Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - December
Vári Attila

A rigász álma

A toronyfelhőket nézte, távoli forgószelek égre vetített lenyomatait, úgy érezte, hogy a cukrászdai gépből spirálosan csorgatott citromos fagylalthoz hasonlít mindenik, s mintha csak azért függeszkednének az égen, hogy a tekintetével (felhőpamacsról felhőpamacsra lépve) a keleti égbolttól az északi erdőségekig végigsétálhasson rajtuk.

A felhőjátékban Anna arcát látta, a fájdalmas Madonna-arcot, s azt a szépsége ellenére is sejtelmesen gonoszságot hordozó mosolyt, amelyre nem szeretett volna emlékezni.

A sétáikra gondolt, a bénaság évét követő mozgáskényszerre. Arra, hogy nagyokat sétáltak valaha.

Valaha.

Nem is olyan régen.

Éppen egy éve múlt, hogy már nincs Anna.

És nemcsak a séták szűntek meg. Már csak néha ült le, hogy számítógépén, a maga szerkesztette hangelemző program segítségével megfejthesse az érthetetlent, a madarak éneklésében rejlő üzeneteket. A zongorahangolást, ami pedig tényleges megélhetését jelentette, s amely Anna megjelenésével másodlagossá kezdett válni, teljesen elhanyagolta, s így már kezdtek leszokni arról, hogy hajdani szerződéses ügyfelei, a koncerttermek keressék, s nem is hívták már azok a menedzserek sem, akiknek világhírű zongoristái évtizedeken át ragaszkodtak hozzá.

Pedig abból élt. Régen, a kezdet kezdetén sem vállalta klimpírozó kislányok hangszereinek gyógyítását. Szakmája legjobbjaként szentpétervári, londoni, budapesti koncertjeik előtt, a világ legnagyobbjainak dolgozott. Úgy röpködött a fővárosok között, mint vándormadarai az évenkénti vonuláskor oda-vissza az északi költőhelyről a délszaki telelőre. És mintha nem lett volna elég az évenként égben töltött több ezer kilométer, profi vitorlásrepülő, bajnok és oktató is volt. Repülős múltjára is csak kifakult diplomák, versenyeken nyert porosodó serlegei emlékeztették, s képtelen volt megnézni az új, szénszálas törzsű gépeket, s olyan közönyösen tekintett a reptér fölött gyakorlórepülést végző vitorlásokra, mintha ifjúsága, s felnőtt férfikorának éveit végleg kitörölte volna emlékeiből az Anna árulása utáni magány. 

Észre sem vette, hogy vénember-szagú lett a lakás. Mosdatlansága az átizzadt ágynemű szagával keveredett, tetézve mindez a mosatlan edények bűzével, mert ablakot is csak olyankor nyitott, ha a koszos üvegen át nem látta tisztán a fákra telepedő madarakat.

A madarak, ha csak ideig-óráig, de még képesek voltak lekötni lanyhuló figyelmét.

Elmaradoztak az egyetemisták, akikkel a madárgyűrűzés miatt együtt járták esőben, hóban, aszályban, viharos szélben a vizes élőhelyeket. Előbb csak azok a lányok, akik barátságuk révén abban is segítettek neki, hogy lemosták, tisztán tartották a bénultságában tehetetlen Annát. Aztán lekoptak a fiúk is.

Már nem járt gyűrűzni sem, bár az őszi, s tavaszi éjszaka csendjében, ha a darvak krúgatását, vadludak vonuló csapatainak hangját hallotta, még mindig fellobbant benne a madarak iránti vágy.

Anna elment.

Most már senki nem teszi szóvá a nagy korkülönbséget, inkább sajnálkoznak Gézán. Nem teszik szóvá azok, akik nem értették, hogy Anna miért ment férjhez a kórházi ágyán a nála negyven évvel idősebb férfihoz. Az emberek nem tudták, hogy ez a névházasság volt az egyetlen lehetőségük arra, hogy Géza a súlyos balesetet szenvedett, lebénult, fél-néma lány nevében intézhesse a hivatalos teendőket.

Hetek óta nem gondolt Annára, s amikor a vénasszonyok nyarának egyik unalmasan langyos délutánján meglátta a terasz párkányára szálló füstifecskét, fájdalmas ürességet érzett, azt a fajta hiányt, amely talán akkor sem kínozta ennyire, amikor első házasságából úgy lépett ki az asszony, hogy soha sem tudta meg sem az okát, sem pedig azt, hogy kivel és hova költözött.

Nem a tavalyi fecske volt, de eszébe juttatta azt, ahogy éppen egy éve Anna ápoltja, törött szárnyú fecskéje körözött a terasz fölött. Lábára lila műanyag gyűrűt raktak, hogy felismerhessék. Körözött, mintha az ablak mögé akart volna nézni, oda, ahonnan végleg hiányzott már Anna arca, s mert nem volt, akinek búcsút intsen, fölszállt a villanydrótokon gyülekező társai közé.

− Még egyszer talán visszajön Afrikából költeni, de a fecskék zöme nem éri meg a harmadik nyarat, költözés közben kilencven százalékuk elpusztul – gondolta.

