Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - November
2019 - Október
2019 - Szeptember
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - December
Nagy Koppány Zsolt

Rövidprózák

ESMERALDA VÉGIGTAPOGAT – A TEKINTETÉVEL[1]

 

– Na és olvasott valami izgalmasat a hétvégén, János?

– Igen, a Slash önéletrajzát.

– Hűha. És hogy tetszett?

– Remek könyv. Rájöttem, hogy inkább rocksztárnak kellett volna mennem.

– Nem mondja! – mondja, és a két egymást követő m-betűt úgy megnyomja, hogy háromnak hangzik: azt hiszi, ez cuki. – Ha maga rocksztár lenne, én az első sorban csápolnék!

Nem válaszolok, pedig/mert szórakoztat ez a fehérmájú nőszemély, aki ráadásul egyfolytában bizalmaskodik – nyilván azért, hogy megdugjam végre.

Pislogok párat, és körbenézek a falakon, hogy enyhítsem közelgő lelépésem várható feszültségét: olcsó reprók, ízléstelen elrendezés, sejtelmesnek szánt, de csupán közönséges férfiaktok, melyeket állítólag ő készített vagy pedig neki készítettek – nyilván magukról – a korábbi alkalmazottak.

Ő a főnöknőm, itt a Só- és Egyéb Szóróanyagok Hivatalában (a SÉESZH-ban, vagy ahogy – bizalmaskodva, szeretettel, szinte becézve, mintha érdekelné őt – mi nevezzük: a séeszhában): Editth. (Családfáját a kőkorszakig vezeti vissza.) De elvárja, hogy a leghevesebb pillanatokban aktuális szeretői (vagy akik másként függnek tőle) Doña Esmeraldának hívják. (Lihegve, naturellement.)

Nem sokat dolgozik (persze nem panaszkodom: én sem), ám annál többet – és többnek – udvarol. Könnyedén elintézte, hogy a nyugdíjkorhatáron túl is dolgozhasson, mert a hivatal: az élete. És benne a szép szál férfiak. („Ifjú dolgozók, egyem a / gyönge húsotok!”, szokta dúdolgatni.)

Nincs férje (már), de ez nem mentség semmire.

Képtelen felfogni, hogy csupán azért, mert jórövvumön-ájmömen, még nem kell feltétlenül közelednie. (Hányingerem van ettől a szótól, pedig sokat elárul Doña Esmeralda természetéről. Hát még ha elmondom, mit ért alatta: karon való fogást, izmos férfiseggen való csipkelődést és csipkebugyizást, öltözködési eleganciára tett, dicséretet ejakuláló megjegyzéseket.)

Nem tagadom, tényleg jól nézek ki (helyes vagyok, szokta mondani): de valahogy mindig csak az ilyen öreg tyúkok indulnak be tőlem.

Megköszörülöm a torkomat, mint aki valamit mondani szeretne, látom, hogy fellelkesedik, hátha veretjük még kicsit a groupie-témát, és édesen próbál nézni. Kiráz a hideg, úgy csinálok, mint akinek sürgős dolga van (a fejemhez kapok, és oldalt fordulok, mintha elviharzani készülnék), majd elviharzom.

Az ajtó előtt Daniella toporog – ő Esmeralda titkárnője (és olyan teste van, hogy a fal adja a másikat). (Pontosítok: pont úgy néz ki, mint a Colombiana nevű szereplőlány a Pantaleón y las visitadoras-ban. Nem a könyvben. A filmben. A színésznőt Angie Cepedának hívják. Tessék megnézni!)

Ezen kívül nem tudok róla sokat, de megbízhatatlan folyosói pletykák szerint boldog párkapcsolatban él, amit egyszerűen nem értek, mert aki ilyen szép, annak nem lehet elég egyetlen párkapcsolat (és különben is: ki az a rohadt, mázlista geci?!).

A szép teste mellett még az jellemzi, hogy egyfolytában attól retteg: Esmeralda kiadja az útját. Reggel az éghez fohászkodik, hogy aznap is megmaradjon az állása, este pedig megköszöni az istennek vagy kinek, hogy megmaradt.

Mondjuk, van oka toporogni, mert a Doña amilyen nyálasan és visszataszítóan hízelgő minden olyan munkatársával, aki a húgyszagú férfimosdóba jár, éppen annyira szigorú, kegyetlen és aljas az illatos női mosdókat látogató beosztottai többségével.

Pedig Daniella kezében akták tornyosulnak (de még így sem sikerül elrejtenie tökéletes mellét – ettől Esmeralda ma megint idegbajt kap), mert szegény lány – egyedüliként a házban – rengeteget dolgozik: mindent tud a sóról, a pénzről és a kiszórásról, látja a folyamatokat, és projektekben gondolkozik. (A kis, virgonc, ágaskodó projektek meg nyilván benne gondolkoznak.)

Ennek ellenére Esmeralda nemsokára leszedi a fejét, majd belehamuzik a nyaki ütőerébe, hogy a feketén spriccelő vérrel a falra írja az én nevemet: ez pedig árt Daniella nőiességének – igaz, gentlemanként én akkor is a hatása alatt és a tisztelője: leszek.

Színpadiasan forgatom a szemem (pedig csak tetőtől-talpig végigteleszkópozom: „Vajon, mit csinál egész nap a minden bizonnyal csinos puncija? Szunyókál talán, vagy nyelvét kilógatva hűsíti magát?”; illetve: „Haladt-e már éhes férfiszáj felfelé ezen a tükörsima, szőrtelen és makulátlan combon? Vagy női. Az még kéjesebb gondolatokat ébreszt.”), mintegy jelezve neki, hogy nagyon nagy a baj odabenn: száraz a levegő, és a Doñából elektromos kisülések sercegnek, ami minden magára valamit is adó elnök asszonynál a közelgő vihar előjele.

Daniella összerezzen, a melle beesik (persze nem, mert nem tud, ez csupán egy fordulat, mely azt szolgálja, hogy újra leírhassam: a melle), én meg örülök, mert utána mindig szívesen vigasztalok halálra terrorizált, zokogó némbereket – simán engedik fogdosni magukat a lelki élet élésének ürügyén.

Úgy döntök, maradok, és megvárom, amíg végeznek. Leülök a titkárnői asztallal szembenálló fotelba, és megpróbálom elképzelni, milyen lehet belesni Daniella szoknyája alá, miközben dolgozik. Értik, dolgozik. Ó, istenem!

