Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - November
2019 - Október
2019 - Szeptember
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - December
Orbán Kinga

A groteszk receptjei

Van a lányomnak egy színes lapozója. Amilyent a kétéveseknek gyártanak. A kemény kartonlapokon állatok, macska gomolyával, kakas a zöld dombon stb. A kartonlapok mindegyike kettőbe van szelve, az is külön lapozható. Így történhet meg az, hogy ha az ember kinyitja a könyvecskét a nyolcadik oldalra, s az alsó felét hátralapozza a 16. oldalra, akkor a szelíden bámuló medve nyúllábakon álldogál, s a trombitáló elefántnak békalába nő.

A groteszk receptje is ezen alapul: keverd el a valószerűtlent a valóságossal, és kezeld az egészet valóságosként. Ennek a két ellentétes „anyagnak” a folyamatos, egymásba való átjátszásával egészen biztos, hogy feszült, izgalmas, humoros szövegteret kapsz. Ha tehetséges vagy. Vagy jó(l) író.

Hertza Mikola, a groteszk egyik (helyi) mestere általában jól főz, legalább is ami a 2012-ben megjelent EMIL-debütdíjas Kísérteti jelleggel (Csíkszereda, Hargita Kiadóhivatal) című kötetét illeti. Nézzünk csak meg ebből három írást, ahol ez a fenti recept érvényesül: Téli depresszió, Elsietett történetek, A 427/2010-es határozat. Az elsőben T. Lajos autóbuszvezető elgázol egy hóembert, csakhogy ez nem a véletlen műve, mert a hóember öngyilkos akart lenni. Bírósági ügy lesz az egészből, tanúkkal és iktatott bizonyítékokkal, de az ítélkezés előtt a hóember boldog mosollyal elolvad: mégiscsak sikerült a nagy terve.

A második: furcsa történések laza összetapasztása. Vegyük ebből azt, amikor a 308-as szoba rejtélyes módon eltűnik egy szállodából, s egy blokklakásban köt ki, amit az ott élők rögtön birtokba is vesznek, és ágyában hajtják édes álomra fejüket. De reggel hidegzuhanyként éri őket a meglepetés: a kinyitott ajtó mögött nem az otthont, hanem a város egyik szállodájának folyosóját pillantják meg. És most egy bátor íveléssel térjünk rá A 427/2010-es határozat c. novellára, ami azért is különösen kedves, mert itt élheti meg a csíkszeredai olvasó azt, ami leginkább a budapestinek adatik meg a magyar irodalom kapcsán, hogy író és olvasó a közös város élménye miatt oly meghitten hajol a szöveg fölé, mint derűs lámpafénynél borozgató két jó barát. Aki olvasta ezt a Hertza-írást, az már többé nem fog tudni úgy elmenni a parknál levő Ismeretlen katona szobra mellett, hogy eszébe ne jusson, a bronzkatonát nőhiány kínozza.  Ez a novella úgy kezdődik, hogy az öntöttvas katona egy este lelép a márvány talapzatáról, s a bonyodalom tárgya az lesz, hogy mit kezdjen a város vezetősége az élővé vált szoborral.

Ezek az írások sorról-sorra robbanó humorsziporkák, mi nemcsak a lehetetlennek a lehetségessel való megütközése miatt van így, de azért is, mert ezzel a furcsa helyzettel élesebb megvilágításba kerül minden: gesztusok, megszólalások, emberi reakciók, mint mikor természetes fény helyett neonvilágításban szemléli az ember a hirtelen előtűnő szarkalábak repedéseit. Tarhold Árpád amikor az Elsietett történetekben megpillantja a fiát, akiről eltűntek az arcvonások, csak annyit tud mérgesen sziszegni, hogy: „Mindig csak a fuzsitusság, a fejetlenség!”, vagy mikor megpillantja, hogy a szomszéd reggel pizsamában próbál beosonni a tömbházba, akkor is csak ennyit tud dühösen kipréselni magából.  Mindkét mondat kiemelt szöveghelyzetben van, egy-egy történetrészt zár le, talán ezért is van, hogy valahogy lelassul itt a szöveg, megmerevedik a mondat, mint a rajzfilmekben, mikor a szakadékba zuhanó állat néhány pillanatra megáll a levegőben. Hertzánál sokszor nem a történés, hanem a beszéd, a képtelen helyzetre rárímelő hétköznapi megszólalás adja a humor forrását, és az, hogy (időnként) a novella utolsó mondataiként hangzanak el, mint a viccben a csattanó. (A meghallgatott fohász)

