lófő nemes személyként szerepel a birtokomban levő szépséges iratokban. Ennek fia, Miklós ugyanez évben vitézlő nemes személyként és a somosdi előnévvel szerepel. Az ő fia a második István, az övé pedig János.

Nos, ez a János, az alapító szépunokája származik Somosdról, s veszi nőül a szövérdi Gál Máriát. A Gál család előneve a szövérdi, és 1689-ben Apafi Mihály engedélyezi, hogy a közös utódok már ezt az előnevet használják a somosdi helyett az ősi – kardra tűzött törökfejes – „czímerük” alatt. Így indul útjára a Szász család szövérdi ága. Az elindító Jánost a lustrák 1753-ig emlegetik. Miklós nevű fiának Ravai Borbárával kötött házasságából születik meg Ferenc nevű szépapám, kit 1752. január 13-án keresztelnek meg Szövérden, s 1793. március 9-én már az ő fiát, József nevű ükapámat keresztelik ugyanott. A szövérdi generációk sorából aztán Szász József ükapám és testvérbátyja, István „rajzanak ki”, minthogy ükapám aranyosgyéresi református esperes, bátyja pedig Marosszék hites táblabírája lesz Tordán.

Ez az a momentum, amikor a család szekerének rúdja egy új ág születése felé fordul. Esperes ükapám ugyanakkor a Nagyenyedi Református Kollégium egyik kurátora volt. Egyébként hatalmas ember lehetett, mert a „Nagy pap” néven emlegették, s fia, Ferenc dédapám is nevezetes volt termetéről és rendkívüli erejéről.

– Ősei hogy kerültek a mezőségi Pusztakamarásra, Sütő András szülőfalujába? Mivel foglalkoztak ott?

– Az első szövérdi Szász, aki Pusztakamarásra került, a már említett nagyerejű dédapám, Szász Ferenc, a „Nagy pap” fia volt, aki enyedi diákként állt be Bem seregébe és járta véle a hadak útját, no és megkóstolta a bujdosók kenyerét is. Még a Piski-hídi csatáról is voltak emlékei, de apja, a tántoríthatatlan radikális így sem bocsátotta meg a fegyverletételt. Nagyenyedi diáktörténet szerint a honvédek újratemetése alkalmával így prédikált: „Tisztelt csantak! A kik itt lenn nyugusztok, s tova túl a katallikusoknál, s a kik futattatok, ha futni kellett, s kuparagtatok Piskinél a híd alatt… stb.”

Dédapám, mint történetek szerint a család számos tagja, erősen kötődött a szülőföldhöz, és a honvágy török és oláh földről is hazahívta. Álnéven lett molnárlegény a bogáti malomban.

Történt azonban, hogy Londonba emigrált keresztapjának, Kemény Farkasnak a testvére, Gyula, ki a Nagyenyedi Kollégium mellett apjának kurátortársa volt, pusztakamarási birtokaira megfelelő vezetőt keresett. A „Nagy pap” kurátortárs a saját fiát, Farkas keresztfiát ajánlotta volna, ha nem lett volna bujdosó. De az ezek szerint „forradalmilag” nem érintett Kemény Gyula legyintett, s elintézte a hatóságoknál a mentességet. Ferenc dédapám átvette a kulcsokat, hogy aztán három év alatt felvirágoztassa az elhanyagolt gazdaságot.

Isten akaratából Pusztakamarás csillaga ekkor s ez által indult emelkedő útjára. A tehetséges fiatalember eredményeit látva a báró és családja odaköltözött. Az udvarházból kastély lett, templom és iskola épült, s a falu ezáltal bekerült a kulturális vérkeringésbe. A már beteg Kemény Zsigmond is így került oda utolsó éveire, és ápolását szövérdi Szász Ferencné, lécfalvi Gyárfás Katalin irányította, temetését is dédapám rendezte, a hagyatékot pedig a helyben „palotának” nevezett épületben 1935-ben bekövetkezett haláláig szintén Katalin asszony őrizte nagy gonddal. A palota helyén ma egy – egyébként igen barátságos – román gazda kaszál.

Ezekről az időkről számos történet él a családban, de egy interjú kereteit meghaladnák. Részben fellelhetőek a Templomra szállt bánatmadár című Kriterion-kötetben, illetve a Trianon sodrásában című, család- és kortörténeti jellegű, két kiadást is megért könyvemben.

– Mennyire gyarapodott a Szász nemzetség ittlétük másfél évszázada alatt, ki(ke)t adott a magyar kultúrának és tudományos életnek?

– Szász Ferenc dédapám, a báró Kemény család pusztakamarási intézője egész életét itt élte le, nem gyűjtött nagy vagyont, hűségesen szolgálta a Keményeket és a Mezőség magyarságát. Istennek hála, a helyben még épségben fellelhető családi sírkertben ma is ott magasodik márvány síremléke. Sajnos, a helybélieknek – a maradék magyaroknak, s a mára már nagy román többségnek – alig van fogalma arról, hogy szülőfalujuk mit köszönhet ennek a valódi alapító atyának. 