 

 

BESTE LÉNYEK A NŐK

Daniella zokogva jön ki: az öreglány megint nekem hajtotta a vadat.

Én – ha akarok – olyan megértő arcot tudok vágni, mint amilyen elutasítót, midőn idősb amazonok kerülgetnek. (De miért fogdossák a könyökömet? Talán azt hiszik, ott van az erogén zónám? Vagy csak azt ellenőrzik, maszturbálok-e? És ha igen, mennyit?)

– Bántott? – kérdezem olyan arccal, hogy egy kőszobor is zokogva borulna a vállamra a vállát borító galambszar miatt.

Azt nem lehet leírni, hogy tud sírni Daniella: hogy liheg és piheg levegővétel közben, hogy ugrándozik a mellkasa, a melle, és nyilván valahol mélyen alatta a szíve, hogy rázkódik az a gyönyörű test, hogy áramlik a szipogva szedett levegő a valószínűleg bugyirózsaszín tüdőhólyagocskáiba, és hogy árad szét odabenn, mint a… Ó jaj! Nincs arra szó – és fogalom úgyszintén se nincsen.

Éppen ezért most lihegések és hüppögések nélkül közlöm a beszélgetés átiratát:

– Igen!

– Mit mondott?

– Végigmért!

– Nocsak – mondom, és végigmérem. – Azt nem csodálom. Nyilván irigy.

– De utána leszidott!

– Ne már! És miért?

– Mert rövid a szoknyám!

Nyelés.

– És mert nem hordok melltartót!

Homloktörlés.

– És mert átüt a tangám!

Nyögés. Felnyögés.

– Miért… hátulról is… ööö… megnézett? (Mi tagadás, én is gyakran megteszem: a férfiak azért találták fel a nők előreengedését az ajtókban és lépcsőfordulókban, hogy hátulról is feltűnés nélkül megcsodálhassák őket.)

– Igen, brühühü! – ennyit muszáj leírnom, azt jelenti, amit: felzokog.

– Hát – karolom át vigasztalólag, tenyerem lapát, vagyis inkább markoló: – ez bizony mind igaz.

– De én az aktákról akartam vele beszélni!

– És?

– És kikergetett! Azt mondta, öltözzem fel tisztességesen, és akkor jöjjek vissza. Figyelj… nem vinnéd be hozzá őket? Nagyon fontos ügyek, hetek óta dolgozom rajtuk. Én most nem tudok átöltözni – mert nincs nálam másik ruha.

– Kár – mondom –, mert szívesen segítenék… és aztán egész az ajtóig kísérnélek. Hiszen mégiscsak te csináltad ezt itt mind – mutatok az aktákra, amelyektől mindig kiütéses lesz a bőröm, ha megérintem őket. (Még otthon is érzem a dohos szagukat magamon: magasabb veszélyességi pótlékot ide, de ízibe’!)

– Légyszi, légyszi, légyszi! Nagyon sürgős ügyek, mai leadással!

Kósza ötletem támad, nem vetem el.

De még fárasztom kicsit a nedvesen fickándozó halat.

– Danika – mondom, mert ha oktatok, becézhetek: ez régi trükköm, még akkorról, mikor dolgoztam, és mindig megdugtam a tanítványaimat –, itt nincs olyan, hogy sürgős. Meg vagy bolondulva? Ez a közigazgatás, baszki! Harminc nap az ügyintézési határidő! Felfogtad, hogy ez mit jelent? Szabadságot, haverlány, szabadságot!

– De engem kirúg, ha nincs meg a meló! Pedig megvan. Vidd be, kérlek, kéérleek!

– Dehogy rúg. Itt még soha senkit nem rúgtak ki. Ez a séeszhá, te nő! Editth néni pontosan tudja, mennyit érsz!

– Akkor is vidd be neki, jó? – egész közel hajol hozzám, és én belélegzem, amit ő kilélegez: még a használt levegője is üde.

– Na jó. Ide vele. De mit kapok?

– Nézheted, ahogy elmegyek… Az asztalomig, persze.

Beste lények a nők, meg kell adni. És mindent tudnak rólunk. Egyszerűen mindent.

 

(…)

 

ELŐKÉSZÜLETEKET TESZEK

Ebéd után az asztalra borulva szunyókálok egy kicsit, és azt álmodom, hogy egy tízemeletes ház erkélyén állok, háttal a korlátnak, amelyik hirtelen kizuhan – és kizuhanok én is: de ezen már meg sem lepődöm.

És még nincs vége. Szviccsel az álom, és azt látom, hogy épp az ágyamon heverészek, amikor a felső szomszéd, nyakában kötéllel az erkélyem korlátjának csapódik. Mire kirohanok (a hálóból ugyanis, ahol az ágyam áll, nincs kijárat az erkélyre, csak egy ablak: ezért kerülnöm kell, körbe, a nappali felé), már fel is akadt a szeme. Visszaszáguldok a konyhába, kést keresek, a fiók tartalma éles csörömpöléssel a földre borul, majd megint az erkélyen termek, hogy levágjam a kötelet. Levágom, ám a súlyos test kizuhan a harmadik emeletről, mert én, dőre csak derékig húztam be, így súlyos gondoktól terhelt feje sem tudta ellensúlyozni a segge nehézkedését. Inkább felébredek. Bármennyire is próbálkozom, évek óta nem álmodom nővel, és hogy azt csináljuk.

Ébredés után összecsomagolok: fontos, hogy úgy tűnjön, munkát viszek haza hétvégére, úgyhogy egy aktát teszek az aktatáskám elé, és hónom alá fogva az egészet, beköszönök Editthhez meg Daniellához. Daniella tekintetéből semmit sem tudok kiolvasni, ami aggodalommal tölt el, de várjuk ki a végét, biztatom magam. Editth nagyon kedvesen és sokat ígérően néz, majd sajnálkozva megvonja a vállát, amiért ezt a hétvégét – egyelőre, de csak egyelőre! – nem sikerül együtt töltenünk (ő már végigolvasta a románcunkat, melyet én még csak most kezdek felvágni).

Daniellára próbálok pislogni, de mivel ez már ugyancsak feltűnő kezd lenni, inkább kisomfordálok. Remélem, eljön.

