Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - November
Fekete Vince - Ferenczes István - Lázár Csilla - Molnár Vilmos - Mirk Szidónia-kata

Olvasólámpa

Szabó Gyula: Válogatott novellák1

 

Talán nem volna tanulság nélküli vállalkozás összeállítani egy olyan könyvet – a mellőzött, elhallgatott, feledésre ítélt, peremre szorított írók antológiáját –, amelybe összegyűjtené a szerkesztő mindazokat a méltatlanul elfeledett szerzőket, akiket a nagyérdemű utókor már-már szinte kitörölt az emlékezetéből. És talán az sem volna tanulság nélküli kísérlet, ha eme antológia elején egy nagyobb tanulmányban megpróbálna ez a szerkesztő annak az ördöngös dolognak a mechanizmusára rájönni, hogy miként, hogyan történik, történhetik meg, hogy jelentős alkotókat, igazán kitűnő literátorokat, ezeknek kiemelkedő alkotásait egyszerűen csak mellékvágányra, a futottak még, az és még sokan mások kategóriájába helyezzen a kollektív (irányított?) olvasói-kritikusi emlékezet. És itt most nincs szándékomban a „miközben ezzel szemben másokat” kezdetű mondatot használni folytatásként, mert ez úgyszólván nem érdekel. Ezek a mások ugyanis azok, akiknek nem lehet(ett) okuk panaszra, akiket felkapott egyik vagy másik kánon magasra szárnyaló széliránya, széljárása. És rendben is van ez így. Mert engem igazából azok vagy ezek a mások foglalkoztatnak, érdekelnek már jó néhány éve, akik kikoptak úgyszólván röpke egy-két évtized, vagy még rövidebb idő alatt az emlékezetből.

Szabó Gyula is ezek közé a méltatlanul peremre szorult, elhallgatott, félig-meddig elfelejtett írók közé tartozik. De hogy végképp talán nem ítéltetett feledésre, azt talán a nevéről elnevezett díj (is) tanúsíthatja, mint a hasonló, Csiki László neve által fémjelzett kitüntetés is, amelyet úgyszintén fiatal, pályakezdő írónak ítél oda a mindenkori kuratórium. Ez utóbbit kétévenként, az előbbit évenként. Persze ha csak ennyi volna, csak ez a díjazás, s a díj által megszellőztetett, a feledés homályából röpke időre kiragadott név, az még jócskán hagy(na) kívánnivalót maga után.

Azt gondolom, hogy jól csak úgy emlékezünk, emlékezhetünk a köztudatból méltatlanul kiszorult íróinkra, ha felhívjuk a figyelmet rájuk, ha kézbe vesszük és olvassuk a könyveiket, és ezáltal talán el is olvastatjuk a munkáikat. Ha nem egyébért például, hogy lássák a fiatalabbak (a régebbiek meg emlékezzenek), hogy történt e mi világunkban nem olyan régen még olyan is, hogy egy egész éjszakát nem alszik át, illetve izgalommal, nyugtalanul virraszt át valaki csak azért, hogy másnap hajnalban a jó kaszával majd ő vághassa a rendet. Ami ma már a fiataloknak, fiatalabbaknak szinte-szinte történelem. Nagyapáink, apáink történelme. De ezáltal természetesen a miénk, az övék is. És illik ismerni elődeink életét, hányattatásait, megpróbáltatásait, szomorúságait, örömeit. Akár a nagy történelmi megrázkódtatásokat, világégéseket, s ezek traumatikus, idegborzoló következményeit.

Az antológiadarab Mátyuska macskája dilinkós (dilinyós) hőse, aki tizenegy falustársa halálhírével érkezik haza a háborúból, képtelen elviselni azt a nem emberre méretezett terhet, hogy a falujában pár napig élet és halál urának kell lennie. Van, akit nem lehet elpusztítani, megölni: „Azt is meg akarjátok ölni, amit nem lehet?” – ordítja eszelősen, magából kikelve, és talán bomlott aggyal, a háborúból épségben hazatért, de az emberfeletti teher súlya alatt megtört Mátyuska, amikor látja, tapasztalja, hogy elkanászosodott, „elhitványodott” macskáját hiába vetik alá mindenféle tortúráknak, az – akárcsak ő – túléli még a legelképzelhetetlenebbet is.

