Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - November
2019 - Október
2019 - Szeptember
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - December
Márton Evelin

Upendo (szerelem)

...minden ilyen kapcsolat a kölcsönös bizalomról kellene szóljon, elvégre megengedem neked, hogy használd a testem,  és a lelkemben kutass, miközben én magam is a testedet ostromlom, sokszor a lelkeden keresztül. És te mégis kételkedsz bennem, és ettől bizalmatlanná válok, és mégis, végül ez a kapcsolat a kölcsönös bizalomról szól, mert bármit is gondolunk, a vágy erősebb lesz, és minden kételkedésünk ellenére egymás felé taszít minket, pontosan addig a pontig – nevezik szakadék szélének, vagy éppenséggel a csúcsra vezető ösvény elejének, attól függően, hogy az emlékezés melyik szakaszában van az illető élmény – szóval, pontosan addig a pontig, ahol már képtelenek vagyunk megállni, nem állíthat meg semmi, ezért a pontért nem vagyok hajlandó soha semmit megbánni, mert ez a kis, néha csak másodpercekig tartó tünemény, a lehető legpőrébb valóság, sőt, mindkettőnk legigazabb arca.

a „szerelem művészete” mit sem ér enélkül a pillanat nélkül, amelyben nem hogy letesszük fegyvereinket, azok egyszerűen semmivé foszlanak, és ott állunk együtt, a világ legszédítőbb örvényének a szélén, amely még csak nem is boldogság, kín sem, egyszerűen megnevezhetetlen, de végtelenségig ismételgethető, ha az ember hite ki nem alszik, mert csak hitnek tudom nevezni azt, hogy bízom a lelkem halhatatlanságában, abban, hogy bármi történhet velem, soha nem nőhet rám az a piszkos kéreg, amely alól csak betanult szerepek villanhatnak ki, régen rögzült mosolyok, mozdulatok, már bejáratott, biztosan ütő mondatok, a lélek iszapját zavarosra kavaró történetek, melyeket úgy játszunk le egymással szemben állva, mint megfáradt színész, ki éppen ezredikszer játssza Othello szerepét, de már a századik alkalommal elvesztette a hitét, és semmivé foszlott az alak varázsa. Hiszem, hogy ha nem zárkózom be, de nem is nyílok ki egészen, nem kúszhat be a lelkem nyílásain ez a koszos hártya, nem telepedhet rám, akkor sem, ha valaki, ki csak önmagának, saját használatra, mint valami gyönyörűséges kínai vázát, szóval önző módon csak magáénak akart, megvádolt, hogy vastag üveg választ el minden embertől, ha ezt mondják nekem, akkor is tudom, és hiszem, hogy ez biztonsági üveg, melyről lepattan golyó, nyíl és szózápor, csak azért nem reped szét, mert a lövő hite elégtelen, azaz nem is létezik, mert a hit vagy nagy, vagy nincs, szóval hiszem, hogy ez a Most, ez  új, mindig új, lüktetően eleven, az érzés, amely sejtről sejtre száguldva végigvágtat rajtunk, az ujjam, ahogy hozzád ér, és megkeres egy forró hajlatot valahol a hónaljadban... Hiszem, hogy örökkévaló és halhatatlan, ez az én istenem,  hogy hinni tudom, hogy ez a te, és ez az én, akkor, most, ebben a pillanatban, csak ennyi, semmi más, nem elkötelezett, nem görcsös, semmit sem kíván, csak átéli önmagát, gondolatok, számítgatások és félelmek nélkül.

Két ember között végtelen számú és fajtájú kapcsolat alakulhat, minden kapcsolat egyedi és megismételhetetlen, ha az ember e piszkos kéreg nélkül közelít a másikhoz, és ez még akkor is érvényes, ha csupán félórára ismerjük egymást, s talán egy szót sem szólunk, csak bámuljuk egymás arcát, szemét, a kéz ujjait és a kézhát verdeső ereit, és tart ez a varázslat mindaddig, míg nem akarunk egymástól semmit, legfeljebb adni valamit, és hogy mi lehet az, aminek a másik örül, azt szavak nélkül könnyebben megtudhatjuk. Hiszem azt, hogy bármit elfelejthetünk, csak azt a szokványos idővel nem mérhető varázslatot nem, varázslatnak nevezem, mert bármennyire törekednénk, képtelenek vagyunk minden percben ilyennek lenni, és ezért még csak nem is hibáztatható sem ember, sem az, amiben az ember él, mert az már olyan hatalmasra nőtt, hogy ha változtatunk is rajta, nem érhetjük meg, hogy a változást megéljük, az általunk felépített rendszerek órája sokkal lassabban forog, mint a mienk.

