Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - November
2019 - Október
2019 - Szeptember
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - December
Temesi Ferenc

Mesék

TÜNDÉR AZ ÁLLATKERTBEN

 

Volt egyszer, hisz hol nem volt, egy kislány, akit Tündérnek hívtak. Egyszer elvitte az állatkertbe az apukája. Mit látott, hát mit lát ott? Volt ott egy akkora négylábú, mint egy égig érő fa. Ingatta a hosszú, foltos nyakán a fejét.

Zsiráf, mondta neki apukája. Tündér fürgén előretolta magát a kismotorján, és lemutatott a földre.

Bogár, mondta neki az apukája. Nem értette, hogy egy pici élőlény éppen úgy érdekli Tündért, miként egy hatalmasan nagy. Az óriások nem mindig értik a törpéket. A törpék meg nem tudják, hogy idő múltán óriások lesznek.

Akkor elmentek egy nagyon nagy madárhoz, aki csak gubbasztott horgas csőrével, félelmetes karmaival a szörnyű kalitkában, mert unta a bámuló elmúlókat.

Sas, mondta Tündérnek az apukája. Tündér visszahívta apukáját egy ketreccel hátrébb, és az átlátszó fal mögött két ugráló verébre mutatott. Aztán odaértek a majmokhoz.

Majom, mondta Tündér, mert ő már tudta az állat nevét, és nézte, hogy mennyivel okosabb lélek, mint az a bácsi, aki csúnya szavakat kiabált a majomnak. Addig-addig abajgatta az a rossz bácsi a majmot, míg a majomnak elege lett belőle, és felugorva a rácsra, homlokon köpte a kötekedőt. Nagyot csattant a bácsi homlokán a köpet. A gyerekek nevettek.

És akkor Tündér gondolt magában egy merészet és nagyot, nyissz-nyessz-nyussz, és erre minden ketrec, íme kinyílott: huss, illa-berek, nádak erek, minden rab állat megszabadult, és elmenekült a világ négy égtája felé. Legtovább a madarak szárnycsapásait látta Tündér.

A világon a legjobb szabadnak lenni, mondta Tündérnek az apukája, és megsimogatta a kislánya fejét. És Tündér titokzatosan és kópésan mosolygott.

Eddig volt, mese volt, talán igaz sem volt.

 

 

TÜNDÉR A TÜNDÉR UTCÁBAN

 

Egy szép napon, de hiszen a napok mind szépek, azt mondta a Tündér nevű kisleánynak az apukája:

Ezt az utcát úgy hívják, hogy Tündér utca.

Én csak a Tünde betűt ismerem, mondta Tündér.

Az nem baj, mondta a papája. Van időd, majd megtanulod a többit is. Rólad nevezték el Tündér utcának.

Tündér nem válaszolt, mert a kora nyári, de már erős napsütésben három kisoroszlán és két mosolygós delfin jött velük szemben. Nagyon mókásak voltak, egymást ugrálták át. A delfinek mosolya milyen széles!, gondolta Tündér, amikor elrepültek fölötte.

Megálltak az autóval egy lehunyt szemű kisház előtt. Kiszálltak, de nem mentek be a házba, hanem elindultak az utcán, amely, mintha a jövőre mutatna, egy temetőben végződött. De már házak álltak benne. Vajon milyen lehet egy temetőben élni? Az egyik hatalmas viskóban egy gonosz boszorkány lakott. Jósnő volt, de csak a múltat tudta megmondani, azt, hogy holnap mi lesz, azt nem. Tegnap nem találkozol egy kislánnyal, akit Annabellának hívnak. A pénzt tegyék abba a csuporba, mondta a boszorkány, és már oda is fordult a lányához, aki épp szerelem elleni bájitalt főzött. Tündérék hátat fordítottak nekik.

Ők most is élnek, ha meg nem haltak, mondta odakünn az apja.

Egy varjú károgva repült fölöttük, mintha a boszorkány dobta volna az égre. Repülő, fekete kő.

Ma van a névnapod, június elseje, mondta Tündérnek a papája. A dédinél megünnepeljük, gyere. És Tündér ment, sőt futott. Fekete szemében huncutság, de tekintete mély volt, mint az idő szurdoka.

Aztán sétálósra fogták. A lehunyt szemű kisház fölött egy kék madár repült át.

Az a boldogság madara, mutatott rá a papája. Abban a minutumban Tündér azt gondolta: Hipp-hopp, ott legyek ahol én akarok! És már a kisház tetején, fönn a gerincen csücsült, kezében a kék madárral. Aki megrázta a tollait, és feketévé változott.

Holló, mondta Tündér szomorúan, mert már ismerte a mesékből.