Nemcsak testben és szellemiekben volt gazdag, de lelkiereje és hite sem lehetett hétköznapi. Első gyermekének, István nagyapámnak születésekor lécfalvi Gyárfás Róza dédanyám belehalt a szülésbe. Dédapám feleségének húgát, Katalint vette nőül, és még hat gyermekük született. A szigorú Katalin kedvence a nővére által szült elsőszülött nagyapám volt. Így összesen hat fiú és egy leány gyarapította, illetve alapította a pusztakamarási Szász családot. Egy fiú, Károlyka gyermekbénulás következtében korán elhalt, s a sírkert első lakója lett, de a maradék hat mindegyike nyomot hagyott maga után a Mezőség és Erdély magyar életében. Legmaradandóbbat az elsőszülött István nagyapám és a nyomdokaiba lépő (szintén István) apám. De ha sorra vesszük, a többiek teljesítménye is igencsak figyelemreméltó.

Nagyapám lipcsei egyetemi karriert hátrahagyva jött haza, s vette át keresztapja, Bánffy Dezső – a későbbi miniszterelnök – birtokainak vezetését. Rövidesen azonban elindult a hivatali ranglétrán, és Magyar Királyi Jószágkormányzó, majd Erdély telepítési biztosa lett. Így kerültek 1899-ben feleségével, Balassa Emmával – a híres Balassa János sebészprofesszor unokahúgával – Kolozsvárra. Itt a református egyház és a kollégium, valamint az épülő Nemzeti Színház egyik fő támogatója lett. De ezek alatt az évtizedek alatt a Transzilvánia bank társelnöke, EGE-alelnök és egyházmegyei főgondnok is volt.

Öccse, József saját erőből küzdötte fel magát 1500 holdas birtokossá, s hozzá még 1500 holdat bérelt. Az erdélyi komlótermesztés egyik megalapítója lett, az utolsó koronázáson pedig megyéjét zászlósúrként ő képviselte híres telivér lován, vadászkalandjairól legendák keringtek.

Dezső, a következő testvér viszont egy 150 holdas kisbirtokon (Tómegett) rendezett be olyan mintagazdaságot, melynek csodájára jártak, híres hegedűs és társasági ember volt, s ugyanakkor mindenben mértékletes.

Albert volt az, aki kilógott a mezőgazdász családból. Ő jogi pályára ment, és táblabíróként halt meg, de már diákként lapot alapított és politizált. Erdély-szerte Búr Berciként ismerték, és a legnagyobb anekdotázó hírében állt. Móricz Zsigmond karcolatot írt róla és az Úri murihoz felhasználta szórakoztató jellemvonásait.

Ferenc egész életét Pusztakamaráson élte le. Rendkívüli tehetségnek tartották, és a Mezőgazdasági Akadémia szerette volna kötelékében tudni, de a birtokot továbbvezetni őt hívta haza apja. Ennek ellenére az EMGE egyik legtöbbet dolgozó és legeredményesebb oktatója lett, és az 1940-ben kettészakadt intézményt is hűségesen szolgálta Dél-Erdélyben. Ő is remek vadász volt, és híres vadászatokat rendezett, melyeken Erdély vadásztársadalmának színe-java jelent meg. Wass Albertet is ifjú barátjának és tisztelőjének, állandó vendégének tudhatta. Igen fontos adalék az ő történetéhez, hogy ő volt Sütő András keresztapja, a keresztanya pedig Zsóka nevű leánya. Pusztakamarás feledhetetlen szülöttét tanulmányaiban is támogatták. A mezőségi magyar birtokosság kultúrmissziójáról maga Sütő András emlékezett meg szép szavakkal az egyik marosvásárhelyi könyvbemutatómon.

Az egyetlen leány, Erzsébet (Nénike) az erdélyi családtörténet memóriatára volt. Neves Mezőgazdasági Akadémiai professzor férje, dr. Seyfried Károly elesett az első világháborúban, s két fiát, valamint leánygyermekét egy Egerbegyen örökölt kis szőlőbirtok jövedelméből nevelte fel nagyszerű – Erdélyt szolgáló – embereknek. Hagyatékának megsemmisülése hatalmas veszteség, nagy hanyagságok és az őrült kor következménye volt. Az ő gyermekei, akár a többi öt testvéré is, újabb életművekkel járultak hozzá a magyar Erdély szellemi és gazdasági életéhez.

