Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - November
2019 - Október
2019 - Szeptember
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - December
Demeter M. Attila

Az 1868-as nemzetiségi törvény országgyűlési vitája

Báró Eötvös József emlékének ajánlom, születésének 200. évfordulóján

 

Az 1868. esztendő végén, alig egy évvel az osztrákokkal való kiegyezés után, a magyar országgyűlés törvényt fogadott el a nemzetiségi egyenjogúsítás tárgyában. Bármelyek is voltak ennek a törvénynek a gyenge pontjai és utóéletének buktatói (márpedig ilyenek voltak szép számban: a törvény nem tartalmazott szankciókat, előírásait nem mindig és nem mindenütt léptették életbe, illetve utóbb visszavonták azokat), mégiscsak Európa első nemzetiségi törvénye volt, s ilyen szempontból joggal lehetünk büszkék rá.

De ha a törvény hányattatott utóélete nem is csorbítja a jelentőségét, kudarca minket, későbbi korok kutatóit mégiscsak arra kell ösztönözzön, hogy a figyelmünket ne csupán magára a törvényre fordítsuk, hanem megvizsgáljuk a törvény előkészítésének munkálatait is. Hogy figyelembe vegyük a törvény megfogalmazásában szerepet játszó különböző, gyakran egymással is rivalizáló magyar álláspontokat (pl. Eötvös és Deák egymástól eltérő koncepcióját), vagy azokat a – magyar állásponttal szembehelyezkedő – nemzetiségi szempontokat, amelyeket az egyes nemzetiségek képviselői fogalmaztak meg, jobbára a törvényjavaslat általános országgyűlési vitájának keretében.

S utóbbiakat nem csupán azért, mert az olyan nemzetiségi képviselők, mint a román Mocsonyi Sándor, a szerb Miletics Szvetozár, vagy más nemzetiségek képviselői igencsak igényesen, filozófiailag, történetileg és jogilag fölöttébb megalapozott módon érveltek nemzetiségeik követelései mellett, s így egy nagyon színvonalas, filozófiai és jogi értelemben is máig tanulságos vita bontakozott (vagy bontakozhatott) volna ki. Hanem azért is, mert így jó képet kapunk a korabeli nemzetiségek valós igényeiről, a nemzetiségi törvény részükről való elutasításának elvi indokairól, egyszóval mindazon okokról, ami miatt a nemzetiségi törvény sorsa már eleve, születésénél fogva kudarcosnak tekinthető.

 

A törvény előzményei

 

Mindenekelőtt érdemes tudatában lenni annak, hogy az 1868-as törvény nem volt minden precedens nélkül való, hiszen maga a nemzetiségi kérdés sem volt új: problémája volt, ha nem korábban, akkor 1848-49 óta a magyar belpolitikának. Az első, aki megpróbálkozott a nemzetiségi kérdés jogi szabályozásával, maga Kossuth volt, aki 1949 nyarán egy – ha tartalmában nem is, de – szellemében hasonló nemzetiségi határozatot terjesztett be az akkor már Szegeden ülésező országgyűlés elé. (Valójában nem Kossuth, hanem Szemere Bertalan volt az, aki ezt a törvényerejű határozatot beterjesztette – így próbálta meg utólag legitimálni azt, hogy Kossuth két héttel korábban, július 14-én, teljesen alkotmányellenes módon aláírta Nicolae Bălcescuval, a román emigráció megbízottjával együtt a Projet de pacification-t, a Kibékülési tervet. Kossuth azért járt el ebben alkotmányellenesen, mert a tervet előbb az országgyűlés elé kellett volna vinnie, s Szemere akciója, hogy utóbb a Kibékülési tervvel egyező szellemű – és részben szövegű – törvényerejű nemzetiségi határozatot fogadtatott el, csupán a július 14-i szerződést volt hivatott – utólag – legitimálni.[1]) De ettől függetlenül is, Kossuth felismerése, hogy a nemzetiségi kérdést valamiképpen rendezni kell, már eleve túl későn, jóval a tizenkettedik óra után jött, és nem volt – s az adott politikai kontextusban nem is igen lehetett – semmiféle jogi vagy politikai következménye.

Komolyabb esély a nemzetiségekkel való „belső kiegyezésre” majd csak jóval később, 1861-ben kínálkozott, amikor is az Októberi Diploma után újra összehívott országgyűlés külön nemzetiségügyi bizottmányt állít fel erre a célra, olyan illusztris személyekkel a tagjai között, mint a kor leghíresebb nemzetiségi szakértője, báró Eötvös József. Ha netán a magyar politikai elit meg is akart volna feledkezni a nemzetiségi kérdésről 1861-ben (bár természetesen nem akart), az udvar és a nemzetiségek egyként figyelmeztették volna a vétkes „hanyagságra”. Ferenc József leiratában nyomatékosan felhívta a figyelmet „Erdélynek nem magyar ajkú lakosai nemzetiségi érdekeire”,[2] az országgyűlés tanácstermében pedig ott ül 40 nemzetiségi képviselő, akiknek egy részét a nemzetiségügyi bizottmányba is beválasztják. Az országgyűlés ugyan a bizottmány által elkészített törvényjavaslatot különálló napirendi pontként nem tárgyalja (noha más napirendi pontok kapcsán a kérdés többször is felmerül), ennek oka viszont nem a „hanyagság”, hanem az a tény, hogy az országgyűlést feloszlatták még mielőtt a törvény tárgyalására sor kerülhetett volna.

A bizottmány felállítását egyébként maga Eötvös szorgalmazza, mondván: „ne tárgyaljuk ezen legfontosabb kérdést, melytől milliók nyugalma s jövője függ, ne tárgyaljuk véletlenül s incidentalis úton”.[3] Az okot is megmagyarázza: „Ha itt véletlen tanácskozás tárgyává tesszük ezen fontos kérdést – éppen mert az egyes kitételeket mindenikünk előre meg nem gondolhatja –, olyan szavak mondathatnak, melyek sértésnek vagy kicsinylésnek vétethetnek. Itt nincs senki, aki a hazában lakó különböző nemzetiségek iránt mást érezne, mint a legnagyobb testvériséget és a tökéletes jogegyenlőség érzetét, s azon meggyőződést, hogy e hazában csak hasonló polgárok vannak, és hogy éppen a tökéletes egyenlőségben fekszik a hazának jövője.”[4] Eötvös javaslatát az országgyűlés elfogadja, s néhány napra rá meg is választják a bizottmányt (felerészt nemzetiségi képviselőkből áll), amelyik a maga – kompromisszumos – javaslatát Eötvös útmutatásai nyomán el is készíti. Ezt azonban az országgyűlés, már említett feloszlatása miatt, nem tárgyalhatta.

Hozzá kell tenni azonban rögtön, hogy nem minden nemzetiségi képviselő fogadta el az Eötvös által javasolt kompromisszumot, s így a bizottmány jelentéséhez kettejük aláírásával különvéleményt is csatoltak. Lényeges elvi különbségekről volt itt szó, amit a közös érdekek, a politikai belátás, s a megegyezésre való törekvésnek mindkét fél részéről őszintének tűnő szándéka elfedett ugyan, de megsemmisíteni nem tudott. A vita tulajdonképpen két, egymással radikálisan szembenálló politikai eszmény, az egységes és homogén nemzetállam, valamint a föderalista államszerkezet eszményei között zajlik. A magyar fél állhatatosan ragaszkodik a magyar, mint „politikai nemzet” Deák által olyannyira pártolt fogalmához, ebből pedig világos, hogy az egyenjogúság „nemzetek” között soha nem születhetik meg: a „magyar nemzet” értelemszerűen nem foglalhat magába több nemzetet, így az egyenjogúságot csupán egyének, esetleg „népek” közötti jogi/politikai viszonyként lehet értelmezni. A „politikai nemzet” fogalmát természetesen a nemzetiségi képviselők is jól ismerik (miként Wlad Alajos mondja: „nem egyéb az, mint egy poliglott országban élő különféle népiségek politikai és történeti múltjának, életének és közös működésének s érdekének diplomatikai kifejezése”), s szóban legalábbis el is fogadják, ugyanakkor saját nemzetiségeiknek „népfajokká” való lealacsonyítását, „lesüllyesztését” mégis nehezményezik. Éppen ezért a magyar nemzet szintagmája helyett az ország megnevezés használatát javasolják. A vita látszatra nyelvi vagy terminológiai, valójában elvi természetű. A nemzetiségi bizottmány tárgyalásai megmutatták, hogy egyszerű terminológiai félreértésnél jóval többről van itt szó. „A két alapelv közötti különbséget a bizottság nem tudta áthidalni, holott a nyelvi eszközökben rejlő lehetőségeket – nyilvánvalóan politikai megfontolásokból – maximálisan kihasználta.”[5]

A többségi javaslat végül is a nemzet és a nemzetiség közötti fogalmi különbséget alkalmazta a „politikai” és a „genetikus” nemzet megkülönböztetésére. Az előbbi az állam minden egyes polgárát magába foglalta „nemzetiségtől”, vagyis „nyelvi-kulturális” hovatartozástól függetlenül, tehát nem volt semmiféle „etnikai” minősége. A másodiknak viszont nem volt politikai dimenziója, mivel jelentéstartalmát csakis és kizárólag a kulturális-nyelvi sajátosságok adták. A fogalmi distinkcióhoz való merev ragaszkodás eredményeképpen a többségi, kompromisszumos javaslat ilyenképpen – némileg zavaró módon – a „magyar” jelentését is megkettőzte: a magyar nemzet szintagmája a magyar állam történeti fogalmára utaló politikai közösség megnevezése lesz, amely egyaránt magába foglalja románokat és szerbeket, míg a nemzetiségek között is felsorolt magyar csupán a magyar ajkúak kulturális és nyelvi közösségét jelenti. A többségi javaslattal tehát valóban megszületett egy verbális kompromisszum, ami a század hátralévő részében és a következő század legelején (tulajdonképpen egészen az első világháborúig menően) dominálni fogja a magyar politikai nyelvezetet, dacára annak a ténynek, hogy a magyar, mint politikai nemzet szintagmáját a nemzetiségek igazából soha nem fogadták el, s vélhetőleg már elejétől kezdve nélkülözte is a komoly vagy komolyan vehető jelentéstartalmat.