Varjú, mondta a papája. Csak ezt tudja mondani: Kvá-kvá. Engedd el, és gyere le onnan kislányom. Tündérszép Tünde szót fogadott, elengedte a madarat, aki megrázta magát, újra kék lett, mint a napsütötte, júniusi ég, és eltűnt benne. És Tündér már ott is volt a papája mellett, és ijedten szorította meg a kezét.

Látod, a boldogságot nem lehet megkaparintani senkinek. Legföljebb látni és érezni lehet nagy néha, mondta Tündérnek a papája, és háromszor megnyomta a csengőt, azon a lehunyt szemű kisházon.

A csengő nem csengett, se nem giling-galangozott, nem is bimbamozott. Szólt, mint egy síp.

Kijött egy öreg néni, a Dédi:

Annabella már vár rád. Sokkal kisebb, mint te, de szeret, mondta, és titokban egy csengő barackot csúsztatott Tünde markába.

Bementek. És jót mulattak azon a véget érni nem akaró, mégis, olyan rövidnek tűnő délutánon. Egy biztos: aznap nem jött el az este. Elfelejtette.

Hogy mit játszottak, nem tudom, mert csak eddig hallottam a mesét.

 

 

TÜNDÉR ÉS KENTA ÚR

 

Egyszer volt, kétszer volt, háromszor volt, négyszer volt, és aztán ötször volt Tündér egy éves. Ezt csak ő értette, a felnőttek nem, de nem kell mindent a felnőtteknek tudni. Egyszer csak annyi éves lett, mint a kezén az ujjai. Meglepődött. Megszámolta a kezén: ez bizony öt. A másikon is: az is öt. Aztán megszámolta visszafelé, és akkor is öt volt. Hajaj!

Régen, amikor egyszer egyévesen becsukta a szemét, megszűnt a napsütés. Aztán kinyitotta, és hagyta a napot ragyogni a fekete szemében. Játszott a nappal, s a nap vele játszott.

Aki a Nyilas csillagjai alatt született, abból árad a mozgás. Az élet utáni vágyakozás az a gyerek. Tündér folyton nyüzsgött, tett-vett, futott, ugrált. Örömet lelt a mozgásban, és a mozgás is őbenne. Néha hisztibe csapott át mindez, de ez hozzá tartozik. Aki a napot szabályozza, nem érti, hogy nem mindenki cselekszik a parancsai szerint. Mert Tündér, tudjátok meg, gyerekek, királylánynak született. Tündérkirálylánynak. Hogy volt, hogy nem volt, így lett. Az ő királyságában aztán nem hal meg soha senki. Szeretett a gyerekekkel is játszani, már volt egy barátnője, akivel nem kellett sokat beszélnie, mert szavak nélkül is értették egymást.

Ám Tündér, talán már mondtuk, de az nem baj, az máskor volt, nagyon szerette az állatokat. Mindenesetre jobban, mint az elrontott embereket. Az emberek minden jó tulajdonságát megtalálta az állatokban. A kutya hűséges volt, a macska szeszélyes, a teknős meg megbízható. Volt egy kedvence, akit Kentaurnak hívtak.

Miért hívnak így valakit? Kenta úr. Csak tán nem azért, mert félig emberből volt, félig meg lóból?

De igen. Az alsó felének patái pattogtak, mint kavicsok a szélviharban, de a felső testével beszélgetni is lehetett.

Egyszer Tündér azt kérte Kenta úrtól, hogy felülhessen a hátára. És láss csodát: Kenta úr megengedte. Ő, aki a zord hegyekben élt, vad erdőkben; fékezhetetlen és szilaj természetétől, különösen, ha bort ivott, ember és állat egyaránt tartott. Ám most Kenta úr nagyon óvatosan mendegélt Tündérrel, hogy le ne essen. Aztán megállt egy nagy, mosolygó zöld víznél. Honnan tudhatta, hogy Tündér pont ide vágyott? Rejtély az állatok élete, akár az embereké. Tündér lepattant Kenta úr hátáról, és így kiáltott:

Se széna, se abrak – édes lovam itt hagylak!

Hát ezt kitől tanultad, kérdezte Kenta úr feje.

A nagypapámtól, akinek olyan hosszú fehér haja és fehér bajsza van, mint a Mikulásnak.

Mikulás? Az jó, mondta Kenta úr.

És akkor fogta magát, és elrepült. Ez még Kenta úrtól is szokatlan dolog volt. De hát mégiscsak egy felhő volt az anyja. Patkói csillagokat szikráztak az égen. És Tündér, este mindig láthatja a szikrákat odafönn, mielőtt lehunyja a szemét, és már csak befelé lát a sötétben. És csak annyit mond a szívében:

Lovacskám.




.: tartalomjegyzék