Baka István egyik kitűnő versében így búcsúzik olvasójától: „lapozz föl engem és leszek” (Csak a szavak). Reménykedjünk, hogy igazán jó írókat nem lehet végképp peremre szorítani, elhallgatni, csak ideig-óráig. Divatok jöttéig, divatok múltáig. Csak addig, amíg leveszi egy-egy újabb olvasó a polcáról a könyvet és fellapozza. (Fekete Vince)

 

Páll Lajos: Válogatott versek2

 

Nagyon nehéz volt...

...a Páll Lajos-összesből válogatni, mert túl közel van még, mert hallom még enyhén karcos hangját, a dikcióját, amint mondja, szavalja verseit, amelyek így élőbb, katartikusabb hatással égtek belénk, másabbá, tágasabbá lett a holdudvarral, mint amikor a papírra örökített szöveggel szembesül az ember. Nehéz volt kihagyni az egyiket, beválogatni a másikat, amikor sokszor ott láttam a vers mögött a képet is, a festőállványon éppen készülő alkotást, a kínkeserves küzdést az anyaggal és a megszenvedett élettel. „...mikor valamit előbbi Nemlétezőből utóbb a Léthez jutattunk el, azt, aki odajutattja: alkotónak, a létrehozott dolgot pedig: alkotásnak hívjuk” – olvasom Platonnál a művészet mibenlétéről szóló töprengésekben, s máris oldalamba üti törét a kételkedés kisördöge, mert Páll Lajos Léthez jutatott alkotásai mögött látom, érzem, hallom, sejtem a kimondhatatlant is, az isteni káoszban szanaszét kavargó Nemlétező elemeit, remininszcenciáit, borozásaink közben elejtett félmondatait, hallgatásait a Duna-delta megsemmisítő táborairól, az Andromache rabhajó pokláról, Szamosújvár gyalázatáról, a koncepciós perek vérbíróiról, a rabtartó pribékekről, akik nemlétezőként, éterivé szublimáltan kísértetként bolyonganak immár a Létező Páll Lajos-életmű pokoltárnácain. És ott lebeg fölöttük a szülőföld, Korond, az alfa és az omega, az Atlantisz mélyére süllyedt édeni szédület, ó, nem a valódi, az utcaszélére kirakodott, zsibvásáros, kivagyi, közönséges urbe, hanem az egyszeri, egyedi, megismételhetetlenül megszenvedett, csak a Páll Lajos-i teremtés által örökkön Létezővé lett, síró-kacagó tündérkert. A Szép! Az érdek nélkül tetsző.A mindenséggel mérhető.

A kötet szerkesztése közben végképp meggyőződtem, hogy az oktondiságok oktondisága  Páll Lajos kapcsán feltenni a kérdést – sokan fel is tették, és sajnos meg is válaszolták –, hogy  a festő, avagy a költő-e az előbbrevaló. Alulírottként most is azt mondom, amit mindig is: nincsen két Páll Lajos! Egy van, egyetlen, a totalitást kísértő, az egyetemes felé törekvő elementáris erejű alkotó. Páll Lajosnál a látvány, a vizualitás a lírai dallammal szervesülve lényegül megismételhetetlen egyetlené, szinte álombéli egésszé, múlhatatlanul nyugtalanító gondolattá. A kételkedőknek egyetlen próbát ajánlanék csupán: tessék megállni Páll Lajos Passió című festménye előtt, és bekapcsolni a magnót az E se tánc? című versére. Bizony, Egy a Kettő, s így ez az Egy több, mint a Kettő. Páll Lajos immár lezárult életművében a festészet és a költészet a sziámi-iker szindróma megtestesüléseként működik, épp oly csodásan, akár az Úr. Mögöttük ott érezzük a megszenvedettséget, amelyet a nagy előd, a szigorú tekintetű mester, Zsögödi Nagy Imre imperatívuszként állított a kortárs alkotók, tanítványok elé, legyenek azok festők, költők, szobrászok, zenészek, a múzsák áldott-átkozottjai. Páll Lajos világi, közemberi, hétköznapi, ha úgy tetszik: fizikai élete telített volt szenvedéssel és fájdalommal, önpusztító küzdelemmel, amely fölött azonban a legnehezebb pillanatokban is ott lebegett a derű, az irónia, az önmagunkon való kacagás képessége, mint teremtéskor az Isten lelke a vizek fölött. Szinte magam előtt látom, amint Szilágyi Domokossal egymás karján oltják ki sírón-kacagón a cigarettacsikkeket, bizonyára az ifjúkor vagányságától is megrészegülten, de valószínűbb, hogy a kínról való több tudásért, vagy azért a bizonyosságért, hogy a fizikai fájdalomnál elviselhetetlenül teremtőbb gyötrelem lehet az alkotó lelkének a mélységeiben.