A kompromisszum azonban csupán verbális természetű volt, a szembenállás ellenben, mint mondtam, elvi természetű. A kisebbségi különvélemény ugyanis a nemzetiségeket politikai entitásként kezelte, s ennek megfelelően az állam szerkezetét föderális mintára, az ott élő nemzetiségek igényeinek megfelelően kívánta átalakítani, míg a többségi, kompromisszumos javaslat a nemzetiségek igényeit csupán nyelvi-kulturális igényekként fogta fel, amit az egységes államon belül, de ugyanakkor az állami vagy politikai szférán kívül – mintegy „alatta” – kívánta kielégíteni.[6] „Magyarországnak minden ajkú polgárai politikai tekintetben csakis egy nemzetet, a magyar állam historiográfiai fogalmának megfelelő egységes és oszthatatlan magyar nemzetet képezik, és … az országban lakó minden népek, névszerint: a magyar, szláv, román, német, szerb, orosz, sat. – egyenjogú nemzetiségeknek tekintendők, melyek külön nemzetiségi igényeiket az ország politikai egységének korlátain belül az egyéni és az egyesülési szabadság alapján, minden további megszorítás nélkül szabadon érvényesíthetik.”[7] A fogalomhasználat kétségkívül konzekvens, hiszen a magyart is a nemzetiségek közé sorolja, súlyának megfelelően első helyen, egyértelműen elválasztva így a politikai nemzetet a genetikus nemzettől. A javaslat szemléletmódjában is koherens és konzekvens, amennyiben – Eötvös intencióinak megfelelően – a nemzetiségi igények kielégítését elsősorban kulturális és nyelvi igényekként kezeli, s kielégítésüket az egyéni (vagy egyesülési) szabadság hatáskörébe utalja.

A Wlad Alajos és Popovics Zsigmond által megfogalmazott különvélemény[8] ugyan „Magyarország politikai nemzetéről” beszél, de rögtön hangsúlyozza, hogy ezt a politikai nemzetet a „különböző területeken lakó külön nyelvű népek, jelesen a románok, szlávok, szerbek, oroszok és németek”, a „magyarral egyenjogú nemzetekként” együtt alkotják.[9] A politikai nemzet tehát nem az állam polgárainak összessége által alkotott politikai közösség, hanem hat, a politikai jogok birtokában lévő nemzetből, hat önálló politikai entitásból áll. Megnevezése értelemszerűen nem lehet a magyar, hiszen a magyar csupán egyike a hat, azonos politikai jogokkal rendelkező nemzetnek. A különvélemény tehát nem a nemzetiség, hanem a politikai nemzet jelentését kettőzi meg: „egyfelől vannak a politikai jogokkal rendelkező »genetikus nemzetek«, másfelől pedig létezik az ezek összefogásából keletkező állam, Magyarország politikai nemzete”.[10] Mint láttuk, Wlad Alajos szerint a „népiségek” nemzeti mivoltának a kétségbevonása azok népfajokká való süllyesztését jelenti.

A két alapelv között kompromisszum nem volt lehetséges, így a két ellentétes szemléletmód között választani kellett. A bizottmány többsége – részletesen megindokolva – a kisebbségi különvélemény s a többségi kompromisszumos javaslat közül a másodikat választotta, amelynek viszont sikerült megnyerni, némileg meghökkentő módon, a bizottságban részt vevő nemzetiségi képviselők többségét is. Ha a két tervezet konkrét javaslatait nézzük, például azokat, amelyek a nyelvhasználatot szabályozzák, akkor azt fogjuk konstatálni, hogy a távolság közöttük korántsem akkora, hogy a köztük lévő kompromisszum elképzelhetetlen lett volna. A többségi javaslat is széleskörű nyelvhasználati jogokat ígért az egyes nemzetiségeknek, a különvélemény vagy kisebbségi javaslat is elismerte az országgyűlés „hivatalos és tanácskozási nyelvként” a magyart.[11] Az alapelvekben megmutatkozó elvi természetű ellentmondást viszont semmiképp sem lehetett feloldani. Az állampolgári jogegyenlőség liberális elvére épülő egységes nemzetállam és a nemzetek szövetségéből keletkező föderatív állam eszméi között a kompromisszum nem volt elképzelhető.

Nem csak azért, mert a többségi álláspont a nemzetiségek elszakadásától féltette volna Magyarország területi integritását, noha persze a különvélemény azon kitétele, miszerint „ezen törvény az ország integritásának soha semmi szín alatt sem prejudikálhat”[12] senkit sem nyugtatott meg. Hanem azért sem, mert a többségi álláspont nem csupán az ország integritását kívánta védeni, hanem az egyéni szabadságnak is érvényt akart szerezni, márpedig a többségi álláspont szerint ennek a kívánalomnak a kisebbségi különvélemény nem felelt meg. A bizottság – írja a nemzetiségi bizottmány bevezetőjében – „a másodiki kiindulópontot választá; mert a jogegyenlőségnek 1848-ban kimondott elvével összeférhetőnek nem tartá, hogy bármely kérdés, mely az egyéni szabadsággal szoros egybekötetésben áll, mint a nemzetiségi igények kielégítése, engedmények útján oldassék meg; Mert azon körülményeknél fogva, hogy az egyes nemzetiségek e hazában elszórva, összevegyülve találtatnak, azok concret kívánalmainak kielégítése, vagy oly területi változásokat, kikerekítéseket tételezne fel, melyek az ország politikai egységét veszélyeztetnék, vagy pedig a nagyobb nemzetiségek területén lakó kisebb nemzetiségi töredékek végelnyomására vezetne”.[13] Más szavakkal: a különvéleményben foglalt alapelvektől nem csupán az ország területi integritását, hanem a kisebb nemzetiségek (vagy ahhoz tartozó egyének) szabadságát is félteni kell.

Ezeket a kétségtelenül Eötvöstől származó gondolatokat a képviselőház nemzetiségi bizottmányának 1861-es jelentése a következő szavakkal formulázza meg, még a kor szokásához képest is elképesztően nehézkes, jogászias nyelvezetben: „Magyarország sajátságos ethnographiai viszonyainál fogva épen utalva látszik odatörekedni, hogy a nemzetiségi kérdést oly törvényes intézkedések által fejtse meg egyszer s mindenkorra, melyeknek paizsa alatt az egyes polgárnak e részbeni jogos követelményei a haza területének bármely részén szintoly mértékben védve, mint az egyes nemzetiségeknek mint testületeknek szabad egyesülés utjáni kifejlődhetése biztosítva legyen. Ilyen törvényes intézkedések elemeit nyújtják nálunk a századokon keresztül fenállott községi önkormányzás, az egyes vallásfelekezeteknek nemcsak egyházi ügyeikre, hanem tanodáik belrendezésére és kezelésére is kiterjedő autonómiája és mindenek felett azon helyhatósági rendszer, melynek észjogi alapját épen az individuális szabadságnak az állam-hatalom túlterjeszkedése ellenébeni megóvása s úgy a physikai, mint morális egyediségeknek az államegység legszükségesebb korlátain belüli mozoghatása képezik.”[14] A nehézkes fogalmazás ellenére a mondanivaló világos: a nemzetiségek a maguk igényeit a községi önkormányzatok és a felekezetek autonóm jogköreinek igénybevételével érvényesíthetik, a célja ezeknek a rendelkezéseknek pedig nem egyéb, mint hogy az egyén a maga individuális szabadságát a lehető legteljesebb formában, az ország területének bármely pontján megélhesse.

A kisebbségi javaslat és a különvélemény az ellentétes logikára épült. „Kikerekítést” kért, azaz a megyéknek a nyelvi szempontok szerinti kikerekítését, vagyis az ország közigazgatási átalakítását, ami egyszersmind tehát az egyes nemzetiségeket közjogi értelemben is intézményesítette volna. Az egységes politikai nemzet és a mindenkit egyformán megillető szabadságjogok egyszerre nemzeti és liberális programjával szemben a közigazgatási-kulturális elkülönülés ideáját védte, s az így – közjogilag/adminisztratív szempontból is – megerősített nemzetiségek állami szintű integrációjával kívánta az ország egységét megteremteni. Az elvi ellentétek áthidalhatatlanoknak tűntek, az egymással szembenálló álláspontok kibékíthetetlenek voltak. Ebben a helyzetben, mint mondtam, a bizottmány számára nem maradt más alternatíva, mint a két – ellentétes – javaslat közötti választás, ami annál is könnyebb volt, mert Eötvös javaslatát a bizottmányban tevékenykedő nemzetiségi képviselők többsége is támogatta.