Amikor kihozta a kórházból, Anna már hónapok óta mozdulatlanul feküdt, s a tolószékben még hetekkel később is csak féloldalasan lehetett felültetni. Eleinte a gégéjére erősített készülék segítségével kommunikálhatott, de mintha generátor lett volna hangszálai helyén, alig-alig érthető recsegés pótolta a szavakat.

Géza siettette volna a javulást, óramű pontossággal adta az előirt gyógyszereket, valami enyhülésben reménykedett, mert teljes gyógyulással nem akarta ámítani sem önmagát, sem a lányt. 

A kórháztól, az otthoni ápoláshoz kapott kerekes ággyal kitaszította a teraszra, ha szép volt az idő, s figyelte rajta a visszatérő élet apró jeleit.

– Már el tudja fordítani a fejét – dicsekedett madarásztársainak, a diáklányoknak, aztán, napokkal később azt mesélte nekik, hogy megszorította a kezét, s amikor a tolószékkel a ligeterdő sétányáig is elmentek, egyszer csak rájöttek, hogy iszonyatos fájdalmak közepette, de mozdítani tudja lábujjaival együtt a bokáját is. Azokban a napokban már érteni is lehetett, ami a nyakára szerelt műszer hangszórójából hallatszott.

– Mo-zog a lá-bam – tagolta a géphang, s az orvosok eleinte nem is hitték, azt mondták, hogy lehetetlen, de amikor először mozdította meg a lábfejét a vizsgálat alatt, gyógytornát ajánlottak, s azt mondták, hogy nem csoda történt, csupán a részlegesen roncsolt gerincvelejű betegeknek abba a kis százalékába tartozik, akik rehabilitálhatóak.

Úszni vitte, gyógytornászt fogadott, s folyamatosan beszéltette Annát, hogy edzésben tartsa hangszálait, s négy hónap múltán már nem is volt szükség a segédeszközre és végre erősítő nélkül is érteni lehetett már, amit mondott.

Eleinte még fárasztotta a beszéd, mégis, mintha a mozgás helyett megtalálta volna a térben való helyváltoztatás egyetlen lehetőségét, levegőért kapkodó tüdővel egyre csak beszélt. Gyermekkorát mesélte kéretlenül, s Gézát is a múltjáról faggatta, kikövetelte, hogyha éjszaka felébredt, akkor is nagyokat beszélgessenek. Kezdetben még kedvesen igényelte, de aztán egyre követelőzőbb lett, mint általában azok a türelmetlen nagybetegek, akik úgy érzik, hogy állapotuk feljogosítja mindenkor mindenre őket.

Anna akaratos volt, s a férfi úgy érezte, hogy diktálni, uralkodni akar. Egy alkalommal, a gégész orvos kérdésére azt válaszolta, hogy már teljes a felesége gyógyulása.

– Már úgy veszekszik néha velem, hogy az tiszta csoda.

Azokon a kibeszélős napokon nem lelkiztek, csak emlékeiket mesélték egymásnak. Ilyenkor Géza lemondta soros munkáját, nem ment gyűrűzni sem, vándormadarakat számlálni, s amennyire őszinte lehetett egymáshoz két idegen, elkalandoztak gyermekkoruk ösvényein, de csak olyan messzire, ahol még nem kellett pőrére vetkőztessék érzelmeiket.

Egymás gyermekkorát faggatták, s Anna, ha nem is mutatta, s mondatai sem voltak ebben az értelemben ráutalóak, de talán megértette, hogy miért állt mellé a férfi.

– Hallottam rólad a repülős klubban, de akkor nem tudtam, hogy egyszer majd megismerlek – mondta, amikor Géza elmesélte azt a zuhanást, amelyből ő szerencsésen megmenekült, de a társa szörnyethalt, s amíg a kórházban feküdt, a felesége összecsomagolt, vitte a kislányát is, s eltűntek az életéből mindörökre.

– És azóta sem hallottál róluk? 

− Valaki azt mondta, hogy San Franciscóban élnek, de se kép, se hang.

Anna úgy mesélt gyermekkoráról, hogy látni lehetett a bányászvároska Sztálin-barokk főterét, a kocsma udvarán kuglizó férfiakat. A semmire sem jó konfekció ruhákat, amelyeket anyjáék varrtak egy bányászfeleségek számára kitalált szocialista nagyüzemben.

Látta a sárkányt eregető gyermekeket is Géza, a szénmosóból kifolyó szennyes áradatot, amitől egészen a torkolatáig koromfekete volt a városkáig kristálytisztán zubogó, pisztrángos hegyi patak.

És látta azt is, amit pedig Anna sem láthatott, mert a megyeszékhelyre küldték iskolába, s nem volt a településen, amikor a város egy-szál utcájával párhuzamosan futó síneken kigyulladtak, majd felrobbantak a műtrágyával rakott szerelvény elején a gázolajjal teli tartályvagonok, s utána a műtrágya sorozatos robbanásai tették földdel egyenlővé a várost.

 – A tűzvész után élő embert sem találtak. Akit nem a robbanás, azt a tűz ölte meg, vagy megfulladt a mérgező gázoktól.