Van Páll Lajosnak egy emlékeztes metaforája az alkotó ember helyzetéről. Ebben a vallomásban ahhoz a balga favágóhoz hasonlítja önmagát, aki a sudár fenyőfa kivágásához úgy kezd hozzá, hogy alulról fölfele haladva nyesi le a gallyakat, végeredményben maga alatt vágja a fát, s csak amikor fölér oda, hol a piros tobozok tündökölnek, veszi észre, hogy bár messzire, nagyon messzire, tán az Óperenciásig is elláthat, nincsen visszaút, a család tűzifa nélkül, ő pedig végképp egyedül maradt. Egyedül  a Jóisten van vele.

Ott van immár. Néki mondja verseit. (Ferenczes István)

 

Márton Áron: Válogatott írások és beszédek3

 

Márton Áron püspök 1939 és 1980 között, 41 évig volt főpásztora a közel félmillió hívőt számláló, 58 000 km2kiterjedésű Gyulafehérvári (korábbi nevén: Erdélyi) Egyházmegyének. Írásos hagyatéka már csak ezen okból is sokak érdeklődésére tarthat számot. Ám a „székely püspök” már a kortársai szerint sem „csak” a katolikusoknak volt szellemi-lelki vezetője: írásai és beszédei más világnézetűek számára is hordoztak (és hordoznak ma is) érvényes erkölcsi és esztétikai üzenetet. Ezért kapott helyet a Székely Könyvtár sorozatban az írásaiból és beszédeiből készült válogatás.

A fiatal Márton Áron a harmincas évek ígéretes (katolikus) újságírója, írója is volt, de 1948 után a katolikus sajtó és könyvkiadás nélküli Erdélyben nem publikálhatta írásait, sőt halála után még tíz évnek kellett eltelni, míg először sajtó alá kerülhettek egyes beszédei, levelei. Bár gondosan szerkesztett körleveleit és hivatali leveleit leszámítva legtöbb itt közölt szöveg prédikációk, ünnepi beszédek alapjául szolgáló vázlat, még ezen vázlatok is nyelvi igényességre, alkotói tehetségre és elemző gondolkodásra valló kerek egész alkotások.

Aki a magyar nyelv igényes művelőjére, a szó megtartó és formáló erejében bízó szónokra kíváncsi, kövesse, hogyan alakul Márton Áron stílusa a fiatalkori expresszív kifejezésmódtól („A világháború Európát egy irtózatos hullaházzá változtatta: kilenc millió Ábel véres teste porladozik a csataterek hantjai alatt…”) az időskori, letisztult szentenciákig : „Az Úr Jézus nemcsak azt követeli a kereszténytől, hogy azonosítsa magát a szerencsétlenekkel, hanem azt is, hogy felemelje a szavát mindig, ahol megsértik az igazságot és az igazságosságot, embertársunk jogait, személyi méltóságát. És felemelje szavát akkor is, ha senki sem mer szólni.”