Ha a következő generációra pillantunk, apám, dr. Szász István a nagyapai hagyományokat követve az első világháborúba ment el önkéntesnek az iskolából, s a Piave poklában fiatalon olyan Mária Terézia-rendre való felterjesztést jelentő hadi tetteket hajtott végre, melyek három ország hadi levéltáraiban olvashatók. Utána Debrecenben szerzett diplomát, s hazatért a Trianon utáni Erdélybe a családi birtokra, melyet rövidesen elvettek. Hort Idát, a Janovics-féle híres színtársulat vezető művésznőjét vette nőül. Egy angol cégnél járta végig a ranglétrát a ládabontástól a vezető beosztásig. Az így újraalapozott életük minden jövedelmével a magyar kultúrát szolgálták. Erről talán majd később. Aztán a magyar négy év alatt visszatérhetett eredeti szakmájához, és az EMGE ügyvezető alelnöke lett. Az EMGE álságos és kommunista lepel alatt, a Magyar Népi Szövetség által végrehajtatott, de kétségtelenül kisebbségellenes távlati célokat szolgáló felszámolása után a Bolyai Egyetem tanára volt, majd katedrájának felszámolását követően a Mezőgazdasági Akadémia talajtani tanszékén tanított, kutatott és talajtérképezést szervezett. Több szakkönyv szerzője volt. Segédmunkásként halt meg. Így kerekedett ki pályafutása egyik, Trianont követő segédmunkásságtól a Ceauşescu-érában „beérő” másik segédmunkásságig. Bátyja, Szász Ferenc Kolozs vármegye alispánja, lapszerkesztő, szakíró, író. Szász József Ferenc nevű fia a dél-erdélyi EMGE és Szász Pál fontos munkatársa, növénynemesítő szakember. Több mint hússzor állt román hadbíróság előtt a magyar parasztok ügyeinek képviselete miatt.

Erzsébet fiai, Szövérdi (Seyfriedről magyarosítva) Ferenc és Károly az EMGE, a Mezőgazdasági Akadémia jeles szakemberei, szakkönyvek, tanulmányok szerzői voltak. Ferencet az erdélyi méhészet nagyjaként tisztelték.

Pusztakamarás tehát, az alapító Szász Ferenc utódain keresztül, másfél évszázadon át – direkt vagy indirekt formában – jelen volt az erdélyi magyar tudományos, irodalmi, politikai és társadalmi életben. Ezt is érintő tanulmányom a Korunk 2012-es évfolyamának novemberi számában jelent meg.

– Kérem, vázolja a Hiteltörténetét, célját és küldetését, amely az Ön szülői házában és a család támogatásával jelent meg Kolozsváron. A sajtótörténet nagy Hitel-vacsorákról beszél, amit a Hitelnagyasszonya, az Ön édesanyja készített. Erre kisgyerekként emlékszik vissza, vagy szüleitől hallotta későbben?

– A Trianon utáni új, a Kárpátokat immáron akadálytalanul átlépő, „bizantin” szellemű környezetben eszmélő magyarság első, ezt már jól megismerő, ebben szocializálódott generációja a harmincas évek közepén érkezik el oda, hogy a kisebbségi sorsban való túlélés technikáit szolgáló, tudományos kutatásokra is felkészülten tekintsen a megmaradás akkor már tagadhatatlanul jelentkező kérdőjeleire. Makkai László, a püspök-író végzős fia és Venczel József hozzák létre a Hitel folyóiratot, de hat szám után a lap megszűnik, mert Makkai a „Nem lehet” kimondása után távozó édesapjával elhagyja Erdélyt. Venczel József azonban három hasonló gondolkodású barátjával: Albrecht Dezsővel, Vita Sándorral és Kéki Bélával létrehozzák az immáron sokkal igényesebb oktáv formátumú Hitelt, melyet utóbb a nagy Hitel néven emlegetnek. A lap támogatására szüleimet kérik fel, akik minden erejüket erre összpontosítva állnak a lap mellé. A családi ház lesz a Hitel otthona, anyám pedig a Hitel (együtt gondolkodó) háziasszonya. 1940-ig itt folyik a szerkesztők napi munkája, a szerkesztőségi ülések és a nagy Hitel összejövetelek is itt zajlanak. Ezeket anyám rendezte, s a szellemi élet akkor jeles eseményeiként maradtak fenn az emlékezetben. 1940 után a magyarországiakkal kibővült társaság számára az Erdélyi Kör leendő helyiségeit apám és Vita Sándor választják és bérelik ki, és anyám rendezi be azokat. A hely utóbb az Erdélyi Pártnak szintén otthont ad. A kemény mag továbbra is a Vulcan (akkor Cserei) utcai Szász-villában dolgozik.

Mindenre kiterjedő kutatásaim szerint a Hitel holdudvara a lap három korszaka alatt – 1935 (kis Hitel), 1935–1941 és 1941–1944 (nagy Hitel) – összesen 220 értelmiségit tömörített maga körül Erdélyből és a magyar négy év alatt Magyarországról is. Tehát ez egy együttgondolkodó szellemi kör volt, melynek szellemi termékei a nemzetstratégiai kérdésekben a Hitel című nemzetpolitikai szemlében, illetve a társaság jelentős részét alkotó szépírók írásai a Hitellel munkamegosztásban dolgozó Erdélyi Helikonban és Pásztortűzben jelentek meg.

Emlékeim kisebb részben gyermekkoriak, de kamasz- és ifjúkoromból, amikor már lap nem volt, de a Hitelesek továbbra is oda jártak (vagy mi hozzájuk), meghatározóak.

– Kik voltak a Hitelszellemi atyjai, és mi a véleménye, mért szűnt meg?