Ezért fogunk mindig emlékezni a varázslatra, és ezáltal egymásra, valamire, amit jobb híján szerelemnek nevezünk, mert ez a legszebben pergő magyar szó, selymes, és lágy és mégis éles, mert minden, amire emlékeznünk kell, az valahogyan belénk hasítja magát, pontosan úgy, ahogyan én hasítottam a csuklómba réseket, hogy beléjük nézve önmagamat megtaláljam, és a saját véremmel mázolhassam a tükörre, hogy milyen gyáva és semmirevaló vagyok e nagy rendszerek törvényszerűségei szerint, és mennyire más ezekhez képest a valóság, a saját valóságom, és mások saját valósága, és hogy ezt kell kiáltoznom, suttognom, írnom, míg képes vagyok rá, mert én ezért vagyok, úgy ahogy más azért van, hogy gyógyírt találjon különféle bajokra, vagy hogy egy rég a ködbe vesző Isten, és az ő fia kiáltozását tolmácsolja, míg él, mert mást nem tehet, elfuthat önmaga elől, forró testekbe keresve menedéket vagy éppen jéghideg poharakban, csillogó szeszekben, mások tekeredő és szertefutó soraiban, vásznakon cikázó festékfényekben és élőnek tetsző szobrok véső-ráncaiban, menekülhetünk bárhova, hisz a menekülés csak körbe-körbe kerengés, melyet senki sem érthet meg, csak mi, de a leggyakrabban mi sem. A civilizált embernek azért van szüksége Istenre, mert végtelenül magányos, és ez a magány olykor annyira nyomasztó, hogy azon semmiféle külső isten nem segíthet, csak az az aprócska belső, amely önmagában hisz. Amely hisz az egyperces, ötperces, tízperces, sírig tartó, hű, szigorúan kétszemélyes, vagy sokszereplős szerelmekben.

...a vágyakozás ideje a legszebb, nem hazudnak a költők ebben a tekintetben, mert minden egyébben azért hazudni szoktunk, vagy ha úgy tetszik, idomítjuk és színesítjük a valóságot, amely mindig egyszemélyes, a valóság: egyszemélyes. Bűn bűnnek bélyegezni mindazt, ami az ember valódi természetéből fakad, bármennyire is anarchista vagyok, nem tagadhatom a rend, rendszerek szükségességét, de úgy gondolom, a szerelmet sohasem volna szabad megzabolázni, mert azon ritka jó dolgok egyike, amely megtörténhet velünk életünk során, annál is inkább, hogy testi kapcsolataink, amellett, hogy az ösztönök tombolását szolgálják, mégis valahogyan a lélek levetülései, mert a lélek tulajdonképpen nem tud szavakban kifejeződni. Hiszek az egy, öt, tízperces szerelmekben, a sírig tartó, örök, szigorúan csak két szereplőt megtűrő szerelmekben, de hiszek a sok szereplős szerelmekben, sőt, a fél-szerelmekben is, és még azt is hiszem, hogy a lélekben, mert a szív csak amolyan dobosa ennek az együttesnek, melyet Embernek nevezünk, szóval hogy egy lélekben rengetegen megférnek egymás mellett, civakodás és egymáshoz méretkezés nélkül, a szerelem az a valami, amelyben nem mérlegelünk és össze sem hasonlítunk, éppen azért, mert nem lehet, nincs mit mivel, mert mindaz, amit ebben a szédületben kapni fogunk, az még csak nem is emlékeztet semmire. Elcsépelt közhelyekben rejlik az igazság a szerelmet illetően, bármennyire röhejesek is ezek, bár nem kellene azok legyenek, csak akkor, hogyha nem hisszük őket, de hinnünk kell, legalább egyszer az életben az ember felad minden ellenérzést, mert legyűri valami, ami nála hatalmasabb, nem méretei miatt, hanem mert idegen, és mégis kedves, nem kívánhatunk előle menekülni, mert minél inkább menekülünk, annál inkább kívánjuk.. Hiszem azt is, hogy a hűség fogalma valami sokkal magasztosabb, de sokkal egyszerűbb is annál, hogy egy test körül forogjon, a hűség, mivelhogy megfoghatatlan, csak a lélekhez köthető, de mindig az agyban születik, míg a szerelem az agyat teljesen átrendezi, és teljesen figyelmen kívül hagy mindenféle törvényt, erkölcsöt, mércét, rendszert, kalitkát, dobozt, rettegést. A szerelem: van. Ikertestvére, melyet szeretetnek nevezünk, sokkal kényesebb jószág, s bár párban járnak, elválaszthatatlanok, így tulajdonképpen a szeretet pontosan ugyanolyan kellene legyen, mint a szerelem, mégsem olyan, mert ide már sikerült benyúlni és össze-vissza állítgatni mindenféle mérőt, és hiába jött egy Jézus nevű ember is, aki a legegyszerűbben magyarázta el, hogy mi ez, mert mi, ahelyett hogy fontolgatás és hátsó szándékok kutatása nélkül elfogadtuk volna azt, amit mondott, azóta is azt vizsgáljuk: hogy mit akarhatott mondani. Pedig pontosan azt akarta, amit mondott. A szeretet ugyanolyan megmagyarázhatatlan, mint a szerelem, és felháborodást, megrökönyödést, rosszalló vagy hitetlenkedő  fejcsóválást vállalva azt is kijelentem, hogy azt, akit egyszer szerelemmel szerettünk, azt soha sem gyűlölhetjük, őt nem gyűlölhetjük, csak önmagunkat gyűlölhetjük, valami ferdére torzult emléket utálhatunk, vagy éppenséggel dühösek lehetünk, mert úgy gondoljuk, utólag, hogy tévedtünk, pedig nem tévedtünk, akkor, abban a pillanatban pontosan az a másik pattintotta ki azt a sokat emlegetett, másodpercekig tündöklő szikrát. Ezek a szikrák soha el nem hamvadó parazsakká válnak. Erről aztán rengeteg mindent összehazudtak a költők, például azt, hogy mint hulló csillagok, kihunynak ezek a parazsak, pedig ki nem hunyhatnak, ők nem, csak a mi lelkünk darabkái, azok valóban képesek elsorvadni, leválni, áthatolhatatlan anyag alá bújva lapítani.