„Engem a saját halálom hidegen hagy” – írta valahol Hertza, de különben ez állt mottóként azon az író-olvasó találkozót hirdető plakátján, ahol az író Hertza Mikola volt. Érezzük ugye, ahogyan a hidegen hagy szintagma denotatív és konnotatív jelentése hologramszerűen egyszerre villódzik? Ez az eljárás is sokszor felbukkan az írásokban.

Ennek a mondatnak a fekete humora azonban egy újabb Hertza-sajátossághoz vezet el. Minden írás a valóságos és valótlan puzzle-jából áll, csakhogy, míg a fent tárgyalt háromban a tárgyhoz kötött rejtélyek segítettek a groteszk megteremtésében, addig a novellák nagy részében az emberi kapcsolatok ellentmondásossága, esetlensége a groteszk táptalaja. Ezekben a derűt háttérbe szorítja valami elgondolkoztató döbbenet, a humor édes ízét átmossa némi fanyar keserűség. Hertza sokszor nem az élet vidám oldalán vonultatja fel a szereplőit, hanem a halál, betegség, öngyilkosság, magány, megcsalatás (ezek is a lét részei, persze) állapotaiban. S hogy mi is történik velük ezen az oldalon? Időnként csodálatos módon meggyógyulnak (Renoválás), legtöbbször azonban mindössze képtelen helyzetekbe, mondatokba merevülnek. Az akasztófa alatt álló keresztapának csak annyit tudnak odakiáltani, hogy nyugodjon békében, és sajnálják, hogy még utoljára nem paroláztak le vele. (Hogyan fázott meg Géza bácsi?). Vagy ha időutazó kapszulában ülnek, és visszarepülnek a múltba meglátogatni az apjukat még legénykorában, akkor arra a kérdésre, hogy mi az, ami nem tudható a jövőről, hát a felelet az, hogy a hűtőnek hála, nyáron is lehet kocsonyát csinálni. („Nem olyan nagy hajítás a jövő sem” – összegzi Bicsák Jenő a novellában, s igazat mond ez a Bicsák, valljuk be.) (Az élet értelme 2)

A nagy léthelyzetek megoldhatatlanok és felfoghatatlanok, és úgy viselkedünk bennük, mint a leghétköznapibb helyzetekben. És fordítva is így van: a leghétköznapibb helyzetekben (fölöslegesen) rendkívüli módon viselkedünk – mintha ez lenne a Hertza-írások felismerése.

Hertza Miklós első kötetében ott a remény a folytatásra, a nagyobb lélegzetű írásokra is, és talán arra is, hogy egészséges humora miatt nem jut el az abszurdig. Vannak benne nagyon jó írások, mint például a rövid terjedelmű Lázár, ez különben a szerző kedvence is, vagy a két nagy lélegzetű elbeszélés: a Stációk és az Így mentek el egymás után és a sor még folytatható. Aztán vannak kevésbé sikerültek is, melyek ugyan jól vannak megírva, csak az olvasó a szöveg közepén már tudja a slusszpoént (A kakukk, A lift). De egészében véve jó a kötet, nem véletlenül járt érte a díj.

Talán a szerkesztés lehetett volna itt-ott pontosabb, rá lehetett volna bírni az írót a még találóbb kifejezés, a még hajlékonyabb mondat megtalálására (vagy ne adj isten, maga a szerkesztő is átírhatott volna egy-két mondatot). Hogy csak egy példát említsek zárásként a Csalódás című írásból: „És hiába, hogy nem vallja be, a pult végi virágcsokorra, amely azóta elmaradhatatlanná vált, ez a furcsa vendég adta az ötletet.”

Virágcsokorra az ötletet?... Na, ugye, hogy valami nem stimmel...




.: tartalomjegyzék