–A négy főszerkesztő mellett legfontosabb munkatársai Tamási Áron (a Vásárhelyi Találkozó megszervezése és lebonyolítása idején vezető szerepben), Kiss Jenő (1942–44 közt mint főszerkesztő-helyettes), Kós Károly, Szabó T. Attila, Dsida Jenő, Reményik Sándor, Jékely Zoltán, a komoly problémák tárgyalása alkalmából a mindenkori négy magyar püspök vagy helyettese, elsősorban Márton Áron és Tavaszy Sándor, Mikó Imre, Szabédi László, Szenczei László, a Szervátiusz-, Debreceni-, Gy. Szabó-illusztrátor-trió stb. voltak. Az utolsó két Hiteles, Jakó Zsigmond és Lőrinczy László nemrégen hunyt el. Most sajnos nem sorolhatok fel 220 nevet, de Beszédes hallgatás című Kriterion-kötetemben pontos adatok olvashatók erről.

Meg kell említeni a sajtótörténetben kissé túldimenzionált presztízs- vagy generációs vitát az Erdélyi Fiatalokkal, de ez, mondhatni, természetes volt, hiszen az ott felnevelkedett fiatalok végzés után szétszéledtek, s legjobbjaik éppen a Hitelhez csatlakoztak. Végül az 1940-ben megszűnő lap vezéregyéniségei, László Dezső és Jancsó Elemér szintén ezt tették, sőt, később a „legmakacsabb” Jancsó Bélával is barátsággá oldotta kapcsolataikat a történelem.

A Hitel nagyjai az új körülmények közt példájukkal és tudásukkal szótlanul járultak hozzá az új erdélyi magyar értelmiségi generáció felneveléséhez.

A lap elfeledtetésének okai közt – mint erre kutatásaim során rájöttem – első helyen nem a korabeli baloldal által rájuk szórt rágalmak (a ma is ismert besározásos módszerek) szerepelnek, hanem véleményem szerint éppen azoknak az érdemeknek a kisajátítása vagy szükségszerű feledésre ítélése, melyek ennek a nem csupán írásra szakosodott, de a napi politika kockázatait is vállaló közösségnek tulajdoníthatók.

A már említett Vásárhelyi Találkozó megszervezése – minden, ennek ellenkezőjét bizonyítani igyekvő próbálkozás ellenére – a Hitel-csoport érdeme volt, az őket ekkoriban vezető Tamási kezdeményezésétől az aprómunkán át az utólagos népszerűsítésig.

1940-ben a Hitel asztalánál született a Teleki Pál által aztán jórészt betartott javaslatcsomag az Észak-Erdélyben szükséges nemzetiségi politikára (a román nyelv oktatása, a hivatalnokok nyelvismerete, intézmények létrehozása, az egyház támogatása stb.). De ők készítették el a negyvenek memorandumát, s Teleki Gézával (Teleki Pál Kolozsváron dolgozó fiával) küldték el a kormányzóhoz, és a Faragó-féle békedelegáció útját előkészítők közt s a békedelegációban úgyszintén ott voltak. És közülük kerültek ki a 60 politikai fogoly megmentői. Ezeket a Gestapo orra előtt szabadították ki Dálnoki hadtestparancsnok tudtával és beleegyezésével, és ugyanezen az úton (Bánffy Miklóssal is közreműködve) érték el, hogy Kolozsvár nyílt város legyen.

Mindezeket a „felszabadulás” után a kommunista párt számára nem volt előnyös hangoztatni. Akkor mindenben, ami a múlthoz kötődött, a reakció erőit kellett látni, s ki kellett találni a párt „igaz” történetét.

A lap emléke tehát a süllyesztőbe került a reá sütött bélyegekkel és érdemeinek kisajátításával együtt.

– Ön 1938. július 15-én született Kolozsváron, a háború előtti forrongásban. Milyen volt a gyermekkora?

– Gyermek- és ifjúkorom emlékeit három korszakra oszthatom. A kora gyermekkor első emlékei között ott van Albrecht Dezső keresztapám alakja és játékos kedve, Tamási Áron simogatása fejemen, a nagy estélyek okozta kellemes izgalmak, vagy éppen a keserűség, ha nagyanyámékhoz „száműztek”. A háború utáni időkben kamaszodván, nálunk vagy Kolozsvár utcáin és társaságaiban tátott szájjal hallgattam beszélgetéseiket, s minden bizonnyal a szülői ház mellett ez is beleépült gondolkodásmódomba. Felnövekedvén aztán már tudatosan figyelhettem tevékenységüket, példamutató sorsukat és tragédiáikat. Ennek kitörölhetetlen hatása (az előzményekkel egyetemben) meghatározta azt, amit később kötelességemnek éreztem elvégezni.

– 1954-ben érettségizik, de az orvosi egyetemet csak 1962-ben fejezi be, objektív okok miatt. Mért kellett megszakítania egyetemi tanulmányait?