Géza a nagyapjáról mesélt, zongoratanárnő anyjáról, s alig-alig az apjáról, akit nem ismerhetett. Éppen csak megszületett, amikor apja eltűnt a második világháború keleti frontján. Ezeken a kibeszélős éjszakákon látta önmagát, ahogy a zongorán gyakorol, s anyja kopogtatva ütemez, de ő a repülőteret bámulja, nem a billentyűket. Imádta a személyszállításra átalakított világháborús Dakota gépek hangját, s szerette volna felboncolni ezeket a Douglas C-47-eseket, amelyről a reptéri karbantartó fia azt mondta, hogy a világ legkönnyebb fájából, balzafából van a bordázatuk.

– Egyet-kettőt-hármat-négyet – hallotta most is anyja hangját, de erről a kiszámolós repülőmotor búgásról éppen csak érintőlegesen esett szó, s csak olyankor, ha Anna kérte, hogy utánozza a Dakota motorhangját. De ha csak mesélni akart kéretlenül is Annának, mindegyre visszatért arra a koncertkörútra, amelyre Arthur Rubinstein, a világhírű zongorista vitte magával, s megmutatta azt az újságkivágást, amelyben az agg művész róla is beszél. Azt mondja Gézáról, hogy azért vinné magával Amerikába örökre, mert ő a világ legjobb zongorahangolója, aki, bármilyen hihetetlen, olyan hallással rendelkezik, hogy felismeri hangjukról azokat a madarakat, amelyeket ő gyűrűzött.

− Ornitológus és zongorahangoló – mondta róla.

– Tudod – mondta Annának –, ahogy nincs két tökéletesen egyforma hangzású zongora, éppen úgy, az azonos fajhoz tartozó madarak egyedeinek hanglenyomata is más-más, akár az emberek összetéveszthetetlen hangja, vagy egyedi ujjlenyomata.

A hajdani szalonban, falhoz tolva ugyan, s kopottasan, de mindig frissen hangolva állt anyja zongorája, a „kenyérkereső”, ahogy nagyapja nevezte. Alatta, kötegelve, zenei újságok évfolyamai, s a tetején köszönőlevelek tucatjai.

Valaha alapítványokat támogatott, s ezek azóta is küldték, mintegy finom figyelmeztetésként éves beszámolóikat. Amíg volt miből, sok pénzt fordított jótékonyságra. Madármentő kórház beindításának költségeit fedezte, s vett néhány gyakorlásra alkalmas zongorát a vakok iskolájának, amikor megtudta, hogy ott csak két szakmát oktatnak a gyermekeknek. Kefekötést, s az elektronika korában analóg (vagy ahogy a gyerekek nevezték): dugványozó telefonközpont kezelést, s valaha, bár nem rendszeresen, de eljárt hangolást tanítani hozzájuk, s mert szinte minden hangszerhez értett, beindított egy restaurátor szakot is náluk, hogy olyan hivatást adhasson nekik, amiből tisztességesen megélhetnek felnőtt korukban, s az évek folyamán ellátta őket a mesterség elsajátításához nélkülözhetetlen drága szerszámokkal. Néha ő is vállalt restaurálást, s ha valamit nagyra tartott valamikori munkái közül, az a saját magának újjáépített őshangszer volt, amely most anyja zongorája mellett állt.

Büszke volt saját hangszerére. Törmelékekből, évek munkájával rakta össze. Egy szétrabolt grófi kastélyból került hozzá, harminc évvel a háború után az, amit a parasztasszony, aki szalonnát tartott benne a csűrben, titkos asztalnak hitt. Egy Bartolomeo Cristofori által Firenzében készített csembalószerű ős-zongora.

– Tudod – mesélte Annának, amikor bemutatta neki azt a csodát, s preklasszikusokat játszott rajta, aztán madártrillákat utánozott vele – Lipcsében láttam az ikertestvérét, aztán Amerikában a Michigan-i egyetem Stearns Gyűjteményében hallottam is egy ilyen, a Cristofori műhelyében készített három manuálos csembalót.

– De mindenik csak inasa lehetne az enyémnek. Ez maga a tökély.

Közös életük kezdetén, amikor a kimondhatatlant ki kellett mondania valahogy, a gyönyörűen felújított ékszeren, madárhangokat utánozva a hangszerén, amelyeket belekevert ismert könnyű- és komolyzenei melódiák vezérmotívumaiba, Annának akart elmondani mindent arról, amit érzett, s amit szavakkal talán úgy mondhatott volna el, ahogy azt valaha valahol olvasta. „A költő megöregedhet, de a múzsája soha!”

Szóban nem merte elmondani. Szemérmes volt, s a megbotránkozás, amit vélt házasságuk kiváltott rokonaiból, ismerőseiből, talán gyávává is tette. Érzelmeiben nem, de megélésükben bizonytalan volt, s ezt a zavart, mint valami fullánkos rovar, apró szurkálásaival még erősítette is benne Anna. Tudta, hogy a lány pontosan érti a dallamokkal elmondott érzelmeit, s egyedül maradva, a végleges magányban értelmetlennek találta, hogy hangszere mellé üljön, mintha az csak azért létezett volna, hogy Annának üzenjen vele.