Hazafelé bevásárolok: sört és pezsgőt veszek. Otthon első a lakás kitakarítása (már persze a Cukormáz feltelefonálását követően): mert soha nem lehet tudni, hátha már ma este összejön, hogy nálam aludjon a drága. (Ha eljön egyáltalán, te szánalmas idióta… Hiszen az is lehet, hogy barátja van! Na és? Még hogy itt aludjék! Normális vagy te? Remélni azért csak szabad, hm?)

A belső hangok elcsitítása végett (no és hogy a takarítás se menjen az idegeimre) felhörpintek néhány sört, és mire végzek, rendesen be vagyok állva. Úgy döntök, megiszom még egyet, hogy utolérjem magam, és enyhítsem a berúgás hatásait. Megtörténik, működik, jó.

Mikor a végére érek, és éppen felpolcolom a lábam, hogy amúgy igazán ellazuljak, a tűzhelyen vöröslő órára esik a pillantásom, és elszörnyedek: fél öt van, és én hat-kor ran-de-vú-zom!

Nem töprengek azon, egészséges dolog-e kolléganővel munkaidőn túl találkozni, mert a hormonjaim már megmondták: igen!

Tigrisugrással vetem magam a fürdőszobába, és levetkőzvén megállok a nagytükör előtt: nagyon rendben valónak találom magam, már eltekintve attól, hogy kicsit alacsonyabb vagyok az ideálisnál, és mintha némi pocakot is kezdenék ereszteni. Ez persze nem csoda, mert annyit, mint a hivatalban, még soha életemben nem ültem. Néha ugyan összeszedem magam, és felmegyek lépcsőn az irodámig, de ilyenkor olyan csúf lihegést produkálok, hogy az egész délelőtt nem elég kipihenni: marad inkább az emberszagú lift.

Pedig régebben karatéztam, annak köszönhetem (még viszonylag) szálkás alkatomat, és izmaim tetszetős elrendezését – őszintén remélem, hogy Daniella is ugyanígy gondolja. Furcsa beleborzongani abba, hogy esetleg nem: hanem mondjuk egy kis kriplinek tart.

Nyomban el is határozom, hogy szombaton sportolni fogok, mégpedig rögtön kétfélét.

Persze, tudom, hogy nem helyes megerőltetni a szervezetet, ráadásul hirtelen, de kit érdekel. Pláne ha már ivott kicsit az ember: erősnek érzi magát, és úgy véli, vele nevet a medence vize és a kerékpár lánca is.

Alaposan fürdöm, erre mindig kényes voltam és vagyok: ha igazán zavar valami, az csak az emberszag. Őszintén remélem, hogy Daniella bugyijának nem lesz dohos szaga (Miért is lenne? Miért is ne lenne?), ami sokat árthat egy bimbózó románcnak. Én értem, hogy régebben így meg úgy, de büdös nő akkor sem kellett volna nekem, ha ő Katalin cárnő.

Mosom, mosom magam, és érzem: kitisztul az agyam is. Ha elég gyorsan húzogatod, bizony megtörténik a csoda.

Megborotválkozom, nehogy felsértsem majd a csiklófedő redőket, a finomabbik arcszeszből szórok magamra bőséggel, nem sajnálom tőle. Majd gondosan felöltözöm, ami azt jelenti, hogy a világért se veszek hivatali ancungot: farmer rövidnadrág, amelyik látni engedi tesztoszterontól szőrös és izmoktól dagadó focista-lábszáramat, rövid ujjú inget, mely enyhén ráfeszül domború mellkasomra, és jó pár négyzetcentiméternyi gondosan szoláriumozott és szőrtelenített bőrt is látni enged.

Aztán besprézem magam, de alaposan.

Ki-bejárok a fürdőszobából, újra és újra megszemlélem magam, az eredmény nem rossz. Felpróbálok egy kendőféleséget a nyakamra, de túl nagy területet takar (noha sokat sejtetően alternatív művészes), úgyhogy inkább egy Brian Johnson-sapkát teszek a fejemre: nyomban úgy is nézek ki tőle, mint egy angol sószóró munkás, ami egyszerre előkelő és mocskos létállapot, viszont megvan az a tagadhatatlan előnye, hogy emlékezteti Daniellát a ma délelőttre, amikor tisztelt és tán még rajongott is kicsit értem.

Bemegyek a fürdőszobába, és alaposan besprézem magam még egyszer, hadd szaglódjon.

Felhörpintek még egy sört, majd pisilek, aztán gondosan újra megmosakodom lenn, nehogy má’, és újra besprézek mindenhova, ahova csak lehet. A magamra fújt matéria illata összekeveredik saját kellemesen férfias aromámmal, és én bizony azonnal elmennék magammal, ha a Daniella helyében volnék.

Még egy keveset fújok ide és oda, hogy biztos legyen: ha bele is izzadok a várakozásba, ez az illatfelhő könnyedén legyőzi az ellent.

Mivel túl hamar elkészültem, idegesen járok fel-alá, majd úgy döntök, iszom még egy sört – az eddig sosem ártott. Sőt, inkább használt, hűvös kezével végigsimította a borzolt és lázas kedélyt, segített kiengedni a pattanásig feszített rúgókat, és egész testet betöltő enyhet adott.

Aztán hirtelen eszembe jut, hogy mi van, ha nem tudom hazacsalogatni ezt a széplányt, és ivásba csúcsosodik ki az este: egy ideje már nem is óvatos, hanem aggályos duhaj vagyok. Ezért a konyhába megyek, töltök magamnak egy fél deci olívaolajt, és behunyt szemmel, hátratartott fejjel és befogott orral megpróbálom felhajtani. Azt tanultam ugyanis, hogy ez kibéleli a gyomrot, és lassabban szívódik fel az alkohol, tovább tart a mámor: néhányszor már be is vált, pedig igazán nem könnyű lenyelni. Na, majd megkérdem Daniellát, mi a titok, hogy ne úgy érezze az ember: takony csúszik le a torkán éppen.

Ahogy történni szokott: megint megfeledkeztem arról, hogy állagánál fogva az olajt nem lehet felhajtani, hogy undorító és öklendeztető lassúsággal folyik végig a nyelőcsövön, úgyhogy sürgős öklendezésbe kezdek, majd a mosdókagylóba loccsan a sok megivott sör és az olaj egyaránt.

Eléggé megvisel a dolog, úgyhogy még egyszer lezuhanyozom, ezúttal hideg vízzel, és alaposan fogat mosok, még fogselymezek is.