Az sem fog csalatkozni, aki e kötetben történeti forrásokat keres a huszadik század jobb megértéséhez, olvassa bár a háborús évek köreleveleit, prédikációit, a negyvenhatos csíksomlyói beszédet, vagy hivatali leveleit, melyeket a Magyar Királyi Minisztériumhoz (1944), Petru Grozához (1946), vagy éppen a Vallásügyi Osztály vezértitkárához (1968) írt.

Ha aktuális társadalmi üzeneteket vár az olvasó, ilyent is bőven  talál az itt közölt beszédekben („A világválságot sem hatalmi szóval, sem egyszerű rendszerváltoztatással nem lehet megoldani. A rend és béke kimondottan erkölcsi feladat. A kizökkent emberi életet az erkölcs alapjaira kell visszatolni, a társadalmi, az evilági, a földi berendezkedést az égben hozott törvények útmutatása szerint kell elkezdeni”), de legfőképpen azok fogják szeretni a könyvet, akik a hiteles kereszténységre vonatkozó szép és szigorú tanítást várnak tőle: „Isten a gondviselés, Ő irányítja a sorsunkat. Ami az életünkben történik, Tőle jövő üzenet, próba, segítség. És ha ezt nemcsak halljuk, hanem belevisszük az életünkbe is, akkor megváltozunk. Figyelünk arra, hogy mi jogos és mi jogtalan, mi erkölcsös és mi nem. A lelkiismeretünk érzékenyebb lesz, nyugtalanabbak leszünk, de a javunkra válik. Csökkeni fog a magabiztosságunk, a könnyelműségünk, az elvekhez való merev ragaszkodásunk, az erkölcsi gőgösségünk. Felébred a lélekben az erkölcsi lelkiismeret, s ezzel együtt a magatartás és alkotás új ereje, új gyöngédség és egyben megingathatatlan szilárdság.”

A válogatás megjelenésének jóváhagyásáért e helyen is köszönetet mondunk dr. Jakubinyi György érseknek és dr. Marton József professzornak. (Lázár Csilla)

 

Kőváry László: Székelyhonról4

 

A terület méretét és a lakosok lélekszámát illetően is akadnak Európában hasonló vagy akár kisebb országok is a Székelyföld régiónál. Ez a tájegység annyi markáns ismertetőjellel, más vidékektől jól megkülönböztethető jellegzetességgel rendelkezik (például történelmét vagy az itt lakók nyelvezetét és gondolkodásmódját illetően stb.), hogy egészen természetes, miszerint időről időre olyan munkák láttak napvilágot, amelyek külön egészként tárgyalták földrajzát, történelmét, gazdaságát, néprajzát. Ezek közül a legismertebb vállalkozás Orbán Balázsnak 1868 és 1873 között hat kötetben megjelent A Székelyföld leírása.

Ennek mintegy előképe Kőváry László 1842-ben nyomdafestéket látott Székelyhonról című könyve. Ebben nincs ugyan annyi részletező leírás, nem ad annyira átfogó képet a Székelyföldről, mint Orbán Balázs műve, mégis érdekes olvasmánnyá teszi egyrészt az, hogy emberöltőnyi idővel korábbi, még 1848 előtti állapotokról ad hírt, másrészt meg a szerző látásmódját tükröző időnkénti kommentárok. Könyve felvezetőjében Kőváry így fogalmazza meg szándékát: „Célom nem volt valami enciklopédiai rendszerű munkát adni, ilyet nálunk ma még nem lehet […]. Legyen egyelőre hát utazás, memoire, vagy kinek mi tetszik, legalább nem latin, nem német […].”