Most lehangolva állt az általa „gravicembalo con piano e forte” néven nevezett hangszer. Hónapok óta nem cserélte a szerkezetbe helyezett faszenes zacskókat, pedig tisztában volt vele, hogy tönkre mehetnek a nehezen beszerzett anyagok. Máris átnyirkosodtak a húrokon hangzást létrehozó kalapácsfejek göngyölt pergamenjein a ragasztott bőrök, s a barokk intarzia sem látszott a rárakódott portól.

Nem érdekelte semmi. Régebben alig várta, hogy világjáró útjai után leülhessen hangszere mellé, s a kitárt ablakon keresztül szerenádot adhasson a fákon, bokrokon pihenő madaraknak, saját maga szerezte madárszimfóniáival. Ez lett élete éltető eleme, mielőtt Anna hozzá került, s megöregedve volt is ideje a renovált hangszeren játszani, mert már csak féltucatnyi versenyzongora hangolását vállalta az országban. Külföldre is csak akkor ment, ha egy-egy művész, akivel közeli barátságot ápolt, ragaszkodott hozzá, mert hírneve miatt, túl a hatvanon, már egyetlen munkával is többet keresett, mint amennyire szüksége lehetett egy embernek.

Géza tökéletes munkát végzett mindig, de biztos volt abban, hogy az újjáépített ős-zongorával koronázta meg több évtizedes munkásságát. Azt mondták róla híres hangszergyártók, s ez is terjengett róla zongorista körökben, hogy a műszereknél pontosabban érzékeli a hangtartományokat.

Napokig hallgatták Annával az eredetileg magnóra vett, de digitálisan szétbontott madárdal gyűjteményét. Poszátákat, vízirigókat, bölömbikákat. Válogathattak évszakok, élőhelyek, fajok és alfajok szerint, mert bibliográfushoz méltó pontossággal csoportosította a hordozókon a hangokat.

Aztán amikor Anna két mankón bicegve járni is tudott már néhány métert, a liget bokrai között hagyták a rokkant-kocsit, a szélről bevitte a lányt a sűrűbe, s csalogató sípjaival hozta egyre közelebb az ökörszemeket, pacsirtákat, vadvédelmi vetésből a barázdabillegetőket, s még a kakukk sem tudott ellenállni, egyre közelebbről hallatszott visszhangos, éveket ígérő kakukkolása.

– Ha meg akarod tudni, hogy hány évet élsz, kérdezd meg a kakukkot. Ahányszor kimondja a nevét, annyi éved van hátra – mondta azon a héten, amikor Skandináviába készültek kezelésre.

Darvakat fényképezett évek óta, s a maga gyártotta teleobjektívvel olyan közel tudta hozni a madarakat, hogy le lehetett olvasni a gyűrűk számsorát, s így barátkozott össze azzal a svéd professzorral, aki költőhelyükön, a lappföldi tundrákon gyűrűzte meg őket. Plasztikai sebész volt, egyetemi tanár, s munkája mellett amatőr ornitológus is. Gézával az őszi vonuláskor találkozott, a fényképek miatt jött le a déli füves pusztákra, fogalma sem volt addig, hogy darvai olykor hónapokig is itt telelnek, s jött, hogy nyomon követhesse őket, s amikor meglátta a teraszon fürdőruhában napozó Annán a sebesülés utáni műtétek ormótlanul varasodó vágásait, vállalta, hogy combjairól, csípőjéről, nyakáról eltűnteti a műtéti hegeket.

Rég volt, most, hogy a meleg áramlaton fölfelé lebegő, termikelő madarakat figyelte, felötlött Gézában az északi utazás. A Sassnitz és Trelleborg között közlekedő kompon kóstolt sör ízét is érezte. Látta Lappföld fehér éjszakáin a szúnyogokkal harcoló rénszarvasokat, s azt a tavaszi csodát is, hogy két nap alatt kizöldült és már el is virágzott a hárs.

Pont, mint Annával a közös életünk – gondolta. – Gyors, de nem teljes értékű életet éltünk, mint a lemaradást pótolni akaró északi természet, ahogy minden, de minden ki akarja használni a rövidre szabott tenyészidőt.

Néha, még egészen az elején, azokban a napokban, amikor hazahozta a magatehetetlen, elgyötört arcú lányt, felötlött benne, hogy talán már korábban is, nemcsak a kórházban látta meg ezt a különös vonalú arcot.

És valójában, ha az égre nézett, a szomszédos reptér fölött keringő siklóernyősökben, a billegtetett szárnyakkal egymást üdvözlő vitorlázókban, most is a lány arcvonásait vélte felismerni. Olyankor láthatta volna hajdanában, amikor a madarakat leste távcsövével, s látómezején áthúztak az ejtőernyők, vitorlázók, sárkányrepülők. Nem kérdezte Annától soha, de biztos volt abban, hogy tudja a lány lezuhanásának okát.

Eszébe jutott korábban is, hogy van egy olyan pont a város felett, ahol késő délután az üvegházak úgy tükrözik a napfényt, hogy elvakítják a keletről délnyugatnak fordulókat, vele is megtörtént, de készült rá, nem érte soha váratlanul.