– Az eddigiekből, gondolom, világos, hogy életem tanulással töltött időszaka kettős hátrányban telt. Az iskolában osztályellenség, az otthoni szomszédságban kisebbségi voltam. Előbbit a hallgatás, utóbbit inkább az aktív tekintélyszerző igyekezet útján kezeltem. Egyetemi felvételem feltétele a vörös diploma elérése volt, s ezt az akkori 10 osztályos oktatási rendben megszerezni komoly teljesítménynek bizonyult. A magyar iskolák (esetemben a Kolozsvári Református Kollégium utódiskolája „2-es számú Fiúlíceum néven”) ugyanis komolyan vették, míg a románok fogódzóként adományozták e lehetőséget diákjaiknak. Már ebben is tudták használni a vörös lepel alatti ügyeskedéseket nemzeti céljaik elérésére. A Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemen azonban még végzés előtt – 1959-ben – kifogtam az egyesítéssel járó bekeményítést. A félelemkeltéshez szükséges boszorkányüldözés szórásába kerültem több kiváló kollégámmal együtt, és minekutána nem tudtak minket felhasználni mások bűneinek bizonyítására, saját ’56-os „bűnökre” hivatkozva rúgtak ki, megtoldva az „elvtelen szolidaritás” vádjával. Először egy borsabányai ólombányában, aztán építőmunkásként, illetve némi kiképzést követően mint ólomablak-keretező élmunkást vettek vissza. Két évvel a tervezett után így én is orvos lehettem. Hasznos évek voltak, nem törölném ezeket tapasztalataim értéktárából. A máramarosi hegyeket, alattuk a szocializmus építésének emlékműveivel, az ottani bányaromokkal és a kolozsvári magyar műemléktemplomok ablakait, mikor alkalmam adódik rá, nosztalgiával nézegetem.

– Mondjon néhány szót orvosi pályájának kezdeteiről: a sikerekről és a buktatókról is.

– Ennek történetét is megírtam említett kortörténeti könyvemben. Bár a végzés utáni „tele-szpikeres” országos választáson elcsíptem Kolozs tartományt – ami nagy siker volt –, mint magyar és nőtlen, megyén belül a választói lista elejéről a végére kerültem. A szilágysági Kusaj – egykori országgyűlések helye, ma eldugott falu – lett első körzetem. Innen három év után egy kis falusi kórház (ma rom) állami támogatás nélküli felépítését követően kerültem Nagyenyed mellé. Először Tompaházára, aztán Csombordra, végül Nagyenyedre, mindenkor azáltal lépvén tovább, hogy állásomat egy-egy helyi kötődésű román kolléga kívánta meg. A csombordi magyar mezőgazdasági szakiskola „aranycsapatának” kisugárzása ismét bekapcsolt a szellemi vérkeringésbe. Csávossy Gyurka barátsága máig életem nagy nyeresége.

Hosszú lenne leírni azt, amint versenyvizsgához „segítve” kiforgattak nagyenyedi állásomból, de a „véletlen isteni közreműködésével” Kolozsvárra kerültem. Az előttem választó „hátszeles” román kolléga ugyanis disszidált. Nagyon szép és nagyon rövid időszak volt. A helyi magyar értelmiség pszichiátereként is dolgozhattam. Aztán a reám bízott munka elvégzése után (Mentálhygiénés Intézet szervezése) megszüntették a státust, és kihelyeztek Kolozsborsára. Itt igazgatónak akartak kinevezni, de nyilvánvaló volt, hogy mindent beleng a politikai pszichiátria réme.

Emlékezetes maradt Mazilu főorvos barátságos, csendőrpertus, négyszemközti vállveregetése: „Kiváló fiú vagy, de egy dolgot meg kell értened. Ebben a városban nincs szükségünk magyarokra!”

– Mikor és miért telepedett ki Magyarországra, és volt-e olyan pillanat az életében, amikor ezt megbánta? Sikerült átmentenie darabonként a Hitelkolozsvári relikviáit. Erről mit tud mondani?

– Történetemben az előbbiekhez érkezvén, kértem a visszahonosítást. Nyilvánvaló volt, hogy ilyen feladatokban nem vállalhatok részt. Az útlevelet több mint három év kísérletezést követően, a „Hitel-ház” kvázi felajánlása után megadták. 1977-et írtunk.

Nagy történeteim vannak ezekről az évekről, az akkori román és magyar állami hozzáállásról és az akkori társadalom a maihoz még nem hasonlítható reakcióiról. A szívem örökké itthon maradt, de az áttelepülést racionálisan gondolkodva nem bántam meg. Itt sokkal több lehetőségem volt azt szolgálni, amit otthon lehetetlenné próbáltak tenni. Ez, tudom, nem általánosítható, de az én sorsom így alakult. Természetesen nehéz küzdelmek, munka, sikerek és csalódások árán. Tíz évig a Bakonyban készültem fel életem harmadik szakaszára. Természetesen akkor ezt még nem tudtam.

1987-től a sorsomat tovább kísérő csodák egyike nyomán kerültem Leányfalura. A rendszerváltás éveiben sodródtam bele az egészségpolitika és a nemzetpolitika gyakorlati, illetve publicisztikai jellegű sodrába.

Áttelepülésem folyamán és utána azonnal elkezdtem a Hitel-emlékek átmentését. Az ezzel járó izgalmak minden alkalommal leírhatatlanok voltak. Aztán következett a restaurálás, s végül az elhelyezés gondja. Erről később.