De valahogy furcsán fáradtnak érzem magam a végén, és hirtelen semmi kedvem nincs az egész reménytelennek ígérkező estéhez: Daniella biztosan nem jön el, de ha el is jön, a pasijával jön, de ha nincs is pasija, nem engedi megfogni – a változatosság kedvéért ezúttal: – Julia Orayenére emlékeztető mellét, ha engedi is megfogni a mellét, nem enged benyúlni a bugyijába, ha enged is benyúlni a bugyijába, nem engedi, hogy levetkőztessem, ha engedi is, hogy levetkőztessem, biztosan nem szopik, ha szopik is, biztosan nem nyeli le. Akkor meg minek, kérdezem mogorván és keserűen, majd a kanapéra dőlök.

És most vagy elindulok találkozni vele, vagy pedig lefekszem, elalszom, és már megint álmodom, mégpedig azt, hogy.

 

FORRÓ VIZET A KOPASZRA

A Cukormáz előtt ülök, és feszülten figyelek. Már a harmadik kólámat iszom, és sokadik cigarettámat szívom (természetesen a bejárattól öt szigorú méterre). Emiatt viszont a negyedik rágómat rágom, amitől beindul a gyomorsavtermelés, és ennek a kóla nem tesz jót. Mindegy, negyed hét van, és a nő még sehol.

Ha belegondolok, hány férfi várt már így nőre, aki végül nem jött el, értelmetlennek tűnik az emberi lét, és hihetetlennek az is, hogy még nem haltunk ki: hogy végül azért mindig voltak olyanok, akiknek eljött a nője, aztán alájuk feküdt és gyereket fogant tőlük.

Ámde ekkor… ó, igen, ekkor: végre megjelenik Daniella.

Viszont alig ismerek rá. A miniszoknyás, alázatos titkárnőből zord külsejű, che guevarás maskarát (katonai gyakorlót?) viselő amazon lett: lépte annyira határozott, hogy szinte teljesen odavész belőle a nőiesség. Bénultan bámulok rá – nem szeretem az amazonokat, én már egy puha, 21. századi férfi vagyok –, és mélységesen meg vagyok lepve. Aztán az jut eszembe: biztosan ez is része a randevúnak, a délelőtti szerepjátékot folytatjuk, és máris forrni kezd a vérem.

Daniella nem mosolyog: köszön, leül, és karját magasba lendítve egy szénsavass ássványvizet kér. Tetszik, mert hiteles.

Aztán benyúl a zubbonya zsebébe, dohányt vesz elő és cigarettapapírt. Fél kézzel – boszorkányos ügyességgel – sodor egyet, de nem gyújtja meg, csak hosszan nyalogatja. Végül rámpillant (szemében egy pillanatra gyöngédséget látok, de még időben észbe kap, és újra hajthatatlannak mutatja magát), és elém dobja, majd sodor egyet magának is.

– Daniella… köszönöm, hogy eljöttél! Ha tudom, hogy folytatjuk a délelőttit – csapok a húrok közé, és rágyújtok –, én is felveszek valamit.

– Miféle délelőttit? – kérdezi Daniella. – A munkahelyről ne beszéljünk, jó? Az a mocskos kurva így is heti negyven órámat keseríti meg! Vagyis inkább – számol elszántan – negyvenötöt.

– Értem – leplezem profin, hogy nem értem. – És… – habozok kicsit, mint Daniella savass ássványvize – pontosan mi ez? – puhatolózom, és cinkos mosollyal a zubbonyra mutatok.

– Jani – mondja, és érzem: nyeregben vagyok, eddig ugyanis mindig Jánosnak nevezett –, ez egy zubbony.

– És – játszom a könnyed világfit – nekem mit kellett volna felvennem? Közlegényit vagy tisztit?

– Neked? Már miért kellett volna neked bármit is felvenni?

– Hát… nem azt játsszuk, hogy…?

– Hülye vagy? – egészen eltorzul az arca. – Jani! Ez tök komoly. Ez véresen komoly. Ez nem játék.

– Ö… – mondom, és az eddigieknél kevésbé profin leplezem magam. – Mi?

– Figyelj, Janika – mondja Daniella, és köpködős forradalmár módjára az asztalra könyököl, majd a sapkáját egy férfias mozdulattal a tarkójára tolja. – Ne szarakodjunk itt egymással. Te is tudod, hogy nem vagyunk egymáshoz valók. Alacsony vagy és kövér. Olyan vagy, mint egy kripli. Eljöttem ide, mert úgy nyomulsz az irodában, hogy annál csak egy gusztustalanabb dolog van az életemben: Editth. A rohadt vén kurvája! De te azért ne remélj semmit. Azért jöttem, hogy ezt elmondjam, mégpedig független terepen. A senki földjén. Mert benn nem lehetne. Túlságosan összenőttél a vénasszonnyal, hogy meg merném tenni. Hogy megmondjam az őszintét: akkor sem kellenél, ha te volnál az utolsó férfi a földön.

Tartom magam, visszavágok, mint egy férfias kripli:

– Nos, szívem… Nekem te éppenséggel kellenél… ha te volnál az utolsó nő.

– Juj, most megsértettél – neveti el magát, és reménykedni kezdek, hogy csak játszunk.

– Nem jobban, mint te.

– De igen… gondolj csak bele. Na de mindegy: tényleg irtózom tőled, olyan vagy, mint egy hüllő, csak büdös… azoknak legalább nincs szaguk.

Ha annyit mondok, tátogok, hazudok, mert ezt a sokkot tátogással feloldani nem lehet. Atomjaimra hullok, aztán újra összeállok, hogy szembesülve a szégyenemmel, újra atomjaimra hulljak. És tátogok is, persze, mintha az segítene. A szégyen hullámokban csap át a testemen, és úgy érzem, mentem elsüllyedek. Behúzom a hasam és kihúzom a derekamat, de még soha nem éreztem ilyen nyomorultul magam. Bárhol szívesebben lennék most, mint itt. Bárhol.

Csendben ülünk, de a szégyenérzetem nem múlik, már kezdek attól tartani, hogy állandósult.

Sírós arcot vághatok (igen, azt vágok), mert Daniella végre mégis megsajnál.

– Jól van, na – mondja Che Guevarához képest gyöngéden. – Azért nem kell összetörni. Editth még bármikor bejöhet… odavan érted. Na és ha kicsit kövér? Legalább van mit fogni rajta. De én a helyedben vigyáznék a vénasszonnyal. Amúgy pedig – teszi hozzá, és most, hogy megszabadult mondandója terhétől, már nem elszánt és szigorú, hanem kedvesen kacér, mint mindig – jó a sapkád.