És aztán Anna is azt mesélte, hogy azért került ki a felhúzó légáramból, a termik csatornájából, mert egy ösztönös mozdulattal elfordította fejét a vakító fényből, s talán azzal a mozdulattal megránthatta az irányító zsinórt, s a repüléshez szükséges méretnél, a gömbfelület negyedénél kisebb lett az ernyő… 

Géza nemigen értette a harminc fok alatti fordulás értelmét, sem az új sportághoz tartozó szakszavakat, s Anna gúnyolta is, eleinte kedveskedve, aztán egyre lenézőbb hangsúllyal, mert hol paplanernyőt, hol siklóernyőt mondott, s nem tudta megtanulni ennek az új repülésnek a zsargonját.

Nem. Természetesen nem a levegőben látta meg.          

A sürgősségi sebészeten látta először, s ott ismerkedtek meg, ha egyáltalán ismerkedésnek lehet nevezni azt, ahogy egymásra találtak.

Géza egy ápolónőtől hallotta, hogy az ejtőernyős balesete után a lányt csak a rendőrség és a légi közlekedési felügyelet látogatta meg.

– Úgy látszik, hogy nincsenek rokonai, de a repülős klubból a társai sem jelentkeztek eddig – mondta az idős ápolónő.

Nem hiányzott senkinek, s amikor már valamicskét érteni lehetett a készülékekkel generált szavaiból, azt mondta Gézának, hogy senkije sincs a világon.

A repülős klubból nem látogatták később sem, talán az irigység miatt, talán káröröm töltötte el azokat, akik Anna miatt eddig nem lehettek csúcstartók, bajnokok.

Pontosan két éve és négy hónapja történt a balesete, számolta Géza, s az orvosok eleinte azt mondták, hogy nincs remény, örökre béna marad. De Anna nem adta fel, s a férfi minden idejét, s tartalék pénzét is feláldozta, hogy kezeltesse, hogy sürgesse a gyógyulást.

Géza kitörölhetetlenül emlékezett Anna balesetére.

A háza teraszán ülve látta a zuhanást, úgy érezte, rohannia kell, hogy segítsen rajta, de nagyon messze csapódhatott a földhöz a lány, s mert azt is látta percekkel később, hogy mentőhelikopter repül a színhely felé, visszaült. A lépes-vesszőket igazgatta.

Aznap már nem volt kedve kimenni a gyurgyalagok löszfalba vágott fészkeihez. Másnapra halasztotta a madarászást.

Előkészítette a gyűrűket, a naplóba bejegyezte, hogy a befogás módja: rigászat, s jó előre nevetett magában azon, hogy az Ornitológiai Intézet gazdasági vezetőjének megint elmagyarázhatja, hogy hajdanában a téli csemegének számító fenyőrigók léppel befogóit nem rigófogónak, rigóvadásznak, hanem egyszerűen rigásznak hívták, s aztán a szó kiterjedt mindenkire, aki lépes vesszővel fogta be a madarakat.

 – Úri huncutságból nevezték őket madarásznak az emberek, s talán szégyenükben, hogy ínyencségként veszik és eszik a fenyőrigót. Halász, vadász, madarász, üres tarisznyában kotorász – idézte a mondókát. − De ha magának jobban tetszik, akkor tőlem azt is írhatja, hogy enyűzéssel, enyvezéssel fogom be a madarakat.

Tavasz vége volt. Nyáriasan melegek voltak a napok, s az énekes tojók már fészkeltek, elkezdődött a költés. A ragadozó madarak fészkeiben tollasodó éhes fiókák várták az etetést. Ilyenkor, a még mindig tartó párválasztás szédülete miatt, könnyen lehetett befogni az itt honos madarakat, s Géza egész hétre megtervezte a munkát, a katonai térképre berajzolta napok szerint a gyűrűzési területeket.

A lány zuhanása utáni harmadik napon vele is történt egy kis baleset. Banális dolognak tartotta mindaddig, amíg meg nem tudta, hogy a madarak is lehetnek veszettek.

Az áthatolhatatlanul sűrű alsó ágak miatt nem láthatta, hogy bagoly fészkel az odvas bükkfán, s amikor a hosszú rudat, amelynek végén lépes vesszőre ragadt csíz jajveszékelt, lassan a föld felé hajlította, csak a suhogást hallotta, mielőtt arcába vájta volna karmait a fülesbagoly.

Szemét elöntötte a vér, bukdácsolva, félig vakon jutott el a kórházig.

Soha nem hallott addig veszett madarakról ő, a madarász, s miután összevarrták feltépett szemhéját, fejbőrén az araszos szakadásokat, hasába egy nagy fecskendővel jó adag ellenszert nyomtak, s az orvos figyelmeztette, hogy majd csak harminc nap múlva kapja az utolsó szérumot, de addig még többször is el kell jönnie kezelésre.

Felírta dátumszerűen Gézának az oltás napjait.

Valamit dünnyögött a posztexpozíciós profilaxisról, immunizációról, de Géza csak azt értette mindabból, amit mondott, hogy fején a gézturbánnal hazamehet, s amikor kötözésre, varrat eltávolításra jön, akkor kapja a következő injekciót.   