– 1994-től kezdődőleg több lapot indít Magyarországon. Melyek ezek a lapok?

– Válaszom az előző folytatása. A Hitel emlékeit több mint 15 év alatt hordoztam át a határon. Sorra restauráltattam minden darabot, s elkezdtem a rendszerező, majd a kutató munkát. Mindezt el kellett helyezni valamilyen módon, és felmutatni az utókornak, amely az 1930-as, ’40-es éveknél is jobban rászorult ezekre az ismeretekre és példákra. Ezzel egyidőben megszűnt szolgálati lakásom is. Lakás vagy ház kellett. És ekkor újabb csodák történtek. Képtelenség ezeket röviden felsorolni. Csak néhányat említek meg. Barátom, Makovecz Imre ingyen megtervezte a kolozsvárihoz hasonló belvilágot idéző házat, és szinte mágikus szuggesztivitással biztatott a lehetetlenre – hiszen felépítéséhez csak nevetségesen kis forrásom volt.

S ekkor – mint lassan már ismertté váló egészségpolitikai publicistát – a Phare-program keretében felkértek, hogy pályázzak egy egészségpolitikai lap alapítására. Brüsszelben megnyertem a pályázatot, s ezt követően a helyi gazdasági szélhámosságokkal küzdve egyik lapot kellett létrehoznom a másik után. Én (mint szakmai főszerkesztő) a pénzügyekkel nem foglalkozhattam. Akik ezt tették, valamennyi sikeres lapból meggazdagodtak. Amint nőtt a tekintélyem, folyamatosan új meg új lapot sikerült alapítanom: Alapellátási hírlevél, Alapellátás, Orvosi Tükör, Szabaduló szakorvos. Közben a Látleletnek is főszerkesztője voltam. A főszerkesztői fix sem volt kicsi, és ebből épült fel fokról-fokra a Hitel új otthona Leányfalun. Ezenközben az egészségpolitikában is sikerült eredményeket elérni, és az Alapellátó Orvosok Országos Szövetségének elnöke lettem.

Fontos megjegyeznem, hogy elveimhez szigorúan ragaszkodván az ötödik lapnál elvesztettem állásomat, és soha többet nem volt ilyen „pénzforráshoz” szerencsém. Nem is kellett. A ház éppen ekkor készült el. Az anyagot sikerült gyönyörűen bemutatni. A gondviselés ennyit rendelt ki számomra, és minden bizonnyal ezért.

– Érdekes, hogy nagyon későn kezdett publikálni, de 2001-ben és 2002-ben nem kevesebb mint 7 könyve jelent meg. Ezek mind fiókban, vagy valamelyik szerkesztőségben vártak kiadásra? 

– Első írásaim egészségpolitikai, alapellátás-szervezési írások voltak még itthon, de ezeket román kollégák nevén jelentették meg, ügyes húzásokat követően. Le is szoktam hamar az íródeákoskodásról. „Navétázás” közben, a társaság gondjait orvoslandó, vidám írásokat, bökverseket fabrikáltam.

A magyarországi 10 év bakonyi „boldog száműzetés” és az engem körülvevő szeretet és megértés hangulatában Pápakovácsiban köszöntött be a felismerés a Kádár-korszak gerincpuhító hatásainak veszedelméről. Ekkor kezdtem írogatni naplójegyzeteimet, verses kesergéseimet – az íróasztalnak. A Mozgó Világnak beküldött kéziratommal a „szervek” figyelmeztetését vívtam ki. Többet sehova sem küldtem.

Ezután következett a Leányfalura költözés és a rendszerváltás forgataga.

Azóta két végén égett életem jelképes gyertyája. Részben az Orvosi Kamara keretein belüli tisztségviselés és egészségpolitikai küzdelem, valamint publicisztika, másik oldalon a nemzetpolitikai publicisztikám töltötte ki minden szabadidőmet.

Rovatom volt az Erdélyi Magyarság és az Átalvető (ez ma is él) oldalain, illetve közel 10 évig az Erdélyi Naplóban. Mára összesen több mint 80 lap és folyóirat közölte írásaimat. Közben számos antológiában és közösen megírt könyvben is megjelentek írásaim. A Magyar Írószövetség tagjai sorába emelt, és beléptem az Irodalomtörténeti Társaságba.

A Hitelről szóló kötetem hézagpótlónak bizonyult. Aztán megnyitottam Leányfalun a Hitel múzeum-galériát is. Nem hagyhatom ki azt sem, hogy 25 éve szervezem az országosan ismertté vált Erdélyi Művészek Leányfalun kiállítás-sorozatot, egy idő óta irodalmi estekkel egybekötve.