Függetlenül azonban attól, hogy mennyire volt többségi az a konszenzus, ami 1861-ben a nemzetiségi bizottmányban kialakult, hogy hány nemzetiségi képviselőt tudott Eötvös a saját álláspontjának meggyőzni, látni kell azt, hogy a konszenzus nem volt maradéktalan, s ha a többségi egyetértés pillanatnyilag ezt el is fedte, de a szándékok már ’61-ben ellentétes irányokba tartottak. Ezért nem helyes az, ha a 19. századi nemzetiségi politika kudarcáért kizárólag csak a magyar politikai establishment történelmi rövidlátását okoljuk – bár persze joggal teszünk szemrehányást néha 19. századi eleinknek. De a szakadást a magyar és a nemzetiségi álláspont között nem a kiegyezés, s az újból hatalmi pozícióba került magyar politikai elit politikai cinizmusa okozta. A szakadás nem 1868-ban, s nem a kiegyezés megkötésével jött létre, jelen volt az már korábban is, bár talán kevésbé észrevehető és radikális formában. Nem egészen igaz tehát az az állítás, miszerint a kiegyezéssel újból hatalmi pozícióba kerülő magyarok megfeledkeztek volna korábbi ígéreteikről, vagy hogy a magyar liberálisok elmulasztottak volna megtenni valamit, amit megtehettek volna (és amit meg kellett volna tenniük) a kellő politikai belátás és bölcsesség birtokában. Kétségkívül volt itt politikai cinizmus, történelmi szűklátókörűség éppen elég, de jó ha látjuk a történelmi kényszerpályákat is, amelyek talán már eleve nem tették lehetővé a szerencsés és mindenki számára egyként megnyugtató végkifejletet.

De az kétségtelen, hogy a konfliktusok 1868-ra élesebbekké, a pozíciók merevebbekké váltak. „A nemzetiségi törvény meghozatalára így kétségtelenül más politikai klímában került sor, mint ami 1861-ben, de akár még 1865-66-ban is uralkodott. És hát persze, gyengült az indulatokat féken tartó, az érdekekből, a politikai okosságból, s talán a belátásból is származó megfontolások alkotta korlátok mérséklő hatása is.”[15] A kiegyezés megtörténtével ugyanis egyre több lett az olyan hang magyar oldalon, amelyik ellenezte – mert fölöslegesnek tartotta – a nemzetiségeknek nyújtandó engedményeket, s emiatt magát a törvény elfogadását is hosszas parlamenti huzavona előzte meg. Eötvös (aki akkor már újra kultuszminiszter – először ’48-ban töltötte be ezt a tisztséget, egészen emigrációjáig) azon kevés magyar politikusok közé tartozott, akiket bosszantott ez a huzavona, s már 1867 tavaszán sürgeti a kormány nevében a törvény elfogadását. Ennek eredményeképpen az újra felállított, igencsak nagy létszámú nemzetiségi bizottságon belül albizottságot hoznak létre, amelyik – Eötvös intencióinak megfelelően – három hónap alatt ki is dolgozza a javaslatát (ezt szoktuk általában Eötvös-féle törvényjavaslatnak nevezni), hogy aztán az további másfél éven át porosodjon a nemzetiségi bizottság asztalán, mígnem az 1868. október 28-án végre beterjeszti – némi módosításokkal – a Tisztelt Ház elé. Ezt a javaslatot veszi át – helyenként átfogalmazva – a központi törvény-előkészítő bizottság, s ezt tűzi vitára november 24-én a képviselőház. Sokat elmond azonban azoknak az időknek a szelleméről, hogy ellentétben 1861-gyel, 1868-ban már nem egy, hanem három törvényjavaslat is az országgyűlés elé kerül, amelyik végül nem az Eötvös-féle javaslatot, hanem annak Deák által átírt, átfogalmazott változatát fogadja el. S hogy éppen azért volt három javaslat, mert a nemzetiségi képviselőket nem sikerül az Eötvös-féle törvénytervezetnek megnyerni, így azok egy másik javaslatot terjesztenek elő. (Az is igaz viszont, hogy a nemzetiségek számára akkor már az 1861-es kompromisszum sem volt elfogadható, s javaslatuk éppen az 1861-es különvélemény alapján állt.) 1868 igazi sikere tehát az volt, hogy a magyar országgyűlés – a magyar politikai elit vonakodása mellett – egyáltalán elfogadott valamilyen nemzetiségi törvényt, még akkor is, ha a nemzetiségi képviselők ennek már a részletes országgyűlési vitájában sem vettek részt – nemhogy megszavazták volna azt.

A diszkusszió sarokpontja ismét a „politikai nemzet” sokat vitatott szintagmája lett, amit Deák, az országgyűlési vita első felszólalójaként, módosító indítvány keretében emelt be a törvény szövegébe. (Ezt ugyanis a nemzetiségi ügyben kiküldött bizottság javaslata, s az ennek alapját képező albizottsági javaslat is elhagyta, vélhetőleg éppen „diplomatikai” megfontolásból.) De nem ez volt a szembenálló felek (vagyis a „magyar párt” és a „nemzetiségi párt”) között az egyetlen vitatéma. Ott feküdt ugyanis a Tisztelt Ház asztalán az a kisebbségi javaslat,[16] amit Mocsonyi Sándor Temes megyei képviselő nyújtott be 23 nemzetiségi képviselőtársával egyetemben, s amely az egyetlen politikai nemzet koncepciójával ismét a föderatív állam kívánalmát állította szembe. A javaslat azt kérte, hogy az „országos népségek”, vagyis a „magyarok, románok, szerbek, szlovákok, oroszok és németek” egyenlő jogú „országos nemzeteknek” ismertessenek el, nyelvi és politikai jogaik az „alaptörvényben” biztosíttassanak, s a „kikerekítés” gyakorlati kivitelezését „külön törvény” szabályozza. A régi vita folytatódott tehát, javarészt a régi szereplőkkel.

A törvényjavaslat kései megszületéséből – tárgyalására, mint említettem, csupán ’68 novemberében, közel másfél esztendős politikai huzavona és fektetés után került sor – nem csupán a számítgató politikai halogatásra, hanem valószínűleg az egyre nagyobb mértékű bizonytalanságra is következtethetünk. A nemzetiségi feszültségek feloldására, a megbékélésre irányuló szándékoknak immár nem csupán a másik féllel, a másik „párt” elképzeléseivel kellett megütközniük, hanem azokkal a radikális vagy egyre inkább radikalizálódó álláspontokkal is, amelyek mindkét fél táborán belül megerősödtek, s egyre hangosabban hallatták hangjukat. Ennek megfelelően a „magyar párt” már nem csupán a „nemzetiségi pártot”, hanem a radikalizálódó magyar nacionalizmust is meg kellett győzze a saját, mérsékelt álláspontjának. Nem csoda, ha ebben a helyzetben a „belső kiegyezéssel” kapcsolatban ’61-ben még létező bizodalom egyre inkább megingott.

Ez a bizonytalanság jól látható a korszak legbefolyásosabb magyar politikusainak a viselkedésén is. Eötvös, akinek pedig elképzelései döntő módon meghatározták az albizottság által elkészített törvényjavaslatot, mond ugyan egy lendületes, bár korábbi álláspontjával sok tekintetben szembeforduló beszédet, a záróbeszéd jogával azonban már nem is él. Egyetlen mondatot mond, jelezve ebben a Deák-féle törvényjavaslattal való egyetértését, noha az nyilvánvaló módon több ponton is eltér az albizottság vagy a bizottság tervezetétől. A részletes vitában már nem is vesz részt. Deák viszont szokatlan módon egy módosító indítványt terjeszt elő mindjárt a nyitó beszédében, ami szinte egyenlő a bizottság törvényjavaslatának teljes újrafogalmazásával. De a nemzetiségi képviselők viselkedéséből és felszólalásaiból is kiérezhető némi zavarodottság. Nikolics Sándor például, aki, bár szerb nemzetiségű, de nem az illető nemzetiség nevében szólal fel, egyenesen a döntés elhalasztását kéri: nem érzi magáénak sem a magyar párt sem a nemzetiségi párt álláspontját. Köztes megoldásnak azonban nincs esélye, „a vitában kialakult pozíciókat az unitarista és a föderalista államszerkezet ellentéte határozta meg. A felszólalók többsége a két – egymással összeegyeztethetetlen – törvényjavaslat egyike vagy másika mellett, vagy ellene érvelt.”[17]

A törvényjavaslatokról (három ilyen is volt tehát: a nemzetiségeké, a központi bizottságé és a Deáké) folyó vita 1868. november 24-től 29-ig tartott. Öt teljes napon át – november 24-től 28-áig – folyt az általános vita. A vitát – miként a parlamentekben lenni szokott – szavazás zárta le. A név szerinti szavazás során a huszonnégy „nemzetiségi párti” képviselő magára maradt 267 szóval szemben, míg 113 képviselő ilyen vagy olyan okból nem vett részt a szavazáson. A voksolás után a nemzetiségi párti képviselők egységesen kivonultak a teremből: az ezután következő részletes vita számukra már érdektelen volt.