– Köszönöm… ez igazán kedves – dadogom, és legszívesebben elsírnám magam (a sapkát meg megenném). – A tied is…

– Ez az egyenruhánk.

– Tessék?

– Egyenruhánk.

– Egyenruhátok?

– Aha.

– De kinek?

– Nekünk.

– Én azt hittem, hogy… – kezdem, belezavarodok: de már nincs visszaút. – Én azt hittem, hogy csak azért vetted fel, hogy a szerepjáték… vagyis hogy nekem megmondhasd, miszerint…

– Mi van? – nevet fel harsányan. – Szerinted nekem be kell öltözni, hogy azt mondjam, kopj le? Nem, szívem, nem kell.

– De ki az a mi? Valami titkos társaság?

– Dehogyis.

– Mik vagytok ti, rózsakeresztesek?

– Ugyan már…

– Akkor valami szekta?

– Szekta? – fortyan fel. – Hülye vagy? Ez egy párt, bazmeg!

– Párt? Miféle párt? – jó is, hogy így alakul a beszélgetés, mert végre kezdünk egyre messzibbre kerülni attól, hogy az imént akkora kosarat kaptam, mint a Hősök tere, még azelőtt, hogy beléptem volna a pitvarba. Úgyhogy gyorsan tovább érdeklődöm: – És mi a nevetek? És van jelvényetek is? És mi a program? És – nyerem vissza gunyoros magabiztosságomat – mikor veszitek át a hatalmat?

– Egy ilyen nyeszlett vakarcs ne gúnyolódjon – mar belém Daniella váratlanul –, mert egyszer, amikor nem figyel oda eléggé, valaki letépi az arcáját!

Ez fájt, te kis ribanc, ez fájt, te büdös kurva! Kilóg belőled a paraszt, akármennyi festéket is kentél a pofádra! Olyan volt ez tőled, mint párizsi nagyvilági dámaként örökre arcon viselni egy tanyasi, gyerekkori kutyaharapás diszkrét, mégis hangosan ugató nyomát. Vagy valami ilyesmi.

Lehajtom a fejem, és kétségbeesett arcot vágok: bámulatos, milyen hamar odalesz a férfias magabiztosság és önbecsülés – egy simiért, akár szóbeli simiért képes lennék megnyalni a kezét.

Daniella nemhiába jó nő, felismeri, hogy nem szabad ennyire megalázni egy mégoly vakarcs férfiút sem: vagy talán eszébe jut, hogy hétfőn is nap van, és én bejáratos vagyok Editthhez. Ezért gyorsan megsajnál.

Átnyúl az asztalon, és a kezemre teszi a kezét:

– Figyelj, azt hiszem, alaposan elbasztam a péntek estédet. Ezért velem tarthatsz, ha akarsz.

– Miért? – kérdezem szórakozottan. – Hova mész?

– Gyűlésre.

– Ne már. Tényleg komoly ez a párt-izé?

– János – néz a szemembe elszántan, és mély hangon megszólal –, nagyon komoly! A legkomolyabb dolog, amit valaha láttál.

– Hűha.

– De ha gúnyolódsz, véged van. Széttépnek… Széttépünk…

– Majd csendben suttogok neked.

– Én oda dolgozni megyek. Aktivista vagyok. Nem gardírozhatlak téged egész este.

– Jól van – mondom, és belegondolok, hogy ez még mindig izgalmasabb (de legalábbis viccesebb), mint otthon sörözni, tévézni, és faszt verni –, menjünk. De azt nem tudom elhallgatni, hogy nagyon rosszul esett, amit mondtál. Kivált a termetemre való célzás fájt. Nézd, nem tehetek róla, hogy nem vagyok magasabb. Ez van… – és szomorúan lehajtom a fejem.

Számításom beválik, mert közelebb húzza a székét, bizalmaskodva megbök, majd átöleli a vállamat (érzem, amint a keble átsüt a zubbonyán meg az ingemen), és hangjában valami eddig még soha nem hallott új színnel azt mondja:

– Igyekezzünk. Mindjárt kezdődik.

 

A GYŰLÉS

Bevallom, sokat foglalkoztam összeesküvés-elméletekkel meg titkostársaság-tanokkal, már persze elméleti szinten: összeolvastam róluk egy csomó mindent, és ki is alakult a fejemben egy kép arról, hogy zajlódhat egy ilyen esemény. Ezért aztán meglep, hogy a gyűlésteremben, ahová megérkezünk, nincs semmilyen titokzatosság (egyszerű általános iskolai tornaterem), csak cirka ötven hozzám hasonló termetű balfasz, a Danielláéhoz hasonló maskarákban.

Nem valami félelmetesek, és a hangulat is inkább teadélutánra emlékeztet, mintsem rendszerváltó indulatra. Sok a férfi (oké: vékony és alacsony fiúcska), de meglepően sok a nő is, és mindenki üde meg fiatal. A vicces egyenruhájukon mosolyognom kell, de arcukon őszinte az elszántság, és ez minimum tiszteletreméltó.

Kisebb csoportokba verődve beszélgetnek, Daniella rituális puszikat vált némelyikükkel, rólam megfeledkezni látszik. Egy-két szemüveges fickó gyanakodva méreget; minden forradalomban vannak ilyen gyanakodva méregetők – belőlük lesz majd a belügyminiszter, a titkosszolgálati főnök, a nagy disznóságok tudója és fókuszpontja. Vagy a kihallgató tiszt.

Daniella érkezik vissza, karon ragad, és anélkül, hogy bármit is mondana, maga után húz. Követem, mert újra éledni kezd a remény, bár nem tudom, miért. A katonalányok nem keverednek románcokba. (Angolul ez mennyivel jobban hangzik: Female soldiers don’t have love affairs. Elmehetne tagline-nak az Internet Movie Database-re.)

Egy alacsony, beesett mellű, pocakos, de okos tekintetű fiatalember színe elé vezet, és csillogó szemmel bemutat neki. Megrogyasztom a térdem, mert nem szeretem, ha hülyén érzik magukat a még nálam is alacsonyabbak, és bemutatkozom:

– Fényező Nagyjuhász János.

