Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - November
2019 - Október
2019 - Szeptember
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - December
Ágh István

Versek

MEGRAGADT PILLANATOK

 

 

Az érettsárga fal előtt, vedlett pikkelyű kerti pad

 

ázott, dér verte lécein csillapítom csontjaimat,

 

filmszalagra kívánkozó a póz, ahogy hanyatt vetem

 

magam, az őszi alkonyat füvén hagyott ülőhelyen,

 

a támlán elnyúló karom idéz bár megfeszíttetést,

 

olyan boldog a pillanat, mint az életre ébredés,

 

pedig semmi sem változott, csak az lett, ami igazán,

 

bicegő fejjel gyalogol át a dolmányos varjúpár,

 

s a virágágyás nyárias csoportképébe hullik a

 

vadgesztenye, és szirmait könnyezi a petúnia.

 

 

 

Az ötféle érzékelés mitől olyan kifinomult?

 

talán a tágasság miatt, hol az is új, mi régi volt?

 

hogy szinte már tapintható a szín, az íz, a szag, a hang,

 

s megannyi szerepem közül kiválaszthatom magamat?

 

talán hogy senki sincs velem, bár mégis itt lehet közel

 

egy, az Istentől érkező angyallá változott követ?

 

vagy révületbe ejt a pad rejtélyes varázsereje,

 

amit mindegyik ráülő kísértete oltott bele?

 

kíváncsi halottak sora les rajtam át, mint távcsövön,

 

a lombja vesztő fák fölé, vajon a mennyekből mi jön?

 

 

 

Bekövetkezett, aminek be kellett következnie,

 

ez az elmúló nappal is gazdagon fordul semmibe,

 

de hátra van még az, ami valóra váltja képzetem,

 

hogy végül is a teljes ég nézzen velem farkasszemet,

 

nem kell rá emlékezni már, hisz utoljára láthatom,

 

bár amint föltételezem, megálmodtam valamikor,

 

ahogy a rojtos fellegek állnak, mint hínár a vízen,

 

vinné a víz, de kötve van, s kifeszülnek egyenesen,

 

s legalul észrevétlenül a mindenség parányaként,

 

olyan nagynak hiszem magam, mintha én lennék az egész.

 

 

 

Ami fönt van, kettészakad, szétvágja a látóhatárt

 

az éles, madárszerű ék, s hegye a nap fészkébe áll,

 

nyomában fénnyel telt meder, melyben fordítva jár a szél,

 

úgy fúj, hogy szívja, mit elér, a mélység tölcsére felé,

 

tűz helyett csak kénsárga űr sugárzik föl a végtelen

 

üregéből, de mintha itt szemben, az elnyúló hegyen,

 

hol a nap leáldozhatott volna, amikor még sütött,

 

helyét a sűrű plazmaként hidegbe dermedt vegyi füst

 

foglalja el, s a föld lezárt körén túl nincsen semmi más,

 

csak a tükörképem mögött a visszatükrözött hiány.

 

 

 

GYÓGYÍTÓ ŐSZI BÁNAT

 

Egyre keserűbb avarszagot sóhajt

 

a lomb, míg zöldjét emészti a sárga,

 

levelei szárukon forgolódva,

 

szellő nélkül szakadoznak egymásra

 

         az őszben, hol időtlen idők óta,

 

 

 

s mindannyiszor hasonló érzés tölt el,

 

mint amit most az október kiváltott

 

megszokott érkezésével belőlem,

 

hogy megint a gulyásgyereket látom,

 

         pedig megfáradt szem és tiszta ősz fej

 

 

 

fordul szembe a mezőn önmagával,

 

az üres órák borús legelőjén

 

a tehénből még rám süt az alázat,

 

de az állati könnyből gördülő fény

 

         nem vigasztal, hisz oda a vasárnap,

 

 

 

s amíg egymással ünnepel mindenki,

 

nekem muszáj a Szent Mihály napján túl

 

ördögszekerek között terelgetni,

 

mégis jobban bánt a világ rám zúdult

 

         hidege, ez a kórószagú semmi,

 

 

 

az elmúlásban messze a haláltól,

 

annyira távol, mint a régmúlt tőlem,

 

mióta megszűnt halhatatlanságom,

 

minden ősz borzongató előérzet,

 

         olyan tájképpel, ahonnan hiányzom,

 

 

 

és addig is az évszak változása

 

megrendíti szerveim ősi rendjét,

 

mintha mindenem oktalanul fájna,

 

talán e verset azért is írom még,

 

         hogy csillapítsa kínomat a bánat,

 

 

 

mint azokét, kik beleőrülnének,

 

ha nem jajdulna föl a ríkató dal,

 

ha nem ringatná el a tűzbe révedt,

 

árnyuk fölött virrasztó bujdosókat

 

         a legszomorúbb dallam édessége.




.: tartalomjegyzék