 

A nemzetiségi törvényjavaslat országgyűlési vitája

 

Az első dolog, ami szemébe ötlik a mai olvasónak, ha fellapozza a nemzetiségi törvényjavaslat országgyűlési vitáinak a jegyzőkönyvét (különösen a mai parlamenti viták szellemtelenségének fényében), hogy milyen magas színvonalon vitáztak eleink 1868-ban a nemzetiségi kérdésről. A közel félszáz érdemi hozzászólás szinte kivétel nélkül a probléma alapos átgondolását tükrözi – látszik, hogy a szónokok érzik a probléma súlyát, elmélyültek benne, s azt a maga komplexitásának megfelelően kezelik, a populizmusra vagy demagógiára olyannyira jellemző szimplifikálás nélkül. Országgyűlési beszédekről lévén szó, természetesen jelen vannak a szónokiasság, a parlamenti oráció szokásos elemi, az érzelmi és retorikai ráhatás szokványos eszközei, de a szónokok mindemellett alapos történelmi, jogi és filozófiai jártasságot tanúsítanak és impozáns mennyiségű ismeretállományt mozgatnak.  És hát persze egyaránt ismerik – és elismerik – a korszak „uralkodó eszméit”, így többen hivatkoznak, még a nemzetiségi képviselők közül is a teremben ülő Eötvös József korábbi írásaira. Néha felszínre törnek az indulatok is, de a vitát alapvetően a racionális dialógus igénye uralja. Ha pusztán retorikai szempontból vizsgáljuk a szövegeket, akkor sem vitatható el a minőség: a vitában zömében gondolatilag kiérlelt, stilárisan gondosan kimunkált beszédek hangzanak el.

Az alábbiakban nem kívánom szorosan követni a felszólalások kronológiai sorrendjét (tulajdonképpen nem is fogok utalni minden felszólalásra), s még csak nem is arra törekszem, hogy valamiféle rövid összefoglalását adjam a vitának – összefoglalták ezt korábban helyettem mások, például Mikó Imre is,[18] vélhetőleg jobban és alaposabban, mint ahogyan én itt azt meg tudnám tenni. Inkább arra törekszem, hogy a vitában elhangzó pro és kontra érveket valamiféle – persze külsődleges – logikai rendbe állítsam, hogy tehát ezt a vitát – mert kétségtelenül az volt – élő, eleven vitaként rekonstruáljam. Annál is inkább, mert a felszólalók, mint már említettem, többnyire igen alapos jogi, történelmi, filozófiai, politikai tájékozottságról tettek tanúbizonyságot, így érveik sok esetben megfontolandók (és használhatóak) lehetnek számunkra, kései utódok számára. Főként, hogy a helyzet azóta csupán annyiban változott, hogy amit akkoriban a kellő érvek birtokában a nemzetiségek követeltek, azt ma az „utódállamokba” szorult magyar közösségek követelik – vagy követelhetnék. Ilyen tekintetben viszont már első látásra is van egy igen figyelemre méltó vonása a vitának: tudniillik míg akadnak – ha nem is sokan – nemzetiségi képviselők, akik a „magyar” álláspontot védik (azaz a központi bizottság Deák által indítványban módosított álláspontját), addig egyetlen egy magyar képviselő sem akad, aki a nemzetiségi álláspontot védené. Persze ez az attitűd a nemzetiségi képviselők esetében sem mindig őszinte (sokszor nem egyéb ugyanis, mint a rosszul felfogott, „kincstári” politikai lojalitás túllihegett bizonygatása), kétségkívül azonban némelykor az őszinte meggyőződés is megszólal.

A felszólalások rendjét tehát Deák Ferenc nyitja meg, aki – mint már azt többször is említettem – szokatlan módon eleve már egy módosító indítványt terjeszt elő. A beszéd, ahhoz képest, hogy milyen nagy volt a „szőnyegen heverő” tárgyra nézvést a jelentősége, meglehetősen szárazra sikeredett. Deák elmondja, hogy Magyarországon csupán egyetlen politikai nemzet létezik, az „egységes, oszthatatlan magyar nemzet, amelynek a hon minden polgára, bármi nemzetiséghez tartozzék, egyenjogú tagja”.[19] Éppen ezért az egyenjogúságot más értelemben nem, csupán „az országban dívó többféle nyelvek hivatalos használatára nézve”[20] lehet törvényben szavatolni. Azt is lehetne mondani tehát, hogy Deák beszéde nem nyújt semmi újat – tudott dolgok voltak ezek, ha nem korábban, akkor 1865 óta.

A következő felszólaló beszéde már sokkal inkább figyelemre méltó, hiszen arról a Mocsonyi Sándorról van szó (Temes megyei képviselőről), aki a nemzetiségi vagy kisebbségi javaslatot beterjesztette. Nem véletlen, hogy az összes felszólaló közül ő foglalkozik a legtöbbet általában a jog, s ezen belül is a kisebbségi jog lehetséges filozófiai/jogfilozófiai megalapozásának kérdésével. Álláspontja szerint a jog alapja mindig az „igény”, így a nemzetiségi jogok esetében is elsősorban arra kell tekintettel lenni, hogy melyek „a nemzetiségi eszme lényegéből kifolyó jogosult igények”.[21] A másik szempont, amire tekintettel kell lenni Mocsonyi szerint, az „a célszerűség szempontja”, vagyis hogy a nemzetiségi törvényben lefektetett elvek „ne csak írott malaszt maradjanak”, hanem amennyire lehet, „a lehetőségig valósuljanak is”.[22] Azt, hogy ez távolról sem volt alaptalan aggodalom, jól bizonyítja a törvény utóélete: egyes rendelkezéseit vagy életbe sem léptették, vagy pedig utóbb visszavonták azokat.

Ami a kisebbségi jogok elvi megalapozásának problémáját illeti: Mocsonyi szerint az elsőrendű igény, ami egy nemzetiség létének már a tényéből is fakad, „nem lehet más, mint saját létének fenntartása”,[23] illetve, amint arra később fog többször is utalni, különösebb felvezetés nélkül: „fejlődésének”[24] biztosítása. Függetlenül attól, hogy ezek a jogigények vitathatóak-e vagy sem (az elsőt legalábbis eléggé nehéz lenne vitatni), a következtetés, amit levon belőlük Mocsonyi, kétségkívül helytálló: tudniillik azt mondja, hogy mivel a nemzetiségi jogok célja a nemzetiség létének a fenntartása, ezért ezeknek „alanya elsőrendben soha sem lehet az egyik vagy másik egyén, hanem csak éppen a nemzet, mint ilyen”.[25] Mocsonyi tehát – szinte egyedülálló módon ebben a vitában – arra figyelmeztet, hogy a nemzetiségi jog nem merülhet ki pusztán az egyéni jogban – legyen az nyelvhasználati jog vagy egyéb. Az egyéni jog ugyanis nem képes szavatolni a „nemzetnek”, azaz a közösségnek a fennmaradását.

Mocsonyi argumentációja annyira jól zár logikailag, hogy nehéz lenne bármilyen irányból fogást találni rajta, hacsak magát a kiindulópontot, a nemzet létét – pontosabban a nemzetek létének célszerűségét – nem vitatjuk. Éppen ezért Macsonyi beszéde ezen a ponton átalakul egy, a nemzetek célszerűségéről szóló védőbeszéddé, ami azonban nem csupán a nemzetnek, mint politikai közösségnek a „hasznát”, hanem keletkezésének történelmi/politikai okait is magyarázza – egyáltalán nem elvethető indokokkal. A leginkább figyelemre méltó észrevétele itt Mocsonyinak az (később Bibó sohasem felejtette el ezt kellőképpen hangsúlyozni), hogy a nemzeti öntudat kialakulása valamiféleképpen – történelmileg, de vélhetőleg szerkezetileg is – összefügg a demokrácia, az egyenlőségelvű és népképviseleti politika kialakulásával. „Míg az abszolutizmus és feudális alkotmányosság idejében a nép és nyelve semmiféle nyomatékkal nem bírt […], úgy azon pillanatban, amint az egyenjogúság kimondatott, amint a népnek befolyás engedtetett az államéletnek fejlődésére, azon pillanatban ott terem a nemzetiségi eszme a nyelvek harcterén.”[26] Az észrevétel történelmileg kétségkívül helytálló, még ha a belőle származtatott következtetés nem is több ügyes retorikai fogásnál. Ha ugyanis a nemzetek vagy nemzetiségek célszerűségét vitatni akarjuk, állítja Mocsonyi, vitatnunk kell majd mindazokat a civilizációs vívmányokat is, amelyek a demokratikus rendszerek kialakulásához vezettek, lévén hogy ez utóbbiak szorosan összefonódtak a nemzetek kialakulásával.