A Székelyhonról mégis több, mint egyszerű útirajz vagy útikalauz. Szerzője amellett, hogy minden székely széket érintve leírást nyújt jónéhány ottani településről, természeti ritkaságról, nem mulaszt el hangot adni gazdasági, oktatási vagy közművelődési elképzeléseinek, ötleteinek, amelyek óhatatlanul megfogalmazódnak benne a korabeli székely viszonyok láttán. Javaslatai egy része ma is meghökkentően időszerű. Teszi mindezt úgy, hogy elgondolásait áthatja a reformkori bizakodás, a jó irányba történő változások lehetséges és közeli voltával kapcsolatos derűlátás. Művét is ezzel kezdi: „Nagyszerű idők elébe megyünk. Az ész mindenható tüze meg fog víni a durva erővel […].” 1849 és a Bach-korszak még odébb volt…

Kőváry László még csak huszonhárom éves, amikor a Székelyhonról nyomtatásban megjelenik. A nyelvújítás időszaka alig múlt el (egyes vélemények szerint ez kinyúlt egészen 1872-ig, a Magyar Nyelvőr megjelenéséig), meg addigi latin és német nyelvű tanulmányai is közrejátszhattak abban, hogy néha úgy érezzük, egyfajta harcot vív a magyar nyelvvel, a magyar nyelvért, időnként olyan újonnan létrehozott magyar szavakat használ, amelyek nem gyökeresedtek meg nyelvünkben, azóta kihulltak a szókincsből. Ha úgy tetszik, ez is egyik bája művének, ükapáink kora, nyelve köszön vissza általa. Meg kellett vívni ezt a csatát is, a magyar szakszókincs létrehozásáért. Meghagytuk az eredeti fogalmazási módot, és csak a legszükségesebb helyeken végeztünk apró változtatásokat a helyesíráson, központozáson, hogy megkönnyítsük, gördülékenyebbé tegyük a szöveg olvasását. (Molnár Vilmos)

 

Székely népdalok5

 

„...maga az idő sóhajt benne”

(Orbán Ottó)

 

Igen, a népdalok sóhajtásában évszázados örömök, bánatok, szerelmek, vágyak szabadulnak fel a maguk egyszerűségében. Felismerjük a népdal hangját, hiszen bennünk él, ereinkben kering, szívünkben lüktet. Magunkra lelhetünk benne, mert a népdal nem más, mint „a magyar lélek tükre”.

Sokan és sokáig énekelték őket, mindenkié volt, s számtalan avatott kéz alatt csiszolódhattak tökéletes formákká, dallamokká az évszázadok alatt. És ebben rejlik tiszta erejüknek titka.

Közösségi művészet, állapítják ma meg a szakértők, de tudjuk azt is, hogy annak idején az emberek önmaguknak, a maguk módján énekeltek, úgy „tanulták” a művészetet, hogy közben fogalmuk sem volt arról, hogy az tényleg művészet.

Azóta megváltozott a világ, megváltoztak a körülmények, ma már a múlté az az életforma, amelyben létrejöttek. Ritkán énekelnek, ritkán énekelünk magunknak, pedig hűséges társunkká fogadva, otthont teremthetnénk velük a lelkünkben.

Ezekkel a gondolatokkal bocsátjuk útjára jelen gyűjteményünket, melybe közel száz, Székelyföldön és Bukovinában lejegyzett népdalt válogattunk. Azzal, hogy csak szövegeket közlünk, nem kérdőjelezzük meg a dallam és a szöveg egységét, hiszen tudjuk, hogy a dallamától elválasztott népdal csonka, de meggyőződésünk, hogy ebben az egységben a szöveg hordozza az eszmei tartalmat.

Válogatásunkkal szeretnénk ráirányítani a figyelmet a szövegek szépségére, tartalmi gazdagságára, s azokra a költői talentumokra, akik sallangtól mentes egyszerűséggel, hitelességgel emelik népdalainkat a legmagasabb művészi tökéletességre. (Mirk Szidónia-Kata)

 



1 Csíkszereda, 2013, Hargita Kiadóhivatal.

2 Csíkszereda, 2013, Hargita Kiadóhivatal.

3 Csíkszereda, 2013, Hargita Kiadóhivatal.

4 Csíkszereda, 2013, Hargita Kiadóhivatal.

5 Csíkszereda, 2013, Hargita Kiadóhivatal.




.: tartalomjegyzék