Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - November
2019 - Október
2019 - Szeptember
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - December
Pomogáts Béla

Erdélyi hitvallás (Tisztelgés a 100 esztendeje született Jékely Zoltán előtt)

A régiek természeti jelenségnek tartották a költészetet: a költő – mondták – nem lesz, hanem születik. Más művészet – a festészet vagy a regényírás, a tánc vagy a zene – szorgos és kitartó felkészülést kíván, tanulóéveket és beavattatást. A költészet velük szemben nem mesterség, inkább az égiek kegyelme, ösztön dolga, titkos kapcsolat az ember és a természet, az ember és a végtelenség, az ember és Isten között. A költészet mítosza Orfeuszt állítja elénk, amint legyőzi az alvilág hatalmát, és Ariont, amint lantjával, énekével szerzi meg szövetségesül a természetet. Ezt az ősi mítoszt élték át újból a romantikusok és a szimbolisták; mindazok, akik a költői személyiség belső és titkos övezeteiben keresték a vers magyarázatát. Jékely Zoltán is azok közül való volt, akiknek számára a költészet természetes adottság, életforma és elrendelés. Akiknek nem kell töprengeniök, vajon költők legyenek-e, akik természetes módon adják át magukat az alkotás küzdelmének és örömének.

Elégikus költő volt: csupa emlék, reflexió és elvágyódás. Jellegzetes gesztusa a búcsú, lelkiállapota a múltra révedő meditáció, az emberi sorsok fölé hajló figyelmes részvét. Csokonai Vitéz Mihály vagy Kosztolányi Dezső rokona lehetett volna, vagy éppen Krúdy Gyuláé, akinek sejtelmes és nosztalgikus világáról nem egy szép versét írta. Az idő rétegeivel együtt fedezte fel saját lelkének rétegeit, személyiségének azt a belső világát, melyet a múlt épített, mondhatnám, rétegenként egymás fölé, vagyis inkább egymás alá. Az önelemzés tervszerű, a vallomás azonban mindig önkénytelen volt: a költő megnyilatkozásait a pillanat ihlete hívta ki. Jékely olyan természetesen beszélt, mint Apollinaire vagy a romantikusok, természetes gesztusokkal lépett olvasói elé, nem épített kísérleti műhelyt, hangpróbák nélkül énekelt.

Nemcsak természetessége avatta költővé – a szónak egy poétikus-romantikus értelmében –, hanem a hangja is: a „bel canto” szárnyalása, zengése, elkábító dallama. Mert Jékely Zoltán abban is a romantikusok vagy a szimbolisták rokona volt, hogy legfőbb eszközének a muzsikát, a zengést választotta. Verlaine híres poétikáját valósította meg. „De la musique avant toute chose!” Elmondhatók róla Babits egykori szavai: „birtokában van a nagy líra zenés és elröpítő hatalmának”. Annak a lírai erőnek, evokatív, megrendítő hatásnak, amelyet a zenén kívül talán csak a költészet birtokol és közvetít – megajándékozva a versek olvasóját. Jékely verseiben a múlt emlékei öltöttek alakot, felrajzott erdélyi gyermekkorának varázslatos emlékvilága, egy olyan Erdély: Nagyenyed, Kolozsvár, ami a mi számunkra már jórészt elveszett, a történelem mélyébe merült. Az idő hamuja alól felparázslott a régi szerelmek mámora, mint Proust könyvében, elevenné vált, testet öltött az eltűnt idő. Jékely maga is arról beszélt, hogy költői munkája nem más, mint az emlékek elrendezése a hangulat és a lelkiállapot kívánsága szerint. A lélekben nincs diachrónia: egymás mellett található a múlt és a jelen, és annak, ami már megtörtént, gyakran súlyosabb valósága van, mint a mindenkori jelen alkalmi élményeinek, esendő tapasztalatainak.