A repülőtér mellett, s az erdőszélhez olyan közel lakott, hogy távcső nélkül is látta a hancúrozó mókusokat, s ha a meleg tavaszi vagy nyári esteken kiült a teraszára, a szürkületben soha nem érezte a gombaszagot, a galagonyavirágok tömény illatát, mert a lehűlő alkonyatban az erdő felől sosem fújt a szél. A város, s az erdő nappali melege fölfelé szállva vitte a szagokat, illatokat.

Ilyenkor az égen szinte kirajzolódott a város és az erdő felhőlenyomata.

Szárnycsapás nélkül vitorláztak elülésük előtt a vadgalambok, s a fecskék is kihasználták sötétedés előtt a fölfelé áramló levegőben hemzsegő vacsorát.

–Termikelnek – gondolta.

Ha teljes volt a szélcsend, az erdőből fölszálló melegtől, abban a magasban, ahol már harmatponti hőmérsékletűen hideg volt a levegő, felhőpamacsok képződtek, elfehéredett az égnek egy kis darabja, s szomszédjai, akik többnyire gazdálkodásból éltek, zöldséget termesztettek a napi piacra, a régóta tartó szárazság miatt reménykedve mondogatták egymásnak, hogy tán eső készül.

– Na, csak gyülekeznek – mutatták a zsebkendőnyi felhőket.

Géza mosolygott az esőlesőkön, s nézte, hogy a köröző madarak milyen kis helyen tömörülnek, s tudta, hogy hamarosan megjelennek a kékvércsék, vadászsólymok, olykor egy messziről ide tévedt réti sas, s mert ezek nagyobb szárnyaikkal jobban ki tudták használni a fölszálló áramlatokat, a többiek fölé kerülve, zuhanóbombázóként kapják majd el vacsorájukat.

Más napokon, ilyenkor, a sötétség beállta előtt, már az erdőt járta. Terepszínű ruhájában fától-fáig osonva több madarat fogott be, mintha egész nap leste volna őket. 

Nagyapjától tanulta a mesterséget, maga készítette fagyöngyből a lépet, amivel bekente a vesszőket, de nem ennivaló fenyőrigókat fogott vele, mint nagyapja, a rigász, hanem a gyűrűzési terv szerinti fajokat. De olykor háztetőn tollászkodó elcsavargott fajgalambokat is elkapott tenyésztőik kérésére, s amíg fel tudott mászni a fákra, a még repülni képtelen, de már tollas sólyomfiókákat is képes volt kiszedni lépes vesszővel a fészekből, hogy meggyűrűzhesse őket.

Az eget bámulta.

Egészen kis köröket írva, egy vitorlázó húzott fölfelé, s a néha-néha bukdácsoló repülésből tudta, hogy tapasztalt pilóta vezeti a repülőt, mert az áramló levegő szélére érve, amikor billegni kezdett és süllyedt egy keveset, nagyon hamar, egy kis hurkot leírva, újra rátalált a felszálló áramlatra.

Amíg a vérnyomása normális volt, harminc éves koráig, lényegében a balesetéig, ő is repült, s amikor az orvos figyelmeztette, hogy bevonhatják az engedélyét, ha még emelkedni fognak a mutatók, eszébe jutott, hogy nagyapja fagyönggyel tartotta szinten a vérnyomását. És attól, hogy fagyöngyöt vágott a fákról, már csak egy lépést kellett megtegyen, hogy visszataláljon az ősi mesterséghez, a fagyöngy terméséből készített léphez, a lépes vesszőhöz, a rigászathoz.

Több mint harminc éve nem repül, s már jóval több mint harminc éve, hogy betagozódott abba a szektába, amely a levegő akrobatáinak, csavargóinak, a madaraknak szenteli minden szabad percét. Magányosan kezdte a megfigyelést, aztán rátalált a madarászokra is és évek kemény munkájával, szakkönyvek százainak, tanulmányok, szakcikkek ezreinek elolvasása után szakember lett, senki sem hitte volna, hogy nem egyetemi diplomás ornitológus.

Már nagyapja fiatal éveiben is orvvadászatnak számított vidékükön a lépezés, de az öreg nem tudta abbahagyni azt, amit talán parasztpolgár őseitől örökölt, azt, hogy amit lehet, el kell venni a természetből, s különben is imádta a ropogósra sütött parányi szárnyasokat.

Géza emlékezett, hogy az öreg bőr táskafélében, ragadós léppel bekent puzdrában tartotta a vékony vesszőket. És a padláson, egy fa katonaládában megtalálta a csalogató sípokat, a molyette kitömött csali fenyőrigót, csízt.

Aztán tovább keresve, eresztékeit vesztett, fűzfaágból készült kalitkát is talált, amelybe élő madarakat tett nagyapja, ha Szent-Iván éjszakája előtt, amikor még tartott a nagy párválasztási madár-hangverseny, a tojó pityegésével szépen daloló fülemüle hímeket, trillázó rigókat akart csalni a lépes vesszőre.

Ha már vége lett a párzási időnek, akkor síppal csalogatta őket. Azt mondta nagyapja, hogy a fészekrabló szajkók, szarkák sok tojást tesznek tönkre, s ilyenkor a tojók, ösztöneiktől hajtva, megpróbálnak újra fészekaljnyi tojást rakni, s odaszállnak a hímek, ahol az éneklő tojót sejtik.