A központi bizottság javaslatával a legnagyobb baj az Mocsonyi szerint, hogy nem csupán a nemzetiségek „fejlődésének feltételeit nem adja meg, de még minden fejlődés fő feltételét is megtagadja, tudniillik még létét sem ismeri el az országban létező nemzeteknek”.[27] Mert akik azt gondolják, miként a többségi javaslat szerzői is, hogy a nemzetiségek igényeit ki lehet elégíteni az „egyéni szabadság” alapján, tévedésben vannak, ugyanis ezeknek az igényeknek az „első és legfőbb alanyát”, vagyis a nemzetet nem lehet „nem organikus” atomjaira felbontani anélkül, hogy ezáltal meg ne „semmisítenénk”. Az organicista szempont talán vitatható, a következtetés azonban nem: „az egyén alapján csak egyéni fejlődés képzelhető és az egyének összességéből éppen oly kevéssé lehet valaha egységes egész, mint kődarabokból kőszobor”.[28]

Érdekes módon, bár Mocsonyi egész argumentációja afelé tendál, hogy a nemzetiségek kollektív jogalanyiságát elismertesse, ezen a ponton beszéde egy szemléleti fordulatot vesz, s bár nem a hagyományos (a magyar álláspont által is osztott) liberalizmus talaján állva, de mégiscsak egyfajta liberális nyelvezetet igénybe véve arra tesz kísérletet, hogy a nemzetiségi jogokat valamiképpen az egyéni igényekből vezesse le. (Nagyon hasonló argumentációval élt a két világháború között az Erdélyben élő Balogh Artúr annak érdekében, hogy a romániai magyar közösség jogait elismertesse a román állammal.) Eszerint az érvkészlet szerint a „nemzetiség” az „egyénnel veleszületett” sajátosság, ezért „egyszersmind jog”, mégpedig „elidegeníthetetlen jog” vagy „alapjog”. Márpedig „minden alapjog természeténél fogva feltétlen, minden feltétlen jog feltétlen törvényes ótalmat követel”.[29] Vagyis a korábbi, kollektív jogi, a nemzetiségeknek, mint kollektív politikai entitásoknak az elismerését követelő argumentációt felváltja egy másik, amelyik a szabadelvű gondolkodás természetjogi hagyományainak megfelelően a nemzetiségi hovatartozást az ember veleszületett adottságának veszi, s ilyen minőségében követel számára feltétlen törvényes oltalmat. Látható tehát, hogy Mocsonyi argumentációja változó szempontokat követ, s emiatt bizonyos mértékig kétségtelenül inkoherens belső, logikai szempontból, ugyanakkor eszmeiségét tekintve nem csak ebben a vitában, hanem szinte az egész korban egyedülálló – vagy egyedülállóan újszerű.

További érdekessége ennek az érvelésnek, hogy – megint csak némileg ellentétes módon a nemzetiségek kollektív jogalanyiságának elismerésével, illetve ezen elismerés sürgetésével – a „kikerekítést” (vagyis a mi fogalmaink szerint: a területi autonómiát) nem tekinti – elvben – a nemzetiségi lét zálogának. Vagyis Mocsonyi szerint a nemzetiségek létét, tartós fennmaradását és fejlődését biztosítani kikerekítés nélkül is lehetne, így tehát az autonómia igénylését szempontjából csupán „célszerűségi” indokok magyarázzák. „A kikerekítési elv …, miután nem a nemzetiségi jog eszméjéből foly ki, nem alapelv, és ezért csak célszerűségi szempont alá esik.”[30] Ezért aztán Mocsonyi hajlandó is lenne a kikerekítés felől a magyarokkal egyezkedni, feltéve persze, hogy lenne akivel: sajnálatos módon azonban ebben a vitában a magyar fél részéről nincs komolyan vehető vitapartnere.

Mindjárt a következő felszólaló, Bartal György teljesen nyilvánvalóvá is teszi azt, hogy nem áll szándékában ezeket az érveket komolyan fontolóra venni, tudniillik Mocsonyi egész érveléséről az a lesújtó véleménye, hogy az egy „nagyon is elvont doktriner irányt”[31] követ, s nincs tekintettel a dolgoknak a „nagyon is kézzelfogható, gyakorlati” oldalára.[32] A praktikus nehézségek felemlegetése persze, ahogy az lenni szokott, nem más, mint a legobskúrusabb nacionalizmusnak gyakorlatias érvekbe öltöztetett álcája – sajnálatos módon a Bartalé még csak nem is a legszélsőségesebb a vitában megszólaló magyar nacionalista hangok közül. A fő érve persze az, hogy a nemzetiségi jogok biztosítása fölöttébb költséges dolog, márpedig az államnak nem az a célja, hogy a nemzetiségek miatt fölösleges költségekbe verje magát. Az állam célja „a rendes közigazgatás, gyors igazságszolgáltatás és … az olcsó háztartás”,[33] mert a drága háztartás luxusát az eladósodott magyar állam nem tudja megengedni magának. (Erre válaszolja majd később egy másik, immár nevében is román képviselő, Román Sándor a Tisztelt Ház nagy derültségére, hogy ha a magyar állam olcsóbb közigazgatást akar, akkor mondjon le a „nagy hazáról”, s „alakítson kisebb országot”. Az adminisztrációt legalább olyan költségessé teszi az a tény, hogy nagy az ország, mint az, hogy többféle nemzetiségek lakják. Ha kisebb lesz az ország, „mindenesetre gyorsabb és olcsóbb lesz az adminisztráció”.[34])

Tekintetbe véve beszédének szemléleti irányultságát, egyáltalán nem véletlen tehát, hogy éppen Bartal említi fel elsőként azt a gyanút is (ami akkor még valóban csupán egy gyanú, ráadásul alaptalan is), miszerint itt a kikerekítés követelése csupán álca, szalonképes prezentációja annak a tulajdonképpeni törekvésnek, amely a nemzetiségek részéről az ország feldarabolására irányul. Az egész kikerekítési eszme szerinte tulajdonképpen abból a „faj- és vallásazonosság” szülte „rokonszenvekből” meríti végső (és természetesen elhallgatott) indokát, amelynél fogva Magyarország „nemzetiségeinek némelyike az ország határain kívüli testvéreihez gravitál”.[35] Abból a tényből, hogy az itt megszellőztetett gondolatot az országgyűlésben hosszas, zajos helyeslés követi, az is következik, hogy Bartal valószínűleg nem volt egyedül ezzel a nézettel – mint ahogyan a „gravitációnak” ezt a gyanúját később valóban többen meg is említik, többé vagy kevésbé elegáns tálalásban. Bartal szerint tehát „a nemzetiségek kollektív egyenjogúsága”, ahogyan azt Mocsonyi s az ő kisebbségi javaslata követelte, „csakhamar Magyarország állami tehetetlenségéhez és második stádium gyanánt teljes szétoszlásához vezetne. (Hosszas, élénk helyeslés)”.[36]

Van azonban a sok között Bartalnak egy olyan érve, ami, bár természetesen ugyanazt a célt szolgálja (mármint hogy a nemzetiségi követeléseket rövid úton lesöpörje az asztalról), mégis érdemes a további megfontolásra. Jelesül, hogy ha valamely nemzetiség identitásának megőrzésének feladatát az államra testáljuk, akkor ennek költségeit az adózó polgároknak kell viselniük, márpedig hogyan kötelezhetnénk arra a többségi nemzetiséghez tartozó polgárokat, hogy adózzanak egy ilyen ügy érdekében, pláne ha egy „rájok nézve idegen” nemzetiségről van szó.[37] (Itt már a megfogalmazás, az „idegen” nemzetiségek emlegetése is árulkodó.) Az érvet természetesen vissza lehetne utasítani azzal (fura módon senki nem teszi ezt meg egyébként a nemzetiségi képviselők közül), hogy hát a kisebb nemzetiségekhez tartozó polgárok is ugyanúgy adóznak, de végső soron mégiscsak könnyen ki lehet valóban mutatni, hogy a többségi identitás fenntartása arányaiban tekintve (azaz az egy főre eső költségeit tekintve) kevésbé költséges, mint egy kisebb nemzetiségé.  (Egy kisebbség tagjai számára pl. peres eljárások esetén tolmácsot kell fogadni stb.). Ha tehát az érv helytálló (fogadjuk el, hogy így van), akkor ebből a fennálló dilemmára nézvést kétféle megoldás következhet: a pozitív diszkrimináció valamilyen formájának a gyakorlatba ültetése, vagy pedig az a nézet – amit Bartal is képvisel –, miszerint a nemzeti identitás ápolása egész egyszerűen nem lehet az állam feladata. A nemzetiségi kérdés nem politikai kérdés.

Bartalnál bukkan fel tehát ebben a vitában először az a gondolat (ami azonban vélhetőleg Eötvöstől származik, s ő is fejti ki majd később a legszabatosabban), miszerint a nemzetiségi kérdést a felekezeti kérdés analógiájára kellene valahogyan megoldani. Amiként sikerült egykoron „államot és egyházat egymástól kölcsönösen felszabadítani”, ugyanúgy kellene a nemzetiséget és az államot is egymástól elválasztani. Az analógia persze ennél tovább is megy, hiszen – mint tudjuk – a felekezeti kérdés megoldásának feltétele nem csupán az állam világnézeti semlegességének biztosítása volt. Ehhez az is kellett, hogy az egyház karakterét (ha másképp nem is, de jogi értelemben mindenképp) átértelmezzék: ez többé nem a végső, vallási tekintély evilági forrása, hanem szerződéses társulás, aminek eredete az egyesülés vagy a társulás szabadságában van; s ezzel párhuzamosan nyilván a lelkiismereti szabadságot is (mint egyéni jogot) kodifikálni kellett. Éppen ezért, állítja Bartal, „az államnak a nemzetiségi érdekek körül egyéb teendője nincs, mint hogy a honpolgárok egyéni és szövetkezési jogait kellően tisztelje és megóvja”.[38]