Az emlékezés mégsem pusztán egy önmaga múltjában barangoló költő személyes ügye volt. Jékely emlékei történelmi és közösségi jelentőséget kaptak. A költő az erdélyi magyarság szülötteként szólalt meg, olyan közösség képviseletében, amelynek különösen gazdag és éber a történelmi emlékezete. Ennek a közösségnek a számára az emlékezet a hagyomány őre, és a hagyomány a megmaradás záloga. Az erdélyi magyarság emlékezete éppen ezért mindig makacs elkötelezettséggel őrizte a múlt hagyatékát: azt az örökséget, amelyet a nemzetek, kultúrák, vallások és életformák szabadságának évszázados eszméje jelent; és őrzi a fennmaradás történelmi erőfeszítéseit vagy éppen a nagy történelmi erőfeszítések és küzdelmek kudarcait: Vasvári Pál tragikus vesztét, Petőfi árva halálát és ismeretlen sírját valahol a fehéregyházi mezőn.

Igen, Jékely egy közösség történelmi emlékezetét szólaltatta meg. A nagyenyedi Bethlen Kollégiumban, a marosszentimrei templomban, Kalotaszeg falvaiban vagy a házsongárdi temetőben megtalált örökséget idézte fel, ennek során a megmaradás esélyeit latolgatta. Hiszen a múlt mindig a jelen és a jövő tanítómestere. Jékelyt Erdélyhez több kötötte, mint a szülőföld iránt érzett nosztalgia: mindig is vállalta a múlt és a közösségi szolidaritás kötelékeit. A gyermekkor emlékei hűségét növelték, morális erőforrásokká váltak, a személyiség és az emberi közösség között építettek természetes kapcsolatokat. Ez a közösségi szolidaritás nem maradt a nemzet keretei között. A kor fenyegetései és erőszakos merényletei láttán Jékely részvéttel tekintett más nemzetekre is. A második világháború előkészülete és rombolása idején sorra hangzottak fel tiltakozó, ítélkező versei: részvéttel s aggodalommal figyelte a letiport nemzetek, így a német és szovjet seregek által eltiport lengyelek sorsát, zaklatott lélekkel mindig az egyetemes, a keresztény humanizmus parancsait hirdette.

A történelemmel – a magyarság és az emberiség történelmével – viaskodott, de e történelem mögött mindig az emberi sors egyetemesebb törvényeit kereste. Következésképp a bölcselőkhöz, a bölcselethez fordult feleletért; az embert a világegyetemhez mérte, így vizsgálta helyzetét és lehetőségeit. Korunk gondolkodói a végtelen kozmosz méretei között kutatják az ember helyét. Jékelyt is a végtelenség igézte meg: a végtelen tér és a végtelen idő. Csillagokat fürkésző korunkban ő is az égbolt ábráit figyelte, ha lehetett, teleszkópok lencséivel. Költészetének egyik nagy élménye a „nagy rotáció”: a távoli világokat rejtő, évmilliárdok óta mozgó csillagos ég, és az a döbbenet, amit a kozmosz nem ember-méretű arányai előtt kellett átélnie.

Éppígy tekintette át képzeletben a végtelennek tetsző időt. Érdeklődését az időnek azok a félelmetes méretei igézték meg, amelyeket a modern természettudomány és természetbölcselet mutatott fel az ámuló ember előtt. Úgy érezte, esendő léte elvész abban a parttalan tágasságban, amit a világ, a tér és az idő végtelensége jelent. Ezek között a méretek között az emberi létezésnek szokatlan tartalma és térfogata volt. Az ember elveszítette biztonságát, kiszolgáltatottnak és esetlegesnek érezte magát: a létezést és a semmit kellett összemérnie. Jékely is ezzel a szorongató feladattal küzdött meg a csillagok előtt: „Felcsaptam a lét s nemlét mérnökének” – fogalmazott filozófikus ars poeticát. Lét és nemlét mérnökeként kereste azt a területet, ahol a halandó és kiszolgáltatott embernek is vannak lehetőségei. Jékely nemcsak átélte a szorongásokat, hanem meg is küzdött velük. A gondolkodásban és az alkotásban találta meg azokat az erőket, melyeknek révén az ember kitörhet létezésének szűkre szabott korlátai közül. A gondolkodás és az alkotás: emberi lehetőség és – éppen ezért – emberi küldetés. Jékely – miként napjaink költői és tudósai, alkotó és gondolkodó emberei – azt hirdette, hogy ennek a hivatásnak a betöltése lehet korunk sürgető és méltó feladata.




.: tartalomjegyzék