Tavaly (támogatás nélkül) sikerült megszerveznem az Írószövetségben egy egynapos Hitel-konferenciát. Az erről szóló kötet és videó-anyag sikeres pályázatra vár. Közben a kolozsvári Hitel és az örökséget felvállaló budapesti Hitel műhelyeit felterjesztettem Magyar Örökség Díjra, és éppen a konferencián kaptuk meg a hírt Bakos Istvántól, hogy 2200 jelölt közül a Hitel elnyerte e magas kitüntetést. A díj ott függ a házi múzeum falán, Tamási, Kós és Márton Áron székei felett. Az idei könyvhétre jelent meg a Kairosz Kiadónál huszadik kötetem. Ez is a Hitellel foglalkozik.

– Kérem, sorolja fel legfontosabb köteteit, műfaját és megjelenésük évét. 

– Először az EGY HAZA – KÉT ORSZÁG című sorozatom kötetei: I. Adventi levelek. Egy orvos adventi levelei (Budapest, 2001, Akkordia. Csávossy György előszavával); II. Trianon sodrásában. Egy visszahonosított orvos és családjának története (Budapest, 2001, Akkordia. Második kiadás: 2002. Lászlóffy Aladár előszavával); III. Kisebbség keresztje. Naplójegyzetek, tanulmányok (Budapest, 2001, Akkordia. Csapody Miklós előszavával); IV. Árnyéklovaglás. Gondolatok lírai köntösben. Versek (Budapest, 2002, Akkordia. Czegő Zoltán előszavával); V. Dr. Egyszerű családorvos elmélkedései. Glosszák (Budapest, 2001, Akkordia. A szerző rajzaival. Mráz János előszavával); VI–VII. A reform forgatagában. Egészségpolitikai írások összevont két kötetben (Budapest, 2001, Akkordia); VIII. Kockázat. Versek (Budapest, 2005, Akkordia. Bertha Zoltán előszavával); IX. Záloghazák. Nemzetpolitikai publicisztika (Csíkszereda, 2005, Státus Kiadó. Nagy Pál előszavával); X. Levelek Európából. Nemzetpolitikai publicisztika (Budapest, 2008, Mackensen); XI. Humus sapiens.Nemzetpolitikai publicisztika, esszék és tanulmányok (Budapest, 2008, Mackensen. Kocsis István bevezető tanulmányával); XII. Az egészség nem ügy. Egészségpolitikai írások (Budapest, 2008, Mackensen. Prof. em. dr. Brooser Gábor előszavával); XIII. Égi földi várakozásaink. Episztolák(Budapest, 2013, Pharma Print. Csávossy György előszavával); XIV. Határtalan gondjaink és reményeink határai. Nemzetpolitikai publicisztika (Pharma Print, Budapest, 2013, Pharma Print. Szakolczay Lajos előszavával); XV. Főhajtás. Tanulmányok, esszék, beszédek, recenziók (Budapest, 2013, Pharma Print. Bakos István előszavával); XVI. Szemléletváltás közben. Az egészségügy legutóbbi öt esztendejéből (Budapest, 2013, Pharma Print. Kellermayer Miklós prof. em. előszavával); XVII. Hályog az üvegszemen. Versek (Budapest, 2013, Pharma Print. Jancsó Miklós /Kolozsvár/ előszavával); XVIII. Dr. Egyszerű családorvos elmélkedései 1995–2013. Glosszák (Budapest, 2013, Pharma Print. A szerző 140 karikatúrájával. Éger István előszavával).

A sorozaton kívül jelent meg a Hitellel foglalkozó két könyvem: Beszédes hallgatás, avagy három Hitelés ami utána következett (Kolozsvár, 2007, Kriterion); Palackposta Erdélyből (Budapest, 2013, Kairosz Kiadó).

A templomra szállt bánatmadárcímű pusztakamarási helytörténeti kötetben igen alapos családtörténeti tanulmány szerepel. Ezt lehetne bővíteni  még?

– A családtörténet teljes feltárása hatalmas munka. Egy időben nekiláttam, s több száz oldalas anyag van a számítógépben írott, képes és táblázatos formában. A megtalált címerek száma száz feletti, a heraldikailag leírtak még ennyit tehetnek ki, de az említett két másik feladatra kellett koncentrálnom, s ennek folytatására csak akkor kerülhet sor, ha már úgy érzem, hogy a közösség számára fontos részt elvégeztem. Ha erre időt kapok a gondviseléstől, ezt is megpróbálom befejezni. Nehéz, de érdekes munka. A röviden felvázolt szövérdi Szász ág mellett a női vonalakon hihetetlenül érdekes dolgokat fedeztem fel.

Nyolc unokámat is szeretném ennek segítségével helytállásra, tartásra nevelni. Mert a cél soha nem a hivalkodás, hanem éppen az ellenkezője. Azt szoktam mondani, hogy ne feledjék: ezek az emberek, ha jött a hírhozó, olyan természetességgel álltak fel a családi ebéd mellől és öltöttek kardot a haza védelmére, ahogyan ők elindulnak az éppen divatos bulizóhely meglátogatására. Csakhogy onnan igen gyakran nem volt hazatérés.