A gondolatot a vita során többen és többféleképpen vitatták, némelykor egyáltalán nem elhanyagolható érvekkel. Ha ezeket felsorakoztatjuk, látni fogjuk, hogy az amúgy önmagában fölöttébb tetszetős analógia sokféle vonatkozásban nemigen több üres retorikai szemfényvesztésnél. Így például Rannicher Jakab, szász nemzetiségi politikus november 27-én, a vita utolsóelőtti napján, bár azzal kezdi a felszólalását, hogy maga is elismeri az analógia létjogosultságát, Eötvös (vagy Bartal) következtetését mégis vitatja. Való igaz, mondja, hogy a nemzetiség ugyanolyan tulajdonsága az egyénnek, mint a vallás és a hit, mert mindkettő olyan „belső hatalom, mely előtt minden külerőnek végre szégyent kell vallania”,[39] de akkor ez minket arra kötelez, hogy becsülettel – és következményei tekintetében is – végiggondoljuk ezt az analógiát. S ha ezt tesszük, látni fogjuk, hogy az analógia nem zárja ki például a „kikerekítés” gondolatát. „De van-e az egyháznak saját területe? És nem bír-e mint rendezett, tagolt közönség szerves élettel, céljának megfelelő alkotmánnyal? Nem éppen ott és akkor, hol tisztán csak magasztos hivatásának szolgál, erkölcsi hatvány, még erősebb és tartósabb az állami intézményeknél minden hatalmi eszközökkel együtt.”[40] Azt mondani tehát, amit báró Eötvös mond, hogy a vallásszabadság biztosítása csupán az egyéni, lelkiismereti szabadság joga által volt lehetséges, egész egyszerűen „nevetséges”. A konklúziót viszont legtisztábban a már említett Román Sándor, román nemzetiségű politikus fogalmazza meg ugyanaznapi beszédében. A kultuszminiszter úr, mondja, összehasonlította a nemzetiségi eszmét a vallás eszméjével. A kettő valóban hasonlít egymásra, éppen ezért nem árt észben tartani, hogy „éppen azért volt annyi vallási küzdelem, mert azt is csak az egyéni szabadság alapján akarták megoldani, s addig nem volt béke, míg a konfesszió, a korporáció terén nem oldatott meg a vallási kérdés. Éppen így a nemzetiségi kérdést is az egyéni szabadság alapján megoldani nem lehet.”[41]

Új – és igencsak figyelemre méltó – szempontot a nemzetiségi követelések mellett Nikolics Sándor szerb nemzetiségű képviselő jelenít meg beszédében. Azzal a kézenfekvő feltevéssel indítja a beszédét, hogy amennyiben az országgyűlés elutasítja a nemzetiségek „méltányos követeléseit”, nincs ahogyan elvárja ezt követően tőlük a politikai lojalitást – olyan gondolat ez, amit a későbbiekben majd több nemzetiségi képviselő is hangoztat. Holott az országgyűlésnek éppen arra kellene törekednie, mondja Nikolics, hogy „a haza minden polgára, bár nyelvre, s nemzetiségre egymástól különböző, egy érzésben különböző ne legyen: a hazaszeretetben”.[42] Az ő értelmezésében tehát a nemzetiségek igényeinek kielégítése, köztük a kikerekítés, a területi autonómia intézményesítése nemhogy elszakadási törekvésekhez vezetne, hanem éppen ellenkezőleg: erősíti a polgárokban a honfiúi lojalitást. „És ne féljünk ekkor, hogy az egyes nemzetiségek rokon, más országokban lévő nemzetiségek felé fognak gravitálni. Itt találandják mindazt, mit máshol nem találnak: a legnagyobb politikai szabadság mellett a legkorlátlanabb nemzetiségi kifejlést. Ezt a hazát fogják szeretni …”[43] (Ugyanezt az álláspontot képviseli majd, egy nappal később, az ugyancsak szerb nemzetiségű Nikolics Szvetozár is. „A megyék kikerekítése éppen ellenszer az ellen, hogy egész vidékeken ne támadjon azon törekvés, hogy nemzetiségök megmentése végett a határokon kívül, rokon nemzetekkel egyesüljenek, és hogy azáltal az államot feldarabolják: hisz éppen akkor, midőn minden nemzetiség Magyarországban a municípiumokban megtalálja házikóját és erődjét, melyből nemzetiségét és az alkotmányos szabadságot védheti, éppen akkor fog szilárdulni a kötelék, mely őket a közös hazához fűzi.”[44] „Ellenben mi lesz akkor, ha a szerb, a román, a szlovák, az orosz és így tovább, idegennek fogja érezni magát saját tűzhelyén?”[45] – teszi fel az akkor még valóban csupán retorikai kérdést.)

De ugyancsak Nikolics az első a felszólalók között, aki látja, hogy az álláspontok immár megmerevedtek, s ha nem akar az országgyűlés egy rossz emlékű határozatot elfogadni – a nemzetiségek ügyében ugyan, de a nemzetiségek akaratával ellentétben –, akkor valamilyen köztes megoldást kellene keresnie. Egyébként pedig úgy ítéli meg, hogy az ő általa felállított szempontoknak sem egyik, sem másik javaslat nem felel meg, azért tartózkodni kíván a szavazástól. Ezzel Nikolics megnyitja azoknak a józan hangoknak az – egyébként nem túl hosszú – sorát, amelyek ilyen vagy olyan indokkal a döntés elhalasztását kérték, esetleg hozzá hasonlóan egy köztes megoldást sürgettek. Így például a már említett szász nemzetiségi politikus, Rannicher Jakab azt kívánja, hogy „ezen nyelv körüli dolgozat, melynek, bizony igen helytelenül, a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában szóló törvényjavaslat pompás címe adatik, inkább ne is hozatott volna a Ház elé”.[46] Kéri a döntés elhalasztását, legalábbis addig, amíg „a községi és helyhatósági autonómia ügye törvényesen nincs rendezve”,[47] mert egyedül csak ez lehet kerete a nemzetiségi kérdés megnyugtató megoldásának. Nagyon hasonló álláspontot képvisel az utolsó napon felszólaló Papp Zsigmond is, Máramaros megyei képviselő, aki a nemzetiségi kérdés megoldását „a megyék szervezetétől”[48] tenné függővé.

De ugyanígy, a mindjárt a Nikolics után felszólaló Sztratimirovics György, szerb nemzetiségű politikus, Torontál megye képviselője is arra emlékezteti a résztvevőket, hogy a vita csak „mindkét részről való több bizalom és jóakarat útján oldható meg sikeresen”.[49] Ez pedig, mint mondja, mindkét fél részéről engedményeket feltételez: „ha önök kevésbé kötik magokat a történeti joghoz, mi pedig inkább emelkedünk fel a faji eszmétől az állam eszméjéhez: csak ekkor és ekként lehetséges a nemzetiségi kérdésnek sikeres megoldása”.[50] Mai fejjel sem adhatnánk a résztvevőknek józanabb tanácsot. Abban is igaza van, hogy – a magyar liberális politikai establishment minden ilyen irányú, őszinte vagy kevésbé őszinte erőfeszítése ellenére – a nemzetiségi kérdés nem oldható meg kizárólag az egyéni, nyelvi jogok biztosítása révén. „Minthogy pedig a polgárnak munkássága az egyházra, iskolára, egyletekre, községre, bíróságra, helyhatóságokra, parlamentre stb. terjed; s ezek egyenkint és összevéve erkölcsi, intellektuális és politikai fejlődésére szükségesek; minthogy a polgárnak hasznos munkássága mindezen körön belül csak anyanyelvének médiuma által gyümölcsözhet: ennélfogva a nemzetiségi jognak mindezen szférákra ki kell terjednie, s kifejezését a nemzetiségi törvényben találnia.”[51] Legvégül pedig abban is igaza volt, hogy úgymond „az egész törvényjavaslatot” (mármint a többségi, Deák-féle javaslatot) „a haza jövőjére nézve veszedelmes szellem lengi át”, mégpedig „a merev centralizáció szelleme”.[52] Nem csupán a nemzetiségi törvénynek, hanem az egész korabeli magyar szabadelvű politikai establishmentnek problémája volt, hogy a liberális eszméket a nemzetállami építkezéssel párhuzamosan, mégpedig egy alapvetően francia típusú nemzetállami építkezéssel párhuzamosan kísérelte meg a magyar társadalomba implantálni.