– Elég hosszú név egy ilyen kisembernek – néz fel rám, perspektívája béka. Nem leszünk barátok. – Amúgy dr. Kalmár Koppány vagyok. Örvendek.

– Hát még én! – mondom, mire gyanakodva méregetni kezd.

– Isten hozott. Érezd magad otthon közöttünk! – mondja végül.

Mielőtt elmosolyodhatnék, Daniella már tovább is száguld velem, és közben olyan meleg hangon magyaráz, hogy rögtön tudom: ezek dugnak. Ő hát a mázlista geci!

– Koppány igazi lángész… ő alapította a hazai szervezetet, átlátja és összefogja az egészet. Ő az egyik fő teoretikusa a mozgalomnak, és még a brüsszeliek, de az összes többi tagországbeliek is figyelnek a szavára! Ezenkívül remek szónok, és ugyancsak jó kiállású férfi – vezérnek termett!

Hitetlenkedve nézek rá, de észre sem veszi, tovább beszél:

– Hetente tartunk gyűléseket, mióta ő az elnök, és kezdenek végre beindulni a dolgok. Koppány tagja az összes európai fiókszervezetnek, az ideológiai iskolát alaposan kijárta, és rengeteg országban dolgozott már. Ugye nem is gondolnád, amilyen fiatal?

– Ez mind gyönyörű, Daniella. De – már nem haragudj – az nem zavar, hogy nálam is alacsonyabb? – Értetlenkedve rám bámul. – És mik is vagytok ti tulajdonképpen? Mert azt még mindig nem mondtad el. Miért és mi ellen küzdötök?

– Pszt! Mindjárt meghallod. Koppány beszél.

A falióra nyolcat üt, a tömeg elcsendesedik, Kalmár doktor pedig a dobogóra lép, és a termetéhez igazítja a mikrofont. A terem hátuljában egy Anarchy-pólós fiatal srác (ő lehet a hangosító) nagyon fontos arccal integetni kezd neki, és különböző kézjeleket ad, hogy mindenki lássa: ő a Kalmár jobb keze. Koppány megkopogtatja a mikrofont, és tréfásan belesuttogja:

– Két krajcárom, két krajcárom, egy, kettő, három, mikrofonpróba!

Körülnézek, árulnak-e itt sört. Nem. Mindenki csüggesztően józan, és zavaros tekintetű. A szemek Kalmár doktorra szegeződnek.

– Elv- és bajtársaim! – kezdi a beszédét, hangja meglepően kellemesen szól a mikrofonban. – Ezennel megnyitom az ötödik ÖSÖK-kongresszust. Énekeljük el mozgalmi dalunkat! – és azzal elkezd játszani a bal keze felől álló szintetizátoron.

Tapsvihar.

Daniellához hajolok:

– Mi az az ÖSÖK? – kérdezem.

– Öregekre Specializálódott Öldöklő-kommandó – súgja vissza Daniella komolyan, majd tudálékos arccal hozzáteszi: –, de külföldiül másképp rövidítik – én meg majd hanyatt esem a meglepetéstől és a röhögéstől.

Szerencsére a fiúk belekezdenek a mozgalmi dalba (a Ghymes népdalfeldolgozása az, az együttes negyedik, Bennünk van a kutyavér című, kazettán 1995-ös, cédén 1997-es, gyerekeknek írt albumáról), ezért senki sem veszi észre, hogy rázkódik a vállam a kuncogástól:

 

„Két krajcárom volt nékem,

Két krajcárom volt nékem,

Nékem, nékem, volt nékem.”

 

Körülnézek: a tekintetesek egyelőre pajkosak, de már átszellemülőben vannak.

 

„Elmentem a pijacra,

Elmentem a pijacra,

-jacra, -jacra, pijacra.”

 

Így mondják: -jacra, -jacra, pijacra. Viszont valószínűleg úgy írják: piacra. Csuda okos társaság. Megannyi költő.

 

„Vettem rajta sok búzát,

Vettem rajta sok búzát,

Búzát, búzát, sok búzát.”

 

Daniellára pillantok – behunyt szemmel fújja.

 

„Elvittem a malomba,

Elvittem a malomba,

-lomba, -lomba, malomba.

 

Megőröltem a búzát,

Megőröltem a búzát,

Búzát, búzát, a búzát.

 

Hazavittem a lisztet,

Hazavittem a lisztet,

Lisztet, lisztet, a lisztet.”

 

Megint körbenézek: a fiatalok behunyt szemmel dülöngélnek, és vézna karjuk egyre indulatosabban kaszál a levegőben. Van, akinek öngyújtó gyullad a kezében.

 

„Süttem vele perecet,

Süttem vele perecet,

-recet, recet, perecet.

 

Megették a gyerekek,

Megették a gyerekek,

-rekek, -rekek, gyerekek.”

 

Ebben a pillanatban valahonnan előbújik az Anarchy-pólós srác egy Fender Stratocaster márkájú elektromos gitárral, és karcosra torzított hangon tízszer egymás után belejátssza a mozgalmi dalba az R.E.M. Drive című számának hátborzongató riffjét 2:05 percnél, miután misszta Stipe azt énekli, hogy: „Maybe you try to get off, baby.” (A www.youtube.com-on elérhető klipben 2:02-nél található.)

(„A riff kifejezés az 1920-as években került be a zenei szótárba, és eredetileg a jazz, majd a rock egy zenei eszközét jelöli. Lényege egy ostinato-szerűen ismételgetett rövid, markánsan ritmizált dallamfrázis, dallami-ritmikai motívum. Néhány forrás a ritmikai alakzat (angolul: »rhythmic figure«) kifejezés rövidítéseként magyarázza a riff szót. Először az afro-amerikai zenében bukkan fel, a spirituáléban és a balladákban, majd a szving-zenekarok játékában. (…) A rockzenében Tony Iommi (a Black Sabbath gitárosa) a riffelés egyik úttörője.” Wikipédia)

(„Van egy gitáros ember, aki olyan riffeket ír tömegével, amiket kevésbé tehetséges zenészek kis túlzással szólónak használnak, és ezt az embert Slash-nek hívják.” Forrás: www.langologitarok.blog.hu, Szívvel, lélekkel, őszintén, dögösen – Slash-lemezkritika, 2012. 05. 17., szerző: sixx)

Kibaszott jól hangzik, meg kell adni, tetszik, kezdek én is begerjedni, mint az erősítőjük.