Vágyakozom arra, hogy az ujjamat bedugva valahova, a hónaljad egyik forró hajlatába, behunyhassam a szemem, és lezárt szemhéjaim mögött, tündöklő koboldokká válva, táncolni kezdjenek ezek a szikrák, és azt az idővel nem mérhető pillanatot olyan hosszúra nyújtsam, amilyen hosszú időt be tudok tuszkolni rövidre szabott szabadságomba. Akkor is akarom ezt, ha sírva és átkozódva, vagy szót sem szólva, földre szegezett tekintettel, vagy nevetésbe rejtett, őrjöngő sírással majd kitépem magunkat ebből a varázslatból és elmegyek, örökre, vagy beláthatatlan időkre, akkor is, ha majd valamiféle bizonyítványt kell magyaráznom aztán, és nemlétező időket találjak ki a mi időnknek, melyben ölelkeztünk, és ezalatt a mienk volt minden, amit ebbe a két testbe összezsúfolt lélek össze tudott adni. Semmit sem fogok megbánni, talán azt sem, ha csak ezzel a torkomban dobog vággyal maradok, mely soha sem látta a tested, és egyáltalán, semmi szüksége sincsen szemre. Vágyakozom arra, hogy ujjamat bedugva valahova... írom, csak írom, ugyanazzal az ujjal, mely nem az alatta ropogó betűket, hanem pontosan azt a hajlatot érzi, és teszem mindezt, mert szinte semmit sem tudok, de annyit mégis, hogy ahhoz is csak hit kell, hogy önmagunkat téglákra bontsuk, leromboljuk, felüljünk e romhalmazra és elmélázva cigarettázunk a semmibe fújva a füstöt, majd lemásszunk, és megnézzük, melyek a használható darabjai ennek a kupacnak, és abból építeni kezdünk, ide-oda tologatva,  bedugva ezeket a lassan málladozó szélű téglákat, és aztán, miután befejezzük, nekidőljünk e furcsa építménynek, zsebünkben egy újabb cigaretta után kutatva, egész hátunkkal támaszkodunk már a saját falunkhoz, és a füstöt mélyről fújjuk ki, egészen mélyről, valahonnan a lábunk alól, mely alól megint elveszett a talaj, és nem maradt egyebünk, csak a fal, mely a hátunk is egyben, mellyel együtt lebegünk, szemünket behunyva, és megidézve azokat az aprócska, táncoló koboldokká változó tüneményeket, melyek idővel nem mérhető ideig itt kerengtek bennünk, és csak azt várják, mikor támad rajtunk egy újabb hasíték, melyen bekúszhatnak, hogy majd eszünket vesztve, hogy majd. Eszünket vesztve.




.: tartalomjegyzék