A vitában persze időről időre az ettől eltérő (vagy ezzel ellentétes) államszervezési példák is felmerülnek. Így például a nemzetiségi képviselők előszeretettel hivatkoznak az Egyesült Államok föderális rendszerére, de még gyakrabban Svájc és Belgium példájára. Ezek a példák természetesen több vagy kevesebb meggyőző erővel rendelkeznek is, de van egy alapvető különbség, ami ha nem is lehetetlenné, de mindenképpen nehezen elképzelhetővé teszi, hogy Magyarországon akár egy még olyannyira közeleső példa is, mint a nyelvi demarkációs vonalakon alapuló Belga királyság közigazgatási rendje a gyakorlatban érvényesülhetett volna. Amint ugyanis azt Hunfalvy Pál, Szepes megye küldötte (rendes foglalkozására nézvést nyelvész, történész és etnográfus) megjegyzi, Belgiumban mindösszesen két nyelv használatát kellett intézményesíteni. Magyarországon ehhez képest jóval többről, hat vagy kilenc nyelvről lenne szó: „nálunk nem két nyelvről, hanem legalábbis háromszor kettőről, sőt többről van szó. Azt pedig mindnyájan tudjuk, hogy ami két nyelvvel lehet, az talán nem lehetséges hattal vagy kilenccel is”.[53]

Valóban az a helyzet, amint arra sokan a felszólalók közül utalnak is, hogy egy egyenlőségelvű és képviseleti politikai rendszerben a politika – mivel immár a népnek van (vagy lehet) ráhatása a közügyek vitelére – egyre inkább népnyelvi politikává válik (elsőként erre, mint láttuk, éppen Mocsonyi utalt). Itt nem csupán arról van szó, hogy demokratikus politikában szükség van egy közvetítő nyelvre (amilyen abban a helyzetben a magyar lehetett volna), mert hát egy közvetítő nyelvet megtanulni többnyire csak az értelmiségnek van lehetősége, vagy pedig azoknak, akik nap mint nap kapcsolatba kerülnek vele. Hanem arról is szó van, hogy a demokratikus politikai gyakorlatban való teljes értékű részvétel feltételezi, hogy ezt mindenki valamiképpen az anyanyelvén tehesse. A legkoherensebben ezt a gondolatot a felszólalók közül talán Miletics Szvetozár fejtette ki. „A nyelv, habár nélküle az állam el nem lehet, állami szempontból nem cél, hanem csak eszköz, mellyel az állam feladatát teljesíti; miután pedig feladata a törvényszéknél a polgárok jogait védelmezni, az adminisztrációban a polgárok érdekeit képviselni és előmozdítani, azért köteles azon eszközöket, a közlekedés azon médiumát használni, mely a polgárok előtt nincsen elzárva, funkcióit azon polgárok nyelvén köteles végezni, kik valahol többségben vannak.”[54]

Vagyis az egyenlőségelvű politika minimális követelménye, hogy az állam a közfunkciókat és közszolgáltatások a polgárok által beszélt nyelvek mindenikén elérhetővé kell tegye, de persze legalább ennyire fontos – erre Miletics nem utal –, hogy azok anyanyelvünkön tudjanak felszólalni a köz ügyeiben és így tudják megértetni magukat polgártársaikkal. Ez a Svájci köztársaságban lehetséges volt (és ma is az), hiszen ott az oktatási rendszert már eleve úgy képzelték el, hogy a polgárait jellemezze egyfajta passzív többnyelvűség: ha nem is beszélték, de legalább értették a másik két nyelvet. De amit lehet két vagy három nyelv esetében, azt valóban nem lehet megtenni kilenc nyelv esetében: csak egészen kivételes képességű egyének képesek elsajátítani – még ha csupán passzív formában is – nyolc vagy kilenc nyelvet.

Hunfalvy felszólásának egy másik fontos észrevétele egy olyan dologra hívja fel a figyelmet, ami a kollektív jogok elméletének, s a nemzeti kisebbségek kollektív jogi elismerését sürgető elméleteknek azóta is egyik dilemmája: azt kérdi tudniillik, hogy amennyiben a nemzetiségeknek mint közösségeknek jogokat adunk, akkor mi lesz a viszonya ezeknek a jogoknak az egyén jogaihoz? Megteheti-e a közösség, hogy a kollektív jogok birtokában elnyomja az egyes tagjait? Ha az egyes nemzetiségek jogállását törvény szabályozná, ha az ország területét „nyelvi kerületekre” osztanánk, mondja, akkor többé nem lehetne „az egyedre bízni, hogy mennyiben akar valamely nemzetiséghez tartozni”.[55] Vagyis ebben az esetben a nemzetiséget még „saját egyedei ellenében is biztosítottuk”. Megint csak hasonló a helyzet a felekezeti kérdés megoldásához. A felekezeti kérdést azért nem lehetett az egyházak jogállásának szabályozásával megoldani (miként azt már Eötvös is írja ’65-ben), mert ez nagymértékben korlátozta a hívő szabadságát. Mivel Magyarországon a nemzetiségi kérdés – részben legalábbis – felekezeti kérdés is, így a nemzetiségek jogállásának önálló biztosítása magának a vallásszabadságnak a visszavételét is jelentené. „Hogyha például valamely felföldi szláv ember a református egyházba akarna átlépni, ezt a nemzetiségi törvény miatt nem volna szabad tennie, minthogy az egyház változtatásával a nemzetiségét is elhagyhatná, és megfordítva, ha egy román vagy szerb a keleti egyházból valamely nyugati egyházba akarna lépni, hasonlóképp nem volna szabad azt tennie, mert hite változásával nemzetiségét is megváltoztathatná.”[56] A nemzetiségek jogainak a biztosítása az egyén jogait (például a lelkiismereti szabadságát) csorbítja vagy korlátozza.

A nemzetiségek jogállásának külön biztosítása tehát egészen középkorias megoldás – „visszaugranánk” vele a középkorba, mondja Hunfalvy. Egészen tetszetős érv, de nem egészen meggyőző. Mert attól, hogy középkorias (valóban az), még könnyen lehetővé teheti a tényleges etnikai és felekezeti sokféleség biztosítását. (De hát a magyar politikai establishmentnek ugyanez volt a baja a székely vagy szász rendi önkormányzatokkal is: középkori atavizmusoknak tartották azokat.) A Hunfalvy által felvetett szempontokat egyébként mindjárt aznap, november 26-án meg is válaszolja a szerb újságíró és nemzetiségi képviselő, Miletics Szvetozár, aki nem csupán az egyik legékesszólóbb beszédet tartotta, hanem egyszersmind a legfigyelemreméltóbb gondolatokat is megfogalmazta. Beszéde kompakt logikai egész, stiláris remekmű, egészen lenyűgöző elméleti/filozófiai vértezetben. (Kétségkívül félelmetes és jó tollú politikai ellenfél lehetett, bizonyíték rá, hogy később sajtóperben, majd hazaárulás vádjával is elítélték.)

Miletics – a Mocsonyiéhoz nagyban hasonlító, de elvi tekintetben sokkal inkább megalapozott – kiindulópontja, hogy bár az egyén valóban forrása a jogoknak (ez volna a klasszikus liberális feltevés), de mégsem forrása minden jognak. S hogy léteznek az egyén mellett vagy fölött olyan „kollektív egzisztenciák”, amelyek bár egyénekből állnak, mégsem származtathatják jogaikat ezekből az egyénekből, sem pedig az egyéni akaratok „aggregációjától”.[57] Jogaikat „természetökben és rendeltetésökben” „viselik”,[58] mondja. Ilyen kollektív testület az egyház, az állam, de ilyen a nemzetiség is, mint „morális személyiség”. Ezek a testületek az egyénekért vannak, és nem fordítva, éppen ezért az egyének bármikor szabadon elhagyhatják ezeket a testületeket. De amíg az illető testületek tagjai, addig el kell fogadniuk, hogy „egyéni szabadságuk korlátoztassék azon mértékben, melyben azt a kollektív személyiség fönnállása és fejlődése kívánja”.[59] Más szavakkal, Miletics azt mondja, hogy az egyénnek mindenképpen van egy alapvető joga, mégpedig az, hogy bármikor szabadon elhagyhatja a közösséget; de amíg tagja az illető közösségnek, addig nem tehet olyat, ami a közösség fennállását veszélyezteti.

Ebben a logikai rendszerben az egyéni és a kollektív jogok közötti feszültség eltűnik. A kollektív jogok nem származtathatók az egyéni jogokból, a nemzetiség léte nem származtatható az egyéni akaratképzésből. Így az egyéni jogok nem is írhatják felül a kollektív jogot, az egyéni akarat nem fordulhat szembe a nemzetiség létével és fennmaradásával. Azért van ez, mert a nemzetiség nem az egyén sajátsága, hanem kollektív tulajdon. Ilyen értelemben a kollektív jogok (a közösség fennmaradásának érdeke) valóban korlátozzák az egyéni szabadságot. Másfelől az egyén mégiscsak rendelkezik, ha nem több, legalább egy alapvető joggal, mégpedig annak jogával, hogy „elpártolhasson a közösségétől”. „Az egyeseknek joguk van nemzetiségöket előmozdítani…, de nincs joguk azt megsemmisíteni… Egyes ember még azon saját jogairól sem mondhat le, melyek alapjogok, melyek veleszületvék, melyek emberré és jogi személlyé teszik őt; a nemzetiség pedig legszemélyesebb és mindenekfölött alapjoga az embernek, és míg valaki magát azon nemzetiséghez vallja, amíg attól el nem pártol, nincs joga lemondani még a maga, annál kevésbé” pedig a mások nevében.[60]

Miletics felszólalásának azonban korántsem ez a legérdekesebb mozzanata és a legfontosabb elméleti hozadéka. Beszédét természetesen a központi bizottság javaslatának kritikájával indítja, amennyiben az csupán nyelvhasználati jogokat ad, ráadásul olyan megszorításokkal, hogy eközben tulajdonképpen a nemzetiségi nyelvek politikai jelentőségét tagadja. Ez az eljárás csak akkor volna elfogadható, ha a nyelvnek csupán kulturális jelentősége lenne, a nemzetiségnek pedig csupán kultúrmissziója. Ezzel szemben viszont, amint azt már Mocsonyi is észrevette, demokratikus vagy egyenlőségelvű politikai rendszerben a nyelvnek, s következésképpen a nemzetiségnek is mindig politikai funkciója van. „A nemzetiség szorosan véve legtermészetesebb alapja az állami organizmusnak, egyrészt mivel a nyelv mint lényeges alapja a nemzetiségnek, egyszersmind szerve az állami funkcióknak, másrészt mivel e funkciók éppen a nemzet miatt vannak, tehát a nemzet nyelvén is elintézendők, végre mivel a nemzetiség külön a szerződési teória szerint úgynevezett állami szerződés nélkül is az embereket és a polgárokat egy állami egységgé vagy az egység egy részévé olvasztja össze.”[61] A beszélt nyelv, a népnyelv tehát egyfelől eszköze az állami adminisztrációnak, másfelől a teljes értékű demokratikus részvétel közege, harmadrészt pedig a nyelv és a vele összefonódó nemzetiség az államiság legjobb legitimációs alapja, amennyiben kikerüli a klasszikus, liberális szerződés-elméletek dilemmáit. Nyelv és állami szféra összefonódása tehát szinte szükségszerű egy egyenlőségelvű politikai rendszerben, s már csak ezért sem lehet egy nyelv funkcióját és elismerését kizárólag a kulturális szférára korlátozni.