Ám a meglepetés csak ezután következik. A dal utolsó három szakaszát nagyjából ezen a hangmagasságon és indulati tűzfokon kitartva üvölti egyszerre az egész terem:

 

„Az öreg is kívánja,

Az öreg is kívánja,

-vánja, -vánja, kívánja.

 

Az öregnek nem jutott,

Az öregnek nem jutott,

jutott, jutott, nem jutott.

 

Az öregnek nem jutott,

Az öregnek nem jutott,

jutott, jutott, nem jutott.”

 

„Amikor vége az utolsó dalnak is” (s „az utolsó hang is szétfoszlott már”), körülnézek. Az arcokon valami olyan átszellemültség ül, amilyet még soha senkién nem láttam (persze a közigazgatásban dolgozva, ahol mindenki lárva, ez nem csoda): azt sem tudom, sírjak, vagy nevessek.

Ekkor ismét Kalmár doktor, a főprédikátor ragadja magához a szót és a mikrofont.

– Testvéreim! – kezdi csendes, nyugodt hangon. – Mielőtt megkezdődne a tisztségviselők megválasztása, engedjétek meg, hogy néhány szóban összegezzem a Kommandó eddigi tevékenységét, valamint elérendő céljait. Ám mielőtt ezt tenném, köszöntsük az újonnan érkezett tagtársakat, mégpedig háromszoros hurrával!

Minden szem rám mered, úgy látszik, egyedül vagyok az újonnan érkezett tagtársak –felharsan a háromszoros hurrá, még sehol sem örültek ennyire nekem.

Mielőtt tiltakoznék, Kalmár doktor folytatja:

– Mint tudjátok, a hazai ÖSÖK a nagy európai öregellenes mozgalom fiókszervezete, és mint ilyen, nem egészen független testület: a politikai krédót és a részletes cselekvési programot brüsszeli testvéreink dolgozták ki. Talán nem szerénytelenség kijelentenem, hogy magam is ott bábáskodtam a születésénél… tulajdonképpen egy baráti szociológustársaság kreálta meg az ideológiai alapot… de erről máskor többet. Egyszóval Brüsszelben dolgoztuk ki a programot, viszont a hazai viszonyokra alkalmazni azt: ez a mi feladatunk, és nem is kevés. Azt nyilván mondanom sem kell, hogy a dolgok legelején vagyunk, a legeslegelején – igazítja meg a szemüvegét türelmetlen mozdulattal –, és rengeteg munka vár ránk. De biztos vagyok benne, hogy egy ilyen elkötelezett csapattal menni fog, mint a karikacsapás!

A fiúk általános öntetszelgés-nyilvánításnak adnak hangot.

Ekkor Kalmár doktor szopránja hirtelen elképesztő magasságokba szökell, és olyan indulat csap ki belőle, hogy ijedtemben hátrahőkölök:

– Meddig tűrjük még? Meddig tűrjük még, elvtársaim?! – hörgi. – Meddig tűrjük, hogy a vénemberek diktáljanak nekünk, hogy a nyugdíjasok kiszipolyozzák az ifjúságot, és a mi izzadságos munkánk nyomán lepárlódó – gúnyos hanglejtéssel: –, „alanyi jogon járó” juttatásaikból termékbemutatókra utazgassanak?!

– Tényleg, meddig? – kiáltom, de a közelemben állók olyan tekintettel merednek rám, hogy elhallgatok. Ráadásul Daniella akkorát rúg a bokámba, hogy majd bepisilek.

– Barátaim! – fortyog Kalmár doktor, aki nyilván nem hallotta disszonáns devianciámat. – Az európai populáció annyira elöregedett, hogy a társadalombiztosítási rendszer minden percben összeomolhat – az összeomlásig pedig minden percért hálát kell adniuk a nyomorult öregeknek, és természetesen nekünk is, a fenntartóknak. A fölénk tornyosuló problémákon immár képtelen segíteni a bevándorlók hada, vagy a megnövelt nyugdíjkorhatár! Mert a bevándorlók nem dolgoznak (fújolás), a megnövelt nyugdíjkorhatár pedig semmit sem ér – hány öreg lézeng a munkahelyén és nyalja fel a nagy fizetést a semmiért? (még hangosabb fújolás)

Béla bára gondolok, és úgy vélem: sok.

– Véreim! – harap a csuklóján az ereibe Dr. Kalmár, hogy vörös vérével a mikrofonba szörcsögje: Halál az öregekre! – Míg húsz évvel ezelőtt öt nyugdíjas jutott Európa-szerte, ismétlem, Európa-szerte egy dolgozó, aktív fiatalra, most negyven jut! Felfogjátok ti ezt a számot? Felfogjátok, emberek? Ha nem hisztek nekem (bár én úgy látom: hisznek), nézzétek meg ezeket a táblázatokat!

Daniella közben eltűnik mellőlem, és pár pillanat múlva látom, hogy nyomtatott papirosokat oszt szét, rajtuk különböző grafikonokkal. A szomszédom is kap egy példányt, és amíg bocsánatkérő tekintettel a zubbonya szélébe törli meglehetősen piszkos szemüvegét, udvarias biccentéssel elkérem tőle a papírt. A lap bal alsó sarkában látható, hogy az eredeti táblázatokat a Google segítségével találták meg, aztán hekkelt Photoshoppal még egy kicsit buheráltak rajta, hogy a kívánt propagandahatást elérjék. Elérték, általános a felháborodás: a fiatalok hitetlenkedve bámulják és böködik a papírokat, egymásnak mutogatják és dühösen morognak.

– Ennek véget kell vetni! – sikítja ekkor a doktor úr. – Én azt mondom – és ezt mondják a brüsszeli tagtársak is: – legyen vége a öregek rémuralmának!

– Legyen vége! Legyen vége! Legyen vége! – skandálják a fiatalok.

– Halál a cekkerekre! – kiáltom közbe, de a reakció immár nem dühös rámpislogás: a tömeg átveszi a jelszót, és skandálni kezdi:

– Cekkerek! Cekkerek! Buszon húzott cekkerek!

Kalmár doktor is küld egy elismerő pillantást, elteszem, még jó lehet valamire, ha öregen szembetalálom magam a fiaik hordáival. Eszembe jut valami, az időközben visszaérkező Daniellára nézek:

– Te, ennek a Koppánynak nincsenek szülei? Meg nagyszülei?