Csontból, cserépből készült sípokat talált a ládában, s önkéntelenül ráérzett, vagy talán gyermekkori rigászataira emlékezve meg tudta szólaltatni a rigó, fülemüle, csíz hangját, s az is eszébe jutott, hogy a fából faragottakat esténként vízbe áztatta az öreg, hogy a nedvességtől tökéletes legyen a levegőoszlop a fában, ha kora reggel madarászni indult.

Amikor Anna már lábra tudott állni, ezekkel a sípokkal csalta közel magukhoz a madarakat, hogy megismertesse fiatal feleségével az itt telelőket, s a még itt tanyázó északi vándorokat.

– Látod? Ezeknek nem kell ejtőernyő, sem sikló-, sem paplan-. Mi, emberek, soha nem fogjuk megtanulni az igazi repülést. Nem elemünk, mint ahogy a víz sem az.  

Azon a napon is, amikor Anna balesete történt, az eget bámulta, a madarak légies röptét, s az erdős hegytető felől siklóernyőst látott felszállni.

Nem is a sárga anyagot vette észre rögtön, hanem azt, ahogy valami szokatlan dolog miatt a fák felé menekülnek a madarak, s csak utána bukkant elő az egyre magasabbra emelkedő ernyő. A vitorlázókat megszokták már, úgy tértek ki az utolsó pillanatban a gépek elől, mint az úttesten a közeledő autók elől.

Arra gondolt, hogy ha fiatalsága éveiben már létezett volna ez a fajta sport, akkor talán ilyennel repült volna legszívesebben, mert szerette érezni azt, ahogy arcába csap a fönti hideg levegő.

De valami olyasmit vett észre, amiért intett volna, kiáltott volna, hogy visszatartsa, mert a repülős hirtelen magasságot vesztett, megközelítette a termik szélét, a lefelé áramlás határát, s a turbulencia miatt az ernyője összecsuklott, becsukódott, s egyre gyorsulva zuhant, aztán eltűnt a bérc fái mögött.

Rohant volna, de tudta, hogy kilométerekre lehet tőle a hely, ahol földbe csapódott, s látta, hogy egy vitorlázóból észrevehették a tragédiát, mert abba az irányba siklottak és aztán egy darabig ott is körözött az ernyő vélhető színhely fölött.

Napokkal a baleset után, amikor a bagolytámadás miatt a harmadik veszettség elleni injekciót kapta, s a fején kitisztították a varratok mellett gennyesen váladékozó sebeket, a folyosón látta meg Annát.

Nem tudta a nevét, csak annyit hallott a betegektől, hogy ő az a siklóernyős, aki lezuhant.

A lány arcát véraláfutások foltjai kékítették, s nyakától lábfejéig gipsz és fehér pólya fedte.

Műtőből hozták. Medencéje, combcsontjai, bokái törtek, sérült a gégéje, s a fiatal orvos, aki Géza sebeit ellátta, azt mondta, hogy roncsolódott a koponyája, s a gerinctörése is súlyos.

– Részleges, de az is lehet, hogy teljes gerincvelő roncsolódása van. Talán soha sem fog lábra állni, beszélni sem – mondta az orvos, s Géza ettől a naptól kezdve látogatta.

Egy egész évezrednek tűnő félévi kezelés után kiadták Annát a kórházból, s hogy a lány dolgaiban a biztosítónál, a hivatalban a nyugdíjsegélyért, s mindenféle fölösleges, de szükséges iratokért eljárhasson, még a kórházban feleségül vette a nála negyven évvel fiatalabb lányt.

Nem volt romantikus leánykérés, nem volt szó kölcsönös vonzalomról. Anna úgy érezhette, hogy segítő ajánlatot kapott és elfogadta a feléje nyújtott kezet.

Az első napok nehézségeit az állatorvosi egyetem hallgatóinak önkéntes ornitológusai tették elviselhetővé. Többnyire ezek a lányok segítettek Gézának. Mosdatták, forgatták Annát, emelgették a kerekesszékbe való ki és beszálláskor, levágták körmeit, bevásároltak, s az érzelmeinek sivatagában élő beteg helyett örültek annak, hogy Annának kezdett visszatérni a hangja, hogy később már két súlyzóval próbálta erősíteni elsatnyult karizmait, s ők vették észre azt is, hogy mosdatás közben rángatóztak lábujjai, s amikor egy madártollal csiklandozni kezdték a talpát, egész testében megremegett.

Rohamosan javult Anna állapota, s Géza, utólag, a szemrehányás szándéka vagy sértettség nélkül emlékezett arra, hogy Anna nem tudott igazán örülni, nem ismerte a hála vagy a megértés fogalmát sem. Minél inkább erősödött, minél több mindent tudott egyedül elvégezni, annál kibírhatatlanabb lett, már-már követelőző.

Géza tudta, hogy a tehetetlenség miatt ilyen, nem haragudott, mert ő is átélte már azt az érzést, amikor a tettvágynál erősebb a test visszahúzó ereje.