Ráadásul a történelem menete is azt mutatja, mondja Miletics, hogy egy nemzetiség sokáig nem állhat fenn létének és nyelvének politikai elismerése nélkül, ezért egy nemzetiség léte mindig politikai megerősítés után kiállt. „Ha valamely nemzet nyelve nem bír politikai jelentőséggel; ha nem hathat be minden, tehát a politikai élet nyilvános köreibe is […]: akkor a nemzetiség, melynek nincs politikai jelentősége, minden másféle szabadság mellett növény fog maradni, melyet minden dér csapni fog, s nem lesz fasudárrá, mely a magasba nő és ágait büszkén terjeszti szét.”[62] Éppen ezért, mondja Miletics, „nemzetiségünk politikai elismerését és méltánylását is igényeljük”.[63] Minden, azóta kissé megkopott retorikai sallang mellett is zavaróan modern vagy korszerű fogalmazásmód ez, egy olyan korban, amelyik a 20. századi elismerés-elméleteket értelemszerűen nem ismerhette.

A nemzetiségek politikai elismerésének két formája lehet, folytatja Miletics. Vagy az állam szerkezetének átalakítása révén, például a föderatív államszerkezetben, vagy pedig az államszerkezet „meghagyása mellett”, mégpedig oly módon, hogy a jelenlegi államszerkezetet erőteljesen decentralizáljuk, s a nemzetiségi nyelveknek a helyi „önkormányzatok” szintjén teljes körű befolyást biztosítunk.  A nemzetiségek léte az első esetben „államjogi” a második esetben „szorosabb értelemben” vett „politikai” kifejezést nyer.[64] Magyarországnak Miletics szerint mindkét megoldással élnie kell: az elsővel Horvátország, Szlavónia, Dalmácia és Erdély esetében, a másodikkal a „szűkebb Magyarországon” élő nemzetiségek érdekében. Deák ideája, miszerint Magyarországon csak egy politikai nemzet van, nem egyéb, mint „fikció”, mert minden nemzet egyszerre „genetikai” (vagyis „etnokulturális” a mi fogalmaink szerint) és „politikai”. Ha tehát egy olyan országban, mint Magyarország, egyáltalán politikai nemzetről akarunk beszélni, akkor ennek az összes nemzetiségből kell állnia. Végszó gyanánt pedig leplezetlen őszinteséggel mondja, hogy már csak ezért sem asszisztálhatnak a nemzetiségek a magyar állam elmagyarosító politikájához, mert így – sikeres asszimiláció esetén – egy húszmilliós magyar nemzet jönne létre, ami veszélyt jelentene a térségben élő kisebb nemzetek, éppen a magyarországi nemzetiségekkel rokon nemzetek, románok vagy szerbek számára. „A magyarok magok is elismerik, hogy Magyarország nagymagyar értelemben nem volt; én pedig azt mondom, hogy ez értelemben nem is lehet és nem is lesz.”[65] – mondja ki az egyértelműen fenyegetőnek szánt, látnoki végszót.

Kétségtelen tehát, Miletics végszavai is ezt bizonyítják, hogy volt a felekben megátalkodottság is, magyar és nem magyar oldalon egyaránt. Nem csupán az elvi álláspontok kölcsönös kibékíthetetlensége, hanem az őszinteség és a jóindulat hiánya is akadályozta a kérdés megnyugtató lezárását. A nemzetiségek a magyar nemzet térségbeli szupremáciájától féltek, s egyszersmind saját nemzeti létüket féltették, a magyarok viszont attól féltek, hogy ha engedményeket adnak a nemzetiségeknek, akkor azok elkezdenek „kifele gravitálni” az országból. Volt azonban a magyar félben egy olyasfajta, aggodalommal teli történelmi fatalizmus is, amelyik külsőre az erő pozíciójából való politizálás arcát mutatta ugyan, valójában azonban nem volt más, mint szorongással teli makacs ragaszkodás ahhoz, ami a status quo volt akkor éppen. Ez a fajta nyakasság mintha azt mondta volna: adhatnánk ugyan engedményeket a nemzetiségeknek, ennek semmi elvi vagy politikai akadálya nincsen, de pillanatnyilag ezt semmi sem indokolja. Lehet, hogy a jövőre nézvést rossz döntést hoztunk, de a jövőt senki sem ismeri, s a hatalmi helyzet most nekünk kedvez: akár még szerencsésen is elsülhet a dolog. Szinte senki nem beszél erről nyíltan, és az álláspont az egész vita alatt csak egyszer bukkan fel, Justh Józsefnek, Turóc megye képviselőjének eléggé szélsőséges felszólalásában. Szokás szerint azzal gyanúsítja a nemzetiségeket, hogy kifelé gravitálnak, s céljuk nem más, mint hogy az ország „feldaraboltassék”.[66] Ehhez pedig ő, mint mondja, szavazatát nem adhatja. „A jövő titkai ismeretlenek előttünk; de én a legnagyobb gyávaságnak tartanám lemondani ezekről a jogokról addig, míg lemondani nem vagyunk kénytelenek.”[67]

Talán mondanom sem kell, hogy szavait a Tisztelt Házban élénk helyeslés kísérte.



[1]A képviselőház határozata a nemzetiségekről, Szeged, 1848. július 28. In: Eötvös József: A nemzetiségi kérdés. Kolozsvár, 2011, Kriterion. 201–203.

[2]Őfelségének 1861. július 21-dikén kelt leirata az országgyűlés első feliratára. In: Deák Ferenc beszédei III. Budapest, 1903, Franklin. 199–200.

[3]Idézi Schlett István a Bevezetésben, in: Schlett István: A nemzetiségi törvényjavaslat országgyűlési vitája. Budapest, 2002, TTFK – Kortárs. 10.

[4]Uo.

[5]Uo. 11.

[6]Az 1861. évi képviselőházi nemzetiségi bizottmány jelentése. In: Galántai József: Nemzet és kisebbség Eötvös József életművében. Budapest, 1995, Korona Kiadó. 155–157.

[7]Uo. 155.

[8]Az 1861. évi nemzetiségi (Vlad-Popovics-féle) különvélemény. Lásd:uo. 158–160.

[9]Uo. 158.

[10]Schlett István: i.m. 13.

[11]Galántai József: i.m. 159.

[12]Uo. 160.

[13]Uo. 155.

[14]Uo.

[15]Schlett István: i.m. 18.

[16]A nemzetiségi képviselők 1867. február 11-i törvényjavaslata. In: Galántai József: i.m. 161–164.

[17]Schlett István: i.m. 21.

[18]Mikó Imre: A nemzetiségi törvényjavaslat képviselőházi általános vitája. In: Uő.: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politikai. É.n., Optimum Kiadó. 184–222.

[19]Schlett István (szerk.): A nemzetiségi törvényjavaslat országgyűlési vitája, 1868. Budapest, 2004, TTFK – Kortárs Kiadó. 25. Lásd még: Kemény G. Gábor (szerk.): Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. I. kötet. Budapest, 1952, Tankönyvkiadó. 125–156.

[20]Uo.

[21]Uo. 30.

[22]Uo.

[23]Uo. 31.

[24]Uo. 34.

[25]Uo.

[26]Uo. 32.

[27]Uo. 36.

[28]Uo. 37.

[29]Uo. 37–38.

[30]Uo. 42.

[31]Uo. 45.

[32]Uo.

[33]Uo. 46

[34]Uo. 150.

[35]Uo. 49.

[36]Uo.

[37]Uo. 50.

[38]Uo. 51.

[39]Uo. 129.

[40]Uo. 130.

[41]Uo. 142.

[42]Uo. 66.

[43]Uo. 68.

[44]Uo. 109.

[45]Uo.

[46]Uo. 132.

[47]Uo. 131–132.

[48]Uo. 164.

[49]Uo. 69.

[50]Uo. 69–70.

[51]Uo. 71.

[52]Uo. 72.

[53]Uo. 92.

[54]Uo. 112.

[55]Uo. 94.

[56]Uo. 95.

[57]Uo. 106–107.

[58]Uo. 107.

[59]Uo.

[60]Uo.

[61]Schlett István: i.m. 102.

[62]Uo. 101–102.

[63]Uo. 101.

[64]Uo. 103.

[65]Uo. 116.

[66]Uo. 125.

[67]Uo. 126.

 

A tanulmány megírásának idején – ami egy hosszabb munkának önálló része – az MTA ösztöndíjasa voltam.




.: tartalomjegyzék