– Élete folyamán szerzett díjak és elismerések… 

– Nem panaszkodhatok. Bár, mint mondják, a díjakat nem szerezzük, hanem azokat adják. A szakma tulajdonképpen majd’ minden ismert kitüntetését megkaptam. Itt állnak biztatásul a számítógép felett. De ezek átvételekor minden esetben arról beszéltem a jelenlevőknek, hogy Erdélyből jöttem, s a küzdeni tudás képességét onnan hoztam magammal. Van többek között Hippokratész-díjam (ma már a díjazó bizottság elnöke vagyok), megkaptam a millenniumkor a MOK médiadíját, háziorvosi életműdíjat, tiszteletbeli tagságokat és elnökségeket, címzetes főorvosságot, Leányfaluért emlékplakettet. De a Nemzeti Kötelék Kuratóriumától kapott Emléklap a hűségért, melyet 18 magyar értelmiséginek adományoztak a 2004. december 5. után végzett munkáért, talán a legkedvesebb.    

– Kádár Tibor festőművész meg is festette a Hitelarcképcsarnokát. Kik vannak rajta, milyen volt az avató?

– Az avató számomra felejthetetlen volt. Megpróbáltuk a kolozsvári fogadások hangulatát idézni. Az anyáméhoz valamennyire hasonlító büfét próbáltunk felállítani, s jelen voltak a magyar szellemi élet nemzetben gondolkodó vonulatának jelesei közül többen is. Szőcs Géza államtitkár nyitotta ki elsőnek a Kádár Tibor alkotta Triptichont, melyet egykori „navétás” társam, az engem Kolozsvárról történt elindulásomig elkísérő, majd néhány évet követően utánam „szédelgett” barátom több hónapos munkával készített el. A képen a 220 Hitelesből a legfontosabb 54 szerepel, a szerkesztők, az egyháziak, a főbb munkatársak, az illusztrátorok, a későbbi anyaországi csatlakozók, de az ellenfelekből is néhányan, s persze a gyökereket jelentő személyiségek, a ház, sőt még a családunk is. Először 26 személyről beszélgettünk, aztán eljutottunk az 54-ig. Tibi a feladatot zseniálisan oldotta meg. A múzeumot, Istennek hála, elég sűrűn látogató egyének és csoportok csodájára járnak. Ilyenkor az összetételtől függően a Hitelen túl az erdélyi történelem és a nemzettudat kérdései kerülnek leggyakrabban terítékre.

A „Hitelesekre” vonatkozó anyagokat ma is  folyamatosan gyűjtöm, szeretném kutathatóvá tenni az érdeklődők számára.

– Kik azok a kortárs írók, művészek, közéleti személyiségek, akikkel közeli, baráti kapcsolatot ápol, és úgy érzi, szellemi testvériségben élnek?

– Az eltelt évtizedek alatt két fronton is folytatott munkám s annak eredményei kapcsán igen széles az ismeretségi köröm. Egy-egy rendezvényemen több százan is megjelennek, s a „múzeumi” fogadásokon is van úgy, hogy több mint száz személy gyűlik össze nálam. Valóban értékes emberek. Sokszor fontosnak mondható ügyek dőlnek el itt a fehér asztal mellett. Nem lenne helyes neveket sorolni. Mint tudjuk, ez mindenkor kényes kérdés, és szerénytelenségnek is tűnhetne. A lényeg az, hogy sokan vannak értők, értékőrizők, akik „velünk gondolkodnak”, akik a Kárpát-medencei magyar megmaradás elkötelezett hívei, sőt Erdély szerelmesei, és nem csupán az „áttelepültek” közül. Ami fő, tiszta és józan emberek!

Hogy mindezt tehetem, szerény nyugdíjam mellett fiam támogatásának, pontosabban szorgalmának és egész családom „besegítésének” köszönhetem. A nyolc unoka közt, remélem, ott van már az is, aki majd folytatja munkámat. A nagyok tehetséges és jó gyerekek, s a kicsik már mutogatják oroszlánkörmeiket.

– Ha az Úr is úgy akarja, mit szeretne átadni még az olvasónak?

– 75 évesen az ember jól átgondolja, hogy az ismeretlen hosszúságú maradékot mire fordítsa, pontosabban mire kell fordítania, hogy megfeleljen saját elvárásának: annak, amire eddigi életét is szánta. Ezért következő legfontosabb feladatom a Hitel 10 évének aktualizáló, mának szóló feldolgozása lenne. Ennek bevezető, egy évet átfogó tesztkönyve a most – a Kairosz Kiadó felkérésre – megjelent Palackposta Erdélyből című breviárium. Mellette a múzeum jövőjének garantálása, annak bővítése, s ha még marad erő és idő, apám hagyatékának közlése, illetve a családtörténet befejezése és az erdélyi családi sírkertjeink megmentése, Nagyváradon, Kolozsváron és Pusztakamaráson.

Na és még szeretnék néhányszor sízni a Hargitán a nyolc unokámmal. Már valamennyien megtanulták ezt a lelkeket felszabadító, természethez láncoló, önbizalmat építő sportot.

S mindezt úgy és azért, hogy az unokák (és mindnyájunk unokái) ezáltal is könnyebben eljuthassanak arra a pontra, amikor az ember rájön, hogy mi dolga van ebben a világban.




.: tartalomjegyzék