A második év vége felé már bot nélkül járt a lány, s jóformán csak akkor voltak az utolsó hetekben feszültségmentes napjaik, ha madárlesre vitte, s mosolyfélét is akkor látott az arcán, amikor megvette neki a narancssárga siklóernyőt.

– Ez olyasmi ugye, mint a csalogató síp a madaraidnak? – kérdezte, s Géza egész nap azon rágódott, hogy miféle bántást hordozhatott ez a félig gúnyosan feltett kérdés.

Amikor végleg egyedül maradt, megpróbálta megérteni önmagát. A vonzalmát Anna iránt, aki, mások szerint, nem is volt túl szép, nem is volt kedves soha, s ha voltak is jobb órái, mosolygós napjai, az talán saját testének szólt. Annak, hogy ismét tud járni, hogy egyszer talán még repülni is fog.

A törött szárnyú fecskével is csak azért törődött, mert azt akarta, hogy elrepüljön.

 – Azt akarom, hogy repüljön – mondta indulatosan, s Gézának eszébe jutott, hogy soha nem használta a „szeretném” szót.

Anna akart.

De, mint ahogy önmagát sem tudta irányítani balesetekor a légáramlat szélén, ugyanúgy nem parancsolhatta meg a kis fecsegőnek, hogy gyógyulása után el ne repüljön azonnal, s éppen egy nappal korábban annál, amikorra Anna tervezte, hogy ünnepélyesen elengedi.

Szinte dühöngött, hogy nem az történt, amit eltervezett. Undok lett, minden szavával bántani akarta a férfit, s Gézának kapóra jött, hogy megjelentek a közeli láperdő fáin a messziről érkező, költözéshez készülő fekete gólyák, s elmehetett dagonyázni a zsombékos, tószemekkel tarkított területre, s éjszakára is kint maradhatott, élvezni a ritka látványt.

Sejtette, hogy ez, nagyapja kifejezésével élve, az „elhálatlan” házasságuk vége, mégis megrázta, hogy másnap este üresen találta a házat.

Napokig kereste a búcsúlevelet, de nem talált semmit, csak a mobilján volt egy rövid üzenet:

– De azért köszönök mindent – mondta a hangpostára Anna, s Gézának ez jobban fájt, mintha semmit sem üzent volna.

– Miért mondja, hogy „de azért”? – kérdezte napokig önmagától, de soha nem tudta megfejteni a mondat cinikusan hangzó üzenetét.

Az egyetemen még nem kezdődött el az oktatás, még nem jöttek vissza az ornitológus diákok, s csak a fiatal sebészorvos érdeklődött Anna felől.

– Hogy van a betegünk? – kérdezte.

Az utcán találkoztak, s Géza olyanfajta tétova mozdulatot tett, mintha madarat utánozna, aztán közönyt erőltetve magára azt mondta:

− Nincs.  Elszállt. Elszállt, mint a pinty.

Otthon csak tett-vett, céltalanul járkált a lakásban, s ő, a rosszalvó, aki szinte kamaszkora óta későn feküdt és nagyon korán kelt, most aluszékony lett, s a nap bármely órájában tudott néhány percet szundítani, s mintha folytatásos regény lenne az, amit lát, úgy folytatta a képsorokat.

Visszatérő álmában különös szerkezeten repült. Két áttetsző paplanernyő tartott egy nehézkes gépet, amely valójában az ő évszázados Cristofori-féle zongorája volt, s amelynek klaviatúráját álmában a számítógép billentyűi helyettesítették, s mert pontosan tudta, hogy melyek a hívó-, vészjelző hangok, azt is, hogyan kérnek segítséget a madarak, a készülék hanggenerátorával egyfolytában ezt az utóbbit játszotta le. Ezernyi madárfaj társriasztó, segélykérő hangja töltötte be a levegőt, mintha a hangszer ragadozóláb-szerű karmaitól rettentek volna meg. Valós folyamatként látta, ahogy a hangszer esztergályozott lábai karmokat növesztenek, s a nemes-fa felületet ellepik a sárgás csontszerű pikkelyek. 

Álmában szélcsend volt, mozdulatlanul állt a levegő, mintha érzelmeivel együtt jéggé fagyott volna a harmatponti magasságban. Egyedül volt, magasan a föld fölött, ahol már nem érik el az embert sem az otromba hangok, sem pedig a hátmögötti, elpusmogott szavak.   

Termik szélén billegett, körötte darvakat kerülgettek a színes gyurgyalagok és jégmadarak, s a poszáták, fecskék, rigók és vadgalambok is egyre magasabbra húztak, de mindez viszonylagos volt, talán inkább ő zuhant egyre lennebb. Egyre közelebb került a végső földi magányhoz. Magányosan zuhant, magára maradva, végképp magára, s ebben a zuhanásos álmában is tudta, hogy valamit nagyon elrontott ebben a földi életben.

Mindig mindent elrontott talán, mert elhitte azt, amit anyja a háború utáni kőkemény szegénységük idején állandóan ismételt, amit parancsolatként Gézába sulykolt, hogy „jobb adni, mint kapni”, de Géza, a vénség felé haladva, a végső zuhanás előtt, most az egyszer kapni szeretett volna valamit, a szinte életfogytig tartó adakozása után.    




.: tartalomjegyzék