Úgy néz rám, mintha megőrültem volna:

– Hát persze, hogy nincsenek! Hogy lennének?

– Miért? Őt tán a gólya költötte? Vagy szeplőtelenül fogant? De akkor is kell legyen legalább anyja, aki megszülte!

– De ha egyszer mondom, hogy nincs! – sziszeg rám Daniella, és olyan szikrákat szór a szeme, hogy szexi mellkasi szőrzettelenségem megperzselődik.

– Teljesen nyilvánvaló – higgad elemzősre Koppány hangja, miután a fiúk elcsöndesednek –, hogy a jelen állapotok már nem sokáig tarthatók fenn. Viszont a társadalombiztosítási rendszer összeomlása olyan apokalipszist eredményez, amely elképzelhetetlen következményekkel jár… és természetesen ezt mi sem kívánhatjuk… hiszen a mi bőrünkről van szó! – sikoltja megint. – A mi bőrünkre megy ki a játék!

– Bőrünkre! Bőrünkre! Hamvas, üde bőrünkre! – skandálja a tömeg.

– Játék! Játék! Játékjáték, jáá-ték! – skandálom én.

– Úgyhogy nálam sokkal okosabb emberek már modellezték is, mi várható. Daniella! A modelleket!

Utolsó reményem hal el, mikor látom, hogy Daniella nem vetkőzik le, hogy megmutassa a m(od)elleit, hanem újabb papírokat oszt szét. Szomszédom már nyújtja is, hogy előbb én tanulmányozzam meg, neki ugyanis bepárásodott a szemüvege a jogos felháborodástól.

A lap – ezúttal – jobb alsó sarkában itt is rajtamaradt egy kis nyom: az elérési útvonal, ahonnan kinyomtatták (c: \ Documents and Settings \ Kalmikopi \ My Documents \ Porno \ Mozgalom \ Beszedeim \ Modellek) – de ez szemmel láthatólag rajtam kívül senkinek sem tűnik fel.

– Mint a kiosztott dokumentációban is láthatjátok – mondja Kalmár doktor, és megszaglássza a hónalját (ebben lelki rokonok vagyunk, csak ő ma meg is dugja Daniellát) –, a társadalom hamarosan összeomlik! És akkor vége van a civilizációnak, vége van mindennek! Olyan pénzügyi és gazdasági válság üt be, amilyet el sem tudtok képzelni! (Izgatott mormogás.) És lehet ugyan, hogy közben elhull néhány öreg is – de tízezrével vesznek majd oda a társadalom gerincét alkotó fiatalok (Bekiabálás a gyengébbek kedvéért: Azaz mi! Esküszöm, nem én voltam.) a mai eszünkkel elképzelhetetlen méretű zavargásokban! Nem is a közép-, hanem az ókorba süllyedünk vissza, és hordákban fogunk élni, elvtársaim, kóborló hordákban! Minden odalesz, amit az elmúlt évezredekben építettünk, az ősember szintjére süllyedünk vissza!

– Nem lehet! Nem lehet! Nem lehet, mert nem lehet! – skandálják a legények és leányok.

– Szerintem nagyszerű lesz – súgom oda a szomszédomnak, aki csodálkozva mered rám.

– Má’ mé’? – érdeklődik kultúremberhez méltó udvariassággal.

– Ejnye, fiam – nézek rá feddőn, mert látom, hogy ennek fele sem tréfa. – Gondolkozz! – és a fejére bökök: – Ez a furcsa alakú tök itt a nyakadon ugyanis azért van, hogy gondolkozz vele!

– Hö?

– Azért lesz nagyszerű – mondom, és cinkosan körülnézve közel hajolok hozzá, majd a fülébe suttogom: –, mert akkor le lehet majd baltázni az öregeket. Mint a régi szép időkben.

Szomszédom arca felderül, és a levegőbe löki a karját, jelezvén, hogy ezt nyomban meg szeretné osztani az elvtársakkal. Szerencsére Kalmár doktor éles hangja újból darabokra töri a porcelánlevegőt.

– Ezért nincs más megoldás, mint megálljt parancsolni ennek! – sikoltozik. – Brüsszeli testvéreink három programvariációt dolgoztak ki – nyugszik le a kedélye –, most ezeket fogom ismertetni!

– Halljuk! Halljuk! Halljukhalljuk, haall-juk!

– Az első: megvonni a nyugdíjat tőlük, a felszabaduló tőkét pedig visszaforgatni a gazdaságba. És hogy mi lesz az öregekkel? Tartsa el őket a családjuk, vagy pusztuljanak!

– Pusztul-janak! Pusztul-janak! Azö-regek pusztul-janak! – hangzik mindenfelől, de pár embernek csörögni kezd a mobilja: az anyukájuk az, hogy már fél kilenc, és még mindig nincsenek otthon, mit csinálnak, hol vannak, mikor jönnek?

– A második: (Pszt, anya, majd hívlak!) internálótáborokba kell zárni őket, esetleg ellátni őket a legszükségesebbekkel, aztán hagyni, hogy boldoguljanak!

– Ez túl hosszadalmas! – kiabálja egy nagyon mérges kisember, aki még egy kalapácsot sem tudna felemelni, szerencsére ez a 21. század, tehát nem is kell neki.

– És a harmadik – Kalmár doktor itt hatásszünetet tart –, a harmadik pedig: kommandósaink gyűjtsenek össze és végezzenek ki mindenkit, aki 1980. január 1. előtt született!

Kicsit elszorul a torkom, mert ebbe én is benne vagyok – gyorsan körbenézek, és látom, hogy a többiek viszont szerencsére nincsenek.

Az üdvrivalgás minden képzeletet felülmúl.

– Ebből kell választani, kedves barátaim és elvtársaim! Ebből a háromból kell kiválasztanunk azt, amelyiket az egész tagság minősített többséggel támogat, hogy aztán bekerülhessen a végleges programba!

– Ti nem vagytok normálisak! – súgom a közben – nyilván véletlenül – mellém sodródó Daniella fülébe, de a feltörő ordibálásban (Harmadik! Harmadik! Irgalmatlan harmadik!) nem hallja meg, ezért mutatom neki, hogy kimegyek cigizni, mire kedvesen int.

Odakint rágyújtok, és aggodalmas arcot vágok.

Aztán elnevetem magam, legyintek, és elindulok haza.



[1]Részletek a Feljegyzések a hivatalból című, készülő regényből.

 




.: tartalomjegyzék